Alapítvány a Magyarországi Környezeti Nevelésért
(H-1145 Bp. Róna u. 153. II. 12.)

Környezeti nevelés sorozat
Pszichológia, filozófia, vallások c. kiadvány

Simonyi Gyula:

Hogyan segíthet a vallás és a filozófia a környezeti nevelésben?


(Különféle, a nevelôt ill. a környezeti nevelést tartalmilag, módszertanilag segítô mozzanatok röviden, irodalmi utalásokkal a filozófia, pszichológia és a vallás területérôl.)


Vázlat

I. A filozófia: a bölcsesség szeretete
1.1 A bölcsesség formái
1.2 Környezeti esztelenségek
1.3 A határtalan fejlôdés másfelé van

II. Vallás: a szeretet bölcsessége
2.1 Üdülés vagy felüdülés?
2.2 Halál vagy üdvösség?
2.3 Zöld vallásosság?

III. Az emberség magányossága
3.1 Sterilitás
3.2 Prófétákra van szükség

A kézirat terjedelme 10 oldal, 36 ezer n.


Darvell (Anglia), 1992 aug. 9.
Hogyan segíthet a vallás és a filozófia a környezeti nevelésben?

I. A filozófia: a bölcsesség szeretete

A szegény halász a több napra elég jó fogás után pihen a gyönyörû tengerparton. Az idillt lefényképezô nyugati turista rá akarja venni, hogy naponta többször is menjen ki a tengerre.
"- El tudja képzelni, hogy akkor mi lesz? Legfeljebb egy év múlva motort vásárolhat, két év múlva bárkája lesz, egy szép napon pedig motorhajója, és... - a lelkesedéstôl egy pillanatra elakad a turista hangja - kis hûtôházat épít, aztán meg konzervgyárat, saját helikopterrôl figyeli a halvonulást és rádión utasítja a hajóit. Aztán halvendéglôt nyit és saját maga exportálja a homárjait egyenesen Párizsba... és akkor... - a lelkesedéstôl megint elszorul a turista lélegzete: a fejét rázza, szinte megfeledkezik nyaralásának örömeirôl, lelke mélyén szomorkodva nézi a békésen gördülô hullámokat, melyek között a ki nem fogott hal bukfencezik.
A halász megveregeti a vállát, mint ahogy a gyermeket szokás, akinek a torkán akad valami. - Akkor mi lesz? - kérdezi halkan.
- Akkor - mondja halk elragadtatással az idegen -, akkor leülhet ide a partra, szunyókálni a verôfényben, és nézheti ezt a gyönyörû tengert.
- De én most is ezt teszem - válaszol a halász.
A turista töprengve távozik a parttól. A munkára gondol, amelyet mindig eszköznek tartott arra, hogy egy szép napon megszerzi magának azt a lehetôséget, hogy többé ne kelljen dolgoznia. Arcán most nyoma sincs az együttérzésnek a szegényesen öltözött halász iránt - csak egy kis irigység látszik rajta." (Heinrich Böll Beszélgetés a tengerparton)

1.1 A bölcsesség formái

A filozófia szó hallatára a hétköznapi ember könnyen valami érthetetlen, de legalábbis unalmas elméletieskedésre gondol, amelynek semmi köze a valóságos élethez. Pedig a filozófia szó eredeti görög jelentése - a bölcsesség szeretete - éppen hogy nagyon életközeli, hasznos és fölemelô dologra utal. Nagyon fontos a gondolatok formája. "Csakis az irodalom és az életrajzírás és nem a filozófia vagy a történelem vezet el a megértéshez." (Timothy Garton Ash) A nevelésben legjobban a bölcsesség azon megjelenési formái használhatók, amelyek egyszerû, mégis mély megértést adnak és az egész személyiségre hatnak. Ilyen elsôsorban a szépirodalom, a mûvészet, s ilyen az élet tanítómestere, a történelem is, abban a formában, amely mögött nem csupán események, de személyiségek, átélhetô életutak állnak.
A bölcsességnek a tények ismeretére kell épülnie, de ebben is nagyon fontos az adatokat felfoghatóvá, érzékelhetôvé tevô forma. Például azt a bioszféra terhelését jelzô adatot, hogy századunk közepe óta az ipari termelés több mint negyvenszeresére nôtt (Brundtland jelentés, 1987), érzékletessé teheti egy hasonlat: az emberiség ipari termelése az ôsembertôl az ipari forradalmon át a két világháború haditermeléséig együttesen nem tett ki annyit, mint amennyit a második világháború óta.

