PERSPEKTÍVA

Összeállította: Dévény István

A latin "perspicere' igébôl képezzük a perspektíva szót. Jelentése: megvizsgálni, átlátni, körültekinteni. Ebben az értelemben használjuk itt is. Az "Egyházfórum" egy-egy számának központi témájáról van szó, s irodalmi utalásokkal ezt a témát szeretnénk jobban átlátni, megvizsgálni, a megjelölt témaködien szeretnénk jobban körültekinteni. Az irodalmi válogatás természetesen csak rasszeredményhez vezethet, s ez fokozottan érvényes a erre a számra. Szinte nem múlik el hét, hogy ne jelenne meg újabb könyv a "fenyegetett természet' ügyében. Nem is beszélve a folyóiratcikkek áradatáról.

Válogatásunk mégsem teljesen önkényes. Igyekeztünk a "természet ügyéneK' szélesebb problémakörére figyelni. A kiválasztott könyvek mindegyike tartalmaz további bôséges óibliogrrífiát, s legtöbb esetben a hozzáfûzött értékelés is segítséget nyújt, hogy elválasszuk a jót a kevésbé jótól.

1) Vádak a kereszténység ellen

Carl AMERY, Das Ende der Vorsehung: die gnadenlosen Folgen des Christentums. - Reinbek/Hamburg, Rowohlt Verlag,1972. 2521.

Néhány évtizede Kassandra jóslatok árasztják el az európai könyvpiacot. Alaphangjuk: egyre gyorsuló sebességgel rohanunk a szakadék felé, kizsákmányoljuk a föld kincseit, tönkretesszük a fenntartó természetet, a katasztrófa elkerülhetetlen, vagy, ha elkerülhetô, sürgôsen változtatni kell életsttqusunkon. Carl Amery (szül. 1922.) az elsôkhöz tartozott, akik az életsttqusért a gondolkodásmódot tették felelôssé, s vádlón mutattak a kereszténységre: ti vagytok felelôsek, ti vittétek tovább azt az ideológiát, amely az embert elszakítja a teremtett világtól, s a mindenség csúcsára helyezi. A kereszténység tanította és tanítja, hogy az ember parancsot kapott a mindenség meghódítására: "töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog" (Gen. 1,28). Ez a szellem érvényesül évszázadok óta, állítja Amery, de közben függetlenné vált a hitrendszertôl, s minden tudományos kutatásnak, technikai alkalmazásnak, politikai vagy gazdasági rendszernek "rögeszméjévé" vált. A szerzô ujságíró, s ennek megfelelô stílusban pörlekedik a kereszténységgel 250 oldalon át. Meglepô fordulat: évtizedeken át a kereszténység, mint a tudomány és a haladás ellensége ült a vádlottak padján. Most pedig az egyház lett a tudomány és annak technikai alkal

urazása miatt felelôs. Amery mégsem tartja kívülállónak magát, mert úgy fogalmaz, hogy "nekünk keresztényeknek" nincs kiváltságunk senkivel szemben. Egyenlôségjelet tesz tehát a "kiválasztottak" és a jogaitól megfosztott, szolgaságba vetett emberek között, ami teljesen megfelel a keresztény gondolkodásmódnak. Ezzel kapcsolatban tér át a természet világára. "Egy 'alattvalói' gárda mégis maradt, néma testvéreink: az állatok, a fák, a tenger, a föld nyersanyagkincse, az energiaforrások, röviden az egész teremtett világ. Förtelmesebben bánunk velük, mint ahogy valaha emberi ellenségeinkkel bántunk, abban az ostoba elképzelésben, hogy mivel védtelenek, jogaik sincsenek... Rá kell azonban ébrednünk arra, hogy a hatalom szolgálatot jelent, nem többet és nem kevesebbet. Szolgálatra való megbízatásunk forrása az, hogy az élôlények függenek egymástól... A megtérés útjára kell lépnünk... Az új gondolkodásmód kialakításában elsô lépés az lenne, hogy felújítjuk azt az ôsrégi, józanságra intô 'formulát', amelyet a római egyház a böjti idô elsô napján, hamvazószerdán mond: memento homo, quia pulvis es... Emlékezz ember, hogy por vagy és porrá leszel... Erró1 soha annyira meg nem feledkeztünk, mint éppen ma, pedig tudnunk kellene, hogy a 'porlét' egyesít bennünket minden létezôvel."

2) A teremtett világ teológiája

Jürgen MOLTMANN, Gott in der Schöpfung: Ökologische Schöpfungslehre. - München, Chr. Kaiser Verl., 1985. 3251.

