A Lila ákác Szép Ernő búcsúja a békebeli Pesttől. Egyszersmind a saját ifjúságától. Egy hosszú búcsúpillantás – a meghatottságtól kissé fátyolos, amit azonban szerencsésen ellenpontoz az önirónia.
A régi Pest a talminak és originálisnak, naivnak és affektáltnak, provinciálisnak és nagyvárosinak sajátos tenyészete. Tenyésznek benne a kényszer-léhák, akik már csak a szerencsében bíznak – lovakban, kártyában, rulettben –, nem a saját erejükben; a bizarr különcök, akiknek nincs más választásuk, csak a furcsaság; a mesterségesen felszított életvágytól hevülők; a sármos szélhámosok, akiknek öröm bedőlni; a profi tarhások, akik pénzszerző cselvetéseiket művészien megkomponálják.
(Kellér Andor örökíti meg a „tarha-levél” klasszikusát, Palásthy Marcellt, aki tollát teljes egészében a tarhálás szolgálatába állította. Kellér Andor azt írja, hogy valóságos miniatűr remekeket, novella és forgatókönyv vázlatokat szórt szét a leveleiben. S többnyire célt ért. A „tarha-levél” lehetett a pályázat művészi változata.)
Azután itt van a „fehérmájú asszonyok világa”. Krúdy Gyula kalauzol benne, a régi Pest varázslatos krónikása. A Rezeda Kázmér szép életében (Regény a szép Budapestről) egész fejezetet szentel ennek a világnak. Itt élnek a szereleméhes, gazdag úriasszonyok. Megsuhintotta őket a szecesszió, hangulatokat kergetnek, élményeket hajszolnak, mohón és felszínesen szívják magukba a kultúrát, s többet akarnak az életből kipréselni, mint amennyit adhat.
„Ebben az édesdedség, önfeledkezés, szerelem után kívánkozó városban” nagy divat volt az asszonyok között a „szeretőtárs” – írja Krúdy. „Az asszonyszív és gondolat a szeretőé, aki nem is volt már titkos, mint hajdanában, hanem megvolt a maga helye az ebédlőasztalnál, a külön ruhafogasa, baloldala az asszony mellett, széke a színházi páholyban… a férjeknek csak reprezentatív és kenyérkereső szerepük van ebben az életben.”
Bizonyosné férje gálánsan tölti be ezt a szerepet. Semmit nem tagad meg a „drága nőtől”, amiben öröme telik. Annak Csacsinszkyban telne öröme, de Bizonyos úr hiába hunyja be tapintatosan a szemét, mert a fellegjáró bankfiú az eszményi szerelmet keresi a fehérmájú szépasszonynál.
Szép Ernőt vonzották és taszították ezek a társaságbeli úrihölgyek. Menekült tőlük a Tóth Mancikhoz. Az éjszakai élet csóró kis verébfiókáit kedvelte, nem a paradicsommadarakat.
De a régi Pesten nem lehetett meg az író az úriasszonyok támogatása nélkül. Ők „prenumerálnak” a folyóiratokra, melyek az érdeklődéssel kitüntetett író „beszélyét” közlik, vagy regényét folytatásokban. Hírt vernek mellette. Befolyásos emberekkel ismertetik össze, akik hasznára lehetnek.
Az író pedig ezt az egészet utálja. Független szeretne lenni. De mi tesz függetlenné? Csakis a pénz. Szép Ernő egész életében gazdag szeretett volna lenni.
Nem állt vele egyedül a magyar irodalomban. A Hét bagoly Józsiásában – akiben nem nehéz felismerni Krúdyt – egy illatos női bunda a bőség vízióját idézi fel. „A jól fűtött úriházak kényelmes belseje, az állatprémekkel borított padlók és ablakok, az ébenfekete, fehér fogsorú zongorák, fénylő velencei tükrök, mennyezetes ágyak, csillogó asztalok, túltömött fehérneműs szekrények jutottak eszébe Józsiás úrnak e bunda illatára.”
Már-már prózavers. Himnusz a gondtalan jóléthez. De nem a javak birtoklásának vágya szól belőle, hanem a választékos elegancia, a szép formák igézete.
*
Milyen remek, amikor Tóth Manci a svábhegyi kiránduláson benyújtja a számlát a délutáni szórakoztatásért Bizonyos úrnak. „Ha én társaságba vagyok, aztat kérem nekem mindig meg szokták fizetni, nekem társaságpénz jár. Kérem, az időért tíz koronát, amiért szépen felöltöztem, tíz koronát, …amiért háromszor megcsókolta az arcomat az autóban, mondjuk 5.50-nével, az negyven… És megkérdezte, képes volnék-e magát szeretni, az tíz… Azt mondtam magának, maga a zsánerem, ez húsz K…”
Könyörtelen tárgyilagossággal sorolja a tételeket, akár egy lelkiismeretes főpincér. Szép Ernő kajánkodik. Kiosztja az úriasszonyokhoz csatolt vastag férjeket. Igazságot tesz. Bizonyos úré a szolgáltatás, Csacsinszkyé a nő szívbéli vonzalma. S Manci még betöretlen csikó. Ami a szívén, az a száján.
