BOCS Homepage 

MOREL GYULA

Egyház-nép-szavazás - egy szociológus szempontjai

Akciók mögött - tudatosan vagy be nem ismerten - motivációk állnak. Ha katolikus hívôket felkérünk arra, hogy aláírásukkal nyilvánítsák ki egyetértésüket konkrét egyházi reformkövetelményekkel, illetve ha minket kérnek ilyen értelmû támogatásra, akkor két síkon kell a motivációt tisztázni: Szükség van-e akcióra, és ha igen, alkalmas eszköz-e a szándékolt forma? - A következôkben szociológiai szempontokkal szeretnék hozzájárulni a súlyos következményekkel járó döntéshez.

Pontosan a szociológus számára fontos, hogy mindenekelôtt (vagy legalábbis elôbb-utóbb) rámutasson arra az individuális - személyi dimenzióra, melyre tudományának határai utalnak. Bonyolult kérdésekben a felelôs választás végsô kritériuma - ôsi keresztény tanítás szerint - a lelkiismeret. Antropológiai értelmezésben "hivatásról" van itt szó, amely nem más, mint egy konkrét személy egy adott pillanatban létezô összes adottságainak az eredôje. Az "adottságokon" mindazt az összetevôt értem, amely egy adott pillanatban a személy helyzetét jellemzi vagy érinti. Ide tartoznak pl. biográfiája, kifejlôdött tehetségei és hiányosságai, emberi elkötelezettségei, organikus, szellemi, technikai és anyagi lehetôségei, vágyai, hajlamai és félelmei. Ha nem tételezzük fel, hogy ez az adott állapot kizárólag a vak véletlen vagy pedig egy szadista sors produktuma, akkor az önazonosság és a folyamatosság követelményeként ezt kiindulópontnak kell vennünk, és ezen az alapon kell döntenünk. (1) - A fenti kérdésekre adott válaszban döntô szerepet játszik, hogy milyen jól ismerjük és milyen mélyen éljük meg az egyház krízisét (a szó etimológiai értelmében), "túlságosan lassúnak" vagy "túlságosan gyorsnak" ítéljük meg az egyház életében állandóan lefolyó változásokat, vérmérsékletünk és pszichikai szerkezetünk folytán inkább hajlunk a kényelmes, óvatos, lusta, félénk - vagy az izgága, elkeseredett, kákán is csomót keresô magatartásra, mit tartunk személyesen "jó irányú" és mit "rossz irányú" fejlôdésnek. - Nem kellenek pszichológiai egyetemi tanulmányok ahhoz, hogy következményként széles határok között mozgó tolerancia álláspontjára jussunk, és tiszteletben tartsuk keresztény embertársaink személyes döntését. - Annyit még hozzá szeretnék fûzni az eddigi általános elemzéshez, hogy a fenti kérdésekre egyértelmûen válaszolt kb. félmillió osztrák, 1,8 millió német és nagyszámú déltiroli katolikus. Nehéz álláspontot képviselne az, aki ezt a máris hatalmas tömeget lelkibetegek vagy félrevezetettek kis csoportjának nevezné. (2)

