BOCS Homepage


Vissza a
tartalomhoz

Gary Snyder: A hely dícsérete

Vagy tíz éve történt. Ültünk a faház tornácán, hátunk mögött az erdõs Hargita, szemközt a lemenõ nap. A fenyves elõrekúszó árnya a patakhoz ért, mely felett az aranyló vízporban muslincaoszlop örvénylett. Ahogy a rovarok, úgy csapongott a beszélgetés - a gyimesi holdistennõ Babba Máriáról, holmi uzonkai boronafalú medencékrõl, melyekben még mindig gõzgép rengeti a veres-vasas gyógyvizet, a múltról, amely érték, vagy az is lehetne.

Szencsed felé hegyoldalnyi irtásokat burjánzott be a málna. A hûvösödõ augusztusi estében a hegyrõl jövet egyre-másra fáradt, toprongyos alakok, nõk és férfiak másznak át a kert palánkján, kezükben hátizsákot, vedret cipelve. Félénken bólintottak, átvágtak a gázlón és eltûntek az országút irányába. A vadõr elõl bujkáltak. Lopták a málnát, lekvárnak.

Meg sem fordult a fejemben, hogy rabokat és földönfutókat látok, magyarokat Kollonich bíboros receptje szerint, nem szénégetõket; s hogy kell az édesség télire a gyerekeknek, mert cukor már akkor se volt a boltokban. A hazai falvakra gondolva olyasmit jegyeztem meg, hogy lám, van azért valami jó a régimódi Ceausescu-f éle gyarmatosításban is, mert a csökött iparuk nem tudja úgy tönkretenni a hagyományos életformát, ahogyan mi zsákmányolnánk ki Erdélyt, ha tehetnénk.

Fogorvos házigazdám arca elfintorodott. - Ki ragaszkodna ehhez? - kérdezte indulattal. - Mit tudtok ti errõl, pestiek! Képzelj el egy tízesztendõs kislányt meg a hatéves öccsét, akik naphosszat egyedül élnek az erdõszélen, mert a szüleik a kollektívban dolgoznak! Tavaly télen a kislánynak favágás közben beleszaladt a lábába a fejsze, levágta a nagyujját. Hat kilométert kellett a hóban gyalogolnia, míg valaki felvette és kórházba került. Van-e szörnyûbb ennél az elmaradottságnál?

Ültem ott megütõdve, hallgatagon. Egyikünk sem sejtette, hogy õ hetek múlva, az elsõ adandó alkalommal nyugaton marad. Az árnyak elérték a patakot, átkeltek rajta és a málnászok után eredtek. Választott szülõföldemként szerettem azt a tájat, ahová nem fûzött vérségi kapocs, és fájt látnom, miként pusztul mindaz, ami a szememben gyönyörûvé tette. Hát nem értik hogy a semmiért dobják el a hagyományt? Nincs kiút. Számukra is a kényelem az áhított jövõ, de választásuk az én utolsó mentsváramat teszi tönkre. Másrészt, nincs jogom érvelni a nyomoruk mellett, csak hogy legyen min felüdülnöm, mert nem én élek közöttük, a sûrûjében.

Sokszor eltáncoltatta messzire a bükkös lombját az a tajtékos patak, míg rájöttem, mirõl vitatkoztunk mi aznap alkonyatkor. Szép az, aminek a kegyetlensége nem nyilvánvaló - városnak a falu, falunak a város.

És Erdély szép volt.

Ugyanerrõl a vágyról és a hontalan sodródás következményeirõl vall Gary Snyder írása, A hely dicsérete.


***

Ösvényen jöttem ide, azok jóvoltából, akik százötven év alatt valahogyan kiutat törtek maguknak az Atlanti-parttól nyugat felé. Egyik nagyapám Washington körzetében kötött ki, és Kitsap megyében lett telepes. Anyai ágon õseim a vasútnál dolgoztak, lenn Texasban, azelõtt meg ezüstöt bányásztak Leadville-ben, Colorado államban. Nagyapám, a telepes és apám, aki Washington államban született, viszonylag hamar átköltöztették családunkat északnyugatra. De mégsem érkeztünk elég hamar. Egy idõsebb úriember, aki salish indián volt, öreg Fordjával két-három havonta egyszer eljött a farmunkra, füstölt lazacot árult. „Ki ez?" Egy indián" - felelték a szüleim.

