Madách jó, mint mindig

Madách Imre: Az ember tragédiája
Merlin Színház

Képek és színészek

Tenyerén hordozza az Úr az embert. Legalábbis az első emberpárt. Az Édenkertet a hatalmas tenyér jelenti, amely ama bizonyos almák jóízű elfogyasztása után felemelkedik, megfordul, s mintha feddőn mutatna az emberre, lebeg végig a történelem felett. Aztán az utolsó színben, amikor Isten és ember újra egymásra talál, leereszkedik, a kreatúra felé fordul, de Édent többé nem formáz.

Tartalmas és képileg is hatásos metafora; némi rosszindulattal azt lehetne írni, hogy nagyjából ezért volt érdemes megcsinálni az előadást. E megállapítás annyiban igazságtalan lenne, hogy eltekintene az előadásban megmutatkozó figyelemre méltó színészi teljesítményektől, annyiban viszont helyénvaló, hogy sokkal több újszerű gondolatot vagy képi ötletet nehéz lenne felfedezni Jordán Tamás rendezésében. Nem mintha nem lenne kitalálva vagy megoldva sok minden, sőt, minden kifogás ellenére le kell szögezni: nagyon biztos szakmai alapokon áll a produkció. Itt van például a Berényi Gábor kialakította szövegváltozat; ritkán éreztem, hogy ennyire jól, precízen, valamennyi lényegi részt megtartva lenne tolerálható hosszúságúra meghúzva a Tragédia. Rendező, tervező, színész egyaránt számol azzal, hogy a monumentális mű elvben nemigen játszható a Merlin nem túl nagy színpadán, s igyekeznek ehhez alkalmazkodni. É. Kiss Piroska díszletét eleve meghatározza a tenyér jelenléte – eredményeként még ha a tér engedné, sem igen lehetne historikus módon rekonstruálni történelmi színeket. Így a tervező jelzésszerű térelemekkel dolgozik, amelyeknek azonban távolról sincs olyan metaforikus tartalma, mint a nyitóképnek. Ám még így is keretet teremtenek egy szikárabb, jelzésszerűbb játékmódnak. A jelmeztervezők munkája azonban már sehogyan sem illeszkedik a térkoncepcióhoz: Húros Annamária és Horváth Hajnal ruhái korrekten, a fantáziát békén hagyva imitálják a történelmi viseleteket. Az előadást végigkísérő filmvetítés pedig végképp csalódást okoz – technikai és tartalmi szempontból egyaránt. Jordán egy olyan ötletet alkalmaz itt, amelyet egyszer már használt a Megadom és… című előadásban, s amely ott is inkább csak puszta ötletként funkcionált, és ideig-óráig működött. A színpadi játék és a vetítés úgy kerül kapcsolatba, hogy a vászonról néha kilépnek a szereplők, és a játék élőben folytatódik. A frappáns megoldásnak mélyebb tartalma azonban nincs, így önmagában hamar unalmassá válik. Film és előadás viszonya pedig teljesen kitalálatlan, esetleges, legfeljebb pragmatikus következetességet érezni benne: a tömegjelenetek a vásznon jelennek meg. Ez persze abból fakad, hogy magának a filmnek a szerepe sincs értelmezve (ha az Ádámra bocsátott álom kivetüléseként interpretálnánk, a történelmi színeknek teljes egészében a filmen kellene leperegniük – aminek sok értelme persze nem volna). Létét leginkább az indokolhatná, ha nem a játék egy része jelenne meg a kockáin, hanem azt ellenpontozó vagy asszociatív úton ahhoz kapcsolódó képek sorozata. Ám az a film, amelyet Jordán Tamás készített (ráadásul nem is akárkivel: Kende Jánossal), voltaképpen nem is film, hanem képileg érdektelen, tartalmilag a színháztól pillanatra sem elváló tévéjáték. Kép és játék között semmilyen (gondolati) interferencia nem jön létre így.

Az, hogy mindennek ellenére az előadás, ha nem is különösebben érdekfeszítő és izgalmas, de legalább nem kilátástalanul unalmas, a három főszereplő érdeme. Pedig nincs könnyű dolguk, mivel markáns értelmezés sem a főszereplők egymáshoz, sem pedig az Úrhoz való viszonyáról nem érzékelhető. (Az Úr nem is jelenik meg, csak megszólal – Darvas Iván hangján.) Mertz Tibor egyfelől hibátlanul hoz egy attitűdöt: a kételyeit fölényes pózba csomagoló, cinikusnak tűnő intellektuelét. De nagyon finoman érezteti az e mögötti belső vívódást, kérdésekkel viaskodást is. Kiismerhetetlen mosolya titkokat hordoz, passzivitása cselekvésre ösztönöz. Mertz minden hókuszpókusz, látványos színészi gesztus nélkül tud nagyon intenzíven jelen lenni a színen, ami Lucifer alakjánál kivált kamatozik.

Éva figuráját gyakran egymással gyökeresen ellentétesen értelmezik; hozzám az „örök nő”-nél közelebb áll a „folyton változó”. Előbbi, gyanítom, amúgy is játszhatatlan, utóbbinál épp a túlzott sokszínűség szokott gondot jelenteni: kevés színész van, aki a nő nagyon különböző arcait egyforma hitelességgel tudja visszaadni. Moldvai Kiss Andrea játékának jelentőségét szememben az adja, hogy egyszerűen nincs megoldatlan jelenete: szerelmét elvesztő, szenvedő rabszolganőként éppoly meggyőző, mint pénzéhes, csalfa feleségként. S van néhány egészen kiemelkedő pillanata is (főként a londoni színben). Ádám – Évához viszonyítva konstans – alakját Kálid Artúr nehezen és keservesen felnövő, naiv, szenvedélyesen hitet kereső fiúnak, férfinak mutatja. Hőssé magasodni sosem bír (talán nem is akar), történelmi kudarcai mögött mintha mindig ott lenne az édenét vesztett kisfiú fájdalma.

A mellékszereplők közül Kardos Róbertnek, Huszár Zsoltnak és Péterfy Borbálának vannak említésre méltó percei. És természetesen magának Jordán Tamásnak, aki Péter apostol és a Pátriárka alakját élőben is, filmen is szuggesztíven, szenvedéllyel játssza. Kár, hogy ez a szenvedély és szuggesztivitás a mondandóval együtt hiányzik a mű rendezői olvasatából, illetve annak megfogalmazásából.

Urbán Balázs