TEHÉNBÕGÉS ÉS FOKHAGYMA

Shakespeare: Sok hûhó semmiért
Vígszínház

Csak a díszlet ilyen naturális. Vidéki kúrián járunk ugyanis. Meghatározhatatlan helyen, meghatározhatatlan idõben. Van tehénbõgés, vannak fokhagymafüzérek, van pottyantós WC és vannak motorok, meg repülõgép. A Kentaur tervezte díszlet most kevésbé kentauros, ám ez is jelzi, hogy nem öncélúan dolgozik, hogy megvan benne a színház iránti alázat.

Presser zenét szerzett az elõadáshoz – hirdeti a plakát. Ám nem érdemes megtévednie az embernek, azt hívén, hogy a Sok hûhó ezennel, itt és most meg lett zenésítve, és egy új Presser-musical született. Szóval ne örüljünk elõre a Presser bõrére – marad a próza, csupán egyetlen dal csendül fel. Nézõcsalogatónak viszont jó, és maga a dal is kiváló, Nagy Ervin meg szépen énekli.

Egy Shakespeare-vígjáték és a Vígszínház színpada különben is (zene nélkül is) úgy kívánkozik egymás után, mint – stílusosan szólva – két áhítozó szerelmes. Hiszen a Shakespeare-vígjátékokban van humor, van szerelem, komédia és tragédia, derû és könny, bonyodalom, vannak benne vérbõ figurák és zaftos, szókimondó kitételek. Rengeteg a szereplõ, rengeteg a jelenet, rengeteg a lehetõség a nevetésre. Szóval egy Shakespeare-vígjáték rendkívül hálás: széles közönségréteget vonz, és sok nagyszerû színészt lehet benne felvonultatni. A Vígszínháznak pedig e kettõje biztos, hogy van: nagy nézõtere széles közönségréteggel és rengeteg jó színésze.

A Sok hûhó meg különösen is azok közé a darabok közé tartozik, amelyeket igen kellemesre, szellemesre és szórakoztatóra lehet hangolni. Rendezõként Eszenyi Enikõnek ez sikerült is. Egy tisztességgel megkomponált elõadást hozott létre, parádés szereposztással, csak épp hiányzik valami. Nem a modernkedõ aktualizálást vagy a sokkoló polgárpukkasztást hiányolom a rendezésbõl, hanem magát Eszenyit. Mikor a két gyámoltalan szerelmes, Beatrice és Benedetto egymásra talál, felszikrázva kisülnek a villanyvezetékek – hát valami ilyesmi kisülések, felszikrázások hiányoznak ebbõl az elõadásból. Minden jelenet szellemesen kitalált, jó humorral megkoreografált, az apró rezdülésekre is odafigyelõ. Eszenyi teletûzdeli poénnal, geggel is az elõadást, s még csak azt sem lehet mondani, hogy ráerõlteti ezeket a darabra. A baj csupán az, hogy mindezt egy picit görcsösen teszi, nem engedi szabadjára, nem hagyja szárnyalni a szerelmeseket és a perpatvart. Ezért van, hogy bár nevetünk az elõadáson, igazán mégsem ragad magával, nem varázsol el.

Persze annyiban mégis eszenyis az elõadás, hogy igen finom és érzékeny. Az áttételes szerelmi vallomásokat például patyolattisztára mosott, kiteregetett fehérnemûk közé helyezi, amik között már hiába bujkál az érzelmeitõl megrémült Benedetto: így még inkább a tisztázás, a rejtett belsõ dolgok kiteregetésévé válik e kedves-komikus jelenet. Benedetto pedig elvadultabb – márcsak külsejében is (Kaszás Attilát alig lehet felismerni bozontjaiban) –, morcosabb, tüskésebb, ugyanakkor érzékenyebb, sérülékenyebb és esendõbb is, mint ahogy azt megszoktuk. (Kaszás tökéletesen alkalmas is egy ilyen figura megformálására.) Gyermekien örül, hogy az õ sípolására éppúgy válaszolnak a madarak, mint a csatlósának, végül azonban még ez a madarakkal való kontaktus is megszakad, tehénbõgés lesz a válasz (a tehénbõgés többször poénforrás az elõadás folyamán). Hasonló pofont kaphatott Benedetto a nõi nemtõl is, ezért menekül, kapálódzik érzései ellen.