1.2 Környezeti esztelenségek
A bölcsesség szeretete szemszögébôl lehet úgy tekinteni a környezeti válság okait, mint a bölcsesség hiányait, azaz esztelen, ész nélküli viselkedéseket. Nézzünk néhány példát a "környezeti esztelenségre".
A fogyasztói társadalom viselkedése hasonlít egy dáridóhoz, néha már a kulturáltság mázát is nélkülözô orgiához, ahol ész nélkül esznek, isznak, dôzsölnek. A fogyasztás mai mértéke már nyugodtan nevezhetô tömeges szenvedélybetegségnek. A köztudatban ez a besorolás csak a dohányzásra, az alkoholizmusra és a drogfüggôségre vonatkozik, de sajnos ezek csak kirívó tünetei, részei a 'mohó sapiens' általánosabb észt-vesztésének.
A reklámpszichológia remek eszközöket kutatott fel az ember befolyásolására (Vance Packard: Feltörekvés, reklám), s a reklám (ideérve a csomagolás sok formáját) maga is komoly szennyezôvé vált. De kinek érdeke a józan észt támogatni a kínálat ostromával szemben?
Az ész nélküli viselkedés másik formája az összefogásra való képtelenség. A szociálpszichológiában (pl. Aronson: A társas lény) társadalmi csapdának nevezik azokat a helyzeteket, amelyekben összefogva mindenki jól járna, de összefogás híján az jár a legkevésbé rosszul, aki a legönzôbben viselkedik (ld. Hankiss Elemér: Társadalmi csapdák). Legismertebb környezeti példája ennek a "közös legelô", ahol az jár jól, aki újabb tehenet csap ki a közös legelôre, de ha mindenki így cselekszik, végül a túllegeltetés miatt a legelô elpusztul.
Korunk piacgazdaságára az 'aki kapja, marja' helyzet a jellemzô. Ez egyfajta észtvesztô izgatottságba hozza a résztvevôket: látod, hogy a többi habzsol, habzsolj te is, különben nem marad neked. Ha nem lenne olyan tragikus, akár komikusnak is tetszhetnék az a kapkodó nyüzsgés, ahogyan a természet kiszipolyozásában és a kitermelt dolgoknak a vevôkre való rátukmálásában versengenek a cégek.
Az 'aki kapja, marja' tülekedésben a gyengék, szegények és természetesen a jövô generációk nem tudják magukat, érdekeiket képviselni, védeni, így zajlik a gyengék és a jövô kizsákmányolása. Közeli példa, ahogy a magyar társadalom ma szenvedi, milyen saját tartalékok kimerítésébôl táplálkozott a korábbi 'legvidámabb barakk' kiváltságosainak dúskálása és tömegeinek viszonylagos jóléte: munkába állították az anyákat - a család és a nevelés tönkretétele árán -, és a földmûvesek egy részét az iparban - a mezôgazdaság energiaigényessége és kemizálása, valamint túlzott urbanizálódás árán; az infrastruktúra befektetés híján leromlott; a hetvenes években a külsô hitelfelvétel tartotta életben a 'szocializmust' - eladósodás árán -, a nyolcvanas években pedig a lakosságnak a második gazdaságban kifejtett erôfeszítései, önkizsákmányolása - az életminôség romlása és a férfihalandóság növekedése árán. 1985-87-ben mégegyszer a mûködôképesség látszatát keltették, azon az áron, hogy e három év alatt megduplázódott az ország adóssága. Mindezeket ma már érezzük. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy mennyit fizet a harmadik világ és mennyit a jövô generációk - pedig ez a negyven év a Délt kizsákmányoló nemzetközi gazdasági viszonyok és a jövôt kizsákmányoló környezetpusztítás részeként zajlott le Magyarországon is és ebben nem sok változás történt.
Ennek az ôsi tülekedésnek a velejárója a szüntelen erôszak és háborúskodás. A fegyverkezés az emberiség és a természet erôforrásainak fô részét pazarolja el haszontalanul. S amikor nem 'haszontalanul', azaz amikor a fegyvereket valóban használják is, az még szörnyûbb pusztítás.
Az környezeti esztelenség legártatlanabbnak tûnô formája az elôregondolás hiánya. "Pedig a baj elôtt fél perccel még nem volt semmi baj!" - kiált fel kétségbeesetten Micimackó. De amikor súlyos következmény fenyeget, a gondatlanság nem mentegethetô naivsággal. Az elkövetett tettet a múlt szilárdan ôrzi, nem tehetjük meg nem történtté, s az idô mint csapda zárja be a következményekbe a gondatlant.
E gondatlanság tömeges formája például a szándék ellenére létrejövô fogamzás. A Worldwatch Institute 1991-es jelentése szerint a 90-es évtizedben - miközben várhatóan 960 millióval növekszik a világ népessége - elôreláthatóan több mint félmilliárd nem-kívánt gyermek születik majd meg és hasonló nagyságrendû, kb. félmilliárd abortusz történik. Korántsem csupán a kisember gondatlanságáról van szó. A helyzet drámaiságának egyik oka az a nemtörôdömség, ahogyan a családtervezési programokat kezelik nemzeti és nemzetközi szinten. Különösen a harmadik világban a legtöbb ember számára nincs elérhetô családtervezési tanácsadás és szolgáltatás.
Az elôregondolás szörnyû hiányáról tanúskodik a tudomány története is. A tudósok legnagyobb része nem foglalkozik társadalmi és emberi problémákkal, megelégszik azzal, hogy a tudománynak élhet és ebbôl jól megél (Aldous Huxley). Azután azzal mentegetôdznek, hogy nem tehetnek arról, kik és mire használják az általuk fölfedezett tudást. Mivel a kutatómunka legnagyobb részét a hadigépezetek és a nagytôke finanszírozza, balgaság feltételezni, hogy ezek a kutatási és fejlesztési erôfeszítéseiket nem saját érdekeiknek megfelelôen irányítják (Myrdal: Korunk kihívása a világszegénység). Sajnos kevés az olyan, mint a Nobel-díjas Szentgyörgyi Albert, aki tudósi tekintélyével kitartóan küzdött a fegyverek, sôt a fiatalok katonai képzése s minden harcias hazafiság ellen.
Valójában a józan elôrelátást a haladás mítosza helyettesíti, rózsaszínre festve a jövôt és fölmentést adva minden jelenbeli szörnyûségre. "A történelem legfôbb tanulsága, hogy az emberek soha nem vonják le a történelem tanulságait... Oly mélységesen hiszünk az elkerülhetetlen haladás dogmájában, hogy e hit túlélt két világháborút... Minden diktátor szüntelenül a ragyogó jövôrôl beszél és felmentve érzi magát minden jelen kegyetlenségért, arra hivatkozva, hogy mindez csak eszköz a dicsô cél felé. A haladás hiedelme hajtogatja, hogy fényes jövô vár az emberiségre, még zseniálisabb találmányok... Ha a különféle vallások papjai hajlandók lennének azt tanítani, hogy az emberiség végsô célja a belsô világosság örökkévalóságában van, amit minden emberi lény itt és most elérhet - akkor a haladás mítosza, mint a jelen bûnözés igazolása, sokat veszítene kártékonyságából. Ha a természettudósok elmélkednének az emberi lényen és tudásuk korlátain és a társadalom problémáin, akkor kevesebb kárt okoznának. De ki ôrizze civilizációink ôrzôit és ki tanítsa tanítóinkat?" (Aldous Huxley: Tudomány, szabadság, béke. 1947)
Miért cselekszik az ember esztelenül? Az evolúció évezredekben mérô lassú változásaiban kifejlôdött agy mintha képtelen lenne felfogni a mai viharos gyorsaságú változásokat. A politikusok, de az atombombát kifejlesztô tudósok is mintha képtelenek lettek volna felfogni, hogy az atombomba nem csupán egy még nagyobb fajta bunkó vagy ágyú, hanem az emberiség végét jelenthetô szörny (Szentgyörgyi Albert: Az ôrült majom).
Képes-e túljutni korlátain az agy s a belsô fejlôdés dimenziójára váltani az emberi boldogságkeresés?

