HOVÁ LESZ ÉNEM...

Madách Imre: Az ember tragédiája
Beregszászi Illyés Gyula Színház

Cirka félév alatt kétszer láttam a beregszászi társulat Tragédia-előadását. Tavaly nyáron szabad-téren Palicson és az idén év elején az Újvidéki Színház negyedszázados jubileu-mán. A két előadás két teljesen másféle élményként maradt bennem.

A palicsi „változat” elsősorban fiatalos lendülete miatt tetszett, s nem utolsósorban azért, mert azt példázta, hogyan lehet olyan hátrányt, mint a nincstelenség, a szegénység, előnnyé változtatni. Nemcsak a világtörténelem nagy korszakait bemutató látványos színpadképekre s az egyes színekben használatos kellékekre gondolok, amelyeket a beregszászi Tragédia-előadás szinte diákszínházra emlékeztetve nélkülöz – egy vasasztal és függőlámpa uralja a színt, alig van rajta más –, hanem arra is, hogy a Lucifert alakító Trill Zsolt mellett a társulat nem rendelkezik a Madách-mű megkívánta formátumos színészegyéniségekkel, hogy inkább kezdő, tapasztalatlan, mint művészileg érett tagjai vannak, s az előadás mégis figyelmet érdemlő, helyenként kitűnő. Mert Vidnyánszky Attila rendezése a Tragédia szuverén értelmezésére vállalkozik, s ebben odaadó partner a fiatal együttes.

Másodjára viszont a miért s miben vagyunk bűnösök, hol rontottuk s rontjuk el az életünket gondolat erőteljes hangsúlyo-zása ragadott magával.

Vidnyánszky Attila rendezésének középpontjában ugyanis Ádám harmadik színben elhangzó, önmagához intézett kérdése áll: „Oh, e zűr között /Hová lesz énem zárt egyénisége, / Mivé leszesz testem, melyben szilárd / Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám / Nagy terveimben és nagy vágyaimban? Oh, miért lökém el / Magamtól azt a gondviseletet, / Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt, / S tudásom óhajt – oh de hasztalan”; mire Éva, mintegy figyelmeztetve a gesztus dőreségére, megjegyzi: „Nem így volt ám ez egykor, szebb időben”.

A beregszásziak Tragédiája, nyilván semmiképpen sem függetlenül saját helyzetüktől, sorsuk alakulásától, erre a miért jutottam ide kérdésre keresi a választ, fiatalokra jellemző érdeklődéssel és a fiatalság jogán. Ennek rendeli alá az egyes színeket, melyek előadásbeli szerepe elsősorban a központivá tett kérdés koronkénti sikeres vagy kevésbé sikeres illusztrálása. A befejezés azonban nem lehet csupán illusztráció, a zárójelenetben szükségszerűen válaszolni is kell a feltett kérdésre. Az előadás sugallta válasz, ha jól értelmezem, a Tragédia ismert zárómondatában szereplő küzdésre utal, „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”, ennek vállalásában látja az emberi élet értelmét. A befejezés azonban nem csak a központi kérdésre ad választ. Azzal, hogy Ádámnak az őt visszahúzó, szándékában akadályozó Luciferrel a hátán végül sikerül felkapaszkodnia a világot jelentő/jelképező lámpára (fülében csenghet a luciferi parancs: „Fel a porból, állat”), a küzdés nyer értelmet, s egyúttal mintegy választ is kapunk a színenként vissza-visszatérő reménytelenségre, kilátástalanságra. A meg-megismétlődő peszszimizmus optimizmusba vált: az ember legyőzte az őt gátló körülményeket. S hogy ebben nem volt senki sem segítségére, hogy sikere saját felismerésének és elszántságának eredménye, tanúsít(hat)ja, hogy a Tragédia zárómondatát nem az Úr mondja, mintegy tanácsul Ádámnak, hanem Ádám ismétli önbiztató kitartással. Ám hogy a befejezés ilyképpen alakulhasson, ne legyen váratlan, előkészítetlen, arra jó előre gondja van a rendezőnek: miután elhangzik az előadás központi kérdése, az Úr egy lesz Ádámmal, ugyanaz a színész (Varga József) alakítja.