Ahogy a különbözõ fákat és növényeket figyeltem, amelyek másodnövésû vörösfenyõerdõbõl és tehénlegelõbõl álló gyermeki világomat alkották, rájöttem, hogy szüleim híján vannak egy bizonyos fajta tudásnak. Meg tudták ugyan mondani, hogy „ez Douglas-fenyõ, az cédrus, ez saspáfrány ..." Én viszont olyan finom és bonyolult árnyalatokat vettem észre azokban az erdõkben, amelyeket sehogy sem lehetett néhány névvel kifejezni.

Gyermekként el-elbeszélgettem az öreg salish indiánnal azokban az években, amikor eljárt hozzánk - azután egyszer csak sohasem jött többé. Megéreztem, hogy mit képviselt, mit tudott, és mit jelentett nekem: jobban tudta bárkinél, akivel valaha is találkoztam, hogy hol vagyok. Sejtelmem sem volt semmiféle fehér amerikai vagy európai örökségrõl, amivel azonosulhattam volna: a helyhez való viszonyommal határoztam meg magam. Nemsokára megértettem, hogy azonosság az „angol nyelv" is, késõbb pedig, a könyvek tudósításából megkaptam a teljes kulturális és történelmi képet, de sohasem felejtettem vagy hagytam el azt az elsõ alapot: a „hollétet" mint kilétünk összetevõjét.

Mostanában sokan vannak bolygónkon, akik nem „lakosok". Távol vannak szülõfalujuktól, áttelepítették õket õsi területükrõl; a farmról városba költöztek; elmentek Kaliforniába aranyat ásni, vagy a Bechtel-cégnek dolgoznak Iránban. A városi uralkodó elit évszázadokon át lenézte, kinevette, agyonadóztatta az igazi lakosokat - a parasztokat, a föld népét. Az értelmiségieknek halvány sejtelmük sincs arról, milyen kifinomult, éber és alkotó intelligencia kell az „élelemtermeléshez". Voltaképpen a „civilizáció" elõtt, a kõkorban kezdték termeszteni összes kerti növényünket és gyümölcsfánkat, ekkor szelídítették meg a legelõinken legelészõ birkákat, teheneket és kecskéket. A világ különbözõ övezetei közül mindegyiknek régóta megvolt a maga pontosan kialakított létfenntartó rendszere, amelyet évezredek alatt fejlesztettek ki az ott letelepedett népek, miután megtanulták, miféle növényeket hajlandó teremni a föld azon a helyen.

Az emberiség nyilvánvalóan vándorol is. Négymillió évvel ezelõtt Afrikában a nálunk alacsonyabb elõemberek ide-oda költöztek az õserdõ szélérõl a szavannára meg vissza; elég meleg vidék volt, s elég nyílt ahhoz, hogy futva közlekedjenek. Azután egyszer csak továbbvándoroltak, tüzet gyújtottak, ruhát varrtak, bejárták a sarkvidék környékét, bámulatos tengeri utazásokra indultak. Egy Santa Barbarában talált koponya korát 50000 évre becsülték. Lehetséges tehát, hogy a középsõ és kései pleisztocénban, a nagyvad-vadászat korában meglehetõsen nomád, sztyeppei és tundrai vadászéletmód alakult ki, amelyet nagy mozgékonyság jellemzett, keresztül-kasul Eurázsia északi részén. A jégkorszak alkonyával - és itt tartunk mi most - a nagyvad-vadászok többsége felhagyott a mesterségével. Mivel a régi módon már nem boldogultak, a népesség valószínûleg csökkent Eurázsiában és a két Amerikában.

A helyi ökoszisztémában való megélhetésnek számtalan fajtája alakult ki. Az emberek sajátos módjait találták ki annak, hogyan lehetnek benne egy-egy ilyen teljességben: a növények ismeretét, a csónakok, a kutyák, a csapdák, a hálók, a halászat, a kisállatok és a kisebb szerszámok tudományát. Délnyugat-Kína meredek õserdei lejtõitõl a korallzátonyokon át a kopár sarkvidéki pusztaságokig mindenütt kialakult a hely szelleme, az, hogy mit jelent éppen ott élni, ami a „földdel" való kapcsolat közvetlen érzékérõl tanúskodott, a „föld" pedig voltaképpen a helyi földrajzi és biológiai rendszer teljességét jelentette, a bárányfelhõktõl a levélpenészig.

