Budapestről a Pádis felé útunk első fontos állomása Nagyvárad. Szent László király városában ugyanazt tapasztaljuk, mint odahaza: aki egyszer már járt fenn a Pádison, átszellemült arccal beszél a ránk váró élményekről. Váradról izgatottan autózunk még egy órányit délkelet felé. Belényesről azt mondják, nevét a bölényekről - az egykori végtelen erdők vadjairól - kapta. A kisvárost elhagyva most csak indiai eredetű bivalyokkal találkozunk. A késő délutáni napfényben a magunkfajta városiaknak ez is meghökkentő látvány. Mintha a mi kedvünkért Bihar és Kolozs megye összes bivalyát, marháját és lovát a Bihar hegység lábánál elnyúló legelőkre terelték volna össze. A Köves-Kőrös már sejtet valamit a természet vadságából, ám néhány kilométeren át még a civilizáció az úr. A Bogakövet a sziklából kirajzolódó fej miatt indiánkőnek vagy De Gaulle sziklájának is nevezik. Az arcél tényleg a tábornoké, aki nem hiszi, lapozza föl egy lexikonban a francia elnök képét. Hamarosan elérjük a Boga-telepet, ahol engedéllyel, de méginkább engedély nélkül, az elmúlt évtizedekben több mint száz hétvégi ház épült. Aztán vége az újgazdagok hivalkodásának. Már csak a hepehupás erdészeti út kanyarog az Erdélyi-szigethegység, sőt talán egész Európa legváltozatosabb karsztvidéke felé.
Pádisi szakértőnk és hegyi vezetőnk Tiponucz Tibor nagyváradi földrajz tanár.
A Bihar-hegységben a Pádis-fennsík egy 1030-1050 méter magasan található fennsík, melynek különleges jellegzetességet kölcsönöz, hogy 1400-1600 méter magas hegyek övezik teljesen körbe, így a víz a fennsíkról nem tud lefolyni a felszínen, hanem különböző barlangokon keresztül hagyja el azt.
A fennsík és ennek csodálatos karsztformái nem túl régen ismeretesek a túristák előtt. Valamikor a századfordulón egy Arad megyei örmény származású nemesi család sarja, Seprősi Czárán Gyula volt az, aki ezt a területet felkutatta.
Czárán Gyula eredetileg betegsége miatt, orvosai tanácsára kezdte járni Európa hegységeit. Az Alpokban sokat kirándult. Aztán egyszer valaki azt javasolta neki, hogy ne menjen olyan messzire, hisz a közvetlen környéken, itt a Bihar-hegységben is talál csodálatos látnivalókat. Lóháton elkezdte bejárni a Bihar hegységet, felfedezte a Pádis-fennsíkot, aztán embereket fogadott, és saját költségén elkezdett utakat építeni. A forrásokat kiépítette, és a látnivalókat jelzett túristautakkal kötötte össze. A túristák máig az ő nyomdokain járják be a Galbina-szurdokvölgyet, a Csodavárat, a Szamos-bazárt, az Elveszett világot. Ezeket a romantikus neveket annak idején ő találta ki. A magyar túristatársadalom azóta is ezeket a szép hangzású neveket használja.
Rossznyelvek szerint, mióta Czárán Gyula 1906-ban meghalt, senki sem törődött a túristautakkal. Ez persze nem igaz, de az Aragyásza-barlang felé közeledve mi is úgy érezzük, hogy a lépcsők és létrák jobb állapotban is lehetnének. A kis hidakat több helyen teljesen elvitte az áradás.
A turistajelzések egyszercsak a föld alatt folytatódnak. A Babilon kapuján át tovább követjük a patak útját. Zseblámpára szükség van, bár a barlang különlegességét éppen az adja, hogy hosszabb-rövidebb botorkálás után az ablakoknak nevezett beszakadásokon keresztül a kiránduló újra és újra zöld lombokat pillanthat meg, és néhány méteren át természetes fényben araszolhat a patak fölött.
Tiponucz Tibor, Nagyvárad
A Pádis-fennsík egy hatalmas átlyuggatott sajtra emlékeztet, melyben a lyukaklat a különböző szebbnél szebb barlangok alkotják.
Idén nyáron bőven volt mit nyelnie a víznyelőknek. A Kispádisi réten gyakran az is megtörtént, hogy a lefolyó esővíz annyi törmeléket sodort a töbrök aljára, hogy eldugaszolta azokat, és szép függőtavak keletkeztek.
Hasonló jelenség következik be a Ponor-réten is, amely a túristák egyik kedvenc kirándulóhelye. Valójában a Ponor-rét egy óriási töbörre hasonlít, amelyet magyar nyelven is egy szláv eredetű szóval poljének nevezünk. A poljébe állandóan folyik be a patakvíz, és ezt apró víznyelők nyelik el. Kora tavasszal, amikor a hólé bőven olvad, és zúdul le a hegyoldalakon, akor a Ponor-réten gyönyörű tó keletkezik, amely akár 4 méter mély is lehet, úszni lehet benne. A réten most is víztükör csillog, aztán amilyen hirtelen megjelent, néhány nap múlva eltűnik majd.