1.3 A határtalan fejlôdés másfelé van
Aurelio Peccei professzor, a Római Klub alapítója emberi szakadéknak nevezi azt, hogy az emberek képtelenek felfogni tetteik jelentôségét és következményeit, nem értik azokat a változásokat, amelyeket természetes környezetükben és saját életfeltételeikben létrehoztak, egyre inkább elmaradnak a valódi eseményektôl. Az emberiség - nagysága ellenére - híján van a bölcsességnek.
Az egyetlen remény az emberi minôség és felkészültség javítása. A Római Klub 1972-ben indította sorozatát a fejlôdés külsô határainak provokatív bemutatásával. Az 1979-es tanulmányuk ezzel szemben már címében is az ember belsô lehetôségeinek határtalansága mellett érvel. Az emberi lényben a képzelet, a kreativitás és a morális energiák mindezideig feltáratlan tartalékai vannak. Mivel alapvetôen az ember önértelmezésének, boldogság-elképzelésének eltévedésérôl van szó, a túlélés módja önmagunkban van (Botkin, Elmandjra, Malitza: No limits to learning).
A filozófia alapkérdése az élet célja és feladata. Erre mindannyian választ adunk, sokszor megfogalmazás nélkül, egyszerûen csak az életünk berendezésével, törekvéseivel, mint a turista ill. a szegény halász Böll írásában. A válaszok két pólus köré csoportosíthatók: Isten vagy mammon (Jézus), Birtoklás vagy télés (Fromm). Akik a Birtoklást választják, mások nyomora és halála árán teszik, s ma már az egész emberiség (környezeti és atomfegyveres) veszélyeztetésével. De nem pusztán az anyagi termelés és fogyasztás korlátai miatt, mintegy kényszerbôl tájékozódik a filozófia a másik irányba. Az ember lényegének vizsgálata eredményezi a következtetést, hogy igazi kibontakozását a szellemiség és személyesség dimenziójában érheti el, ahol korlátlanok a lehetôségek.
Ez az életharmóniának, nem-fogyasztói boldogságnak nevezhetô életcél nem csak az erre törekvô személy számára jó. Lényegi része az erôfeszítés az erkölcsi fejlôdés elômozdítására, a legszélesebb értelemben vett nevelés, tanítás - s az emberiségnek éppen erre van a leginkább szüksége.
E filozófiai alapállásból is következik, hogy a környezetvédelem egy alapvetôen hibás fogyasztói, tülekedôs, halált osztó civilizáció sminkelése csupán, amíg elôször és alapvetôen nem önnevelési, nevelési, oktatási, közösségteremtô, társadalomformáló feladatként tekinti magát. Csak ha az emberek megtalálják a boldogságot, amely elsôsorban a nem-anyagi dolgokban rejlik (amilyenek a növekedô szerelem, a gyerekek, a barátság, a közösség, a lelki élet, a szellemi kincsek, a segítés, az alkotás, a természet, az önnevelés, a nagy áldozatokat is vállaló szeretet, a szegényeknek adás öröme stb.), akkor áll be az anyagi dolgok fogyasztása (s ennek következtében termelése is) egy a természetbe illeszkedô szintre, s akkor áll meg az a környezetpusztítás, amit a harmadik világ nyomorgói a maguk túléléséért folytatott küzdelmében elkövetnek. "A Föld képes megadni mindenkinek a szükségeseket, de képtelen kielégíteni a mohóságot." (Gandhi)
Az embernek elsôsorban önmagát kell kiformálnia, nem a külsô világot. Az élet feladata, a szeretet, erôfeszítést és akaratot, fegyelmet és önnevelést jelent (E. Fromm: A szeretet mûvészete).

