Csodamese I.
(KOVÁSZ iskolaújságból)

Ahogy akkoriban a parasztembereknél lenni szokott, nagyszüleim a Nap járásához igazították életüket. A pirkadat már a munkában találta őket, s a dolgos nappalok után korán érkezett az este. Egészen csöppnyi gyermekként a kényszer gyakori vendéggé tett portájukon. Az esti elcsendesedés után, az apró szobácska sötét csendjébe gyakran érkeztek meg hozzám a nem kívánt látogatók. Szegény nagyanyám, hogy elriassza piciny lelkem sötét szellemeit, újra és újra mesékbe kezdett. El-elhalkuló hangját, lecsukódó szemeit heves mozdulatokkal figyelmeztettem; még nincsen itt a vége, ezt még folytatni kell! S a szavak ilyenkor elvittek a mesebeli világba, ahol a gonoszságon mindig úrrá lett a jó, ahol a boldogság többet ért a pénznél, ahol a méltó jutalom mindig előkerült. Egy idő után kiismerhető volt ez a világ; jól tudtam hol laknak a jóságos tündérek és azt is, hol történnek a gonoszságok. Ebben az elképzelt világban lélegzetvisszafojtva és biztonságban éltem: Ott volt mellettem Jó Nagyanyó!
Ma már esténként, gyermekeim kezét fogva én szövögetem a hajdanvolt mesék fonalát. Keresem gondolataim zegzugaiban a régi történeteket, a nehézségeken győzedelmeskedő szegénylegényeket és a boldog királyleányokat. Ezeken az estéken már az általam teremtett szörnyűségesen gyönyörűséges világban találják meg gyermekeim lelkük nyugalmát.
Talán egy évvel ezelőtt, egy kedves barátommal hozott össze ég. Az elmúlt idők távolsága sok történetet csalt elő belőlünk. Szívesen bolyongtunk a régvolt napokban, de a múltból kifogyva, új mesékbe kezdtünk: Azon az estén sokat hallgattam barátomat, aki csak mesélt, mesélt, s szavai nyomán újra feltárult előttem egy fájdalmakkal teli meseszerű világ, ahol a legkisebb gyermekek néha hőssé nemesülnek, s ahol a történetek csodákat teremtenek. Rögtön megfogott, s bíztatott: ezt látnotok kell! ………… azóta elzarándokoltunk a csodáknak és a borzalmaknak eme mesevilágába, s tudjuk az ott hallott, látott, kapott mesét tovább kell adnunk. A történeteket ma már sokan suttogjuk tovább; csak hogy érezzétek, szép világunktól nem is oly távol a szenvedés mindennapos dolog, s ebben a világban semmi más, csak a csoda segíthet. Mi ezt a mesét meséljük tovább, s csoda történik a lelkeinkben és a kezeink által.
Csaba testvér mind a háromszázegynéhány „gyermekét” jól ismeri. Apró báránykákként kerülgetik jó pásztorukat, aki becézgeti, simogatja, érintgeti őket, ahol csak tudja. Közben sorolja nekünk porontyai fájdalmas történeteit:
Juliskára Udvarhelyen, egy konyhaasztal alá betolt papírdobozban talált. Ránézésre a kisleány akkor kétévesforma lehetett, de hamar kiderült, már hat is elmúlott. Az ajtótlan, ablaktalan lakásokban a hideg vasfogakkal kapaszkodik a gyermekekbe. Az egyik ilyen hideg tél állíthatta meg a növekedésben, s maradt picinyke leányka. Szülei az asztal alatt tartották nem sok reményt fűzve ahhoz, hogy bármi lesz is belőle. Ma már a megváltozott körülmények és az orvosi kezelések hatására gyönyörűen növekszik ez az okos és értelmes leányka.
Katicát fentről a hegyekből kapta. Anyja egy napon elhagyta családját, az apja, ki annak előtte jó pásztor volt, teljesen elzüllött. A kisleány a pásztorokkal élt, de a havasok hidege és a helyi plébános reátaláltak s elküldték Dévára. Csaba testvér a plébános úrral egy gyerekben egyezett meg, de mire odaért a „szállító” asszony, már ketten voltak. Hiába tiltakozott a szerzetes, hogy csak egyetlen ágya van, az asszony nem tágított. Mindketten ottmaradtak. Csaba testvér mindegyik gyermekének megpróbálja felkutatni a családját. Katicáról is kiderült, hogy van egy testvére egy román árvaházban. Amikor elmentek meglátogatni szembeállította őket: Katica, ez a te édestestvéred Juliska, ez meg itt a tiéd, Katica. Csókoljátok meg egymást. S Katica nem tudott románul, Juliska meg magyarul…... Ennek immáron nyolc esztendeje, s azóta felnőttek a leányok.
