SZÍNÉSZSORS

Szigligeti Ede: Liliomfi
Szentendrei Nyár ’99

Kellemes hely a Dunaparti Művelődési Ház udvara. Legalábbis nyári estén, langyos szellőnél, szellemes nyári komédiát befogadva. Idén először Szigligeti legnépszerűbb vígjátékát játszották. A Liliomfi bizonyos szempontból egyike a múlt század legaktuálisabb darabjainak. Ez a bizonyos szempont nem politikai, szociológiai stb., hanem színházi: a színész sorsa biz ma is sanyarú, de a színészet szépsége szárnyakat ad, nem lehet hát nem csinálni.

Ez a gondolat nem puszta frázis: igazságát számomra az előadás bizonyította. Puskás Tivadaréknak nem álltak (állnak) rendelkezésükre jelentős anyagi eszközök. Rendezőre, díszletre nem futja. Előbbit Puskás megoldja (amiben nyilván segítségére van, hogy jól ismeri társait; a csapat magját a Bolygó Kultusz Motel mai és egykori tagjai alkotják), utóbbi – mivel a Liliomfi, különösen annak első felvonása igencsak díszletigényes mű – már több fejtörésre adhat okot. A megoldás pofonegy-szerű: díszlet nincs, a nézők többnyire elképzelik, a nélkülözhetetlen díszletelemet, az ajtót pedig Pásztor Edina jeleníti meg. Az általa játszott figura hangsúlyozottan civilként keveredik a játékba, de a többiek is színészeket alakítanak – ha úgy tetszik, az alapmű már színház a színházban. Az előadás elején kintről érkezik egy kicsiny trupp, mindössze hárman vannak (a negyedik, szemmel láthatóan vendégművész státusú színész már régóta fent bolyong), közlik: a társulat másik része elakadt, ők csak az első felvonást tudják eljátszani, ám ha a többiek nem érkeznek meg, eljátsszák még egyszer. De így is baj van: nincs Mariska. Mire a nézőtérről jelentkezik egy „civil”, hogy ő látta filmen a darabot, és szívesen eljátssza a szerepet. Lehet persze minderre azt mondani, hogy ezek nem túl eredeti poénok, s amolyan nyári bohóságként elmennek, ám a darabhoz semmi közük nincs. Lehet – de csak részben igaz. Hogy az alapötlet jól ismert, az nyilvánvaló. De ritkán látni olyat, hogy ennyire természetesen, minden kikacsintás nélkül érvényesüljön. Az illúziókeltően civil hanghordozással megszólaló színészek (főként a játékba „beszálló” Mariskát játszó Major Melinda) ugyanis a közönség kevésbé dörzsölt és a színészeket nem ismerő részével tökéletesen elhitetik a szituációt; az általam látott előadáson legalábbis nem egy riadt hang tiltakozott a nézőtérről történő szereplőválasztás és az első felvonás többszöri eljátszása ellen. Ennél a színpad és nézőtér között spontán létrejövő dialógusnál azonban fontosabb, hogy az alapötlet egyáltalán nem idegen a darabtól, s nem díszként vagy ripacskodásnak teret adó ürügyként fityeg az előadáson, hanem valóban jelentésessé válik. A Liliomfi nemcsak szerelmi bonyodalmakon épülő cselvígjáték ugyanis, hanem – a szerzőhöz illően – csendes, keserű-vidám hitvallás a színészetről, s számunkra amolyan lenyomat a színjátszás, a vándor-színészet hőskoráról. Szentendrén a darabnak ez az általában a cselszövések és szerelmek mögé szoruló rétege kerül reflektorfénybe.