Naivitását Bizonyos úr rafinériának nézi. De még ha valóban rafinált volna is, a sorsot akkor sem tudná kicselezni. Rosszlány-sors… Brecht írja a Koldusoperához fűzött szerzői utasításában a „lányokról”, hogy ők azok, akik termelőeszközüknek mindig birtokában vannak. De nem szabad azt képzelni, hogy ettől kevésbé kiszolgáltatottak azoknál, akiknek egyáltalán nincs termelőeszközük. Ellenkezőleg: kiszolgáltatottabbak.
*
A háború előtti Pesten az volt a lokáltáncosnő vagy kóristalány karrierjének csúcsa, ha elszerződött Oroszországba. A Tóth Mancikból vengerka lett.
Vengerka oroszul magyar nő. De ez a szó „mely a mieinket jelenti nőnemben, szerte az orosz birodalom fényes-havas tájain kurvát jelentett” – írja Lengyel Péter Macskakő című regényében, melynek egyik szála egy tragikus sorsú vengerka életútját követi.
Az irodalomban először Pásztor Árpád jelenítette meg a legalizált leánykereskedelem által áruba bocsátott, egy idegen, ellenséges világba kitaszított fiatal nők életének sötét mélységeit. Míg lépre nem mentek, a messzi Oroszországról csak annyit tudtak, hogy a fény és pompa hona; szakadatlan ott a pezsgőmámor, végtelen havas tájban száguld a trojka, s minden csupa lúdbőrző titokzatosság. Hamar kiderült, hogy nem a táncos lábuk a fő attrakció, szerződésüknek foglyai, s törvényen kívüliek egy jogot nem ismerő országban.
A Vengerkák című regény 1915-ben jelent meg, s megrázta a közvéleményt. Nagy siker volt, számos kiadást ért meg, több nyelvre lefordították. Színdarab is készült belőle. Góth Sándorral együtt írta a szerző. 1917-ben mutatta be a Vígszínház.
Ez a világtörténelemben oly súlyos 1917-es esztendő mellékesen a virágzó kéjnőexportnak is végét vetette. Az orosz forradalom vihara elsodorta a fényes mulatókat, valamint a fényűző hercegeket, akiknél a vengerka megcsinálhatta a szerencséjét. Ha észnél volt, persze.
„Hát aztán, lányok, okosnak lenni, csak azt a szép rublit nézni, ha egyszer hazajöttök coboly-bunda nélkül, ne merjetek a szemem elé kerülni!” – bocsátja útjára Mancit és társnőjét Angelusz papa.
Ez az Osztrák–Magyar Monarchiában termett, kedélyesen cinikus artistaügynök a Habsburg Birodalom valamennyi népének nyelvén zagyvál, dörzsölt konyhafilozófus, nőimitátori dicsőségében tetszelgő, narcisztikus primadonna. Pazar figura.
Vajon mi kivetnivalót találhatott rajta a Bárka Színház, hogy tavaly felújított Lila ákácában helyette egy hibridet hozott létre, amennyiben Zsüzsüt, a balettmestert keresztezte Angelusz papával.
*
„A Művészet, mint látjuk, mindenütt burjánzik, és a róla szóló diskurzus még gyorsabban – írja Jean Baudrillard a Transzesztétika című esszéjében (A Rossz transzparenciája. Balassi Kiadó, Budapest, 1997.) –, de a maga szellemében, kalandjában, illúziókeltő erejében, abban a képességében, hogy a valóságot tagadja és olyan színházat állít szembe vele, ahol a dolgok magasabb rendű játékszabályt követnek … ebben az értelemben a Művészet megszűnt létezni. … Nincs többé alapszabály, a megítélésnek nincs többé kritériuma, és nincs többé élvezet sem…”
Nemcsak műélvezet nincs, mint kiderül, hanem műalkotás sincs, legalábbis az eddig ismert értelemben. „Hiszen a média, az informatika, a video révén mindenkiből potenciális alkotó lett.” (Vajon ezt úgy kell-e érteni, hogy mindenki potenciálisan tehetséges, mert akkor jó. Vagy úgy, hogy a művészi tevékenységhez nem kell többé tehetség, mert akkor nem olyan jó.)
Azt mondja továbbá Baudrillard, hogy a művészet egy évszázad óta saját eltűnését igyekszik eljátszani. S már csak a szimulációban próbálja megsokszorozni magát. De ez sem tart soká, mert hamarosan elsüllyed a nihilbe, „átadva helyét a hatalmas színlelt múzeumnak és a fékevesztett reklámnak”.
Az emberben megáll az ütő, hogy milyen bravúrosan, milyen kristályos logikával írja le a szerző azt a nyüzsgő vákuumot, ami elemzése szerint körülvesz bennünket.
Éppen ez a kristályos logika a gyanús. Az elegáns francia szellem parádés mutatványa ez, de nem életszerű. Az élet ugyanis lehet bármilyen szörnyű, de nem logikus. Szerencsére.
Az Élet rideg közönnyel viseltetik irántunk, akik a világ közepének tekintjük magunkat. Ebben biztosak lehetünk. De nem ilyen végzetesen kiszámítható, ilyen nyílegyenes pályán haladó, ilyen konzekvensen esélytelen. Csak egy elmélet képes ilyen sterilen működni.
Honti Katalin