KRÚDY NEM JÖTT EL

Fráter Zoltán: Szindbád kertje
Óbudai Társaskör

Persze, persze: Huszárik, Latinovits, Dayka, és a tál aranyló húsleves, azaz egy film, Szindbád, Majmunka és egy tál aranyló húsleves. Huszárik adaptációja oly tökéletes, szürreális mikrorealizmusa oly atmoszférikus, hogy óhatatlanul összemosódik tudatunkban film és mű, kép és szöveg. Így merész vállalkozásnak tűnhet az újbóli feldolgozás, főként ha az színpadi formában történik. De talán éppen mert film és mű annyira összetartozik, hogy az adaptáció szinte már megszűnik adaptáció lenni, nincs igazán nyomasztó hatása sem.

Egyébként is, ahogy belépünk az Óbudai Társaskör álomittas, révetegen romantikus kertjébe, azon nyomban meglegyint a Krúdy-i világ lírai varázsa. A vadszőlővel befuttatott lugasszerű hely, a megannyi fellógatott kalitka – az otthon és a rabság ambivalens jelképei – tökéletes tere a szindbádi visszaemlékezéseknek. Ez a kert valóban Szindbád kertje. S már meg is feledkeztünk Huszárikról, s már nem is Latinovitsot várjuk többé, csak magát Szindbádot, a helyét nem lelő, örök bolyongót, a csendes boldogtalant a maga ifjú aggastyán mivoltában. És már jön is. A föld alól, a csatornából. Ugyanis éppen kincset keres, és asszonyt szöktet. Így, a kettőt együtt. Szindbád élni siet, és túlhajtja érzéseit.

Szindbád bőrébe most Mácsai Pál bújt, akinek Cipolla, Strindberg és Örkény után ismét egy furcsa, rejtélyes, szuggesztív figu-rát kell megformálnia.

Feltűrt nadrágjában olyan, akár egy csintalan vándordiák. A következő pillanatban azonban már megfáradt öregember. Mácsai úgy változtatja korát, ahogy csak akarja. Mégis, nők közötti csetlés-botlásában, kis bajuszával, akrobatikus felvillanásaival inkább az örök vesztes kisember, Chaplin alakját idézi. Mácsai Szindbádja lélekben még fiatal, optimista: érzelmektől hevült, önámítón hittel teli, na meg persze folyton-folyvást szerelmes, de nincs benne a szindbádi emésztő nyugtalanság, a kilátástalan ámokfutás, a kétkedő érzékeny pszichózis és keserűség.

A prospektusok fanyar komédiaként hirdetik az előadást. A fanyar jelző passzol is Szindbádhoz (bár magán az előadáson éppen ez érződik kevésbé), az azonban újdonság számomra, hogy a Szindbád komédiának tekintendő. Mérges is vagyok Máté Gáborra: kapott/választott egy remek Krúdy-művet, egy izgalmas, mindig időszerű témát a Férfi lélekről, a szerelem magányos vándoráról, kapott hozzá egy jó átiratot Fráter Zoltán jóvoltából, kapott egy ideális helyszínt, és kapott mindehhez négy tehetséges színészt, mégsem elégedett meg ennyivel. Talán mert nem merte Szindbádot krúdysan felvállalni; talán úgy vélte, a ma embere cinikusabb s kiégettebb annál, semhogy kielégítené e keserédes, lírai mélázgatás. Vagy mert valami oknál fogva kényszerítve érezte magát a ma szokásos rendezői áthangolásra. Talán úgy gondolta, egy nyár esti előadást illik könnyedebbé és szórakoztatóbbá tenni. És nem csak a közönségcsalogató nevek dukálnak hozzá, hanem a könnyedebb hangvétel, s a derűsebb tónus is. És ez így is van, egy nyár esti produkcióhoz talán tényleg dukál mindez, a Szindbádhoz azonban nem.