Így a keretjátéknak induló ötlet nem marad pusztán keret: a színészek ki-kilépnek szerepükből, néha látványosan (a Mariskát játszó „civil” egy ízben – miután társa leöntötte egy vödör vízzel – haza akar menni), néha a Szigligeti-szövegből való kilépést ironikusan jelezve, a leggyakrabban pedig minden jelzés nélkül, akár egy-egy frappáns poén erejéig. Poénban tényleg nincs hiány: amellett hogy a komédia humorát is hagyják érvényesülni, frenetikus gagparádéval dúsítják a szöveget. A tipikus atelier-humortól kezdve a Monty Python-os színekig, a szavak átvitt jelentésének konkrét lefordításáig, nem szólva a gyakori rögtönzésekről, váratlan szóviccekről. A viccözön teljesen öncélúvá is válhatna, széteshetne miatta az egész produkció – de nem ez történik. Amikor a játék már-már elérkezne a poénba fulladásos halál állapotába, az eredeti cselekményhez visszatérve folytatódik az előadás. Bizonyos poénmotívumok (szotyi, cuppantás) azonban megmaradnak, s később más kontextusba kerülve nyernek új értelmet. Ám az eredeti szövegtől nemcsak a viccek kedvéért tér el az előadás; a szerepből kilépést nem pusztán a komikus hatáskeltés eszközeként alkalmazza. Néha a humor megkeseredik, s ilyenkor a színészlét napos oldala némileg háttérbe szorul. Különösen az előadás végén, amikor a színészpályára készülő Mariskát nem az öreg nyárspolgár Szilvai professzor akarja lebeszélni tervéről, hanem a Szilvait alakító színész, aki a lányt többek között idült alkoholizmussal fenyegeti. Majd magára mutat: itt van ő, tessék megnézni, hogy néz ki, harmincegynéhány évesen hatvanéves embereket játszik. S mivel Szilvait (és az őt játszó színészt) a valóban harmincegynéhány esztendős Magyar Attila játssza, a szituáción nem lehet csak nevetni.

Ami persze nem azt jelenti, hogy köny-nyeinket kellene törölgetnünk – hacsak nem attól a frenetikus komédiázástól, amit Magyar Attila művel. Szinte nincs olyan pillanata, hogy el ne sütne egy poént, rögtönöz is bőséggel, nemcsak a nézőket, de néha kollégáit is nevetésre késztetve, alaposan maga köré is rendezi a produkciót, de pillanatra sem lóg ki belőle. Nemcsak azért nem, mert felszabadult, gátlástalan komédiázása még véletlenül sem téved az olcsó ripizés határmezsgyéjére, hanem mert „mellesleg” teljesen hitelesen játssza el az öreg Szilvait is. Van egy kiváltképp emlékezetes duettje a Liliomfit játszó Szellemfivel, azaz az egyénien sprőd humorát csillogtató Vida Péterrel (a kakasviadallá fajuló párbajozást egyszercsak abbahagyva, néhány szotyi mellett komolyan megbeszélik a dolgokat). A többieknek nem jut annyi lehetőség, mint Magyarnak, szerepükből ritkábban lépnek ki, s amúgy is hagyományosabb eszközökkel és/vagy visszafogottabban komédiáznak. Ami nem jelenti azt, hogy ne lennének valamennyien mulatságosak. Puskás Tivadar (Kányay) és Horváth Zsuzsa (Camilla) nagy rutinnal és ízléssel aknázzák ki a pénzsóvár apa és az öregedő hiú nő típusának rekeszizom-mozgató lehetőségeit, Puskás és Magyar az utolsó jelenetekben pedig sajátos bohócpárt alkot. Tóth József egészen eredeti humorú magánszámokat kerekít az ifjú Swartz némiképp megrövidített jeleneteiből. Vida Szellemfi borvirágos alakját szellemes bölcsességgel, öniróniával és abszurd ízekkel telíti. A „szubrettpárost”, Erzsit és Gyurit Varga Zsuzsa és Kardos Róbert egészen magától értetődő természetességgel, bájjal, finom, ízes humorral játssza; a szerepből való kilépéseik, kikacsintásaik váratlan voltuk miatt fokozottabban mulatságosak. Varga Zsuzsa és a Mariska naivitását finoman álnaivitássá karikírozó Major Melinda a háttérben hatásosan játsszák el a két rivalizáló színésznőt is. A címszerepet Hevér Gábor pózok és modorosságok nélkül, kedvesen, lendületesen játssza, s nagyon hitelesen mutatja a figura színészet iránti szenvedélyes elkötele-zettségét.

Mert gagparádén innen, röhögőgörcsön túl mégiscsak erről szól ez az este: egy jó előadáshoz nem feltétlenül kellenek fantasztikusan nagy dolgok, káprázatos trouvaille-ok, sokmilliós befektetés. Néha egy adagnyi tehetség és színházszeretet is megteszi.

Urbán Balázs