A szerelem körül forog Eszenyi rendezésében minden, ami persze nem csoda, minthogy maga a darab is szerelemrõl, szerelmesekrõl, szerelmi civódásokról szól. (Kellõképp „szabad szájúan” erotikus is az elõadás, Shakespeare-hez híven, Kornis Mihály által aktualizálva s fõként Margaréta – Hullan Zsuzsa – személyének köszönhetõen, de van unikornis jelmez is az álarcosbálon, meg van fröcskölõ slaug, mind arcpirító célzattal, obszcén „áthallással”.) Csakhogy mint minden Shakespeare-mû, ez sem ilyen egyszerû. A Sok hûhó éppúgy szól a látszatról, a megtévesztésrõl, a megaláztatásról is – és nemcsak a sztori, a bonyodalom szintjén. Kellõképpen ki is lehetne aknázni a darabnak ezt a szálát – Eszenyi azonban nem teszi, õ csak a mindent elsöprõ és az õrületbe kergetõ szerelemre koncentrál, ami persze nem baj, sõt nagyon is szimpatikus. De hiába bujkáltatja szekérnyi szalmába, és vetteti egy vízzel teli vályúba Benedettót, mikor azt megérinti a szerelem, és hiába öltözteti Beatricét Sancho Panzának, hordóval meg lavórral, hogy kellõen komikusan nézzenek ki, és hiába áztatja el õket vízzel, hogy mindkettõt (konkrétan is) hideg zuhanyként érje a szerelem, hogy „elázottak” legyenek a szerelemtõl (no meg a víztõl). Talán célszerûbb és alapvetõbb lett volna egyszerûen a szereposztásnál két olyan színészt választani, akik el is tudják hitetni velünk, hogy õrületesen szeretik és gyûlölik egymást. Mert ez itt és most Kaszás Attilának és Hegyi Barbarának nem igazán sikerült. Bár Kaszásnak hajlamos vagyok mindent elhinni, Hegyi Barbara azonban – bár jó humorú és minden tõle telhetõt meg is tesz – nem elég erõteljes és temperamentumos, s úgy kell kipréselnie magából a beatricei karaktert, no meg a hangokat, hangja ugyanis kevéssé való egy ilyen nagyszínpadra.

Eszenyi érdeme ugyanakkor, hogy „nagy öregeket” sikerült megnyernie akár epizódszerepekre is. Kállai Ferencet például, aki hitelesen, eszköztelenül alakítja a bamba Bunkóst, a szenilis, lelassult öregembert, vagy Bárdy Györgyöt, aki egyszerûen a jelenlétével is képes hatni. Harkányi Endre pedig olyan gyermekien cinkos élvezettel játssza a szerelmeseknek szurkoló agyafúrt papot, hogy az embert akaratlanul is minduntalan nevetésre ingerli. Tábori Nóra dajkája rezignált és lakonikus, mintha csak egy abszurd komédiából lépett volna elõ. Hasonlóan szól Farkas Antal basszusa is, nincs is szüksége különösebb parádézásra ahhoz, hogy megnevettette a nézõt. Hangyányi szerepének minden mondata, minden rezzenése telitalálat.

A mozgásért felelõs Gyöngyösi Tamás és Király Attila pedig egyszerûen remekelnek, ha ugyan nekik köszönhetõ az a vívásjelenet, amely annyira könnyed, pergõ és izgalmas, akár egy sziporkázó shakespeare-i szellemi szópárbaj. Persze ehhez kellettek olyan kivitelezõk is, mint Tordy Géza, Kaszás Attila, Nagy Ervin vagy Seress Zoltán. Seress az az ideális színésztípus, aki mindig meg tudja teremteni az egyensúlyt a kint és a bent, a tudatosság és az ösztönösség, az azonosulás és a kis távolságtartás között. Hercege méltóságteljes, magabiztos, de magányos és sehová sem tartozó ebben az elõadásban. Claudiót az idén végzett Nagy Ervin játssza, aki nemcsak nagyon tehetséges és érzékeny színész, de rendkívül jól lehet „használni” – talán túlságosan is jól; bármilyen stílust, bármilyen karaktert képes hozni. Reviczky Gábor viszont már csak rutinból bohóckodik, amiért persze a közönség még mindig nagyon hálás. Ideje lenne, hogy végre valaki úgy istenigazából megdolgoztassa, hiszen sokkal több van benne, mint amit láthatunk.

A színpad állandó szereplõje a közepére helyezett szekér, amelyen egymást követik a civódások, vallomások, amely a pokolba visz vagy a mennybe repít (s még a színjátszás ekhós szekerét is eszünkbe juttatja). Aztán ott vannak a villanypóznák is, állandó kisülési lehetõségeikkel, felszikrázásokkal, vibrálással. S minduntalan a színen van egy félszeg, félkegyelmûnek tûnõ, szemüveges legényke is (Benedetto szolgája), aki fura viszonyban van az evilággal: sípján madarakkal társalog, az elõadás végére meg, egy kusturicai arizonai álmodozó módjára, egyenesen az egekbe emelkedik repülõgépével, a boldogsághoz való viszonyunkat jelképezve ezzel. A földön maradt násznép önfeledten integet utána. Igazi mesei lesz tehát a vég, a bajok megoldódnak, a két szerelmespár egymásra talál, a gonosz ármánykodó fattyat meg egymásba kapaszkodva, akár a mesékben, kitolják. És ezzel minden a helyére is kerül, itt már az égvilágon minden rendben van.

MARIK NOÉMI