Magos Déván a kolostor 1718 óta áll. A ferences szerzetesek építették,
iskolát is nyitottak benne, s attól fogva múlhattak a századok. 1948-ig,
amikor is a kolostort államosították, az iskolát megszüntették, a
szerzeteseket pedig eluzték. Az épületben irodák nyíltak meg víz- és
gázszerelo muhelyek, és telhettek megint az évtizedek. 1970-ig. Akkor az Úr
megharagudott, mert nagy árvizet zúdított Dévára. Az épületbol az emberek
kimenekültek, a kolostorra lakat került, s attól fogva már csak az ido
pusztított. Huszonkét esztendeig. A kolostor ajtajához két ferences
szerzetes akkor lépett. A lakatokat sorra leütötték, és a kolostort szép
csöndben visszafoglalták.
Csaba atya, merthogy o volt az egyik kolostorfoglaló, büszke is. Arra, hogy
egyházmegyéjükben a dévai volt az egyetlen egyházi ingatlan, amely jogos
tulajdonosához, a ferences rendhez visszakerült.
Déva városát vagy százezren lakják, Böjte Csabáékat a nagy illegalitásban
mégsem zavarta senki. Így történhetett, hogy a szerzetesek hónapról hónapra
újabb helyiségeket hódíthattak vissza.
- Nem kellett arról senkinek tudnia - magyarázza Csaba atya -, mi folyik
nálunk. Idonként jöttek állami emberek, akik azt kérdezték: miért csináljuk?
Miért fogadunk a kolostorba utcagyerekeket, ha nem szabad és nem lehet?
Végighallgattam oket, azután azt válaszoltam, jó. Fogják a gyerekeket és
vigyék. Vissza, ahonnan jöttek. Állomásra, hegyekbe, ajtó-ablak nélküli
házakba vagy a dobozba az ágy alá, amit mikor kihúztunk, egy kislányt
láttunk, olyan kétéves formájút. Csak késobb derült ki, hogy már hat is
elmúlt, hogy egy télen át olyan lakásban élt Udvarhelyen, ahol nem volt
futés. A kislány meg is fagyott, a növése akkor állhatott le.
A dévai kolostorba a gyerekeket egész Erdélybol hozzák. Kis koldusokat, akik
napjaikat utcákon vagy vasútállomásokon töltik, s akiket sajnálatból és
szánalomból vasutasok, postások, papok és jó lelku asszonyok kísérnek a
dévai ferencesek kolostorába.
Arra a kilencéves kislányra - meséli Csaba atya - például egy pap bukkant.
Fönt a hegyekben. Mert a plébános elment sajtot venni, s mit lát a juhnyáj
mellett? Kikérdezte nyomban a pásztorokat, s azok meséltek. Az anyáról, aki
elment, és az apáról, aki jó pásztor volt, csak elzüllött, alkoholista lett.
A plébános csóválta a fejét, azután telefonált. Dévára, a kolostorba, hogy
fordultával küldene egy kislányt. De mikorra a kíséro asszony megérkezett,
már bizony két kisgyerek volt vele. Mondom is az asszonynak, az egyiket
vigye vissza, mert mindössze egyetlen helyem van s egyetlen ágyba hogyan
fektethetnénk két gyereket. De az asszony csak nem engedett. Hogy o a
plébános úr megbízását teljesíti, o a gyerekeket akkor is itt hagyja,
csináljunk velük eztán, amit akarunk. Már nyolc éve, hogy ez a két gyerek
velünk van. Hunyad megyével kezdeném - mondja Csaba atya. - Vagy inkább
avval, hogy Romániában a gyerekek tíz százaléka nem jár iskolába, az utcákon
él. Vagy olyan házakban, amelyeknek se ajtaja, se ablaka, és nincs víz,
villany, és már az is jó, ha az egész házban egyetlen parányi lyuk akad,
amit be lehet futeni. Hunyad megye valamikor az ország egyik
legiparosodottabb vidéke volt. A Zsil völgyében például 200 ezer szénbányász
élt, és a közeli Nyugati-érchegységben is számos színesfém- és aranybánya
muködött. Tisztítók, finomítók, vasöntödék, az egyik hatalmas öntöde épp
Vajdahunyad várában. Hogyne kellettek volna az eros fiatalok, akiket nemcsak
Erdélybol hoztak, hanem az egész országból, hogy itt, Dél-Erdélyben
telepedjenek le. Le is telepedtek, családot alapítottak, sok gyermeket
vállaltak. Aztán jött a fordulat, az 1989-es év, mely után se román szén, se
román vasérc, se román traktor, de még tank se kellett senkinek. A gyárak,
üzemek, öntödék és bányák sorra bebukódtak, az eros fiatalok utcára
kerültek, a családok széthullottak. Azt a vásárhelyi asszonyt is elhagyta a
férje. Mi egyebet tehetett, egy-másfél millió lejért újságot kezdett árulni
a piacon. Eloször csak a házbért és néhány számlát nem tudtak kifizetni,
azután mert enni kell, már egyetlenegyet sem. Idovel a villanyukat, a
vizüket és a gázt is kikapcsolták, a bünteto kamatok közben egyre nottek, s
a család egyszerre csak azzal szembesült, hogy az adósságuk már 15 millió
lej. Ilyenkor az emberek - mondja Csaba atya - általában összeroppannak,
kétségbeesnek, s gyerekeiket ekkor juttatják el hozzánk. Az a Zsil-völgyi
asszony is, akinek a mérnök férje - megunva a nyomort, a munkanélküliséget -
fogta magát és elment. Eltunt Jugoszláviában. A családja itthon elobb kisebb
lakásba költözött, aztán egy nap a gyerek kimaradt az iskolábólÉ Kérdezem az
asszonyt, miért. Hát mert heteken át a gyereknek nem volt mit enni adjon,
csak egyetlen bögre cukros vizet. A gyerek nem bírta, egy nap az iskolában
összeesett, a tanítóno meg azt üzente, ameddig a gyereknek enni nem ad,
iskolába ne küldje. A gyerek ügyes, nyáron került hozzánk, kapott végre enni
rendesen, és hamarosan elso lett az osztályban, atlétikában pedig
huszonkettedik az egész országban. Ügyes és értelmes gyerekek így veszítenek
évet, éveket.
