E rovatunkban olyan cseh embereket szólaltatunk meg, akik megtanultak magyarul és valamilyen módon sokat tettek vagy tesznek a cseh-magyar kapcsolatok ápolásáért. Ezúttal Kovács Jánosnét, Verát kérdeztük, aki Prágából került Budapestre, s a volt budapesti Csehszlovák Kulturális Központ oszlopos munkatársaként a hajdani cseh tanfolyami hallgatók kedvence, tündéri gardedámja, majd baráti körünk egyik alapító tagja lett.

„BRÁBEK NYOMDOKAIN” 

– Hogyan kerültél Magyarországra, milyen gondot okozott, hogy nem tudtál magyarul?

– Férjemmel Prágában ismerkedtem meg. Ő a Tungsram képviselője volt, de egyáltalán nem tudott csehül, tolmács állt a rendelkezésére – aki véletlenül az én barátnőm volt, így találkoztunk össze. Az esküvonket 1936-ban tartottuk Szegeden.

Az első két hónap különösen nehéz volt, amit persze végig se gondoltam előre. (A férjemmel németül beszéltünk, egyébként nem túl jól tudott.) Két hónap múlva meg tudtam magam értetni magyarul, mert kényszerítve voltam rá, természetesen nagyon hibásan beszéltem. Például ott volt a piac, be kellett vásárolni, főzni kellett a férjemnek így szó szerint a konyhanyelv ragadt rám először. Hallottam, hogy mindenki azt kérdezi a kofáktól: hogy adja, hogy adja; kerestem a szótárban, de hiába. Se külföldieknek szóló tanfolyam, se nyelvkönyv nem létezett akkoriban, a férjem el volt foglalva, legfeljebb az egyik koléganője segített. Végül is magamra voltam utalva. Társalogni nem tudtam senkivel a városban, talán csak a boltosok egy része tudott németül. Társasági összejöveteleken próbálkoztam a magyar nyelvvel, éneklésbe bekapcsolódtam; először megmosolyogtak. A férjem munkahelyén, a Tungsramban szombatonként nagy összejöveteleket tartottak, az jó alkalmat jelentett. Az írott magyar nyelvet, a fogalmazást sokkal lassabban tanultam meg. Későbbi munkahelyem, a Csehszlovák Kultúra sem kényszerített erre, hiszen ott a cseh és a szlovák volt a hivatalos nyelv. Fordítói vagy tolmácsi feladataim nem voltak.

– Milyennek láttad Magyarországot, a magyarokat?

– Szokatlan volt Magyarország, mert én addig demokráciában éltem, csodáltam, hogy itt a nagyságos asszony után megy a cseléd a bevásárlókosárral – Prágában ez már nem volt divatban. Egyébként nagyon tetszett Budapest, legjobban az Erzsébet-híd, a férjemmel a Lipótvárosban laktunk, ő a Fehérvári úton dolgozott. Én sokszor gyalog mentem elé, és hogy ne tévedjek el, végigsétáltam a Duna-parton. Budapesten jobban lehetett szórakozni, nagyobb élet volt. A csehek inkább otthonűlők – ez a különbség, úgy érzem, meg is maradt máig.

– Gondolom, nagy különbség volt az ételekben is.

– Szegeden estem túl az első halászlén – majdnem megfulladtam –, addig én nem is ismertem a paprikát! Sem a kukoricát – annak még a szagát sem bírtam, ott főzték az Ilkovics-büfé előtt, a Nyugatival szemben, mindig elkerültem a környékét. Az első hónapban nem ettem mást, csak rántott húst, vagy akármit, csak paprika ne legyen benne! Nagy sikerrel vezettem be két cseh ételt, ha vendégek voltak, mindig ezt kérték: vepřo-pečo, zelo (a sertéssült knédlivel és káposztával) vagy svíčkovát, azaz a vadas marhaszeletet, persze szintén knédlivel.

– Mi, akik a hetvenes-nyolcvanas években az esti cseh nyelvtanfolyamokra jártunk, ott ismerkedtünk meg veled, a Csehszlovák Kultúrában.

– A Kultúra 1951. május 9-én nyílt meg a mai Andrássy úton, és 5 fő dolgozott benne. Én annak az évnek a júliusától voltam ott az alkalmazott. Legelőször a hanglemezeladás lett a feladatom, a kereskedés kicsiben és nagyban. Először szerény körülmények között dolgoztunk, például autónk sem volt, egy altiszt hordta az árut a hátizsákjában. Tudni kell, hogy akkoriban Magyarországon nem gyártottak hanglemezeket, mi a Supraphon komolyzenei lemezeit árultuk. (A nagykereskedelem később akkor szűnt meg, amikor Magyarországon beindult a lemezek gyártása.) Általában is a fejlett cseh kultúra vonzotta az embereket. Ne felejtsük, hogy itt abban az időben még a romeltakarítás folyt!

Nagyon sokan érdeklődtek a cseh irodalom, a filmek iránt. Később én foglalkoztam a könyvtárral és a filmkölcsönzéssel is. A filmeket ingyenesen adtuk ki vetítésekre, leginkább kultúrházakba. Mindig újabb és újabb feladatokat kaptam a meglévők mellé: például a nyelvtanfolyamok szervezését, az információs szolgálatot. Mindenről havi jelentéseket kellett készíteni – azt nagyon untam –, viszont érdekes volt a sok, nívós fogadás és kulturális rendezvény. Sok filmvetítést tartottunk, az élő műsorokban pedig igazán neves cseh, szlovák és magyar művészek működtek közre.

– Végül szeretném, ha egy kicsit külön is beszélnél a nyelvtanfolyamokról.

– Az 1952/53-as tanévben kezdődtek a tanfolyamok. A cseh nyelvet dr. Stelczer Árpád és dr. Béres János tanította. Akkor rengetegen jártak, háromszáz körül mozgott a hallgatók létszáma, egyszerre különböző helyszíneken folyt a tanítás, ezeket délutánonként mindig végigjártam.

Abban az időben a magyarok nemigen utazhattak külföldre, Csehszlovákiába először csak meghívóval, majd csoportosan lehetett kijutni. A cseh tanfolyamosok mindig Prágába mentek, ahol hivatalos fogadtatásban is részesültek. Utólag már kedves emlék, amikor éppen a magyarok tiszteletére egy rettenetesen zsíros „guláš”-t szolgáltak föl a prágai minisztériumban, gondolván, hogy mi mindennap olyat eszünk, de akkor mindenkinek külön rimánkodtam, hogy próbálja megenni, nehogy szégyenben maradjunk.

Nyugdíjba 1974-ben mentem, azután, hogy 22 évig voltam aktív munkatársa a Csehszlovák Kultúrának és képviseltem elhagyott szülőhazámat. De még hosszú évekig a nyelvtanfolyam titkára maradtam, sőt Béres tanár úr halála után egyszer-egyszer óraadóként is beugrottam, akkor már a Rákóczi úti új épületben. Hangsúlyozni szeretném, hogy mindig a szívügyemnek tekintettem a tanfolyamot, öröm volt látni a hallgatók lelkesedését, igyekezetét, sikereit.

(Lejegyezte: Simkó György)