Pedig tanulságos együtt a két produkció, szépen példázzák a kaposvári színjátszás két arcát, és a két arc egységét. Az élet legfontosabb valóságtartalmait megjelenítő, társadalmilag és pszichológiailag egyformán hiteles realista és a legelvontabb általánosságokat megérzékíteni szándékozó abszurd (manapság talán már nemcsak utált, de el is felejtett terminológiával: a tipizáló és az allegorizáló) színház nemcsak együtt van itt, de egy tőről is fakad. Nem két, egymástól élesen elváló, egymással szemben álló színházi nyelvet, gesztusrendszert használnak a kaposvári színészek, amikor az egyik vagy a másik darabban játszanak. A kifejezés kidolgozottsága, belső hitele mindenképpen kiindulópont, alapkövetelmény. Csak éppen Genet-nél spekulatívabban, emeltebben, szóval elvontabban jelenik meg mindaz, ami Móricznál földhöz ragadtabbnak, valószerűbbnek mutatkozik. De azért ott is akadnak szatirikusan elrajzolt, eltúlzott mozzanatok. Például egyszer csak mindenki szökdécselni kezd, s a néző csak utóbb jön rá, hogy e groteszk mozgás nem pusztán jellemet, viselkedésmódot fejez ki, hanem igen egyszerű oka is van: az utcán vagyunk, és pocsolyákat kell a megyeszékhely lakosainak átugrálniuk, a vízelvezetés ugyanis nincs megoldva.
Amúgy a két előadás közös díszlete a Rokonok esetében kevéssé tűnik szerencsésnek, bár vitathatatlanul praktikus. Két haránt hátranyúló fal, mely a mélyben középen találkozna, ha előbb nem lenne elvágva. Azt a hátsó sarkot, ahol a két fal összeérne, cserélgetni lehet. Forgóajtó, lépcső, buja növényzetű kert jelzi itt a különböző helyszíneket. Maguk a falak a húszas évek modern stílusát képviselik, a Bauhaus egyszerűségét, nagyvonalú prakticizmusát, funkcionalizmusát jelenítik meg. A darab játszási idejére és helyszínére azonban talán jellemzőbb lenne a barokk és a neobarokk keveredése, sőt én A balkont is leginkább egy barokkos díszletek közt zajló közép- vagy dél-amerikai ribilliónak tudnám elképzelni.
A Rokonok persze ma a mi korunkról szól. De csak áttételesen. Az előadás nem változtat – miként Babarczy átirata sem – a konkrét játszási időn. A nyelv, amit beszélnek, a viszonyok, amelyeket megjelenítenek, az a húszas–harmincas évek világa. Szakács Györgyi ruhái is azt a kort idézik. Egyetlen elem, történetesen a díszlet nem lehetne ebből kivétel. Nem is az, de annak a modernsége nem illik a játék többi eleméhez.
A regényből zanzásított történet különben valóban tragédia, miként a műsorfüzetben áll, de nem dráma. A tömörítés által tulajdonképpen minden bizonytalanná és kevéssé motiválttá vált. Kiváltképp Kopjáss tragikus szerelme van elnagyolva, a regény és Móricz életének ismerete nélkül talán az sem volna érthető, miről is van szó, a két asszony milyen szerepet játszik Kopjáss életében, tragédiájában. Az sem világlik ki igazán, milyen játékot űz a politikai játszma szeszélyéből megválasztott főügyész. Leleplezési akciója az igazság kiderítésére vagy inkább zsarolásra tör? Vagy maga is ingadozik a kettő között? Hol igazságot akar, hol nagyobb karéjt a befolyásból és az elorzott javakból? Kezdetben igazságot akar, később sodródik, majd zsarolással szeretne kiszabadulni szorult helyzetéből? Talán e kérdések is mutatják, hogy egy hajszál választja el a nagyon bonyolult dolgok nagyon finom elemzését a teljes értelmetlenségtől. És ezen a hajszálon múlik az is, hogy a poént – Kopjáss öngyilkosságát éppen abban a percben, amikor a polgármester a kitaszítás helyett a befogadás, a tönkretétel helyett a jutalmazás mellett dönt – komoly tragédiának vagy bohózati balfogásnak, puszta félreértés, rossz ütemérzék következményének érezzük-e. Azt hiszem, külső szemlélő elfogulatlan elemzése számára az átiratból éppen az a hajszál hiányozna, ami a drámai hitelhez nélkülözhetetlen.