Trill Zsolt az előadásban

A szerepösszevonásnak azonban fontosabb szerepe is van ebben a Tragédia-előadásban annál, hogy a befejezést elfogadtassa, bár ez sem elhanyagolható mozzanat. Az Úr–Ádám azonosság azzal válik az egész előadás értelmét meghatározó, tartó ívvé, mondhatnánk, kap mélyebb értelmet, hogy az Úr önhittségét, amire a mű első színe utal, valójában az ember önhittségeként kell felfogni. S ha erről van szó, akkor egyértelmű, hogy a színenkénti kudarcok okozója az ember, aki önmagát istennek képzeli. Hogy ebből kigyógyuljon, fel kell ismernie a küzdés fontosságát, szerepét. S ezt példázza az előadás említett zárójelenete a fény felé kapaszkodó emberrel.

A beregszászi Tragédiát a megszenvedett, a kiküzdött remény szép példájaként él(het)jük meg. S bár nem hibátlan az előadás, néhány megoldása a már említett zárójelenet mellett, annak ellenére, hogy a rendezés a sokágú, gondolatilag komplex művet lényegében egyetlen kérdésre karcsúsítja, a Madách-mű előadás-történetében is figyelmet érdemlő.

Mindenekelőtt talán a műben vörös fonálként végigvonuló érzelem szerepének, jelentőségének hangsúlyozását kell említeni. Az Ádám–Lucifer konfliktusban az utóbbi megbuktatója, több jeles tanulmányból és elemzésből tudjuk, az a férfi–nő közötti érzelmi kapcsolat, egyszerűen szerelem, amely-lyel szemben Lucifer tehetetlen, jóllehet mindent megtesz annak érdekében, hogy ezt a kapcsolatot elpusztítsa, illetve hogy Ádámot kiábrándítsa belőle. Erre utal az előadás két hangsúlyos pillanata. A londoni szín halál-tánc-jelenetében Lucifer maga ássa buzgón a sírt, melybe a szereplők elmondván búcsúmondatukat eltűnnek, diadala mégsem lehet teljes, mert a jelenet végén a sírgödör túlsó oldalán Éva néz vele szembe, akit Lucifer a többiekkel ellentétben nem tud a sírba parancsolni. Ezzel a megoldással, hogy a halált Éva Luciferrel dacolva győzi le, kap indoklást a haláltánc-jelenet zárópillanata, ez magyarázza meg, miért marad Éva életben. Amit az elmélet az érzelem győzelmének nevez, az a beregszászi előadásban testet öltve jelenik meg, emberi valóságában látható. Az érzelem vonatkozásában az előadás másik hangsúlyos pillanata az eszkimó színben játszódik le. Lucifer a végső elkeseredés, az utolsó érv bedobásának szándékával szólítja fel Ádámot, hogy tekintse meg vendéglátójuk nejét, abban bízva, hogy a nő siralmas látványa megtöri Ádámot. Ennek a pillanatnak minden Tragédia-megjelenítésben fontos szerepe van, de legtöbbször Lucifer alattomos ravaszsággal invitálja Ádámot a látvány megtekintésére. Ebben az előadásban viszont mérhetetlen dühvel, a szerencsejátékos végső elkeseredésével teszi ezt. Különösen akkor értjük meg ezt a luciferi gesztust, lesz világos az elkeseredés mértéke, ha a jelenetet látva felidéződik bennünk, hogy a történet elején éppen Lucifer adja Ádám kezébe a szerelem jelképét – az almát. Ha összekapcsoljuk a két jelenetet, láthatjuk, Lucifer elszámolta magát, az emberben levő gonoszság, bármennyire is igyekvő, nem tudja legyőzni az önmagában bízó, a küzdő embert (ezt példázza az előadás zárójelenete!); ha Lucifer tragédiájáról beszélhetünk, akkor ez e két jelenet alapján valóban indokolt.

Talán nem véletlen, hogy a beregszászi előadás központi kérdésével összefüggésben éppen az érzelemmel kapcsolatos jelenetek ragadták meg figyelmünket. Ez az előadás ugyanis az életről akar szólni. Készítőit nem olyan nagyszerű, megváltó gondolatok foglalkoztatják, mint a szabadság, a testvériség, nem olyan fontos kérdésről gondolkodnak, mint amilyen a tudo-mány boldogító szerepe (a tudomány kérdése lényegében háttérbe is szorul), hanem az élet köznapibb, földközelibb mozzanatai érdeklik őket. A beregszászi előadás a Tragédia bölcseletét nem történetfilozófiai értelmezésként kezeli, hanem emberi mértékre szállítva a mindennapi élet tartozékaként tekinti és ábrázolja.

Merész, figyelemre érdemes vállalkozás Vidnyánszky Attilának és társulatának a hagyományos színpadi megoldásokat az oratóriumszerű szövegmondással és a most divatos mozgásszínházi gesztusokkal vegyítve ábrázolt Tragédia-olvasata.

Gerold László