II. Vallás: a szeretet bölcsessége

- Gondold meg, Yeshu; ez a legnagyobb dolog, amit csak ember felvállalhat, többet tehetsz többekért, és tovább fennmarad, mint bármi más, amit tehetnél. Yeshu, egy ilyen embernek, mint te, illik nagyravágyónak lennie, s én lehetôvé tudom tenni, hogy nagy dolgokat tehess. Tartozol azzal embertársaidnak, hogy felismerd a lehetôségeket, amelyeket Adonáj adott neked, hogy gazdagítsd a világot, hogy jobb életre alkalmassá tegyed. Bûnt követsz el, ha ezt az istenadta tehetséget hagyod kárbaveszni...
- Tiberius, a jelenlegi császár, szintén neked dolgozik, igaz?
- Vagy nekem dolgozik, vagy nem császár. De Yeshu, szinte nincs is olyan emberi tevékenység, ahol ne tudnék használni olyan embereket, akik jól végzik a munkájukat. Mindig rátermett embereket keresek érdekeimet képviselô menedzsereknek. Tudok használni mûvészeket, filozófusokat, költôket is. Nincs senki a világon, aki annyit tudhatna a magáénak, mint én, vagy aki olyan busásan fizethetné a menedzsereit, mint én tehetem és teszem. Csak mondd, mit kívánsz, és a tiéd.
- Ezt úgy mondod, mintha Adonáj maga sem fizethetne jobban.
- Adonáj nem valami híres arról, hogy jól fizeti a beosztottjait. De ne gondolj semmi rosszra. Amit ezek az emberek felvállaltak, az az emberi fajta boldogulása, annak elômozdítása, hogy az ember uralja a világot...
- Nem!
- Mi?
- Tûnj el!
- Yeshu, senki sem viszi el szárazon, aki engem elutasít. Hallottál már valaha is egy Szókratész nevû athénirôl?" (A pusztai kísértés, in: John L. McKenzie: The Civilization of Christianity)

2.1 Üdülés vagy felüdülés?
Folytassuk most a filozófia oldalán megtalált szálat a vallások területén. Ha megkérdezzük, mi az élet célja, miért dolgozik az ember és mire törekszik, a válaszokban szinte biztosan szerepel a szórakozás, üdülés, kikapcsolódás. Sok ember egész héten a hétvégét várja.
A hétvégének ôsidôk óta ilyen nagy a jelentôsége, de egészen más értelemben. Az Istennek szentelt pihenônap az egyetlen rituálé, amely bekerült a zsidó, a keresztény és az iszlám vallásnak egyaránt szent Örás magjába, a Tízparancsolatba, az erkölcsi parancsok közé. Ezt a napot Istennek kell szentelni, e napon semmilyen munkát nem szabad végezni. Az elsô leírás (Kiv 2O,8-11) azzal indokolja ezt, hogy Isten is a teremtés után a hetedik napon pihent. A második leírás (MTörv 5,12-15) az Egyiptomból való kiszabadításra utal.
A mai ember számára magától értetôdô szociálhigiéniai intézkedésnek tûnik, hogy az ember kipihenje heti munkája fáradalmait. De a Bibliában nem errôl van szó. A Bibliának egészen más a felfogása a munkáról és a pihenésrôl. A munka itt nem erôfeszítést jelent, hanem az ember - akár konstruktív, akár destruktív - beavatkozását a teremtett világba. A pihenés pedig az ember és a természet közötti béke állapota. A szombat parancsa az ember és a természet közötti harmónia parancsa.
A Biblia mondanivalója az Éden hiánya és ígérete közt ível. A hiány állapotának jellemzôi a harmónia hiánya ember és állat, ember és termôföld, az ember és saját faja, az ember és saját teste között (vö. Ter 3,15-19). Az ígéret, a próféták igehirdetése, a messiási kor leírása pedig a harmónia képeit mutatja mindebben: a föld ismét termékeny, a kardokat ekevasakká alakítják, az oroszlán és a bárány békében él egymással, nem lesz többé háború, az asszonyok fájdalom nélkül szülik gyermekeiket (Talmud), az egész emberiség igazságban és szeretetben egyesül. A szombat ennek a messiási kornak szimbólikus elôvételezése, sôt reális elôfutára és útkészítôje.
Látható, hogy pihenni és nem dolgozni vallásilag egészen mást jelent, mint a mi modern "kikapcsolódásunk". Ember és ember, ember és természet közti harmóniát, békét. Célbaérést, tökéletességet, Isten teremtés elôtti és utáni örök boldog közösségi létezésének ízét és méltóságát. Pillanatnyi szabadságot a küzdelem alól. Egy darabkát a jövendô Édenbôl. (Erich Fromm: A szombat rituáléja, in: Mesék, mítoszok, álmok)
A szombatnak ezt az ôsi jelentése három világvallás közös gyökerébôl erôsíti meg a fent leírt bölcseleti igazságot: a határtalan fejlôdés másfelé van. De konkrét jelentôsége is van az Istennek szentelt nap újra fölfedezésének, mert a modern kikapcsolódás ezzel szemben a természetbe való egyik legdurvább beavatkozás okozójává vált. Gondoljunk például a turisták tömegeire, a tájak és partok konzum üdülôhelyekké változtatására, a hétvégi közlekedés hömpölygésére, a szeméttel teleszórt erdôkre-mezôkre, a hétvégi és nyári szabadság alatti túlfogyasztásra és felfokozott háztartási üzemre. Ez lett a szombatból és vasárnapból, esetleg egy istentisztelettel megfûszerezve, ahová természetesen kocsival megyünk?
Ezzel szemben az Istennek szentelt nap egészen másként az öröm és élvezet napja: pihenés, lelki és szellemi élmények, szerelmi együttlét, a személyesség élménye baráti, közösségi és családi körben, játék, ünnepi lakoma (nem dáridó) a jellemzôi. Azzal, hogy egy napra megtöri a beavatkozást a természetbe, kikapcsolja az idôt; ha nincs változás, akkor idô sincs. Ögy a szombat annak átélése, hogy az ember nem föltétlen testtel rendelkezô állat, aki alá van vetve a természet törvényeinek, az idô és a halál rabszolgája, hanem - ha a szeretet bölcsességével él - az ember olyan mint Isten, lélekkel, értelemmel, szeretettel és szabadsággal megajándékozott lény, aki végsô soron nincs alávetve az idônek, a halálnak.