A környezetükben benne lakó népek olykor azt mondják, hogy „ez a mezsgye szent", vagy hogy „az egész vidék szent". Olyan magatartás ez, amely felhívja a figyelmet élet és halál misztériumára; arra, hogy az élethez életet kell elpusztítanunk, s hogy azt vissza is kell adnunk - nemcsak a saját gyerekeinknek, hanem az egész táj életének is.

Breuil abbé, francia õstörténész, aki alaposan tanulmányozta Dél-Franciaország barlangjait, kimutatta, hogy e 20000 éves barlangok állatokat ábrázoló falfestményei nemcsak a vadászatot idézik meg, hanem a termékenységet is: láthatjuk rajtuk bölények és borjak születését is. E festmények a különbözõ teremtmények tulajdonságainak és egyéni vonásainak finom és pontos megfigyelésérõl tanúskodnak; kiderül belõlük, hogy festõjüknek volt érzéke élet és halál kölcsönösségéhez a táplálékláncban, és hogy megérezte a szentséget ebben a kapcsolatban.

A környezetben való letelepülés nem zárja ki az utazást. E kifejezés önmagában nem határozza meg a terület nagyságát sem. Annak méretét a földrajzi és biológiai feltételek döntik el. A nagy síkságok bölényvadászai éppúgy egy „terület" lakosai, mint az észak-kaliforniai indiánok, noha ez utóbbiak ritkán merészkednek 30 mérföldnél messzebbre a születési helyüktõl. Akár hatalmas préri, akár bozótos hegyvidék volt is, az ott élõ népek jól ismerték saját földrajzukat. Egy vadásztársadalom bármely tagja emlékezetbõl képes felidézni a környezõ táj bármely pontját, meg tudja mondani, mi van ott és hogyan lehet eljutni oda. A Kalahári sivatag busmanjai egy homoksivatag kellõs közepén meg tudják találni a tartalék vízzel megtöltött, elásott strucctojást - egyenesen odasétálnak hozzá és kiássák, mondván: „három éve tettem ide, szükség esetére".

Ray Dasmann jó kifejezésekkel jelöli ezeket a különbségeket: „ökoszisztémán alapuló kultúrákról" és „bioszféra-kultúrákról" beszél. Olyan társadalmakat jelölt ezzel, amelyek életmódja és gazdasága a természetes övezetek és vízválasztók határain belül marad, ellentétben azokkal a társadalmakkal, amelyek felfedezték - hét- vagy nyolcezer évvel ezelõtt a földgolyó néhány szögletében -, hogy „megéri" átkelniök a szomszéd vízgyûjtõ területére, keresztül a vízválasztón, egy másik nép területére, és rabolni annak természeti és emberi erõforrásait. Így a római birodalom egész provinciákat tarolt le a fõváros kedvéért, a római villatulajdonos arisztokratáknak pedig hatalmas, rabszolgákkal mûvelt gazdaságaik voltak délen, ahol óriási, kerekes ekéket használtak. Dél-Itália soha többé nem tért magához. Ismerjük az „imperializmus" kifejezést - Dasmann terminusa, a „bioszféra-kultúra" kiegészíti ezt, és felhívja a figyelmet arra, hogy az imperializmusnak kritikus összetevõje a biológiai kizsákmányolás is: a kipusztított fajok, a kiirtott erdõk.

Furcsa következményekkel járt az, hogy néhány központba áramlott minden gazdagság és hatalom. A társadalomtól, a rangsortól, a manipulációtól és az „abszolútumtól" megbabonázott filozófiák és vallások jöttek létre. Kialakult „az államnak" nevezett nagy épület a központi hatalom jelképeivel együtt: Kínában az, amit „az igazi sárkánynak" neveznek, nyugaton pedig az, amit -Mumford szavaival - a Pentagonnak nevezett bronzkori erõdítmény képvisel. Nem csoda - mondja Lévi-Strauss -, hogy a neolitikus kor óta egyfolytában hanyatlik a civilizáció.