Jürgen Moltmann, az evangélikus teológia professzora Tübingenben (szül. 1926). Fômûvének a "Theologie der Hoffnung", a remény teológiája tartható, amely eddig 12 kiadást ért meg, s amelyben Ernst Bloch marxista remény-filozófiájára keresett keresztény választ. Most jelzett könyének elôszavában világosan körvonalazza, miért veszi alcímnek az "ökológiai teremtéstant", amikor a teremtés teológiájáról beszél. A görögbôl alakított "ökológia" szó nagyon egyszerûen csak annyit mond, hogy itt a "házról" (oikos), mégpedig a "közös házról", az együttesen - minden élôlénnyel együtt - birtokolt teremtett világról van szó. Régen inkább azt kereste a teológia, hogyan lehet a teremtménybôl megismerni teremtôjét. Ma magára a teremtett világra kell figyelnünk, meg kell írnunk a "teremtmények teológiáját". "Mit jelent a teremtô Istenbe és a világba, mint az ô teremtményébe vetett hit, amikor a világ egyre fokozottabb ipari kizsákmányolásával és a természet jóvátehetetlen pusztításával kell szembenéznünk? Az, amit a'környezet válságának' nevezünk, nem csupán az ember természetes környezetének, hanem magának az embernek is válsága. A földi élet mindenre kiterjedô, vissza nem fordítható válsága ez, amelyre ha azt mondjuk, hogy 'apokaliptikus', nem járunk messze az igazságtól. Nem vigasztalhatjuk magunkat, hogy átmeneti válságról van szó, mert minden valószínûség szerint a teremtmények élet-halál harcának részesei, e harc kezdetének szemlélôi vagyunk."

Moltmann könyvéró'1 csak homályos képet kapunk, ha felsoroljuk a fejezetcímeket: 1) Isten a teremtett világban, 2) Az ökológiai válság, 3) A teremtmény megismerése, 4) A teremtô Isten, 5) A teremtés ideje, 6) A teremtés tere, 7) Ég és föld, 8) A teremtett világ fejlôdése, 9) Isten képe a teremtett világban: az emberek, 10) Isten mûvének befejezése a testben való megjelenés, 11) Szombat-nap: a teremtett világ ünnepe. Nyitottan, az evangélikus teológiai hagyomány kereteit túllépô módon tárgyalja a felvetett témákat. Figyelme kiterjed nem csupán a közös teológiai kincsre (a katolikus és a zsidó teológiára), hanem a természettudósokra és a világot formáló technikusokra is. Moltmannról elmondhatjuk, hogy a szó átfogó értelmében "ökumenikus teológus".

Egy jelentôs megállapítását azonban érdemes közelebbrôl megismernünk. A zsidó-keresztény gondolkodásmód ellen emelt vádról van szó, mintha ez lenne felelôs a természet korlátlan kizsákmányolásáért (C.Amery, Das Endre der Vorsehung, 1927; Macht euch die Erde untertan? Schöpfungsglaube und Umweltkrise, szerk. Ph.Schmitz, 1981; E.Drewermann, Der tödliche Fortschritt, 2.kiadás 1981). "A biblia állítólagos 'emberközpontú világszemlélete' több, mint háromezer éves. A modern tudományos-technikai fejlôdése pedig legkorábban 400 évvel ezelôtt kezdôdött. Mindenképpen más tényezôknek is közre kellett mûködniök." Ezek a "más tényezôk" közvetlenül a reneszánsz világához tartoztak. Itt jelentkezik sodró erôwel az az istenkép, amely Isten legfontosabb tulajdonságának nem a jóságot, vagy az igazságot tartja, hanem a hatalmat, méghozzá a korlátlan hatalmat. "Hogyan juthat az ember hatalomhoz, hogy teremtôjéhez hasonló legyen? Tudomány és annak technikai alkalmazása által, hiszen a 'tudás hatalom', dicsekedett már Francis Bacon: a természettörvények tudományos megismerésének célja a természet feletti hatalom. Így áll helyre az ember uralma és istenképisége. Tudományelméletében - Discours de la méthode - René Descartes is abban jelölte meg a természettudományok célját, hogy azok az embert a természet urává és birtokosává tegyék".

Moltmann nem akarja a végsôkig mentegetni sem a kereszténysé^ get, sem a keresztényeket. Könyve fôrészének zárószavában említi, hogy sok ünnepnapunk között egy sem emlékezik kifejezetten a teremtôre és a termetett világra. A szombatnapot kellene megszentelnünk, "ökológiai pihenônappá" kellene tennünk, hogy a hívók tudatában is erôsödjék lassan a természet - a teremtett világ - iránt érzett felelôsség.