2.2 Halál vagy üdvösség?
A környezeti válság egy sokkal átfogóbb válság része csupán, s önmagában nem is oldható meg. Szenvedélybeteg civilizációnk természetesnek tekinti a nem-természetes halált, mint a szenvedélyek életformájának egyik költségét. A szenvedély nagy úr. A dohányosok százmilliói még a saját egészségükbôl is hajlandók feláldozni egy részt a fogyasztási szokásuk oltárán, az alkoholista szülôk még a saját gyermekeik elôl is megisszák a kenyérrevalót. Mennyivel természetesebben áldozzák fel a világ irányító fogyasztói társadalmai a Délen naponta éhenhaló negyvenezer gyermeket s milliárnyi nyomorgó szenvedését. Milyen természetesen folyik minden héten körülbelül kétmillió nemkívánt gyermek gondatlan nemzése, akiknek a fele azután meg sem születhet. Milyen természetes hatalmon levônek és forradalmárnak, többségnek és kisebbségnek, hazafinak és vallásosnak egyaránt, hogy a felnövekvô ifjúságot ki kell képezni az emberölésre és a pusztítás szervezeteinek kell adni az emberi tudás, munka és pénz javát; és milyen természetesen összefér ez az évente átlag négy háborún való szörnyûlködéssel.
Egy ilyen civilizációban mi sem természetesebb, mint az "utánunk a vízözön" magatartás, amely például kirabolja a természeti kincseket, amelyeket Isten a jövendô generációknak szánt, és tönkreteszi mások talaját, vizét és levegôjét. Mi sem természetesebb, mint hogy a közlekedés költségeiben benne van a balesetek tömege, a városok lakhatatlanná válása... s életformánk költségeiben benne van az egész környezetpusztítás.
Mivel egyre nehezebb a pusztulást mások környezetére korlátozni, aggodalom kezd végre ébredni a kiváltságosabbak köreiben is. De ez csak olyan önzô és rövidlátó 'halványzöld' hozzáállás, amely a maga környezetét akarja védeni és a saját fogyasztási szenvedélyeinek érintése nélkül. Pedig nincs megoldás a környezet problémájára, csak az igazságosság és a béke megteremtésével együtt. A Teremtés megôrzése szétválaszthatatlanul összefonódik az irgalommal és a szelídséggel. A környezetrombolás erôszak mások élettere ellen, és az erôszak esztelenül rombolja a környezetet is. A környezetrombolás nyomort szül, és a nyomor környezetrombolást.
Ebbôl a felismerésbôl született a keresztények közt világméretûvé vált Zsinati Folyamat, melynek jelmondata: Igazságosság, béke, és a Teremtés megôrzése. 1983-ban az Egyházak Világtanácsa (amelyben a római katolikus egyház csak megfigyelôként vesz részt) közgyûlésén hirdették meg a keresztény egyházak világkonferenciáját, amelyet 1990-ben volt Szöulban. Elôtte Bázelben összeurópai konferenciát tartottak. Sajnos a kelet-európai országokban szinte teljesen ismeretlen maradt a Zsinati Folyamat.
Egy konferencián nem születhetnek határozatok, amelyek kötelezô érvénnyel befolyásolhatnák az egyházak gyakorlatát. Zsinatra volna szüksége az egyetemes egyháznak (értve ezen az összes keresztény felekezetet), amely kötelezô érvénnyel rögzítené, a tanbeli különbözôségeket mellôzve, a helyes keresztény magatartás alapelveit. Hiszen ma a keresztény emberek többsége is részt vesz azokban a gazdasági, társadalmi és politikai struktúrákban, amelyek elôidézték a globális ökológiai válságot, az égbekiáltó igazságtalanságokat és a szüntelen erôszakot. De lehetséges-e egységes gyakorlat ökumenikus egység nélkül? Igen, ha az egyház egységén nem a tanbeli és szervezeti uniformizálást értjük, hanem a tanúságtétel és a szolgálat konkrét közösségét. Csak az etikai alapdöntésben kellene az egyházaknak egységesnek lenniük: a szegények melletti döntésben, az erôszakmentességben, valamint az élet védelmében és kibontakoztatásában.
A német evangélikus egyház mártírja, Dietrich Bonhoeffer, 1934-ben, a II. világháború közeledtének láttán, egyetemes békezsinat összehívását sürgette: "Az emberiséget fenyegetô szörnyû veszélyt csak Krisztus szent egyházának egyetemes zsinata háríthatja el, amely Krisztus nevében kiveszi fiai kezébôl a fegyvert, megtiltja nekik a háborúskodást és az ôrjöngô világban kikiáltja Krisztus békéjét". Sajnos ezeket a prófétai szavakat még az egyházak felelôsei sem tették magukévá, s az erôszakmentesség ma is néhol gyanús, néhol tiszteletreméltó különcségnek számít az intézményes egyházakban. Vajon a mai sokkal globálisabb válságban a gazdag országok egyházai képesek lesznek-e tényleges szolidaritást vállalni a szegényekkel és a jövô generációkkal? Elôsegíthetik-e a békét és az igazságosságot olyan egyházak, amelyek sok esetben maguk is nélkülözik belsô életükben ezeket, olyan vallások, amelyek még ma is gyakran gyilkos fanatizmusként jelennek meg? Felismerik-e a keresztények kulturánk bálványimádó voltát és a forradalmi életszentség szükségességét? (Kavanaugh, J.F.: Following Christ in a Consumer Society) Az egyházak kontraszttársadalommá válnak-e, megvalósítják-e az általuk hirdetett üdvösséget a halált termelô, szenvedélybeteg civilizációnk közepette?