De van-e itt külső szemlélő? Lehet, hogy a mai nézők többsége Móriczot már elfelejtette, a dzsentri urambátyámvilágról szóló szövegek vagy nem is értek el hozzájuk, vagy a múlt fenntartással kezelendő propagandájához sorolják őket. De látják a mai életet, olvassák a mai lapokat. És az előadást nézve hol a helyi politika alapstruktúrájában, hol egy-egy gazdasági-politikai machinációban, hol egy-egy mondatban ismernek a mai világra, mint ahogy 1978-ban, amikor Babarczy először színpadra alkalmazta a művet, arról az időről beszélt a történet. Szóval alighanem a magyar valóság alapstruktúráit tárja elénk. És ez sokkal fontosabb ama dramaturgiai hajszálnál. A viszonyok általános rajza fontosabb, mint a főhős tragikus sorsa; a város, az ország működése önmagában izgalmasabb, mint az, hogy vajon annak ábrázolása elégségesen megpecsételi-e a főügyész sorsát, kellően megalapozott-e, motivált-e a tragédia.
Ennek megfelelően az előadás főszereplője nem Kopjáss, hanem a polgármester. Kovács Zsolt nem először bizonyítja, hogy ma a legjelentősebb színészek közé tartozik. Bölcs, köznapi és ördögi egyszerre. Nem pusztán az élettapasztalatból építi föl a figurát, nemcsak hitelesíti, de meg is növeli, különös, szinte természetfölötti dimenziót is kölcsönöz neki. Realista és szatirikus egyszerre. Szarvas József a másik városi hatalmasságot játssza, s ő sem csak a mindent elsodró kedélyt és az alatta megbúvó számítást, a látszólagos fraternizálást és a közben elrejtett csapdákat jeleníti meg, hanem a figura szörnyű formátumát is. A nagyvonalúság burka alól kicsinyes könyörtelenség bukkan elő minduntalan. Csapó Virág pontosan játssza az otthonáért, a maga kisvilágáért korlátoltan, de okkal aggódó móriczi asszonyt, aki gúzsba kötve óvná meg a férfit és a családot minden veszedelemtől. Gryllus Dorka szépsége viszont nem érvényesül igazán, végzetes, nagyszabásúan kegyetlen, a férfit cinikusan kihasználó nőnek, aminek pedig külseje alapján könnyen hihetnénk, nem meggyőző. (Amikor a Keith márkiban az ellenkezőjét játszotta, sokkal jobb volt.) Kopjásst Kocsis Pál játssza. Egy dolgot tökéletesen megvalósít. Azt az embert mutatja meg, aki képességeit és főképp morális, akarati, idegi tartalékait hirtelen meghaladó feladattal találkozik. Bizonytalanságát magára erőszakolt határozottsággal, eréllyel igyekszik leplezni. Ezért aztán sohasem pontosan azt csinálja, amit szeretne, mindig valamilyen lehetetlen helyzetbe keveredik. Minél inkább szeretne sorsa ura lenni, annál kiszolgáltatottabbá válik. De minél hitelesebb az a kisemberi figura, annál kétértelműbb a tragikus vég. Túlreagálja a kiúttalannak látszó helyzetet, és elsüti a pisztolyt. De éppen el is tehetetlenkedhetné ezt a pillanatot is.
S végül most sem hagyható szó nélkül a kaposvári csapat. Pontos, kidolgozott epizódok sora: Karácsony Tamástól, Tóth Gézától, Sarkadi Kis Jánostól, Csernák Árpádtól, Kósa Bélától, Dányi Krisztiántól, Szula Lászlótól, Tóth Bélától.
Zappe László