Máté ad is valamennyit Szindbádból, meg nem is – vissza is vonja, meg nem is. Szindbádja a manapság oly divatos idézőjelek közé szoríttatik, Krúdyból pedig nem sok marad. És ez nem igazán Fráter Zoltán hibája, hiszen ő jó érzékkel nyúlt Szindbád történetéhez, s kanyarított belőle színpadi változatot, belesűrítve egy vadromantikus történetbe mindazt, ami Szindbád világát megidézheti: a nőket, a vágyakat, az érzéseket, a hazugságokat, az emlékeket, élményeket, ízeket, színeket, a kereső nyugtalanságot, az állandó érzelmi hevületet és mozgást. Bár a hangsúly mintha eltolódna Szindbádról, a bolyongó férfiról a nők felé, s Frátert inkább érdekelnék a női lélek rejtelmei, a női léleké, amely képes a jóképű gavallér helyett a kártyás, iszákos, goromba, morc férfit választani.

Máténál azonban csak maga a körítés marad, a „kalandos, izgalmas fordulatokkal teli” , blikkfangos alapsztori: az asszonyszöktetés, a gyerekrablás, a kincskeresés, a színésznőnek állás, egy másik asszonyba való átszeretés (aki az előzőnek a barátnője, s annak férjének a volt felesége), a párbajterv, egy szerelmi négyszög, amelyben két nőnek ugyanaz a férje és ugyanaz a szerető jelöltje, na meg persze az aranysárga, gőzölgő húsleves (velős csonttal). Ami viszont így önmagában tényleg kevés, s vadromantikussága is oly abszurd, közhelyes és sekélyes, hogy valóban fel kell dúsítani a mai kor szellemében egy kis öngúnnyal, paródiával, távolságtartással. Talán érdekes is lenne egy Szindbád paródia, így azonban semmi értelme az ironizálásnak, távolságtartásnak, ami csak a meghittséget, az érzelmi élet mikroklimájának lírai feltárulkozását zökkenti ki, s a Krúdy-i melankolikus atmoszférát és az illékony hangulatokat fojtja el, és ami egyáltalán nem azonos a szindbádi édes-bús öniróniával és humorral. A színészek megteszik a dolgukat: végrehajtják a rendezői instrukciókat – komédiáznak, köny-nyedén, szórakoztatóan, s vígan mulattatnak, sztoriznak.

Az ősanya, az ősasszony, az ősmenedék: Majmunka – Béres Ilona. A megbocsátó, a biztonságot és nyugodalmat adó. Béres Ilona lubickol a szerepben, ám Máté Gábor irányítása mellett mozdulatai, gesztusai helyenként modorossá, kimódolttá válnak. Varga Mária vihog és illeg-billeg az elkényeztetett, egoista szépasszony szerepében. Remekül komédiázik, ez azonban fel is emészti minden energiáját.

A legmakacsabban áll ellen Máténak Tóth Ildikó, aki konokul és megátalkodottan komolyan veszi Szindbád történetét: izzik és szeret, aggódik és tervel, csábít és zsörtöl, ugyanakkor az ő játékából sem hiányzik a humor és az önirónia.

E három nő a lila árnyalataiban (a bűnbánat és a gyász színével) veszik körül Szindbádot – már életében gyászolják ezt az élőhalottat.

Még a legkrúdybb figura ebben az előadásban a hegedűs. Meg-megjelenik időnként a színen, s rázendít valami melódiára, hol perlekedőn, hol múltat visszaidézőn, nosztalgikusan, hol duhajkodva, hol gyógyítóan vigasztalón, hol meg szemtelenül ironikusan.

Azért el-elkapódik egy-egy pillanat a szindbádi örök mozdulatokból is: egy kézcsók Majmunkának, a habverés misztikus szertartása, az édes-bús hegedűszó, megpihenés egy mély titkokat rejtő ágyterítőbe burkolózva... Hiszen Krúdynál nem is az a fontos, amit beszél, a fő a hang, ahogy beszél, a visszaemlékezés halk, borongó mélázása, fájdalmas humora, a tudatosság bágyadt melankóliája. Szindbád utazása merő líra, az elbeszélés ürügye alatt, amely meleg, emberi, szuggesztív erővel zeng – írja Schöpflin Aladár. Így történik, hogy az Óbudai Társaskör kertjében Szindbád, a női lelkek e nyughatatlan hajósa, szép csendesen kihajózik ez idézőjelek közül, magával vive titkait.

Marik Noémi