Nem is megsárgult, inkább megszürkült családi fotóval indít az egyórás táncpárbeszéd, s nemcsak a fotó öregedett meg, de a rajta látható esküvői pár is: ünnepi öltözetük felett arcuk ráncos, hajuk ősz.
Jobbra tőlük a színpad szélén Najmányi László kerti törpéje, az a bizonyos, amelyet a Műcsarnok tavalyi, nagy feltűnést keltett, szcenikusok alkotásaiból létrejött kiállításán láthattunk, amint egy óriási üres helyiségben asztal tetejére állítva több nyelven kiabált. A pár mögött egy triptichon-szerkezetű szürke paraván, s ülőhelyül (később a darab során pedig a legkülönb használati és dekorációs eszközként) kettő abból az irreálisan magas és keskeny támlájú art deco székből, melyet az olasz design fedezett fel újra jó évtizede. Lassan mozdul a páros: aprókat, öregeseket rebben, ahogyan várható. Lassan, alattomosan lépnek be a már kevésbé várt elemek: egy műkar, meg némi önkielégítés. Jó – gondoljuk –, ez a darab arról fog szólni, mi lesz azután, amikor már minden szépen s jón túl vagyunk, és csak zsörtölődünk egymással. Ám egyszer csak fordul az idő: az öreg férfi leveszi maszkját s parókáját – emlékezni invitál. Mielőtt azonban elindulnánk, elengedi kezünket néhány perc erejéig: elhagyja a színpadot, hogy átadja azt a magányos törpének, aki rögtön el is mondja – természetesen több nyelven egymás után – az egész darab lényegét: „Egész életemben kerestem a páromat, de nem találtam, mert nincs még egy olyan, mint én”.
Innen aztán elindulunk elölről egy időutazásra, az emlékek, a megszépítő távolság által pihekönnyed tündérmesének tűnő ifjúkorba, az ártatlanság korába. Segít odarepíteni a remek látvány: a triptichon középső lapjára vetített éles, ragyogó képek, s a mindentudó szerkezet aljában elhelyezett titkos fiókokból előhúzható különböző kellékek. A felhőtlen viháncolás még valami boldogságféléhez is közel jut (legalábbis az emlékezet prizmáján át), amikor szinte észrevétlenül kiüresedik: ott marad egyedül a két nyurga szék egymással szemben a színpad két szélén, s kongó hangon ismétlődik hangfelvételről: „we are happy, we are happy…”
A következő kép már a nihil és innen végig csak a szotyolázó unott pár, majd szeretkezés úgy, hogy a férfi szinte észre sem veszi, majszolja szépen a napraforgómagot tovább, középen pedig megy a vetítés: mintha a tévét nézné közben.
Az emlék újra átvált emlékezésbe, sőt inkább képzelgésbe. A férfi ismét felveszi az öreg maszkot, s háttal nekünk odaül a „képernyő”, a vetített képek elé, melyeken különböző művészi aktbeállításokban jelenik meg előtte a fiatal nő.
Egyre hangsúlyosabbá válik a férfi nézőpont, s ez Bozsik Yvette részéről (akár szándékos, akár így alakult) meglepő, hiszen mindig szubjektíven, saját maga szemszögéből láttatja a világot, és minél inkább önmagát láttatja, annál meggyőzőbb, őszintébb szokott lenni.
Eredeti szándékában mintha elbizonytalanodott volna, nem tudott (nem akart) többet mondani az ő saját öregkorképzetéről: átadta a stafétabotot partnerének, Vati Tamásnak, aki ezáltal valójában vállára vette és viszi a darabot. Bozsik ugyanis ezután már csakis fiatal és csábító nőként jelenik meg, sztereotípiákban. Pávafarokkal kísérti az öreget (ami egyébként a hím madár ékessége!), aki a látomás hatása alatt egy csodálatos világba kerül: élete igazi nagy kapcsolatát álmodja, a beteljesült szerelmet. Itt akár be is lehetett volna fejezni, de Bozsik ezúttal nem kívánt lekerekített, nyilvánvaló befejezést: a dolog szürrealista fordulatot vesz. A nemek kvázi átcserélődnek (Vatira piros selyempongyola, Bozsikra fekete férfizakó kerül), s amikor már minden mindegy, a nemek is: Vati megfojtja a zakós perszónát.
Utójátékként filmbejátszást láthatunk: két gyermek kergetőzik, hancúroz, a páros gyermekkori alteregói, majd ugyanígy hempereg vidáman a két felnőtt valahol a szabadban. Az örök körforgás, az ismétlődések, az eleve elrendeltség jelzése lenne ez? Itt mindenesetre vége a történetnek.
Messzire jutottunk az öregkori problémák felvetésétől, ahonnan a dolog elindult, nemigen tudni, miért is. Én sem voltam még öreg, tehát nem tudhatom, de az időseket nyilván nem elsősorban a szexuális frusztráció nyomasztja, hanem az elmagányosodás: a félelmeinkkel és fájdalmainkkal való egyedül maradás, akár kettesben is. Én is annyi idős koromban ijedtem meg először attól, hogy elszállt az ifjúság, amennyi most Bozsik. Ma azonban, tíz év után egészen más jut eszembe az elmúlásról, az időskorról, mint akkor.
Vati Tamás nem idősebb Bozsiknál, mégis olyannyival közelebb merészkedik a témához, s egyáltalán: olyan erős a színpadon, hogy ebben a formájában a darab róla szól.
Erős egyébként a zene is, a svájci Jean-Philippe Héritier (a művésznő gyakori alkotótársa) érzékeny, expresszív műve, s Najmányi látványa mellett Pető József hatásos és eredeti világítása.
Lőrinc Katalin