"Aki egyetlent is befogad..."
Böjte Csaba Magyar Örökség díjas

Budapesten ma, december 21-én délelőtt jelenti be a Magyarországért Alapítvány által felkért bírálóbizottság, hogy a Magyar Örökség kitüntető címet kapja Balázs Árpád, Batthyány-Strattmann László, Böjte Csaba, Hajós Alfréd, Nyírő József és V. Majzik Mária, valamint az Országos Széchényi Könyvtár és a Magyar Nemzeti Múzeum.

 
Minden gyermek üzenet az emberiség számára: Isten szeret bennünket 
Senki sem mondaná róla, hogy ferences rendi szerzetes, hogy háromszázhetvennégy kisgyermek gondját viszi a vállán. Egyszerű, közvetlen ember Böjte Csaba. Erdélyből jött, Déváról, ahol a magyarok Nagyasszonyáról elnevezett kollégiumot működteti. Ne tévesszen meg bennünket a szó: kollégium, ahová szerzetestársaival és világi segítőivel a családból kipottyant fiúkat, lányokat Böjte Csaba befogadta, valójában egy öreg kolostorból és húsz lakótelepi lakásból álló központ. Aki idekerül, szeretetben eltölthető gyermekévekre kap esélyt.
– Nehéz sorsú kisgyermekek gondját vagy az vállalja magára, akinek igen boldog gyermekkora volt, vagy az, akit sok szomorúság, fájdalom ért kiskorában. Böjte Csaba melyik csoportba tartozik?
– Ötéves koromban veszítettem el az édesapámat. Édesanyám egyedül nevelt, rokonaim sokat tettek azért, hogy feledtessék velem apám hiányát, de senki és semmi nem tudta feledtetni, hogy apa nélkül nőttem fel. Sokan kérdezik tőlem, miért szervezem, miért gyarapítom a dévai gyermekvédelmi központot. Azt szoktam válaszolni: bosszúból. Mert elvették tőlem az apámat. Politikai okok miatt börtönbe zárták, szabadulása után egy hónappal halt meg. Gyermekfejjel sokat gondoltam a pribékekre, akik a börtönben ütlegelték, a kommunista rendszerre, amelyik annyi igazságtalan helyzetet teremtett. Aztán végül rájöttem, az emberi butaság, a tudatlanságból és félelemből szőtt sötétség az, ami a legjobban zavar. A sötétséget nem lehet feldarabolni, azt csak fénnyel, lánggal lehet szétoszlatni. Azt gondoltam, szerzetesként talán én is láng lehetek, és a gyerekek, akiket én nevelek, szintén. Kiből pisla fény, kiből reflektor, képességeink szerint. Mindegyik megvilágítja az erdélyi életet. Eleinte csak egy-egy ebédre, vacsorára fogadtam be a gyermekeket, kinek ruhát adtam, kinek mosdóvizet az étek mellett, aztán pár fiatal segítőtársammal azt gondoltuk: szervezzünk tábort a kallódó gyermekek számára. Öröm volt látni, milyen fogékonyak a jóra a kis táborlakók. Milyen nagyon igyekeznek, hogy ők is örömet szerezhessenek nekünk. Amikor visszavittem őket a családjukhoz, hozzátartozóikhoz, megkérdeztem a felnőttektől, akarnák-e, hogy nálunk maradjanak a gyermekek, hogy tőlünk járjanak iskolába, ugyanis addig a legtöbb gyermek nem is járt iskolába. Mindnyájan akarták. Huszonkét különböző korú gyermekkel indult el aztán a kezdetben négyosztályos iskolánk.
– Miből tudják működtetni a magyarok Nagyasszonyáról elnevezett intézményt?