2.3 Zöld vallásosság?
A zöld gondolkodás új fejlemény a vallások évezredes történetében, bár gyökerei megtalálhatók azok alaptanaiban. A hetvenes években heves vita folyt arról, hogy a Biblia állítólag legtöbbet idézett mondata ("hajtsátok uralmatok alá a Földet"), ill. az ezzel kifejezett zsidó-keresztény gondolkodásmód mennyiben felelôs a környezeti válságért. A teológusok hamar megállapították, hogy ez az uralom alá hajtás valójában gondoskodást kell jelentsen, de ahhoz már sokkal több idô kell, hogy ez az értelmezés átalakítsa a vallási köztudatot. Skolimowski tud egy Tizenegyedik Parancsolat Szövetségrôl, de úgy látja, hogy szavuk elszigetelt hang csupán: "A 11. parancs: 'A Föld Istené, a bôsége is: Ne rabold ki a Földet és ne pusztítsd el rajta az életet!' Tedd ezt személyes környezeti etikád alapjává. Tanulj meg mindent, amit lehetséges az ökológiai válságról, hogy az információid alapján szabad választásaid lehessenek. Ismerj sok ökológiailag megfelelô mûszaki eljárást, gyakorlatot és eszközt. Találd meg annak módját, hogy ezeket saját életedben is felhasználjad".
égy tûnik, a magyar egyházakban is elszigeteltek a zöld hangok, de vannak. Például a Seattle törzsfônök beszéde magyarul elôször (nyugati) katolikus folyóiratban jelent meg (Mérleg 1986/3. szám), a nemzetközi katolikus teológiai folyóirat, a Concilium öko-teológiai kötete a Bokor közösséghálózat fordítóinak köszönhetôen már két hónap múlva megjelent magyarul (Nincs ég föld nélkül), és az "Érted vagyok"-ban van rendszeres öko rovat.
A 'keresztény' és tudományos kulturkörünkben pogány vagy primitív vallásokként emlegetett vallásoktól sokat tanulhatunk a Teremtés rendjébe illeszkedésrôl. "A kereszténység és a marxizmus egyaránt a minden teremtményt átfogó egység és szolidaritás finom hálójára való tekintet nélkül a többi faj fölé emelik az emberiséget. A buddhizmus, a taoizmus és a hinduizmus tanainak alapja az egység minden élôlénnyel. Ebbôl következik, hogy csak egy ostoba ember távolodik el a Taotól (a helyes úttól), pusztítja az élet más alakjait, végül a sajátját... Nem a technológia valamilyen rossz mûködésérôl van szó, hanem az egész gazdasági-mûszaki rendszer rosszul mûködik, mert meg nem felelô alapokra épült. A Mindenség nem egy hatalmas determinista gépezet. A Természet nem biokémiai alrendszerek csoportja, amely fajlagos kemény tudományok révén megfelelô módon érthetôvé és tanulmányozhatóvá válik. A kozmoszról alkotott egész mechanisztikus képünk reánk omlott, mind Nyugaton, mind a kommunista országokban... Az új ökológiai világkép kibontakozóban van: a Mindenségnek nyitott s részben misztikus képe." (H. Skolimowski: The World as Sanctuary)
Az ökológia problémák közül még a népességrobbanás az, amivel kapcsolatban - a családi életrôl - a vallásoknak régi kiforrott tanításaik lehetnek. A WWF vallások és ökológia tárgyú lapja, a The New Road a világvallásokból egy-egy tudós álláspontját közli. A csekély zsidó népesség számára megmarad a 'Szaporodjatok és sokasodjatok' parancs, de a zsidó környezeti tan azt is mondja: Ne pusztíts! A dzsainista hívôknek inkább túl alacsony számuk miatt kellene aggódniuk, de a fogamzás elôtti módszerek alkalmazhatók. A szikhizmus a természetes módszereket ajánlja. A buddhista önzetlenségrôl és mértékletességrôl ír. Az anglikánok 1920-ban még óvtak a fogamzásgátlástól, 1930-tól már csak az abortusztól. Ha korlátozzuk a szegény családok nagyságát, az felbátorítja a gazdagokat, hogy továbbra is többszázszor többet fogyasszanak a szükségesnél és egészségesnél; az ilyen korlátozást nem támasztja alá a hinduizmus. Mohammed azt mondotta: a muszlimok növeljék a számukat. ("Érted vagyok" 92/3). A vatikáni álláspont - amely e téren, a felmérések szerint, különösen Északon nemigen van hatással a katolikusok magatartására - csak a természetes módszereket, a terméketlen napok kiszámítását gondolja elfogadhatónak a fogamzás elkerülésére. S végül néhány tény: Buddhának egy gyermeke volt, Ramanak kettô, Krishnanak s Jézusnak egy se.