A krumplit, -amiből egy télre sok-sok teherautónyi kell- az erdélyi falvakból koldulja össze a gyerekeknek. A falvakat járva elé hoztak egy nagyon legyengült gyermeket. Próbálták rábeszélni Csaba testvért, hogy vigye magával, de ő nem tudott segíteni, így is jóval többen voltak a lehetőségeiknél. A gyermek csak hajtogatta, vigyen magával pap bácsi, mert én itt meghalok. Szörnyű pillanatok voltak, de ott hagyta őt, nem akarta ennek a szegény, beteges gyermeknek a terhét a közösség nyakába rakni. Azonban az egyik, nem is oly messze eső templomban felolvasott Szentírási részlet „bedörömbölt” Csaba testvér lelkének ajtaján. Visszafordult, s a gyermeket magával vitte Dévára. Az első szerény, de a gyermeknek „lakomának” tűnő étkezés után az újdonsült testvérek lélekszakadva rohantak a pap bácsihoz: „Jöjjön pap bácsi, kígyót hányt a kicsi!” Állítólag ott minden mozgott. Olyan erős fertőzése volt, hogy a bélférgek csak néhány hetet hagytak volna életéből.
Honnét a gyerekek? Mindenhonnan! Kóborolnak állomásokon, utcákon, panelházak között, elhagyott tereken, a hegyekben. A nyomor hihetetlen. Az ablaktalan, ajtótlan volt „panelcsodákban” se fűtés, se villany, se víz, néha még szülő sincs. Ez a fantomblokkok világa. A szegedi Tesco-tól alig kétszáz kilométerre gyermekek halnak éhen, pusztulnak el egyszerű betegségekben. Az iskolává átalakított rendház maga a mentsvár ezeknek a gyermekeknek. Sokan csak itt találkoznak először fürdővízzel, meleg étellel, emberi szóval. Aki ide belépést nyer, az megmenekült. A szó szoros értelmében életet kap. Tudják ezt a környéken, s küldik, hozzák a gyermekeket maguk a szülők is. Nyolc hónapos kisbabával beállít egy anyuka és panaszolja, az állomáson tengődik, a kicsit nincs mivel megetetni, nincs hol megfürdetni, s jön a hideg, szánja már meg. Csaba testvér meg hüledezik, hiszen még picinyke, sírni fog maga után. Hát csak próbáljuk ki –mondja az asszony, azzal a karjába adja a gyermeket és sírva fordul kifelé az ajtón. És a kisbaba valóban nem sírt, hisz nem volt már könnye. Csaba testvér mit tehetett mást, felvitte a kicsit az egyik családhoz, s az ágyban pihenő kolleganőjéről egy kicsit felemelve a pokrócot, mellé fektette a gyermeket . Megint eggyel többen lettek.
Törvény szerint három éves kor alatt nem lehet befogadni gyermeket. De a törvény…..!? Amikor 1992-ben Csaba testvér az egyik szerzetestársával először Dévára érkezett, nem volt még se gyerek, se kolostor. Látva a nyomort, s az elárvult gyermekeket, hamar „beindult” a kicsik összeterelgetése. Csak hát hely sem volt és pénz sem,…..ahogy lenni szokott. Volt egy állami tulajdonban lévő elhagyott, romos, szétmállott kolostor, nagy lakatokkal. Hát, nem lehetett mit tenni: a kalapács hamar megoldotta a zárproblémákat. Az évek teltek s innen, onnan néha akadt egy kis pénz, a gyermekszaporulattal meg nem volt gond. Munkás kezek is akadtak, s a volt kolostort napról napra visszahódították a természettől. Persze mindez abban a bizonyos nagybetűs illegalitásban történt. Időnként bekopogtattak a rend őrei az ablakon, harcosan kiabálva, hogy mindez törvénytelen. Itt nem lehet árvaház, itt minden az államé….. Csaba testvér pedig nem konfrontált, nem vitatkozott, nem próbálta meggyőzni őket, csak széttárta kezeit s biztatta a rend őreit, hogy csak rajta! Annyi itt a gyerek és oly nagyon hangosak, őt is zavarják már, jó lenne egy kis nyugalom. Tényleg, vigyék vissza őket oda, ahonnan jöttek: az állomásra, az utcára, a fantomblokkokba….. S minden maradt a régiben, vagy hát dehogyis. Kinőtték a kolostort, s Csaba testvér egyesével vásárolni kezdte a szomszédságban álló két lepusztult blokkház lakásait. A volt lakók örültek, hogy vannak itt olyan őrültek, akik pénzt adnak lakásaikért. Most mind a két blokkházat Csaba testvér családjai töltik meg. Minden kicsinosított lakásban 9-14 gyermek lakik egy-egy nevelőszülővel, vagy nevelőházaspárral. A kolostor ma már csak iskola. Pedig annak idején a tanítás is úgy kezdődött, mint a kolostor visszafoglalása: csendesen, szelíden. Szeptemberben Csaba testvér, néhány tanítóval és gyermekkel együtt felsorakozott a városi iskola évnyitóján a sorbanálló osztályok mellé. Rögtön megjelent az