Most, a huszadik században azt látjuk, hogy nyugatiak és keletiek egymás bölcsességét tanulmányozzák, s mindkét oldalon akadnak néhányan, akik arra kíváncsiak, ami megelõzi a kettõ szétválását. A „Fekete Jávorszarvas Beszél" címû könyvrõl (egy sziú indián javasember emlékezéseirõl) - amelyet 1900-ban senki el nem olvasott volna - most felfedezik, hogy olyasmirõl vall, amivel a zsidó-keresztény hagyomány egyáltalán nem, a hindu-buddhista hagyomány pedig alig foglalkozik. A civilizált világ nagy vallásai mind emberközpontúak. A kõvetkezõ lépést kizárják vagy elfelejtették: „Rendben van, de mit szólsz Szarkához? Mit mondasz Csörgõkígyónak, ha találkozol vele?" Mit tanulhatunk Ökörszemtõl, Kolibritõl és Fenyõvirágportól, és hogyan? Különleges dolgokat: hogyan tölthetünk el egy életet szemben a folyó sodrával; vagy mit jelent örökké fiatalon meghalni; vagy hogyan lehet valaki nagy, nyugodt és mindenevõ (Medve). És hogy lények sokasága vagyunk, akik nézik egymást, ugyanazzal a szemmel.

Hogy miért akarjuk sokan megtenni ezt a lépést, annak az oka egyszerû, és azzal a 40000 éve tartó visszakanyarodással magyarázható, amelyben láthatólag benne vagyunk. Valamikor a legutóbbi tíz év során a Nyugat legjobb koponyái meglepetésükre felfedezték, hogy környezetben élünk. Ezt az a felismerés kényszerítette ki, hogy valaminek a határaihoz közeledünk. Stewart Brand szerint a Földnek az a fényképe, amelyet a világûrbõl, mûholdról készítettek, és amelyen az egész kék égitest rajta van a felhõk örvényeivel együtt, az emberi tudat fejlõdésének mérföldkövét jelentette. Láthatjuk, hogy alakja van és véges. Ismét megtudjuk, hogy olyan rendszerben élünk, amely valamilyen értelemben zárt: megvannak a maga határai és kölcsönösen függünk egymástól. Az ebbõl fakadó etika vagy erkölcs sokkal több annál, mint hogy kedvesnek kell lenni a mókusokhoz. A biológiai és ökológiai tudományok (kimondatlanul) egy szellemi dimenziót is föltártak elõttünk. Képessé kell válnunk rá, hogy szentnek lássuk az ásványi anyagok, a víz, a levegõ, a tápanyagok körforgását, bele kell foglalnunk ezt a felismerést saját személyes, szellemi kutatásunkba és összhangba kell hoznunk a bölcsességnek azokkal a tanaival, amelyeket a közelebbi múlttól örököltünk. Mindezt egyszerûen ki lehet fejezni: légy hálás mindennek, vállald a felelõsséget saját tetteidért, maradj kapcsolatban az energiának azokkal a forrásaival, amelyek beletorkollanak a tulajdon életedbe (azaz a talajjal, a vízzel, a hússal).

Felmerül egy másik kérdés: vajon nem az önismeret, az önmegvalósítás a célja az egész életnek és kutatásnak? Hogyan segít bennünket a hely ismerete önmagunk megismerésében? A válasz - röviden - az, hogy mindnyájan összetett lények vagyunk, nemcsak fizikailag, hanem értelmileg is, az azonosságunkat meghatározó egyetlen, egyéni jellemvonás pedig egy sajátos forma vagy struktúra, amely állandóan változik az idõk során. Semmiféle „én" nincsen ebben, és - furcsa mód - mégis ott van. Egy részed mögötted van, és az örökké jelenvaló pillanat mint „éppen ez a pillanat" az összes átmeneti ént megmutatja tükrében. Az Avatamsaka-(„virágfüzér") tudat arra tanít bennünket, hogy nincs önmegvalósítás a Teljes Én nélkül, és a teljes én a teljes világ.