3) A természet értékelésének keresztény példaképei

Hans-Joachim WERNER, Eins mit der Natur: Mensch und Natur bei Franz von Assisi, Jakob Böhme, Albert Schweitzer und Pierre Teilhard de Chardin. - München, Beck,1986.1631.

Hans-Joachim Werner (szül. 1940), a karlsruhei Pedagógiai Fôiskolán a filozófia tanára, az ember által fenyegetett természet védelmi ben nem nyújt elméleti fejtegetést, nem tár elénk megdöbbentô adatokat a víz, a levegô szennyezettségérôl, az erdô pusztulásáról, hanem négy "tanút" hív segítségül: az ember és a természet kapcsolatában más úton jár az, aki nemcsak a természet kincsei felhasználójának - vagy akár kizsákmányolójának - hanem "hozzátartozónak" is érci és tartja magát. "Saját történelmi hagyományunkban kell körültekinteni, ha ma is érvényes feleletet keresünk arra a kérdésre, hogy hogyan viszonyul az ember a természethez" - írja a szerzô a bevezetôben. A múlt feltárásban azonban nem elméletszerkesztôkre kell figyelnünk, hanem olyanokra, akik gondolataik érvényét életükkel is tanusították, akik új gondokodásmód mellett új életformát is kialakítottak. Választása az európai történelem közel nyolcszáz esztendôs tablóján négy személyre, a középkori ferences mozgalom atyjára, Assisi Szent Ferencre, az újkori elsô németül író filozófusára, Jakob Böhmere, a mi századunkból pedig az orvos-teológus-orgonamûvész Albert Schweitzerre, továbbá a termi szettudós Teilhard de Chardinre esett. Négy külön érdeklôdési kör, négyfajta életút és életsors, négy elképzelés a részletekkel kapcsolatban, de egységes alapállás: "Eins mit der Natur" - beletartozunk a természetbe.

A természetet egységesnek, a maga teljességében "egésznek" tartották, amelyben minden rész az egészre van utalva. Tiszta költôi nyelven Szent Ferenc "Naphimnusza" juttatja ezt kifejezésre: minden ami van, testvérünk, bátyánk, húgunk, nénénk... Az európai szellemtört netben, sajnos, elenyészô hangok ezek, mert Francis Bacon, de még inkább Descartes óta (17. század) a különválasztás elve uralkodik: a kiterjedt anyagi világgal szemben áll az ember, a kiterjedés nélküli gondolatok birtokosa. Ennek a világot "tárgyiasító" szemléletmódnak keserû gyümölcsei most érlelôdnek.

A négy választott gondolkodó közös ismertetôjegye továbbá, hogy a világ részeit jellemzô "szerkezeti elemeket" mindenütt jelenlévônek tartják. Ez nem csupán azt jelenti, hogy az ember teste révén szorosan belesimul a világba, hanem azt is, hogy az anyagi világ - bár alacsonyabb szinten - szintén szellem hordozója. Kedvelt idézetük: "Tudjuk, hogy az egész természet együtt sóhajtozik és vajúdik..." (RÓm. 8,22).

Harmadik ismertetôjegyük, hogy a világot fejlôdésre rendelt valóságnak tekintik. Ebben a vonatkozásban az embert különleges felelôsség terheli. Ez a dinamikus szemléletmód elkülöníti ugyan az embert, mégis meghagyja a "természettel való rokonságban", mert felelôsségrôl beszél.

Mindez végül azt is jelenti, hogy a szellem- és természettudományoknak egymásra rendelten kell dolgozniok, de etikai alapelvektôl sem függetleníthetik magukat. Szinte magától értetôdô, hogy ezt a gondolatot a "veszélyes idôkhöz" legközelebb álló Teilhard de Chardin dolgozta kilegerôsebben.

4) Az ember környezete a vallások világában

UMWELT - (Ethik der Religionen - Lehre und Leben, 5. kötet). München, Kösel Verl.; Göttingen, Vandenhoeck und Ruprecht, 1986. 207. 1.