– Szegénységből. Isten gondoskodik rólunk, mint a mező virágairól, az ég madarairól. Volt egy kolostorunk, amelyet 1970 óta nem lakott senki. Levertük a lakatot, elkezdtük rendbe rakni. Először egy szobát, aztán még egyet… Ahogy növekedett a „család”, mind több gyerek érkezett hozzánk, kis idő múltán a szomszédos tömbházban kezdtünk lakásokat vásárolni. Egy-egy nevelővel, házaspárral tíz–tizenkét gyermek lakik együtt. Világunkat Isten teremtette, hitem szerint nem rontotta el, jók az emberek. Egyre érkeznek hozzánk fiatalok, ki szakácsnak, ki nevelőnek, ki tanárnak jelentkezik. És van, aki anyagiakkal segíti munkánkat. Máig előttem van egy holland férfi arca. Amikor kikísértem, hallotta, milyen nagyon kérlel az ajtóm előtt egy szegény asszony, fogadjam be három gyermekét. Nem tehetem, mondtam az asszonynak, nincs hely. Miért nem veszek újabb lakást? – kérdezte a holland, aki átutazóban volt mifelénk. Egy lakás körülbelül tizenötezer márka, válaszoltam neki, s nekünk nincs pénzünk. Erre nem szólt egy szót sem, de amikor hazaért, két lakásra való pénzt küldött. Sem a nevét, sem a címét nem mellékelte a küldeményhez.
– Kizárólag magyar és katolikus gyermekeket fogadnak védőszárnyaik alá?
– Olyan vidéken, ahol igen sok a vegyes házasság, ahol szórványban élnek a magyarok – Déván és környékén tíz százaléknál is kevesebbet tesz ki a lakosság létszámából a magyarság –, nehéz megmondani, ki a magyar, és ki hány százalékban az. A magyarok nagyobb része katolikus, kisebb része protestáns, de nem ez a lényeg. Folyamatosan kiürülő, szegény vidék ez, tíz év alatt a magyarok huszonöt százaléka hagyta el szülőföldjét. Nekünk nem lehet más a feladatunk, mint magyarul is, románul is szépen megtanítani a hozzánk kerülő gyermekeket. Háromszázhetvennégy gyermekünk van, háromszázhetvennégy történettel. Jön egy néni, hogy a szomszédjában lakó férfi börtönbe került, négyéves Déneskéjét az utcán kívül nem neveli senki. Ha az apa írásban kéri, természetesen befogadjuk, mondom, ugyanis csak a legközelebbi hozzátartozó írásbeli kérelme alapján vesszük fel a gyermekeket, így tudjuk a román hatóság előtt igazolni az ottlétüket. Megható levelet kaptam a börtönből, megnéztük a gyermeket és befogadtuk… Az egyik közeli városkában a református lelkésznek hét gyermeke van. Hét gyermeket nevelni, etetni, ruházni, iskoláztatni Erdélyben igen nehéz. Arra kért a lelkész, vegyem oda Isten nevében a gyermekeit a dévai Nagyboldogasszony kollégiumba. Szeretettel fogadtuk őket… Aztán van olyan gyerekünk is, aki a vasútállomásról került hozzánk. Ott csellengett egymagában.
– Kikből lesznek nevelők? Képzett emberekből? Jólelkűekből? „Árva” felnőttekből?
– Gyermektelen házaspárokból, nagyobb testvérekből, akik a kisebbeket jöttek látogatni hozzánk, és megtetszett nekik, amit nálunk láttak. Volt, amikor hétgyermekes édesanyát alkalmaztunk a saját gyermekei meg a másokéi mellé. Eredetileg úgy terveztük, hogy nyolc gyermeket neveljen egy családi közösség, de most minden lakásban tizenegy–tizenkét fiú vagy lány tartozik egy nevelőhöz. Már a kezdet kezdetén tisztáztuk, nem leszünk javítóintézet, sem kisegítő iskola. Nem tudunk fogadni nehezen integrálható tizenéveseket, szellemi vagy testi fogyatékosokat.
– Milyen oktatási intézmény társul most kollégiumukhoz?