III. Az emberség magányossága

"A ti Istenetek szereti a ti népeteket és gyûlöli az enyémet. ...Vörös bôrû gyermekeit elhagyta. ...Népem olyan, mint az apály, de nem tér vissza többé. Nem, a fehér ember Istene nem szeretheti vörös bôrû gyermekeit... Mi most árvák vagyunk. Nincs senki, aki segítene rajtunk... A ti Istenetek részrehajló. A fehér emberhez jött el. Mi sohasem láttuk, sohasem hallottuk a hangját... A ti vallásotokat kôtáblákra írta egy haragvó Isten vasujja... A mi vallásunk: elôdeink útjai, öregjeink álmai, amelyeket a Nagy Szellem küld nekik... Ez a mi vallásunk népünk szívébe van írva...
A mi halottaink sohasem felejtik el ezt a szép földet. Anyjuk a föld. Örökké szeretik és megôrzik emlékezetükben folyóit, nagy hegyeit, völgyeit. Szeretik és emlékeznek azokra, akiket itt hagytak, az élôk pedig vágyakoznak a holtak után. És a halottak mint szellemek gyakran visszatérnek, hogy meglátogassanak és vígasztaljanak minket...
Nem sokat számít, hol töltjük el hátralevô napjainkat. Nincs már sok belôlük. Sötét lesz az indiánok éjszakája. Csillag nem ragyog az égbolton. Búsan zúg a szél. Halál vadászik a vörös bôrû emberre. Bárhová megy, mindenütt hallja pusztítójának közeledô lépteit, és kész meghalni, mint a megsebzett szarvas, mely hallja a vadász lépteit...
Az emberek jönnek és mennek, mint a tenger hullámai. Egy könnycsepp, egy imádság a Nagy Szellemhez, és örökre eltûntek vágyakozó szemünk elôl. A közös végzet elôl nem menekülhet a sápadt arcú ember sem...
E föld minden darabkája szent az én népemnek. Népem emlékezetében és szívében szent minden hegyoldal, minden völgy, minden tisztás és erdô. A kövek nem tudnak beszélni, mégis emlékeket és eseményeket ôriznek népem életébôl, és ezért szeretjük ôket..." (Seattle törzsfônök beszédébôl)

3.1 Sterilitás
Toynbee, a világhírû angol történész A vallás a történész szemével c. mûvében hozzáfûz még egy mozzanatot Jézusnak a magvetôrôl mondott példabeszédéhez. Jézus arról beszél, hogy az szava nem mindig jó talajba hull, hanem az útszélre (ezek azok a hallgatói, akik nem hoznak termést, mert csak a pillanatnak élnek), a tövisek közé (akiket a gazdagság és a többi vágyak elcsábítanak), a köves talajba (akik a félelem, az üldözés miatt eltántorodnak). Toynbee szerint mai világunkban a mag futószalagra hull s egy gyárba jut, ahol sterilizálják.
A fehér 'keresztény' civilizáció megünnepli Amerika fölfedezésének ötszáz éves évfordulóját, pedig már az elsô száz évben elpusztult Amerika ôslakosságának 90 %-a. De egy steril vallás, amely érzéketlen a mások (a másik fajta, a másik nemzet, a nem rokon, akár az ellenség) szenvedésére, cserbenhagyja az emberséget küzdelmeiben. De ugyanígy cserbenhagyja az emberséget a filozófia és minden tudomány és intézmény, amely többre értékeli intézményesültségét a mások szenvedése elleni fellépésnél.
A vallásosság például elsôsorban templombajárást, imádkozást, böjti elôírásokat és egyházi adó fizetést jelent a köztudatban, pedig Jakab apostol még azt írja, hogy az igazi vallásosság meglátogatni az özvegyeket és árvákat nyomorúságukban és távol tartani magunkat a világ korruptságaitól (vö. 1,27). Gyakorlatilag az egyházak is elsôsorban szentségkiszolgáltatást végeznek, pedig Jézus azt mondta apostolainak, amikor rá akarták hagyni az éhesekre a táplálékszerzés gondját: "Ti adjatok nekik enni!" (vö. Mt 14,16) S hozzátette: "Szedjétek össze a maradékot, hogy semmi kárba ne vesszen." (Jn 6,12)
De nem csak a vallási intézmények hajlamosak sterillé válni, hanem a filozófiai, a tudományos, és a politikai intézmények is. A filozófia elvont elméletieskedéssé szárad, a tudomány hideg szaktudássá. S a német Zöld Párt megváltozásáról szomorúan írja Roland Vogt, a tizenhat alapító tag egyike, 1990-ben, a párt megalakulásának tizedik évfordulóján: "A banális 'német párt' legyôzte a kozmopolitának vélt 'anti-párt' pártot, az 'élet pártját'. A funkciópárt gyôzelmet aratott az értékpárt, s az értékek - az ökológia, erôszakmentesség, bázisdemokrácia és szociális védnökség - fölött."