Egyetlen szó a könyv címe: Umwelt. Környezetnek fordítjuk le, de hûségesebb lenne és szebben hangzana, ha bennünket körülvevô világnak neveznénk. Ötödik kötete annak a sorozatnak, amely a vallások etikai tanítását és életét akarja bemutatni. Eddigi kötetcímek: Szexualitás, Munka, Egészség, Gazdaság és szegénység. A világvallásokról van szó, tehát a zsidóságról, kereszténységrôl, iszlámról, buddhizmusról, hinduizmusról, a kínai tanizmusról - és jelen kötetben kiegészítóleg az indián törzsi vallásokról. Rövid, 20-30 oldalas, szú'kreszabott, lényeglátó ismertetések ezek, mindegyikért egy-egy szakember felelôs. Néhány mondatos összefoglalást kissé részletesebb ismertetés követ, majd rövid szövegválogatás a vallások "hivatalos" könyveibôl, vagy képviselôinek vallomásaiból. Az "Umwelt" címû kötet kísérôszövegébôl: "A sorozat ötödik kötetének a mai ökológiai kérdésözönben különös idôszerûsége és robbanóereje van: Milyen értékszintre helyezik a világvallások a környezô világot? Hogyan módosult ez a történelem során? Milyen kapaolatban áll egy-egy vallás a környezet mai veszélyeztetettségével? Nagyon termékeny lehet számunkra, ha a vallásos hagyományok sokaságára figyelünk, mert saját vallási tájékozódásunkat is elmélyíthetjük."

A hét kiemelt vallási-erkölcsi rendszer részletes bemutatására itt nem vállalkozhatunk, inkább néhány gondolatot idézünk a kevésbé ismert világokból. Raimundo Panikkar (indiai jezsuita) a hinduizmusról: Többször említették már, hogy az indiai embernek nincs kapcsolata a természettel, nina érzéke a természet szépségei iránt. Ennek magyarázata: az indiai embernek azért nincs érzéke, mert ilyen szemléletmódnak nem érzi szükségét, hiszen a természet részének tartja magát. Nincs benne az a szükséges távolság, amely képessé tenné arra, hogy a természetet kívülrôl, megfelelô perspektívából lássa. Az ember a kozmosz sok létezôje közé tartozik. Nem idegen, nem túrista, nem látogató a világban, de nem is ura vagy mestere a teremtményeknek, hanem része, tagja a kozmosznak. Úgy tartozik a természethez, mint az erdô, az állatok és a folyók." A buddhizmus világát egy verses "tanmese" ábrázolja szépen: "Minden létezônek békét, szívük boldogságát, egész életük boldogságát kell kívánnunk. Nem számít, hogy milyen: kicsi vagy nagy, hosszú vagy rövid, erôs vagy gyenge, durva vagy finom, látható vagy láthatatlan, távoli vagy hozzánk közeli, létezik vagy létre fog jönni - legyen mindegyik boldog. Ahogy az anya védi gyermekét annak egész élete során, úgy töltse meg határtalan jóság a lelket minden létezôvel szemben." Végül egy irokéz indián vallomása a törzsi vallások körébôl: "Mi történik az utánad következô hetedik nemzedékkel? Mit teszel velük? Mi jut még nekik a föld kincseibôl?... A mai nap a minek, a holnap már gyermekeinké. Ezen a mai napon kell megbízatásodat teljesíteni. Felelôs vagy, gondolj népedre. Nem magadra, hanem népedre."

Az "Umwelt" - a környezô világ - szerkesztôinek megjegyzése: "Ne nézzük a vallásokat egy múzeum kiállítási tárgyainak, amiket az ember legjobb esetben megszemlél, de legtöbb esetben többé-kevésbé érzéketlenül megy el mellettük. Az emberben rejlô sajátos lehetôségek tárulhatnak fel így elôttünk."

5.) A bázeli ökumenikus világtalálkozó programjához

a) Carl Friedrich von WEIZS~1CKER, Die Zeit dr~ngt: eine Weltversammlung der Christen für Gerechtigkeit, Frieden und die Bewahrung der Schöpfung. - München; Wien: Hanser Verlag, 1986 1161.

