SZÛCS Károly: Bevezetô

Marcel Duchamp és Moholy-Nagy László valószínû még egyszer sem sétáltak együtt, talán nem is beszéltek egymással soha. A véletlen alkotószerepét mégis mindketten a mûvészet egyik legfontosabb összetevôjének vélték. Duchamp a Teremtô aktus c. tanulmányában a mûalkotás legfontosabb formaadó mozzanatának a véletlen manipulatív elôidézését és a mûbe építését tartotta. A véletlenszerûség azonban egy fotográfiai eljárásban, a mûvészi céllal készült fotogramban vált következetes alkotómódszerré a huszas években Moholy-Nagy és Man Ray munkássága nyomán. A fény és a tárgyak manipulálásával létrejött fotogramok gyakorlatilag mindig vakon és közvetve létrehozott mûvek. Ez a közvetettség azonban nem más mint a mû valóságossága, amelyben a tudatos, tapasztalati elemek mellett ­ ezeket az ember érdekei, önmítoszai függvényében elôbb-utóbb mindig szimbólumokká és ideákká szublimálta ­ meg kell, hogy jelenjen a látens és a véletlen. Henry Fox Talbot a Pencil of the nature c. 1843-ban megjelent könyvében számtalanszor említi a fotográfiának azt az ontológiai (dokumentatív) sajátosságát, hogy a fotográfikus kép számtalan olyan elemet tartalmaz, amely jelenléte csak az elkészültét követôen, a kép megtekintésekor válik nyilvánvalóvá, tehát nem az alkotói, hanem a befogadói pozícióban. Mindez a fotográfiai techné jellegébôl adódik és a demonstrátor, a megfigyelô alkotói attitûd erôsítését hozza magával, mivel az expozíció pillanatában, a képteremtés ontikus (dokumentatív, valóságos) fázisában az alkotó számára a kép tartalmának jelentôs része látens, illetve véletlenszerû. A fotogenitásban rejlô kreativitás jelentôs mértékben a képi látvány nem tudatos, hanem technikai, dokumentatív elemét tartalmazza. Talbot ezért nevezte meg a fotográfia alkotójaként a természetet, ezt a tudattal nem rendelkezô kreációs formát. A fotográfiában a tudatosság, a téma, az eljárások megválasztása mindig csak keretet ad, de ezek a manipulációk egyaránt provokálják a véletlent és a látens feltárulását. A véletlen és a valóság látens tartalmainak elfogadása, majd „felderítésük" az alkotói pozíció, a teremtô aktus szerves részévé lett. A részletek látens módon feltáruló ontikus szépsége ­ amely elôállításában még mindig legyôzhetetlen a fekete-fehér eljárás,­ és a véletlen megragadása csak akkor hatékony, ha a környezetünk újraértelmezésének igényével történik. Ez a szándék mindig a mû formavilágában jelenik meg. A régi eljárások felelevenítése és a kreativitás véletleneinek, vagy a fotográfiai manipulációknak elôtérbe kerülése napjainkban nyilvánvalóan a fotográfia szimpla reproduktív jellegének uralma helyett, a techné pozitív alkalmazásának igényébôl és az alkotói kreativitás lehetôségeinek növelésébôl születtek. Ma ezt tapasztaljuk a kortárs magyar fotográfia egy jelentôs részénél. A véletlennel és a látens képhatásokkal kombinált természeti és emberi alkotóerô mûködése, az amit mi is teremtô aktusnak, vagy értelmezô mozzanatnak nevezhetünk, a kezdetek évtizedeihez hasonlóan a kép készítésének minden fázisában ismét elôtérbe került.

Károly SZÛCS: Introduction

Marcel Duchamp et László Moholy-Nagy ne se sont certainement jamais promenés ensemble, comme peut-être ils ne se sont jamais parlés. Ils trouvaient malgré tout, tous les deux que le roˆle créatif du hazard était une des composantes le plus importante de l’art. Dans son étude „l’acte créatif”, Duchamp considérait, que le mouvement constructif le plus important de la création était le déclenchement manipulatif du hazard et son incorporation dans l’oeuvre. Mais la spontanéité est devenue un moyen créatif conséquent grâce a un procédé photographique, réalisé dans les anées 20 dans un but artistique par Moholy-Nagy et Man Ray, les photogrammes. Ceux-ci effectués en manipulant la lumière et les objets sont pratiquement toujours les oeuvres crées aveuglement et indirectement. Mais cette incidence n’est rien d’autre que la réalité de l’oeuvre, dans laquelle à coˆté des éléments conscients et expérimentaux ­ qui ont été transformés toˆt où tard en idées et symboles selon la fonction des intérêts et des automythes de l’homme ­ le latent et l’accidentel doivent paraître. Henry Fox Talbot, dans son livre „Pencil of the Nature” paru en 1843 mentionné maintes fois le charactère documentatif de la photographie, selon lequel l’image photographique contient d’innombrables éléments que l’on peut concevoir et considérer évident seulement à la suite de la prise de la photo et après l’avoir vue, cest-à-dire pas dans une position créative mais réceptive. Tout cela parvient du charactère photographique du techné qui ammène avec lui-meˆme le renforcement de l’attitude créative observatrice et démonstrative, car au moment de l’exposition dans la phase réelle de la création de l’image, une partie importante de contenu de l’image est latent et accidentel au créateur. La créativité résident dans la photogénité ne contient pas en proportion importante l’élément conscient, mais l’élément technique et documentatif du spectacle visuel. C’est pour cela que Talbot nommait la nature le créateur de la photographie, cette forme de création ne possédent pas de conscience. Le thème, la conscience, le choix des procédés ne donnent q’un cadre dans la photographie mais ces manipulations provoquent aussi bien l’accidentel que l’ouverture du latent. L’acceptation du contenu latent de l’accidentel et de la réalité et puis leur exploration sont devenues les parties organiques de l’acte et de la position créative. La beauté réelle des détails qui s’ouvre d’une manière latente-quant à la reproductuion de cette beauté, le procédé noir et blanc est toujours invincible sur ce terrain-là-et la prise de l’accidentel est seulement efficace au cas ou cela se passe pour l’exigence de réinterprétation des alentours. Cette intention apparaît toujours dans la forme générale de l’oeuvre. L’évocation des vieux procédés et la mise en avant des manipulations photographiques et les hazards de la créa- tivité de nos jours sont bien entendu nées pour être à la place d’une photographie d’un charactère dominatif et simplement reproductif en remplacant cela par l’exigence de l’emploi positif du techné et l’agrandissement des possibilités du créateur. On a cette impression-là aujourd’hui avec une partie signifiante de la photographie contemporaine hongroise. L’opération de la création humaine et naturelle combiné avec les effets d’image latents et le hazard ­ ce que nous pouvons aussi appeller l’acte créative, ou bien le mouvement explicatif ­ a été de nouveau mise en avant à chaque phase de la préparation de l’image, de la même manière qu’aux décennies des débuts.

Traduit par JUDIT SZIKRA