Egy második megkülönböztetésben függ a válasz egyház-szociológiailag körülhatárolható teológiai egyházfelfogásoktól. Nyilvánvalóan más és más egyházkép uralkodott a kétezer év alatt. - Fontosnak tartom a négy evangélium és Pál apostol leveleinek tanítását mint hitünk egyik forrását maradéktalanul komolyan venni, amelyben istenképû embertársakról, Jézus testvéreirôl, a "királyi papság" részeseirôl, "meglett emberségrôl" (3) van szó, ahol tehát a "pásztor és a nyáj" metaforája semmiképpen sem értelmezhetô a "klerikusok és az azokat birka módjára követô laikusok" fogalmi tartalmával, ahol a papi küldetésre felszentelt ember valóban az "Isten szolgája", és a római püspök valóban az "Isten szolgáinak szolgája" (és lehetôleg nem államfô, és lehetôleg nem deficitekkel küszködô nagybirtokos). - Fontosnak tartom az egyháztörténelem (legalább felszínes) ismeretét és (lehetô legôszintébb) átelmélkedését pl. a 313 elôtti és utáni, az invesztitúra-harcok idejére, a reformációt provokáló XVI. századbeli és a felvilágosodást létrehozó XVIII. századbeli felfogásokra jellemzô egyházképek összehasonlítását és a történelmi szemléletbôl származó relativitás alázatos, vagyis a valóságot minden áron elfogadó elismerését. - Fontosnak tartom az ún. dogmatikai meghatározások helyes értelmezését a kereszténységet tudatosan választó emberek felé. Amint naiv és félrevezetô az "Isten igéjét", a bibliát "szó szerint", vagyis az értelmezéshez szükséges kulturális és vallástörténeti hátterek segítségülhívása nélkül a mai gyakorlati életre alkalmazni, ugyanúgy naiv és félrevezetô minden megkülönböztetés nélkül idézni "dogmatikai" döntéseket az egyház történelme folyamán. (Ki fogadja el még ma is a régi "dogmatikai" tanítást a meg nem keresztelt csecsemôk "limbus parvulorum" megoldására nézve - és mindazt, amit még néhány évtizeddel ezelôtt kiegyensúlyozott és elismert teológiákon az "Enchiridion symbolorum" (4) tartalmával kapcsolatban tanult - és veszi magának az elképesztô bátorságot, a pápa legutóbbi nyilatkozatát, a "pápa igéjét" a nôk papságának a lehetetlenségére nézve minden megkülönböztetés nélkül "végleges és megváltoztathatatlan hittételnek" nevezni?)

Részben az általános szociológia, részben a politikai szociológia és a vallásszociológia elméleteire és empirikus kutatásainak eredményeire támaszkodva a következô témák látszanak még számomra megfontolandóknak.

A kérdéseket a társadalmi változások történelmi dimenziójában kell elhelyezni, helyüket, jelentésüket és jelentôségüket meghatározni. Elsôsorban arra gondolok itt, hogy az ún. fejlett társadalmak életében mintegy 200 évvel ezelôtt minôségi változás állt be: a felvilágosodás, a francia forradalom és az iparosodás robbanásszerû változásokat vontak maguk után. Minden jel arra mutat, hogy ez a folyamat még tovább erôsödik, és hogy ez a fejlôdés lényegében visszafordíthatatlan. Nem helyes tehát a katolikusok akciózásában megnyilvánuló emancipációs törekvéseket szembeállítani azzal, hogy az Atya gyermekei vagyunk. Inkább azon kell törni a fejünket, hogyan szólítsuk meg és hogyan motiváljuk a keresztény értékek szerinti életre az Atya emancipált gyermekeit. A mi szélességi fokunk közelében élô hívôk nagy része már nem analfabéta. Ennek a viszonylag új ténynek a következményei szinte beláthatatlanok.

Akármennyire fárasztó, sôt néha fájdalmas is, mindig újra tudatosítanunk kell a viszonylagos dolgok viszonylagosságát, hogy annál maradéktalanabbul tudjunk hinni az Abszolútban. Sajnos a "lényeges" és a "járulékos" közti határ meghúzása nem egyszerû feladat, hiszen ebben is társadalmi-kulturális feltételektôl függ az emberi gondolkodás, mint azt a tudásszociológia több mint 100 év óta kimutatja (5). Maga az egyház is alá van vetve ennek a történelmiségnek. Sokmindent írt elô vagy tiltott meg az elkárhozás terhe alatt (tehát nyilván mint valami lényegest), amit késôbb már nem kívánt meg ill. megengedett. Az "egyház-nép-szavazás" követelményeivel kapcsolatban is helyénvalónak látszik mindig újra gyanúperrel élni olyan kijelentések iránt, hogy "ezen az egyház nem változtathat", vagy hogy "Jézus ezt nyilvánvalóan akarta vagy nem akarta".