"Itt az óra, hogy fölébredjünk álmunkból" - figyelmeztette Pál apostol a római híveket. Nem prófétai szót hallunk most, hanem egy, a mindenségért és az egész emberi kultúráért aggódó tudós hangját: "az idô sürget". Az idô megérett arra, hogy valamit tegyünk a békéért, az igazságosságért és a természet megôrzéséért. Hányan hallják meg szavát? Inkább tételeket, mint tudományos levezetéseket tartalmazó könyve - mondhatnánk könyvecskéje, mert a szoros értelemben vett szöveg alig tesz ki többet száz oldalnál - mindenesetre megjelent, méghozá három év alatt kétszázezer példányban. A keresztények bázeli világtalálkozójának programadó szövege ez, amelynek összefoglalását ô maga adta: "1. f5ssze kell hívni a keresztények világtalálkozóját az igazságosságért, a békéért és a természet megôrzéséért. 2. Az emberiség ma olyan válságban van, amelynek mélypontja minden valószínûség szerint még elôttünk van. Elszánt cselekvésre van ezért szükség. 3. A válságot három területen kell látnunk: igazságosság, béke, természet. Mindhárom területen lehetséges olyan magatartást kialakítani, amely erkölcsi szempontból egységes és politikai szempontból megvalósítható. 4. Ezen a három területen lehetséges és kívánatos, hogy a keresztények együttesen lépjenek fel, sôt hogy a világvallások is megegyezzenek egymással. Követelni kell olyan jogrendet, amely a politika területén is hatékony lehet." A három "téma" egymással összefügg, ezért mindegy hogy hol, de valahol el kell kezdeni, mert "az idô megérett a cselekvésre". "Nincs béke igazságosság nélkül és nincs igazságosság béke nélkül. Nincs igazságosság szabadság nélkül és nincs szabadság igazságosság nélkül... Nincs béke az emberek között, ha nem élnek békében a természettel. Nincs békességünk a természettel, ha nem élünk békességben egymással."

b) Kurt KOCH, Gerechtigkeit, Friede, Schöpfungsbewahrung: Gottes Dienstverpflichtungen für Christen heute. - Konstanz; Freiburg (CH): Kanisius Verl., 1989. 641.

Hölderlin szava áll mottóként a könyv élén, s jelzi, hogy optimizmust kell sugároznunk: "Ahol veszély van, ott jelen a megmentés is". Az otpimizmus azonban nem menthet föl bennünket a szorgos elemzés alól. Jézus figyelmeztetésével indítja Kurt Koch (szül. 1950.) az elemzést: "A föld és az ég jeleibôl tudtok következtetni, miért nem ismeritek fel a mostani idôt?" (Lk 12,56). A mostani idô hármas figyelmeztetô jele: az atombomba birtoklásával az "elrettentés" terrorrendszere alakult ki, a harmadik világban tömegek halnak éhen, az egész természet egyensúlya kezd felborulni. Isten ebben a helyzetben "szolgálati utasításokat" ad a keresztények számára. Lelkiismeretükben ébren kell tartani azt a tudatot, hogy a harmadik világ nyomorúságáért az ún. "elsô világ" elmúlt és most élô nemzedékei is felelôsek. Mindent meg kell tenniök az atomfegyverekkel való "elriasztás" politikájának megváltoztatásáért. A világban Isten teremtményét kell látniok, s ennek a hitnek az erejében kell szembeszegülniök a természet rombolásával. "Az azonban biztos, hogy ha a keresztényeknek és az egyházaknak e három életkérdéshez - az életben maradás kérdéseihez - hitük alapján nincs lényeges és felszabadítást adó szavuk, akkor elôbb vagy utóbb a társadalom problémáihoz egyáltalán nem szólhatnak hozzá."

c) Johannes HAAS, Visionen einer Versammlung: ein Lesebuch zum Konziliaren Prozess. - Eichstütt: Franz-Sales-Verlag, 1989. 1111.

"Európa történetében, a többszörös egyházszakadás történetében elôször fordul elô, hogy e földrész katolikus, protestáns, anglikán és ortodox egyházai 1989 pünkösd hetében, Bázelben együtt imádkoznak és tanácskoznak a békéért és az igazzságosságért." Ezekkel a szavakkal vezeti be Johannes Haas szerzetespap (szül. 1950 életrajzi visszatekintéseit. "Látomásos", egyúttal tettrekész és cselekvô emberekrôl beszél, akik szavaikkal a békét és az igazságosságot szolgálták, akikbôl a ma élôk számára életet teremtô energia áradhat. "Aki a forrásokhoz megy, megerôsödve haladhat tovább." Tizenhat életbe nyerünk könyve nyomán bepillantást, az európai történelem minden korszakából. Kíséretként a 20. század hivatalos egyházi hangja is megszólal: zsinati tanítás, pápák nyilatkozatai, az Egyházak ökumenikus tanácsa... "Gaudium et spes, öröm és remény a bánat és a félelem mellett."

6) Az ember környezete és a természetbölcselet

Klaus Michael MEYER-ABICH, Wege zum Frieden mit der Natur: praktische Naturphilosophie für die Umweltpolitik. - München; Wien: Hanser Verlag, 1984. 3221.