Bensõséges kapcsolat van tehát a „ki" és a „hol" megismerése között. A ki és a hol tanulmányozási lehetõségeinek nincsenek határai, ha a „határokon túl" kívánkozunk, így még a biológiai korlátok világában is bõven van nyílt szellemi tér, amelynek nekivághatunk.

*

Amerika kitelepülése címû esszéjében Wendell Berry rámutat, hogy a gazdasági rendszer mûködése következtében jelenleg hátrányos helyzetbe kerül, aki megpróbál egy helyben maradni és valamit jól csinálni. Nem csupán arról van szó, hogy veszélybe került Amerika õsi földje vagy a nemzeti parkok; a helyet magát vették tûz alá, és büntetés vár mindazokra, akik megpróbálnak maradni és valamit jól végezni annyi ideig, hogy elmondhassák: „én valóban ismerem és szeretem ezt a helyet". Ennek a gazdaságtana úgy mûködik, hogy azé a jutalom, aki azonnal ugrik a gyors nyereség lehetõségére - márpedig a földmûvelés helyes módja az, ha nem ugrunk ugyanezért; a helyes erdõ- vagy vadgazdálkodás annyit tesz, hogy a távoli jövõre ügyelve cselekszünk, és a jövõ nem tud nekünk ezért most rögtön fizetni. Az cselekszik helyesen, aki úgy él, mintha az unokáink szintén ezen a helyen laknának majd, és még nagyobb gyönyörûséggel folytatnák azt a munkát, amit mi éppen most csinálunk.

Tavaly tavasszal öreg farmereket láttam Kentuckyban, akik egy másik évszázadban élnek. Õk még lakosok; és látják, hogy az a világ, amelyet ismertek, hogyan mállik szét és párolog el a szemük láttára egy másfajta észjárás hatására, amely kijelenti: „amit ti tudtok és csináltok, és ahogyan csináljátok, mindaz semmit sem jelent számunkra". Mennyivel fájdalmasabb az a veszteség, amely nagyszerû kulturális készségeik elvesztésével éri a negyedik világ nem-fehér, primitív maradvány-kultúráit, azokat a népeket, amelyek ismerik egy bizonyos növény különleges tulajdonságait, vagy tudják, hogyan kell a delfinekkel „beszélni" - olyan készségek ezek, amelyeket valószínûleg sohasem fog visszaszerezni az ipari világ! Nem a különleges, titokzatos ismeretek számítanak; a mágikus rendszer érzéke, az a képességünk veszett el, hogy ahol vagyunk, azon a helyen halljuk meg Gaia énekét.

Néhányan újból lakosok akarnak lenni: azoknak az embereknek a kicsiny csoportjára gondolok, akik az ipari társadalom szülöttei, s akik összegyûjtvén vagy eltékozolván 8000 év civilizációjának gyümölcseit, elindulnak, hogy visszatérjenek a vidékhez, a helyhez. Néhányan úgy jutnak ide, hogy racionálisan és tudományosan felismerik a dolgok kölcsönhatását és bolygónk véges voltát. De ha elkötelezzük magunkat egy helynek, és valamiképpen abból az erõbõl élünk, amelyet a napsugárzásból a zöld növények gyûjtenek össze azon a helyen, akkor ez az élet fizikailag és szellemileg oly sokat fog követelni, hogy döntésünk erkölcsi és lelki döntés is lesz egyben.

„Az emberiségnek a világûrben van találkája a sorssal." Valamiképpen. Már utazunk is az ûrben. Ez itt a Tejút, éppen itt. Régi Útnak nevezhetjük viszont azoknak az embereknek a bölcsességét és tudását, akik évezredeken át elsõ kézbõl tanulmányozták a világmindenséget, közvetlen tudás és tapasztalás útján, önmagukban és önmagukon kívül. Akiknek lelki szeme elõtt egy olyan eljövendõ bolygó képe lebeg, amelyen tovább folytatjuk ezt a kutatást, és a zöldbõl meg a napból fogunk élni, azoknak nincs más választásuk, mint hogy minden tudásukat, képzeletüket, erejüket és politikai leleményüket latba vetve támogassák a lakó népeket - a világ bennszülötteit és parasztjait. Ha erre az útra lépünk, akkor kezdünk megismerkedni a Régi Úttal, amely kívül kanyarog a történelmen és õrökké új.