Empirikus kutatások alapján eléggé egyértelmû, hogy az egyházra vonatkozó negatív indikátorok (kilépôk, kritizálók, a hivatalos tanítás egyik-másik tételét el nem fogadók számának növekedése, a misérejárók, gyónók, papok számának csökkenése stb.) nem egyes problémákra, hanem egy szindrómára vezethetôk vissza. Nem az egyházi adó, a papi cölibátus, az újraházasodott elváltak eltiltása a szentségektôl stb. hat külön-külön elkedvetlenítôen vagy elriasztóan, hanem sok elfogadhatatlannak és megokolatlannak ítélt faktor összessége. Ezért helytelen pl. katolikus reformtörekvésekkel kapcsolatban hol a protestáns egyházakkal, hol a keleti egyházakkal érvelni: Ha a negatív szindróma nem is azonos a különbözô hitközösségekben, a szindróma lényeges összetevôi mindenütt jelen vannak és hatnak. Ez persze nem jelenti azt, hogy kár egyes reformokért harcolni, hanem pont ellenkezôleg: mielôbb fel kell számolni az egyik problémát a másik után. Igen sok kutatás foglalkozik az egyes témákkal, mint pl. annak a kárnak a mennyiségi megállapításával, mely a katolikus egyház római szertartásában a kötelezô papi cölibátusból származik (6). Az "egyház-nép-szavazás" népszerûsége többek között arra vezethetô vissza, hogy öt pontban egy bizonyos szindrómát céloz meg.

Az egyházi kommunikációnak fontos témája a szavahihetôség. Nehéz röviden megfogalmazni azt a tényt, hogy mindig több mûvelt és magasan mûvelt ember számára jelent csalódást a számukra átlátszóan hamis érvelés bizonyos hagyományos megoldások fenntartásának érdekében. Elvont elemzés helyett egy konkrét példával szeretném megvilágítani mondanivalómat. Leopold Ungar, az osztrák Karitász tisztességben megôszült igazgató prelátusa, néhány évvel halála elôtt tanulmányt írt, melyben foglalkozott a nôk szerepével is az egyházban. Hozzászólását olvasva joggal jelenhet meg lelki szemeink elôtt az ironikus mosoly, amellyel ez az igazán nem forrófejû, köztiszteletnek örvendô magas rangú pap a következô szöveget írta: "Megnyugvást hozna, ha fontos pozíciókat, amelyek nincsenek a papszenteléshez kötve, vagyis sem a kinyilatkoztatásra, sem az ôsegyházra nem vezethetôk vissza, például a bíborosi hivatalt, fokozódó mértékben nôkkel töltenék be. Ez valószínûleg megcáfolná a gyanút, mely szerint a pápa egy hamis macho-gondolkodásból kifolyólag van a nôk papsága ellen." (7) - A hívôk demokratikusabb részvételének a követelménye ilyen kérdések megoldására is vonatkozik: Az "Isten népének" "hivatásbeli ártalmaktól" mentes része sok szakadékot megszüntethetne egyrészt a hivatalos megnyilatkozások gondolkodásmódja, stílusa és megfogalmazása, másrészt a "mai ember" kommunikációs igényei között. - Nagyon fontosnak látszik tehát, hogy az "egyház-nép-szavazással" kapcsolatos mellette vagy ellene szóló érvelésben mindent gondosan elkerüljünk, ami hamisan cseng, minden álérvet, minden balekfogás kísérletet. Sajnos ilyennek kell minôsíteni már az eddigi vélemény-nyilvánítások között szereplô, egyébként rendkívül magas színvonalon mozgó és szakszerû állásfoglalások néhány részletét. Csak kép példát hoznék az érvelésbeni csúsztatásnak a skolasztikus filozófiából ismert klasszikus (8) eseteire. Az aláírási akció követelményei között szerepel "a klérus és a laikusok közti szakadék" megszüntetése. Olcsó, de átlátszóan érvénytelen erre a válasz, hogy ezt a II. vatikáni zsinat már megoldotta, az akció szervezôi tehát vagy nem értik, vagy tagadják a zsinat tanítását. Az igazság az, hogy a fenti követelmény pontosan a zsinat szellemében követeli az ezzel ellenkezô feudális, jozefinista, a slum-ok közelében palotában lakó klerikusok még ma is fellelhetô, evangéliuminak aligha nevezhetô gyakorlatának megszüntetését, az "eminenciás", "excellenciás", "fôtisztelendô", vagy a már sokkal szebb, de mégis infantilizáló-patriarchális "(szent)atya" megszólításokban kifejezôdô magatartás (9) maradványainak felszámolását. - Hasonló második példa: "Ne azonosítsák a fogamzásszabályozást az abortusszal" követelményre adott "A mai egyházi gondolkodás nem követi el ezt a hibát" ellenérv. A válasz itt is igaz, de nem "fair". A követelmény a "félhivatalos egyház" nem ritkán ma is, szószékrôl is közvetített felfogására utal (a pápa egyik erkölcstani tanácsadójától az Új Emberig) (10).