A természetes környezet védelmében már a hetvenes évek elején történtek lépések, de a kezdeményezôk alapjában véve a tüneti kezelés szintjén maradtak. Hiányzott az elméleti háttér, hiányzott egy gondolat, amelyre a tetteket alapozni lehetett volna - állítja Klaus Michael Meyer-Abich (szül. 1936), az essem egyetemen a természetbölcselet tanára. Könyve alcímében "gyakorlati természetbölcseletrôl" beszél, amivel jelezni akarja, az elvi hátteret eleve úgy kell fogalmazni, hogy politikai belátásoknak közvetlen forrása lehessen.

A természetes környezetünkkel való bánásmód kritikája önkritikával kezdôdik. Eddig úgy bántunk a világgal, "mintha nem lennének emberek, hiszen emberek nem tehetnek úgy, mint ahogy mi teszünk... A környezet rombolása egy félreértésen alapul: félreismertük, hogy ki és mi az ember." Az hisszük, hogy a mindenség érettünk van. "Minden a mienk, s legyen meg a mi akaratunk - mondja az ipari társadalom. Mintha az egész világ az ember környezete lenne, s azon kívül semmi." A bajok gyökere tehát ott található, hogy túlértékeltük magunkat. A közös természettörténet révén beletartozunk abba a világba, amely körülöttünk van. Alapállásunk: a világ nem érettünk, hanem velünk együtt van, nem mi vagyunk a világ tengelye, s nem körülöttünk forog minden. Meyer-Abich könyvének elsô része ezt részletezi.

A második rész címe: "A természettel való béke feltételei". Az erkölcsi magatartás formáiról van itt szó, kezdve az egocentrikus hozzáállással, ametyból - tények és tettek tanusítják - a legnehezebb az embereket kiemelni. Nyolc magatartásformát lehet felsorolni: 1) Mindenki csak önmagára van tekintettel, 2) Mindenki önmagára, családjára, barátaira, ismerôseire és közvetlen elôdeire van tekintettel, 3) Mindenki önmagára, a hozzá közelállókra, honfitársaira, arra a népre, amelyhez tartozrk, s a közvetlen elôdökre van tekintettel, 4) Mindenki önmagára, a hozzá közelállókra, saját népére, s a ma élô emberiség különbözô nemzedékeire van tekintettel, 5) Mindenki önmagára, a közelállókra, saját népére, a mai emberiségre, de minden emberi elôdre és utódra is tekintettel van, 6) Mindenki az egész emberiségre, s minden, közvetlen tapasztalati körébe tartozó élôlényre (egyedekre és fajokra) van tekintettel, 8) Mindenki tekintettel van mindenre. - A hatodik a buddhizmus, a hetedik Albert Schwitzer álláspontja. Meyer-Abich a nyolcadikat védelmezi, s bemutatja az erkölcsi megvalósítás útját.

A harmadik részben "a természethez való erôszakmentes közeledés" politikai, tudományos kutatási és technikai alkalmazási útjairól beszél. A tudományok joggal védik szabadságunkat, de azt másként használnák, ha a természettel való béke alapállására helyezkednének. Ugyanez érvényes a tecnikára is. A gazdaságpolitika pedig rákényszerülne arra, hogy új célkitûzései legyenek, ha azokhoz kellene igazodnia, akik számára a környezet haza és otthon, nem csupán egy "semleges világ". Az emberek tudatának formálásán kell ezért szünet nélkül munkálkodni. "Azok a tettek, amelyeket a válságba jutott természet követel a politikusoktól, csak akkor hajthatók könnyebben végre, ha a politikai vezetôk nem érlik egyedül magukat"

7) A környezetvédelem etikája

Paul W. TAYLOR, Respect fog natura: a theory of environmental ethics. - Princeton, Princeton Univesity Press, 1986. 3291.