igazgató; kicsodák maguk? Mi vagyunk ennek az iskolának a magyar tagozata. Azonnal felforrósodott körülöttük a levegő. Nem sokkal később a megyei prefektus is megérkezett, sorolta az érveket. Előbb utóbb a végső érv csak az maradt: telt ház van, nincs itt hely tanításra, csak délután, estefelé. S Csaba testvér rábólintott, hiszen ez nagyszerű! S elindult mindenféle nagyobb politikai felhang nélkül a magyar iskola. Azóta van már itt magyar óvoda, vendégház, étkezde. Minden nagyüzemben. Honnan a pénz? Honnan az ember? Ezek mindennapos kérdések. Amikor megérkeznek a kicsik koszosan, tetvesen, éhesen nem gond az etetés. Gyomruk úgy össze van szűkülve, hogy fél tányér leves után már képtelenek enni, úgy jól laktak. Két hét múlva azonban már nehéz őket győzni. Hihetetlen kevés pénzből kell nevelgetni őket. Talán el sem hiszitek, de az élelmiszerek árai magasabbak, mint Magyarországon. Ma már az állam is ad fejkvótát, de ez mindössze havi ötezer!!! Ft-nak felel meg. Itt minden nagyon meg- és ki van spórolva, de ennek a duplája kell egy gyermek ellátására. És ilyenkor az ember az égre néz és látja, hogy a „Főnök” jól dolgozik. Egy-egy szelet kenyér egy kicsi vajjal mindig jut az asztalra. Erdélyből jön a pityóka, Arad környékéről a gabona…..de ezért azonban prédikálni is kell. Oly gyakran megesik, hogy amikor vásárolni indulnak a konyhás nénivel, a busznyi élelmiszer összeszedése után kiöntik a perselyekből összegyűjtött számolatlan pénzt, s az szinte fillérre „kiszámolva” kerül elő a zacskóból. Majdhogynem a boltosnak át sem kell számolnia.
Holland kiránduló fiatalok szállást keresve kopogtattak a rendház ajtaján. Kaptak kosztot, kvártélyt. Ottragadtak néhány napig, s úgy hiszem nem üres szívvel távoztak onnan. Néhány hét múlva megérkezett 24 000 német márka. Küldték ajándékba. Két égetően szükséges újabb lakás ára.
Nyolcvan használt, új ágy érkezett a Máltai Szeretetszolgálaton keresztül. Néhány hónap múlva elfogytak az újabb kis jövevények alatt.
Németországból beállított egy nagyobb kocsival egy idősebb hölgy, akinek a férje itt szolgált a háborúban. Karácsonyra nem ajándékot vettek egymásnak, hanem elhozták a pénzüket és még néhány használható dolgot.
A kályhás napok óta üldözte Csaba testvért a béréért, amit az iskolában lévő kályhák rendberakásáért, megépítéséért kért. Egyelőre nem volt miből megadni ezt a jókora összeget. Az egyik ilyen sokadik próbálkozásakor Csaba testvér már nem mert a színe elé kerülni, s a kolostor kerengőjében menekülőre fogta a dolgot. Amint éppen körbeért a termeken szembejött egy látogató. Nem volt mit tennie, meg kellett állnia. Az idős ember egy borítékot szorongatott, s örömmel adta át a „kis” adományát a gyermekek javára. Csaba testvér megkönnyebbülten felsóhajtva adta át a mögötte éppen befutó kályhásmesternek az „előleget” természetesen számolatlanul. Az pedig megszámolva a pénzt tisztelettudóan nyugtázta a hiánytalanul megkapott összeget.
Mit is mondhatnék még?…………..talán azt, hogy a meséből mára ennyi épp elég.
Csak egy képet még: Az egyik családhoz betérve néhány pillanat alatt jónéhány apró gyermek ragadott el minket. Az egyik a nyakamban, a másik a hátamon, a harmadik a térdemen. Mesélni, játszani, ölelni, simogatni kellett egyszerre. Nehéz kenyér. Ebben a családban a gyerekek még nagyon kicsik voltak, s talán mondhatom így: ők még nem viselkedtek, csak éreztek. S amikor belépett Csaba testvér, rohantak hozzá, s mindenkinek mindent el kellett mondania neki. A nyakába csimpaszkodva mutogatták a most megkapott „új” ajándékaikat. Az egyik kicsi lány nagy örömmel szedte ki saját füléből gyönyörűséges, piros fülbevalóját és szelíden felcsíptette Csaba testvér füleibe. Csak néztem a ferences habitusba öltözött szerzetest, nyakában gyermekekkel, fülében piros fülbevalókkal és arra gondoltam ez az a pillanat, amit nehéz elfeledni. Gondolataimban felrémlettek azok a szavak, melyeket Csaba testvér akkor mondott, mikor letaglózva álltunk a mérhetetlen nyomor előtt: „Az ég itt is ugyanolyan messze van a földtől, mint bárhol másutt a világon.” Ezekben a pillanatokban úgy éreztem, mindez nem igaz! Itt mégiscsak sokkal közelebb van!


Hegyi János II./a

Forrás:
KOVASZ ujsag2002.03.01