Az aláírási akció módszerére, konkrét megfogalmazására nézve is felmerül természetesen az alkalmasság kérdése, és ahány gondolkodó fej veti ezt fel, annyi válasz lehetséges. A tiroli kezdeményezôk lelkiismeretesen törekedtek egy olyan megoldást találni, amely illetékesek számos tagból álló közösségének véleményét követte. Szakmai megfontolások alapján ezt a felfogást képviselem, hogy itt ugyan nagyon fontos, de másodrangú döntésekrôl van szó - két másikkal összehasonlítva.

Az elsô a követelmények kiválasztására, vagyis a felvett témákra vonatkozik. Ebbôl a szempontból úgy tûnik, hogy ha már valaki egy ilyen akció támogatása mellett dönt, akkor súlyos, sürgetô és egy betegség-szindrómának megfelelô motivációval rendelkezik, melyek minél alapvetôbb, a mai keresztényeket minél intenzívebben érintô és minél globálisabb problémák felvetését igénylik. Szerintem ezért nem adekvát az ügyre nézve kozmetikai változtatásokon, huszadrangú kérdéseken vitatkozni. Keserû mosolyt keltett sokakban, amikor a bíborosok uszályát megrövidítéssel "reformálták". (11) Ezért érthetô, ha az akciókban tudatosan olyan követelmények is szerepelnek, amelyek megvalósítása a közeljövôben semmi komoly valószínûséggel nem rendelkezik, de az egyház betegségének szindrómájához tartoznak.

Aki legjobb tudása és lelkiismerete szerint az egyház mai "stratégiáját" legalábbis részben, de alapvetôen hibásnak és károsnak tartja, az az akció radikális megfogalmazásait is helyeselni fogja. A provokálás, vagyis a "kihívás" (asszociatív alapon "felébresztés") felelôsségbôl folyó kötelezettség is lehet, elsôsorban a "periculum in mora" esetében. Akkor is, ha ismerjük a provokálás, a radikalizálás káros következményeit. Mély élmény marad számomra egy német püspökkel folytatott beszélgetésem a II. vatikáni zsinat egyik szünetében. Mint a mindig radikálisabb reformokat megszavazó zsinati folyamat lelkes figyelôje, megkérdeztem, hogy fokról fokra lelkesebben és merészebben reformáló zsinati résztvevôk tudatában vannak-e a szociológiailag eléggé világosan elôrelátható káros következményeknek, mint pl. a konzervatív irányzat kisebbségi helyzetbe jutásával együttjáró fundamentalista és harcos irányba való eltolódása, a reformokat anarchisztikusan értelmezôk csoportjának a kifejlôdése, a jóakaratú, hagyományt tisztelô katolikusok elbizonytalanodása stb. A püspök válasza az volt, hogy a reformokat követô kár a legtöbbjük számára tudatos. "Aber wir müssen einmal durch" - mondta szinte lefordíthatatlan tömörséggel, kifejezve, hogy a protestantizmus hatalmas sikerétôl sokkolt tridenti zsinat döntéseibôl folyó 400 éves megmerevedés után végre meg kell valósítanunk a nagy áttörést, amely, ha áldozatok árán is, de fordulatot eredményez.