3.2 Prófétákra van szükség
Erich Fromm: Próféták és papok c. írásában az eszmék hatástalanságának döbbenetes tényét vizsgálja. Még soha nem volt annyira elterjedt a világon az emberiség nagy eszméinek ismerete, mint manapság. Számtalan egyetemen tanítják ôket, egyesekrôl világszerte prédikálnak valamennyi felekezet templomaiban. De hatásuk soha nem volt ennyire csekély. Miért?
Amíg az eszméket csupán tanítják, nem gyakorolnak mély befolyást az emberekre. Csak más eszméket módosítanak: új gondolatok lépnek a régiek helyébe, új szavak pótolják az eddig használtakat. Hogyan is lenne másképp? Az eszméknek mély ellenállásokat kell leküzdenie: a restséget, a félelmet a tévedésektôl, a félelmet a nyájtól való eltéréstôl. Hiába helyes egy eszme önmagában. Csak akkor gyakorol hatást az emberre, ha tanítójuk megtestesíti ôket, s így az ige testté lesz. Hallgatói a példájából értik meg, mirôl beszél, s nemcsak megértik, hanem el is hiszik neki, hogy valóságos dologról beszél és nem csupán üres szavakat ejt ki.
Akik - nem feltétlenül új - eszméket hirdetnek és ezeket élik is, prófétáknak nevezhetjük, mert a próféták akkor is megélték és hirdették az igazságot, ha ez börtönt, számûzetést vagy halált eredményezett számukra.
"Az oroszlán ordít: ki ne félne? Isten, az ér szól: ki ne lenne prófétává?" (mosz 3,8) Aki felelôsnek érzi magát, annak nincs más választása, mint hogy nyilvánvalóvá tegye a valóságot, felmutassa az alternatívákat és tiltakozzék. A történelmi helyzet alkotja a prófétát.
Buddha megvalósította tanítását, Krisztusban testté vált a tanítása, Szokratész meghalt az eszméiért, mint ahogy vállalták a halált az ôskeresztények és a késôbbi erôszakmentes vértanúk is, akik közül sokat éppen az intézményesült kereszténység gyilkolt meg. Példájuk ma is élô, gondoljunk a századunkban is kivégzett katonaságmegtagadókra, vagy a közel négyszáz, Bruderhofnak nevezett kis falura, ahol a hutteriek természetközelségben, vagyonközösségben és erôszakmentességben élnek. Assisi Ferenc példájának inspiráló ereje is él mindmáig, a legkülönbözôbb felekezetû és gondolkodású keresztények csoportjai törekszenek szerinte élni, a pápa pedig a 'környezetvédelem védôszentjévé' nyilvánította ôt.
Amikor a próféták meghalnak, hátrahagyják üzenetüket. Ezt emberek milliói fogadják el, akik számára igen fontossá válik. Ebben rejlik az oka annak, miért zsákmányolják ki mások ezt az üzenetet. Saját céljaikra használják ki az emberek kötôdését ezekhez az eszmékhez, amennyiben ellenôrzésük alá vonják ezeket az embereket és uralkodnak rajtuk. Akik pedig íly módon kihasználják a próféták eszméit és ezáltal hatalomhoz jutnak, azokat Fromm papoknak nevezi. Ilyen értelemben papok nemcsak a vallásban léteznek, hanem vannak a filozófiának és a politikának is papjai, akik a filozófusoknak ill. a szabadság mártírjainak örökségét kezelik.
A próféták megélik eszméiket. A papok kezelik azokat - azok számára, akik azonosulnak ezekkel az eszmékkel. Közben az eszmék elveszítik elevenségüket, és formákká válnak. A papok számára a formula a fontos - ez mindig így van, amikor maga az élmény kihal. Az embereken csak akkor lehet uralkodni és gondolataikat csak akkor lehet ellenôrizni, ha létezik "korrekt" formulázás. Persze nem minden pap viselkedik így, de a legtöbbre mégis érvényes - mondja Fromm -, mindenekelôtt azokra, akik hatalommal rendelkeznek. Miközben egy gyermek is észreveheti, hogy épp tanításuk ellenkezôjét élik, a nagy néptömegeket olyan alapos agymosásnak vetik alá, hogy azok végül elhiszik, hogy a papok áldozatot hoznak, amikor luxusban élnek, mivel egy nagy eszmét kell reprezentálniuk, sôt irgalmatlan gyilkolásuk is forradalmi hitükbôl ered.
Aligha létezik olyan történelmi helyzet, amely jobban igényelné az erôszakmentesség és szellemi-személyességbeni boldogságkeresés prófétáinak fellépését, mint a miénk, amikor az emberiség - úgy tûnik - gyors tempóban történelmének tragikus vége felé halad, méghozzá lehetôségeinek csúcspontján. Az emberiségnek prófétákra van szüksége, mégha kétséges is, hogy hangjuk érvényre tud-e jutni a papok hangjával szemben. (E. Fromm: Propheten und Priester, in: Über den Ungehorsam und andere Essays)

Simonyi Gyula