Aligha kell fejtegetni, hogy a cirkusz ősidők óta mekkora hatással van a színházra, s a lankadó polgári színjátszás hányszor nyúlt vissza e másodhagyományhoz, onnan kölcsönözve életerőt és megújhodást. A francia „új cirkuszművészet” azonban azt is bebizonyítja, hogy a hatás korántsem egyoldalú. Vége annak az időszaknak, amikor a fűrészporral felszórt porondon, illetve felette „csak” elkápráztató, lélegzetelállító mutatványokat láthattunk. A hatvanas évek végén Ariane Mnouchkine Bohócok című filmje, a szaporodó truppok új stílusa Franciaországban is jelezte a művészi lázadás időszerűségét, amely az egyes társulatok állami támogatásával, illetve a Francia Állami Cirkuszművészeti Iskola megalapításával legitimálódott.
A Châlons-en-Champagne-ban működő intézmény minden esztendőben egy más művészeti ág kiemelkedő képviselőjét hívja meg, hogy állítsa színre a végzős növendékek vizsgaelőadását. Az eddigi eredmények közül különösen Nagy Józsefnek a hetedik évfolyammal koreografált tánccirkuszi produkciója vált nemzetközileg ismertté. A kilencedik évfolyam növendékei Guy Alloucherie-vel dolgozhattak együtt, aki egyébként szintén nem a hagyományos értelemben vett színházi rendező, munkáiban szívesen kombinálja a különböző művészeti ágakat. Együtt létrehozott produkciójuk, a Budapesti Őszi Fesztiválra meghívott Érted teszem ezt! mégis elsősorban színházi élményt nyújt.
Természetesen nem egy „cselekményes drámát” tanultak be a jövendő akrobata-clownok – noha klasszikus szövegek (Kafka, Duras, Pessoa) is elhangoznak monológok formájában, hanem saját egyéniségükből, a különböző szituációkra improvizálva, reflexív módon építették fel a mai fiatalok egy csoportjának életérzését tükröző produkciót. Tehát az osztály tizenegy, különböző típusú, ám egy nemzedéket képviselő tagja egyúttal a szerzője is ennek a szegény, de szabad csavargó társaságról szóló előadásnak. A helyszín lepusztult pince, használaton kívüli raktár vagy hátsó udvar lehet, ahol az olajoshordó, kannák, rozsdás alkatrészek, kitömött szárnyasok között jól megfér egy emelvény, az ottfelejtett bárpult, a jobb napokat látott kanapé, a hinta meg a laticel, és minden felhasználható. A különböző „hangképző” eszközökkel – beleértve a hangutánzó szavakat – muzsikálni lehet. A bárpult piedesztálján flamencót táncol egy szépséges lány, akinek persze több fiú udvarol. A kanapén helyfoglalósdit játszanak a mind agresszívebb riválisok. A szerelmes fiút visszautasítja szerelmének tárgya, azután mindez persze fordítva is megtörténik. Bántóan, cinikusan, flegmán, kiszolgáltatottan. A kamaszlányt inkább barátnak tekintik a fiúk, akikre viszont ő lopva, női vágyakozással néz. Szóval, az előadás elején nem történik semmi különös. Aztán a fura rakott szoknyás, patentharisnyás, gátlásosnak tűnő varkocsos lány hirtelen két haverját froclizván felmegy a hintára, majd egy pillanat múlva mint ágyúgolyó robban ki közülük, szinte a kupoláig érő tigrisugrással, végül „talpra esik” a társak által kitartott matracon. A másik lány meg a kötélen terem. Légtornász mutatványai – amit csak úgy, magamagának próbálgat (magas sarkú cipőben például) – ugyancsak nehezek. „Madár vagyok” – jelenti ki fenn vágyakozva, míg a talajon a pöttöm bohóclány, akivel mindenki úgy játszadozik, mint egy babával, egyre pukkancsabb elszántsággal, akrobatikus mutatványok sorozata közben ismételgeti, hogy „Teszek rá”. De aztán neki is lesz hozzáillő, igazi bohóc párja, ahogy a kötéltáncosnőhöz is feljut a társa, hiszen az arisztokratikusan finom fiú valójában sosem jár a földön. Ők ketten, a magasban is elnéznek valahová a távolba, mialatt a többiek pillantása nagyon is földközelien fájdalmas, legalábbis addig a néhány másodpercig úgy tűnik, amíg az állandó színpadi mozgás közepette azért meg-megpihen egyik vagy másik szempáron a néző tekintete. Közben ugyanis a hangulat fokozatosan felforrósodott. Egyre többet szerepelnek a környezet tárgyai is a társas és magánprodukciók, táncok, jelenetek és az egyszerűségükben bámulatos mutatványok közepette. Mert egyidejűleg érzékiek és cinkosan gyengédek, haragosak és szeretetteljesek, reményteliek és nagyon elkeseredettek, keserűek és vidámak ezek a csupa aktivitás sorsok, ahol soha senki nincs nyugton, és mindannyian nagyon egymásra utaltak. Hiszen akár egy apró tévedés is az életükbe kerülhet, és nem csak szimbolikus értelemben – miként az általam látott előadáson, amely kis híján tragédiába fordult egy apró ellépés miatt, ám a következő pillanatban már „konferált” az előbb csúnyán zuhanó fiatalember.
A franciaországi diploma-előadás lázadóan őszinte, tehát nem szólhat felhőtlen csillogásról – ellenkezőleg: dacos düh, elkeseredett elszántság, ördögi labilitás, cinizmussal leplezett kétségbeesés minden gesztus, minden bravúros mozdulat. De barátság, szeretet, összetartozás, a fiatalság csodája és a szenvedélyes játék költészete is a fizikai képességek határát átlépő, minden nehézségen győzedelmeskedő művésznemzedék jelképi erejű produkciójában.
Darvay Nagy Adrienne