Nem különös, hogy sohasem kérdeztünk rá: kicsodák valójában Beckett „hősei”? Egyszerűen csak elfogadjuk őket, tudomást veszünk róluk, hogy vannak, hogy olyanok, amilyenek, szinte már véglények, az emberiség utolsó, még életben maradt képviselői. Erre utal, hogy Winnie, az Ó, azok a szép napok!–ban előbb derékig, majd nyakig van földbe temetve, hogy Krapp Az utolsó tekercsben lepusztult szobában él magányosan, hogy Beckettnek vannak szereplői, akik beszélni sem tudnak, legfeljebb hangosan, zihálva lélegeznek vagy sóhajtanak. Ilyen Hamm és Clov is Beckett kukadrámájában, A játszma végében. Mind egyformák, de egyikükről sem tudni, ki is valójában. Hogy most kik, azt látjuk, de hogy kik voltak, arról egyetlen szó nem esik.
Beckett hősei, így szoktuk mondani, holott semmiképpen sem hősök, adottak: elesettek, nyomorultak, agonizálók, vegetálók, de kik voltak annak előtte, amikor még nem voltak elesettek, nem voltak nyomorultak, nem agonizáltak s nem vegetáltak, hanem... Igen, ez a hanem hiányzik a sorsukból, az élettörténetükből. Soha eszünkbe sem jutott rákérdezni, megtudni, mi volt, mit csinált egykoron Winnie, Krapp, Hamm, Clov, vagy Estragon és Vladimir mielőtt elkezdtek Godot-ra várni.
S most íme egy előadás, amely erre ad választ, helyesebben amely egy lehető választ próbál adni. Két önmagát rendező fiatalember, a már szép színészi múlttal rendelkező Magyar Attila és a pályakezdés küszöbén álló, hasonlóképpen tehetséges Nagypál Gábor keres és ad erre a kérdésre választ.
De sajátos módon nem Beckettből indulnak ki, nem Beckettből próbálják megfejteni a titkot, hanem a hírnevét a lágerekről írt drámáival mintegy jó negyedszázada szerzett színmű- és hangjátékíró Djordje Lebović segítségével, akinek Az ezredik éjszaka című mai tündérmesének nevezett egyfelvonásosát A játszma végével mixel-ték, s egyszerre kiderült, Hammot és Clovt valaha Hepnek és Hapnak hívták, bár hívhatták volna Jóskának és Pistának, Josipnak és Stevannak, Joschinak és Stefinek, de függetlenül attól, milyen névre hallgattak s milyen nyelven szóltak hozzájuk, nem kétséges, jámbor emberkék voltak, akik élvezték az élet apró örömeit, boldogok voltak, ha másért nem, hát azért, mert soha senkinek nem okoztak boldogtalanságot. Olyanok voltak, mint a mesebeli törpék, akik azért vannak, hogy segítsenek másoknak; akik élvezik, hogy vannak, de egy másik, a képzeletükön, ábrándvilágukon kívüli mesében már se beszélni, se mozogni nem tudnak, mert egy gonosz szellem, aki lehet, hogy nem más, mint saját jámborságuk, vagy jámborságukkal felbátorított, maguk fölé emelt VALAKIK, ki tudja, kik (Godot-k, akiket magunk teremtünk, s akiktől aztán elsősorban mi félünk?), ám kétségbevonhatatlanul náluknál erősebbek, nyomorékká tették, csúnyán megtréfálták őket, s most Hammként és Clovként vonszolják magukat az életen.
Az ember önmagát juttatta az agonizáló becketti véglények sorsára, mondja ez a pontosan végiggondolt s pontosan kidolgozott előadás, amely bátran vállalja a legközönségesebb megoldásokat, ha azok célsze-rűek. Az életen boldogan átkarikázó Hap és Hep fenn a magasban végzik mutatványaikat könnyedén, Hamm és Clov lenn a mélyben küzdenek a puszta létért.
Persze az sem lehetetlen, hogy Az ezredik játszma vége című előadás csak nekem szólt erről. De vállalom az egyedi „olvasatot”, mi több: köszönöm a lehetőséget.
Utóirat: Napok múlva ismét láttam az előadást, de most a Beckett-hősök genézise helyett Hamm és Clov teljes elveszettsége ejtett foglyul. Ja, majd elfelejtettem megemlíteni, hogy nem a szokásos esti időpontban, hanem a rendkívüli állapotra való tekintettel déltől egyig játszották az előadást, néhányunknak, csodálatos szuggesztivitással, kiválóan.
Gerold László