A drámát nem írt Dosztojevszkij már jó ideje színházaink egyik legkedvesebb szerzője, regényeiből készült adaptációk minden évadban felbukkannak színpadjainkon. A Budapesti Kamaraszínház bemutatójának újdonsága, hogy az alkotók ezúttal nem valamely regényét, hanem két elbeszélését alkalmazták színpadra.
A Dosztojevszkij-elbeszélések színrevitele más problémákat vet fel, mint a -regényeké. Azok a maguk teljességében adaptálhatatlanok (minek következtében még a legfantáziátlanabb feldolgozás is interpretációnak tűnik, s a legátgondoltabb, legeredetibb is csaknem bizonyosan kelt némi hiányérzetet), a szituációk kiélezettsége és a dialógusok nyelvi ereje viszont szinte minden jelenetnek automatikusan drámai formát kölcsönöz. Az elbeszélések elvileg a maguk komplexitásában adaptálhatók, a bennük megjelenített szituációk viszont nem válnak automatikusan drámai helyzetekké, s a színrevitelt nehezíti megformálásuk magas esztétikai színvonala is. Tudom, első hallásra ez utóbbi megállapítás kissé furcsa lehet, mégis úgy érzem, nyilvánvaló: egy kitűnően megírt epikus mű eleve nem igazán színpadra kívánkozó alkotás. Ami talán a legkézenfekvőbb (és a dráma szempontjából legfontosabb) különbség: az elbeszélői pozíció Dosztojevszkij regényeiben többnyire kifejezetten gyenge, a narráció alig-alig tartja össze a szöveget, s szinte soha nem reflektál az eseménysorozatra (a „legelrettentőbb” példa erre az Ördögök, de a többinél is érezhető). A felkavaróan zseniális, mély és eredeti gondolatokkal telített, ám nem igazán jól megformált regényekkel szemben a talán kevesebb újdonságot hozó és kevésbé izgalmas kisepikai művek szinte tökéletesre csiszoltak, s ennek záloga épp a narráció határozottsága, az elbeszélői pozíció egyértelműsége és az eseménysorozat szüntelen reflektáltsága. Mind a Fehér éjszakák, mind A szelíd teremtés hangsúlyozottan az egyik szereplő szemével láttatja a másikat. A férfi szemével a nőt. Az előbbiben az Álmodozó emlékei idézik fel Nasztyenkát, az utóbbiban a címszereplő még alig kihűlt holtteste mellett idézi fel a tragédiához vezető kapcsolatot a férj.
A Fehér éjszakák az egyszerűbb eset. Itt ugyanis a befogadónak könnyű azonosulnia a reménytelenül szerelmes, szerelméért minden áldozatra kész, rokonszenves Álmodozóval. A szelíd teremtés elbeszélője viszont egy alapvetően ugyan nem ostoba és rosszindulatú, de kisstílű gőgjével, önzésével, felsőbbrendűségi komplexusával és birtoklási mániájával egy jobb sorsra érdemes leányasszonyt a halálba kergető férfi, aki ráadásul még a tragédia után is meg van győződve a maga igazáról. Az adaptáció során itt valaminek mindenképpen meg kell változnia: vagy a nézőpont lesz más, vagy másról fog szólni a .
Aligha véletlen, hogy a Fehér éjszakák színrevitele sikerült jobban. Valló Péter (legalábbis valószínűleg ő, hiszen az adaptáció készítőjének a nevét a színlap nem fedi fel) jól alakítja a szöveg párbeszédeit színpadi dialógusokká és monológokká, hagyja, hogy a néző is az Álmodozó szemével lássa a lányt, hogy szeresse mindkettőjüket, drukkoljon szerelmükért, s Nasztyenka végső döntésekor átérezze a fiú magányát. Amit pedig a színpadra adaptáló nem oldhat meg – a viszonylag kevés leíró rész által tökéletesen megfestett pétervári éjszakák hangulatának megérzékítését –, azt megteszi a rendező és a díszlettervező Valló Péter. Ezt az alig néhány eszközzel megteremtett, pár díszletelemből, a fekete padlót beterítő pocsolyákból és gondosan megkomponált fényhatásokból létrehozott színpadi látványvilágot most kivételes erejűnek éreztem. Kár, hogy Valló nem érte be ennyivel, hogy a zene szokatlanul erőteljes színpadi alkalmazásával még hangsúlyosabb hangulati hatást akart elérni. A Melis László komponálta és a színlap által ugyancsak az ismeretlenség homályában hagyott művésznő által érzékletesen megszólaltatott hegedűszóló amolyan akusztikus vágásként funkcionál. Nemcsak az egyes jeleneteket választja el egymástól a teljes sötétben megszólaló zene, hanem a sűrű hangulati váltásokat is ez érzékelteti. Úgy érzem, az előadás itt jóval többet veszít a réven, mint amennyit nyer a vámon: az egyes jelenetek lendülete rendre megtörik, minek következtében maguk a szituációk is széttöredezettekké válnak. Ráadásul a pétervári esték melankolikus hangulatához kevéssé is illik a jóval komorabb, feszültebb zene.