– 1995-ben kérvényeztük, hogy magániskolát és -óvodát működtethessünk. A román hatóságok megadták hozzájárulásukat. Azóta van óvodánk is, iskolánk is. Nyolcosztályos iskolánk Erdély egyetlen magániskolája. Különlegessége, hogy fenntartásához egyetlen lejt sem ad a román állam. A törvény elég homályosan fogalmaz, azt írja, az állam, ha jónak látja, segítheti az oktatási magánintézményeket. Bennünket nem segít. Állami tanintézményeit sem tudja megfelelően működtetni, nagy az államadósság, mondják. A főtanfelügyelőnek, a belügyminisztériumi főhivatalnokoknak is bizonygattam, állami kötelezettségeket látunk el két korcsoportos magánóvodánkkal is, iskolánkkal is, előbb-utóbb szégyellni fogják Európa s a világ előtt, hogy az árva gyermekek taníttatásához semmit nem adnak. Se krétát, se könyvet, se villanyt…
– Pénzt nem adnak, de tanügyi ellenőrt küldenek?
– Joguk van hozzá, megengedték, hogy működjünk, és elismerik bizonyítványainkat. Bennünket sem ér váratlanul a tanfelügyelői vizit: a román oktatási törvényeknek megfelelően zajlik nálunk is az oktatás. Már csak azért is, hogy ha a nálunk levő gyermekek családi állapotában fordulat áll be, és a gyermek visszamehet eredeti környezetébe, ne okozzon neki nehézséget a helyi iskolában folytatni tanulmányait.
– Magyarországról kapnak-e segítséget?
– Csak magánszemélyektől. Reméltük, hogy a státustörvény értelmében megkapjuk az egy diák oktatásához való hozzájárulásként ígért húszezer forintot, de eddig még nem kaptuk meg. Ez is ígéret marad csupán? A magyarországi katolikus egyház oktatási célokra gyűjtést szervezett, abból adtak nekünk is. De bizonytalan anyagi helyzetünkben az anyaországi állami támogatás is nagyon sokat segítene. Egy gyermek egy napja egy euróba kerül, minden tehetősebb ismerősömet arra biztatom, vállalja egy gyermek taníttatását. Ez körülbelül kétszázezer forintot jelent egy esztendőben. Istennek hála, gyermekeink felének-harmadának van is már ilyen értelemben „keresztapja”.
– Remélhetik-e az erdélyi árvák, hogy a dévai példa követőkre talál?
– Szeretném a magyarság figyelmét az élet felé fordítani. A gyermeki élet pedig maga a csoda. Minden gyermek üzenet az emberiség számára: Isten szeret bennünket. Gyermeket nevelni – Istennel való találkozás. Jézus azt mondta: aki egyetlent is befogad a legkisebbek közül, engem fogad be. Előttünk is működtettek ilyen intézményeket, utánunk is jönnek… Hogy a mi hatásunkra vagy másokéra? Nem ez a fontos. Erdélyben – úgy tűnik – szaporodnak a gyermekvédő központok.
– Beszélgetésünk kezdetétől fogva egy név jár az eszemben, Néri Szent Fülöpé. Meg egy film, amely Magyarországon óriási sikert aratott, a Legyetek jók, ha tudtok. Fülöp „gyermekvédő központjának” a közelében mindig ott kísértett a gonosz…
– Amikor a munkatársaim panaszkodnak növendékeinkre, mindig mondom nekik, ha ez a háromszázhetvennégy gyermek mind szent volna, nem kellene alkalmaznom nevelőket. Utánuk nyúl védenceinknek is a bűnös világ, igen. De nem erősebb a kísértés körülöttük sem, mint a saját családja körében cseperedő gyermek körül. Néri Fülöp sorsában is azt láttam, amit az enyémben: hogy milyen jó szeretetben élni. Soha nem éreztem tehernek vagy áldozatnak, amit csinálok. Fülöp fő jellemzőjének a derűjét tartják a szentek életéről szóló írások. Valószínűleg azt érezhette ő is, mint amit a gyermekek között élő felnőtt mindannyiszor: milyen szerencsés is az az ember, aki ezt a hivatást kapja az Úrtól: nyílt szívű gyermekeknek gondját viselni!
 


Forrás:
Magyar Nemzet
2002. december 21. (31. oldal)

Lőcsei Gabriella