A könyv célkitûzése: milyen alapelveket és irányelveket nyújt az erkölcsbölcselet a természet környezetében élô emberi személy vagy emberi közösség számára, ha éppen a "természetes környzetról" van szó. A szerzô, New Yorkban a "City University" bölcselettanára elóôb általános tájékoztatást ad arról, hogy hogyan épül be az egyetemes erkölcsi világba a környezethez fûzôdô kapcsolatunk etikája. Négy kérdésre kell elóôb választ adnunk, mielôtt a részletekbe bocsátkoznánk. 1. Vannake kényszerxtô erkölcsi elvek az ember és természet kapcsolatában, vagy az erkölcs kizárólag az emberek egymás közötti kapcsolatában jelentkezik? Ha a természettel való bánásmódunkat jónak, vagy rossznak nevezzük, ez erkölcsi értelemben is értendô? 2. Ha a feltett kérdésekre igennel válaszolunk, akkor fehnervl a következô: a "természetvédô erkölcsnek" olyan kényszerítô ereje van-e, mint az általában elismert emberi etikai világnak? Mire alapul ennek az erkölcsnek kényszerítô ereje? 3. Igazolható-e, hogy a környezethez fûzôdô kapcsolatunk konkrét

etikai elvei mindenkire egyaránt érvényesek? 4. Hogyan lehet összeegyeztetni adott esetben a "környezetetika" elôírásait emberi értékekkel és érdekekkel? Olyan erôs kényszerítô elôírásokkal találkozunk-e ezen a területen, hogy emberi érdekeinkrôl is meg kell feledkeznünk? Paul Taylor hat fejezetben keres ezekre a kérdésekre feleletet. Feltárja a "kettôs" erkölcs világát (emberi és ember, ember és természet kapcsolata), bemutatja a természetre is érvényes jó (bonum) és érték (valor) fogalomkörét, jelzi, hogy nem antropocentrikusan, hanem biocentrikusan kell gondolkodnunk, elemzi az etikai rendszerben döntô szerepet játszó "erény" (virtus) fogalmát, majd felteszi a kérdést, hogy vannak-e a növényeknek és állatoknak tôlünk erkölcsi értékelést követelô jogai. Az utolsó, ötven oldalas fejezet foglalkozik az értékek és érdekek összeütközésének problémakörével. Azt, hogy a természet világába bele kell avatkoznunk, ha élni akarunk, nem tagadhatja senki. Kérdés, hogy segítséget tud-e nyújtani az erkölcsbölcselet legalább a végsô határok kijelölésében. Az elsô elv nyilvánvaló: ha egyéni vagy közösségi létünket fenyegeti valami (növényekrôl vagy állatokról van szó), azt megsemmisíthetjük vagy korlátok közé szoríthatjuk. Az "ártalmatlan" létezôkkel szemben az arányosság elve a döntô, s ez azt jelenti, hogy a létfontosságú érdekkörön belül történjen a "beavatkozás". A létfontosság konkrét megjelölésében persze már mutatkoznak nehézségek. Ha egészségünk ápolásáról, táplálkozásunkról, a közlekedésgól, vagy szórakozási igényünkrôl "általában" van szó, akkor nincs probléma. Ez azonban még nem igazolja a gyógyszeripar minden állatkísérletét, a tömeges táplálkozás számára felállított "állatgyárakat", a távolságok csökkentése érdekében épített utak természetrombolását... Erkölcsi értékelésünkben itt részben az egyensúly megôrzésének elve segít, részben pedig a "biocentrikus" szemléletmód: az ártalmatlan élôlényeknek "joguk" van arra, hogy akár lerövidített idôkereten belül is kiteljesítsék önmagukat, környezetükbe nyugodtan beilleszkedve éljenek.

Mindaz, ami számunkra nem létfontosságú, de létünket gazdagítja, ott a "kisebb rossz" elve döntô. Ha erômû építése miatt pl. meg kell zavarnunk a bioszférát, akkor az a kérdés, hogy nem okozunk-e ezzel nagyobb kárt a természetben, mint amennyi értéket (jelen esetben energiát) kapunk tôle. Minden további lépésnél viszont az "osztó igazságosság" elvét kell alkalmazni, amely már az egyenlôség gondolatára épül. Ez azt jelenti, hogy nincs jogunk "kisajátítani" magunk számára annyit, ami miatt más élôlények életképtelenné válnak (pl. meghagyni az állatokat, de megsemmisíteni táplálékot nyujtó területüket). Paul W. Taylor végül a "visszatérités" erkölcsei elvét említi: ha súlyos kárt okozva avatkoztunk a természet ritmusába, kötelesek vagyunk arra, hogy amennyire lehetséges, visszaállítsuk a "zavar" elôtti állapotot.

Számtalan apró részletre tér ki a szerzô könyvében, érzi a nehézségeket is, de zárószavában kijelenti, hogy mindez nem lépi át a megvalósítás lehetôségének gátjait és korlátait, "it is not bevond the ralin of practical possibility".

8) Környezetvédelem és a jogrend

Otto K1MIMCH, Umweltschutz: Prüfstein der Rechtsstaatlichkeit (Soziale Perspektiven, 2. kötet). - Linz, Veritas Verlag, 1987. 2101.