Hozzászólásomat a remény jellegében szeretném befejezni. Az elmúlt néhány évtized legalábbis számszerûleg nagyon sok változást tartalmaz az egyház életében. Tanulságos végigolvasni a "Wort und Wahrheit" katolikus folyóirat "Mit vár a zsinattól?" címû körkérdésére 1961-ben adott válaszokat. Csak egy példát elemzek röviden. Wilfried Daim, pszichológus, annakidején a három híres osztrák "baloldali katolikus" (Linkskatholiken) egyike, 19 pontban fogalmazta meg az egyház "feudalizálatlanításának" (Entfeudalisierung) követelményeit. Ezek közül idézem röviden azokat, amelyek azóta (legalábbis néhol) megvalósultak: "1. A pápai pluralis maiestaticus (királyi többes) megszüntetése. 2. A térdrehullás és gyûrûcsókolás megszüntetése. 3. Az eminenciás és az excellenciás megszólítás megszüntetése. 6. A ceremóniák leegyszerûsítése. 8. A pápa mobilissé válása. 10. A mise leegyszerûsítése, az anyanyelv bevezetése, az áldoztatórács megszüntetése, ... 12. A püspököket a hívôk közössége válassza... 16. A skolasztika kvázi-dogmatikus helyzetének megszüntetése a teológiában. 17. Az "index librorum prohibitorum" (a tiltott könnyek jegyzékének) megszüntetése. 18. Az egyházi méltóságok hivatali idejének korlátozása (nyugdíjazás)." (12) Tehát valamivel több mint a kívánságok fele 35 év alatt megvalósult. Ha az emberiség társadalmi-kulturális fejlôdése valóban gyorsuló iramot mutat, miért ne remélhetnénk a mai követelmények jórészének megvalósítását pl. egy évtizeden belül?

Nem a szociológus, hanem a keresztény hívô mély meggyôzôdését szeretném hangoztatni amilyen gyakran csak lehet, hogy ti. a Jézustól ránkbízott felelôsség értelmében, a rengeteg kollektív és személyi okokból származó emberi nyomor láttán, és feladatunk mind sikertelenebb betöltésének tudatában kell lelkiismeretesen döntenünk minden akció megítélésében, hiszen sokmindent feladhatunk - de embertársaink szolgálatát soha.


Jegyzetek
(1) Ezzel a sokrétû kérdéssel gazdag irodalom foglalkozik a "lelkiismeret", "Isten akaratának megtalálása", "hivatás" és "erkölcsi felelôsség címszavak alatt. Néhány idevonatkozó gondolatot megfogalmaztam "A jövô biztosabb, mint a múlt" címû könyvemben (51-55. o.).
(2) Nevetséges kétségbevonni, hogy ritka kivételektôl eltekintve csak katolikusok írták alá, hiszen az aláírási íven ez a szövet állt: "Alulírott egyben igazolja, hogy a római katolikus egyház tagja, 16. életévét betöltötte és az "egyház-nép-szavazást csak egyszer írja alá." - Jó háttér-információkat tartalmaz: H. Denz: Das Kirchenvolks-Begehren in Österreich. Empirische Ergebnisse einer Begleitstudie. In: "Wir sind Kirche". Das Kirchenvolks-Begehren in der Diskussion, Herder, Freiburg, Basel, Wien 1995, 40-53. o. - H. Denz, P.M. Zulehner: Begleitstudie. In: P.M. Zulehner (Hg): Kirchenvolks-Begehren (und Weizer Pfingstvision): Kirche auf Reformkurs, Patmos, Düsseldorf 1995, 35-87. o.
(3) V.ö. J.Gnilka: Der Epheserbrief. Herder, Freiburg, Basel, Wien 1971. - F. Mussner: Der Brief an die Epheser, Echter, Würzburg, 1982.
(4) H. Denzinger: Enchiridion Symbolorum. Herder, Barcelona, 24-25. kiadás 1948.
(5) V.ö. Marx, Scheler, Mannheim, Schütz, Berger és Luckmann idevágó írásait. (J-Morel et al.: Soziologische Theorie, 4. kiadás, Oldenbourg, München 1995).
(6) Pl. az általam ismert két utolsó: Kirche Intern Februar 1996, Präsent 1.2.1996.
(7) L. Ungar: Das Böse hassen, die Bösen lieben. In: Th. Chorherr (Hg.): Heilier Zorn, Wien 1989, 56. o.
(8) "Ignorantia elenchi" és "metabasis eis allogenos".
(9) Hankiss E.: Társadalmi csapdák Diagnózisok, Budapest 1983.
(10) C. Caffarra és a bajor katolikus képviselôk konfliktusa, v.ö. Kirche Intern, März 1989, 31. o. - ENSZ-nyilatkozat, v.ö. Új Ember 1995.7.23. és 1995.8.20.
(11) Kegyetlen iróniával ítéli el ezt a mentalitás B. Marshall: The Fair Bride (Du bist schön, meine Freundin) c. könyvének elsô és utolsó fejezetében.
(12) 16(1961) 10