Ha nincs se villany, se futés, és már a vizet is literenként kell megvenni -
literjét 5 ezer lejért -, elofordul, magyarázza Csaba atya, hogy a gyerek
bebüdösödik, megtetvesedik, s abban a pillanatban az iskolák be nem engedik.
Múltkor beállított hozzánk egy asszony, hogy a gyerekeit befogadnánk-e. Mind
a négyet. Háromra mondtam igent, a negyediket túl kicsinek találtuk, hiszen
még szoptatós, mindössze féléves. Elmúlt a tél, jött a tavasz és az asszony
hív. Temetni. A negyediket, a kicsit, aki négy és fél kilósan egyszeruen
éhen halt. Mi mást mondjak? Jönnek az anyukák. Az egyiknek a karján nyolc
hónapos kisbaba. Magyaráz az anyuka, nincs hol a gyereket fürdetni, mert az
állomáson lakik. És itt a hideg, szánjam meg a gyereket. Jóasszony,
hüledezek, kicsike még a baba, sírni fog maga után. Erre az ölembe teszi,
hogy próbáljuk ki. Annak már egyetlen cseppnyi könnye sincs. Állok talpig
habitusban, kisbabával a karomban, a jóasszony meg fordul, és indul ki,
sírva. Délután volt, mi mást tehettem, odamentem az egyik éppen piheno
kolléganohöz. Annak is szép szoke haja volt, mint a gyereknek, a pokrócot
szép csöndben fölemeltem, és a kicsikét melléje fektettem. Holott a törvény
szerint hároméves kor alatt kisgyereket be sem fogadhatunk. Más megyébol
jövoket sem. És a férohelyeink száma is csak 156. Hivatalosan. És az
illegalitásból is csak 1998-ban léptünk ki. Akkor, amikor új román törvény
született, mely kimondja, az országban ezentúl magán gyermekvédelmi
központok is muködhetnek, melyekben egy-egy gyermek gondozásához a román
állam ötezer forintnak megfelelo lejjel járul hozzá - havonta. Igaz, nálunk
egy-egy gyermek életben tartása és nevelése ennek a duplájába, 1 millió
lejbe kerül. De hát katolikus pap vagyok, aki hisz az isteni gondviselésben,
s aki, amióta ezt a munkát hol illegálisan, hol pedig legálisan végzi, annyi
jószívu, jó szándékú és segítokész emberrel találkozott. Krumplit, ami
nagyon fontos, például Székelyföldrol kapunk, gabonát Arad vidékérol, és
hál' istennek eddig még egyszer sem fordult elo, hogy vacsorára legalább egy
szelet kenyér ne jusson, arra meg legalább egy kis lekvár. Tudja, eloször
csak a kolostor volt, aztán megvásároltuk az ahhoz legközelebb, a mindössze
hét méterre levo lakótömböt. Négy emelet, két lépcsoház, húsz lakás. Egy-egy
lakásban egy-egy neveloanyával, apával vagy házaspárral 10-12 gyerek él.
Mint egy nagycsalád. Ma már - lakótelepen és családi házakban - vagy harminc
ilyen családi otthonunk van. Mit mondjak még? Sok a szegény gyerek, annyi,
hogy már befogadni sem tudjuk oket, csak küldjük oket elfele, és akkor is
fáj a szívem nagyon, amikor román állami árvaházakban járok, ahol olyan sok
a magyar nevu, és akiktol az árvaházak olyan szívesen válnának meg. Múltkor
elvittem az egyikbe Katicát, mert a rendorség kiderítette, Juliska húga
melyik árvaházban él. Édestestvérek vagytok, mondtam, pusziljátok meg
egymást. Aztán egyetlen szót sem tudtak váltani, mert Juliska magyarul
egyetlen szót sem ért.
Magyar utcagyerekek Romániában, árvák, félárvák vagy csak szegények, s ha
még valami fogyatékuk is van, tényleg nem kellenek senkinek.
Hogyan lett Böjte Csaba szerzetes?
Kolozsváron született, édesapját az '56-os események után börtönbe zárják. A
kiszabott hét évbol négy és felet ül le, akkor kiengedik, ám a börtönben
elszenvedett verések következtében hamarosan meghal. A család visszaköltözik
Csíkszeredára, Böjte Csaba a 12 osztályt ott végzi el. Közben álmodozik.
Olyan házról, amelybe bárki megszorulót, hiányt szenvedot befogadhatnak. A
ferencesek szerzetesrendjébe '82-ben, titokban jelentkezik, a teológiát
Gyulafehérváron végzi, pappá szentelésérol még az édesanyja sem tudhat.
Dévára '92 novemberében kerül, szerzetestársával akkor foglalják vissza a
kolostort, melyben szegény, árva magyar utcagyerekeknek adnak menedéket. 42
éves, erosen hisz az emberi jóságban, és örömmel fogadná azon magyarok
segítségét is, akik pénzzel nem, ám egy-két hetes munkával ott kint, a dévai
kolostorban segítenék oket az utcagyerekek nevelésében. (Böjte Csaba
telefonszáma: 00-4094-625131, címük: 2700 Deva - így, ékezet nélkül -, str.
Progresului 6.)
Scipiades Erzsébet