A környzetvédelem jogi problémáit vitatja Otto Kiminich (szül. 1932), aki a regensburgi egyetemen 1967 óta a nemzetközi jog és államjog tanára. Neve szu"kebb hazáján túl is ismerôs, erró152 monográfiája és közel 500 tanulmánya gondoskodik. A kárnyzetvédelem jogi problémáival nem most foglalkozik elôször (Das Recht des Umweltschutzes, 2. kiadás, München, 1974). Új könyve az akadémikus világ keretein túl is számíthat olvasókra.

Az elsô részben alapvetô kérdéseket akar a szerzô tisztázni. Elóôb a puszta értelem, majd a keresztény hit vezetésével beszél az ember és a természet kapcsolatáról, a természetes környezetrôl, a technika erkölcsi elkötelezettségérôl, a jogállamról, az állam feladatairól, törvényhozó hatalmáról és a hatalom korlátairól. A bôvebb és tartalmasabb második részben azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy mit lehet elérni törvényekkel, milyen rendelkezések vannak máris érvényben és mire lehet számítani "környezetvédelmi ügyben".

A Német Szövetségi Köztársaság kormánya 1971 októberében a következô eligazítást adta: a környezetvédelem feladata az, hogy 1. az ember számára olyan környezetet biztosítson, amelyre egészsége és emberhez méltó élete miatt szüksége van, 2. káros emberi behatásoktól óvja a termôföldet, a levegôt, a vizet, a növény- és állatvilágot, 3. rendbehozza azokat a károkat, amelyeket az ártalmas emberi beavatkozás okozott. Túl általános ez a törvény, mondja a jogtudós, érdekek összeütközése esetén nehezen születnek belôle a természetet védô konkrét tettek. Problematikus az alapállás is, mert a háttérben egy teljesen emberközpontú szemlélet áll. Ha pl. gyár építésére - a kimondott szándék szerint "új munkahelyek teremtésére" - kerül sor, s ehhez ismét a természet eddig sértetlen részét kell feláldozni, akkor az esetek legtöbbjében az utóbbi a vesztes. Különben is, ügyes "szalámitaktikával" lehet egy-egy részletet "leszeletelni" a természetbôl, végül alig marad valami. Itt látható, hogy a környezetvédelmi jogrendszer értéktelenné válhat.

A törvényalkotás terén egy 1976-os döntés sem haladt sokkal messzebb, mert a törvény szerint "a természet háztartásának teljesítôképességét" azért kell ôrizni, a gazdag növény- és állatvilágot, a természet és a táj szépségét azért kell védeni, hogy az az embert fönntartsa és számára felüdülést nyújtson. Az emberrôl nem lehet ugyan megfeledkezni, de nem lehet ugyanakkor a jogalkotás középpontjába sem helyezni, állítja Kiminich. Az a célja - s ebben sokan támogatják - hogy ne csupán a "természettel kötött békérôl", hanem a "természet saját jogáról" is szóljanak a törvények. Ez nem jelentheti azt, hogy a természetet sajátos értelemben vett , jogbirtokos alanynak" tartjuk, aupán arról van szó, hogy a környezetvédelmi törvényeknek a természet iránti kötelességet akkor is hangsúlyozniok kell, ha a kötelesség teljesítése nem jelent közvetlen hasznot az ember számára. Legyen az ember a "természet" ügyvédje". A közelmúltban elhangzott egy alkotmánymódosítási javaslat: "Mindenkinek joga van arra, hogy személyiségét szabadon bontakoztassa ki, ha nem sérti másoknak és a természetes környezetnek jogait, nincs az alkotmány által kívánt közrend és az erkölcsi törvények ellen." Ha ezt a parlament elfogadná, akkor elôször szerepelne az alkotmányban "a természet joga" kifejezés.

Minden kérdést persze ez sem fog megoldani. A jogtudós szerint a legnagyobb problémát a "nemzetközi természet" jelenti. Amig közeli vagy távolabbi szomszédaink nem kötelezik el magukat, addig a mi környezetvédelmi erôfeszítéseink is korlátokba ütköznek. Ezen még a szerzôdések tömege sem segített eddig. A szerzô kissé szomorúan említi, hogy az 1975 és 1982 között kiadatt "International Protection of the Environment" harminc kötetben gyûjti össze az eddig kötött szerzôdések szövegét. Mikor lesz ebbôl végre rend a világban? Mikor születik végre néhány olyan törvény, amelyet minden állam betart?