Karácsonyi Zoltán Álmodozója nem valami esetlen, elvarázsolt figura, hanem az átlagnál érzékenyebb, gátlásosabb, naivabb, s ezért sebezhetőbb fiatalember. Magával is tud ragadni, de együttérzést is tud kelteni. Karácsonyinak határozottan jót tesz, hogy néhány „hálásabb”, harsányabb, látványosabb eszközöket kívánó karakterszerep után egy sokkal líraibb, „intellektuálisabb” figurát kell színre hoznia. Visszafogottabb eszközökkel is hangsúlyosan tud jelen lenni a színen, tartalmasan tud hallgatni és a másikra figyelni. Valami hasonló mondható Horváth Liliről is, aki többnyire hideg szépségeket, félresiklott sorsú nőket, illetve ostoba libákat állít elő sorozatban, figyelemre méltó színvonalon – s aki talán most játszik először klasszikus naivaszerepet. Méghozzá a szokottat pasztell árnyalatokon messze túllépve, sokszínűen (de mindvégig a szerepkör határain belül maradva), magával ragadóan. Egyszerre érzékeltetve a lány szelíd naivitását és felkavaró szenvedélyét, s szinte mindvégig tökéletesen lebegtetve az Álmodozóhoz fűződő kapcsolatának ambivalenciáját.
Hogy a Fehér éjszakák minden erénye ellenére nem nyújt maradéktalan élvezetet, az talán az akusztikus vágásokat nehezen toleráló ízlésem rovására is írható. A szelíd teremtés viszont több szempontból is problematikus. Valló az adaptáció során nem változtatott a nézőponton, így mindent a férj szemszögéből látunk. A férfi tehát hibái ellenére is a nőt szeretni igyekvő, kétségek közt hányódó, szenvedő léleknek tűnik, míg a címszereplő erényei ellenére is gőgös, szeretni képtelen nőnek. Öngyilkosságát pedig a néző éppúgy nem érti, mint a férj. Lehet persze, hogy ez nem az adaptáció hiányossága, hanem az elbeszélés tudatos átértelmezése, ám így is, úgy is tény: az ekként ábrázolt helyzet, ha nem is érdektelen, de mindenképpen kevésbé izgalmas, szokványosabb, szimplább, mint a dosztojevszkiji alapszituáció.
Így a színészeknek is kicsit szimplább feladat jut, amit egyébként igen jól oldanak meg. Juhász Réka hitelesen adja a hősnő kislányos büszkeségét, tartását, érzékelteti férjével szembeni fölényét, s egy-egy jól eltalált gesztussal, szemrebbenéssel mutatja saját szenvedését is. Kerekes József pedig kivált meggyőző az önnön korlátaitól és felesége szenvedélymentes érzéketlenségétől egyaránt kínlódó férfi szerepében. Valószínűleg mindketten el tudnák játszani a bonyolultabb dosztojevszkiji képletet is.
Formai szempontból egyébként az előadás többé-kevésbé megegyezik a Fehér éjszakákkal: nagyjából ugyanabban a térben játszódik (csak egyes díszletelemek változnak), a jelenetek közötti és az azokon belüli hangulati váltásokat pedig éppúgy a sötétben megszólaló hegedűszóló jelzi. Utóbbi sokkal jobban illik a komorabb, feszültebb mű hangulatához, mint az előzőéhez, ám ekkorra már túlontúl elhasználttá válik ahhoz, hogy valóban hatásos lehessen. A pétervári éjszakákat megidéző látványvilág pedig sehogyan sem illeszkedik a többnyire szobabelsőkben játszódó előadáshoz.
Minden fenntartásom ellenére sem érzem kudarcnak a bemutatót. S ezt nemcsak a vitathatatlan részértékek mondatják velem, hanem az is, hogy Valló kicsit mással próbálkozott most, mint a Radnóti Színházban látható nagy sikerű Gogol- és Csehov-rendezéseiben. Ha az előadás vizuális és atmoszferikus erejéből egy adagnyi később beszivárog más szemléletű, stilárisan konvencionálisabb munkáiba, igen jó hatással lehet azokra.
Urbán Balázs