Nagyon érdekes az a patak is, amely a Ponor-rétet táplálja. Alig 2 km-rel a mostani tó fölött, egy hatalmas szikla alól, egyetlen forrásból ered az egész patak. Ez a víz fönnt, a Pádisi túristaház környékén egyszer már a felszínen volt.
Az ilyen nagy forrást, amely olyan vizet hoz a felszínre, amely már egyszer eltűnt valahol, vízkeletnek nevezzük. A Ponor-réten eltűnő víz legközelebb a Csodavárban bukkan a felszínre.
Ha a Csodavár katlanját fölülről közelítjük meg, a fák között egyszercsak megnyílik előttünk a mélység. 3 hatalmas töbör beszakadásával alakultak ki a várudvarok, amelyeket 200 méter magas sziklafalak zárnak körül. Az erdészek a sziklafalak tetején épített régi kilátó erkélyeket nemrég felújította. A katlan aljában hangyányi kirándulók tűnnek fel. A mélységet alig-alig érzékeljük Csak sejtük, hogy odalenn azok a parányi fenyők 30-40 méter magasak lehetnek. A túristajelzést követve mi is leereszkedünk, hogy közelebbről megnézzük a legtágasabb katlant. Harcedzett barlangászok földalatti járatokon is átjuthatnak a szomszédos várudvarba, de mi inkább megcsodáljuk a barlang bejáratánál virító sarkvirágokat, és a felszínen indulunk tovább. Hamarosan megpillantjuk a Kárpátok legmagasabb barlangbejáratát, az Alvilág 73 méter magas kapuját. Ez nyeli el a Vár-patak meredek sziklákon lezúduló vizét.
Hűvös és esős volt a szeptember, lovakat és marhákat már alig-alig találunk a fennsíkon. Juhok még vannak bőven. A 25 km-re lévő Pietrosz faluban az a szokás, hogy az a gazda megy fel a hegyre a nyájjal, akinek a legtöbb juha van. Popa Andrei a falu csobánja.
Április végén, Szent György napján gyűjtjük össze a nyájat a falu juhos gazdáitól. Először a falu fölötti kaszálókra húzódunk fel. Ott vagyunk az állatokkal még egy hónapig, amíg a hegyek között el nem olvad a hó. Amint a hó elolvadt, sietünk föl a hegyre, mert olyankor nő leggyorsabban a fű. Május végétől itt fent élünk egészen szeptember végéig, nagyjából Szent Mihály napjáig. Ilyenkor szokott leesni az első hó. Úgy látom most is hamarosan indulnunk kell az erdők közé, a kaszálókra. Ott még lesz majdnem két hónapunk, mire szent Barabás táján mindent beborít a hó. Akkor a juhokat visszaadjuk a gazdáknak, és tavaszig istálóban tartják őket.
A sajtkészítés nem egyszerű munka. Azzal kezdődik, hogy hajnali ötkor a nagy karámból külön fejőkarámba hajtják az állatokat. A csobán kukoricamáléból, élesztőből és tehén oltógyomorból oltófolyadékot készít, aztán a tűz mellet kezdődik a sajtérlelés. A juhsajt már el is készült. Úgy tűnik jól sikerült, a juhászok meg vannak elégedve művükkel. Hanem azt figyeljék meg, hogy hogyan lesz a visszamaradt zsindicából orda!
Ez itt a zsindica. A tetejéről leszedjük a sűrűjét, és ezt is egy tiszta fogóruhába tesszük. Kicsit kicsavarjuk, és utána hagyjuk lecsepegni róla a fölösleges savót. Ez a másodjára kigyűjtött sajtféle az orda. A sajtnál kevésbé zsíros, az íze pedig jóval édesebb. Az edényben maradó savó az már a kutyák vacsorája lesz.
Nyáron a turizmus kártétele ellen az egyetlen védelem a rossz út, amit mindenki átkoz, de nagy szerepe van abban, hogy kényelmes emberek nem jutnak fel a Pádisra.
Tiponucz Tibor, földrajztanár, Nagyvárad
Még annak idején az egyetemen egy tanáromtól azt tanultam, hogy a turizmus az bizony öngyilkos iparág. Hiszen hogyha valahol nincs kiépített infrastruktúra oda nem lehet elvinni a turista nagy tömegeket, de mire kiépítik az infrastruktúrát, már nem lesz mit megmutatni. Sajnos hasonló történik Pádis esetében is. Hiszen az utolsó néhány évben elkezdték felfedezni ezt a területet, és azóta egyre több a szemét és a szennyeződés. Kicsit aggódom, hogy mi lesz itt, ha igazán fölkapottá válik ez a terület.
Megoldás tehát nincs. Úgy tűnik, a Pádis és a modern világ összeegyeztethetetlen. Talán éppen ezért olyan szívderítő felmenni a hegyre, és megtapasztalni a természet erejét. Vagy ahogy egy régi Pádis-járó mondja, néhány napot eltölteni Isten tenyerén!