Vissza a
tartalomhoz
Mivel eddig az ökológiát kultúracsereként; kivonulásként írtuk le, illetve a szót ebben az értelemben használtuk, ideje szólnunk a megtagadandó állapotokról, a kilábalás nehézségeirõl, és mindezek dacára a mikéntjérõl.
Szellemi tartalékaink alakulására ma döntõen az ipari kultúra hat. Ezt a kultúrát a természet legyõzése motiválja, a pirruszi gyõzelmek végeláthatatlan sorát pedig három, visszatérõ vonás jellemzi: a rablógazdálkodás, a pocsékolás és a szennyezés. A romló hatékonyság bõvített újratermelése, ahogyan egy szakértõ a helyzetet jellemezte, közepes mûszaki színvonalon zajlik, s nem amiatt, mert az ipar gonosz, hanem mert azt is elvárások kényszerítik, hogy rövidlátó legyen. A világtalant vezetõ vakság, a magasabb szempont, amelynek az ipar is csupán eszköze, évszázadokig helyrehozhatatlan károkat okoz más, elvben semleges szektorokban is.
A termelési ciklus rajtjánál nagy erõkkel látunk munkához, amit a befektetés rossz hasznosulása követ; rendre kevesebb a haszon, mint a költség, így a termelés egyetlen, maradéktalanul jól mûködõ oldala a szenny- és hulladékgyártás. Miután a piacon ezt a füstbe ment, elfolyt, elhányt nyersanyagot megpróbáljuk a szépreményû vevõvel kifizettetni, ám ez csak idehaza, a kiszolgáltatottakkal sikerül, a következõ nemzetgazdasági kör megkezdéséhez az erõforrások hiányait újabb rablógazdálkodásból kell pótolni, és a kerék forog tovább.
Megoszlanak a vélemények, vajon ennek a magyar gazdaságnak fél, avagy két fordulata van-e még a teljes összeomlásig. A haladás emiatt a lefelé körözéssel egyenlõ. A válságmenedzselésnek szépített léktömködés legfeljebb a maival egy szinten tarthatná a haladást, s ez már siker lenne. Az ipari kultúra gazdasági koncepciója ugyanakkor nem kíván kilépni ebbõl a bûvös körbõl, s vágyai netovábbja mindössze annyi, hogy a csigavonalban ne lefelé, hanem fölfelé haladjon. Hogy egy másik fejlõdési spirálra szállhatnánk át, ez a terv hivatalosan fel sem merül.
Egy ilyen átszállás ugyanis stratégiai döntéseket kívánna, ezek felelõsségét pedig az eddigi kormányok nem vállalták. Például hozzávetõleg negyven milliárd forintba kerül a mai energiakoncepció fenntartása, mely szerint minden új jelentkezõnek is ugyanannyi joga van a villamossághoz, mint a régieknek, azaz az igények még mindig bátran növekedhetnek Nyilvánvaló, hogy ez egy expanzív villamosipar követelése. Ugyanennyibe kerülne az áttérés más, takarékosabb technológiákra, így a hulladékhõ-háztartásra, s ehhez mindössze a keresletet kellene a mai szinten befagyasztani, vagyis új igényekkel már csak a takarékosság sikerei után állhatnánk elõ. Ez a döntés hosszú távra szólna, ezért csak kerülgetjük, mint macska a forró kását, végül pedig évrõl évre a régi változat gyõz, marad minden a régiben. De ez a döntés legalább következetes, hiszen a mi ipari kultúránkban a jövõbe vezetõ híd mindig is maradisággal volt kikövezve.
Ilyen körülmények között nem az a kérdés, mi a teendõ, hiszen nem lehet vitás, hogy másféle termelésre kell átállnunk A kérdés az, hogyan fogjunk hozzá? Milyen, és mennyire komoly erõkre számíthatunk?
Az ellenerõkrõl már szóltam. Az ökológia hívei viszont nem egységesek. Ez az ügy is része ma annak az általános kötélhúzásnak, ami a pártok között tan; nem a súlyának megfelelõen kezelt téma, hanem a koalíció gondolatáig még el nem jutott, önazonosítási nehézségekkel küszködõ, valódi énjüket még eldadogni is alig képes politikai tömörülések huzavonájának tárgya. Az ötvenvalahány pártnak ugyanennyi elképzelése van a környezetvédelemrõl, így azonban mintha különbözõ szeletekbõl akarnánk összerakni ugyanazt a tortát - az eredmény nevetséges és riasztó. Az is látnivaló, hogy a szocialista ökológia eddig követett útja többé nem járható, a politikai megbízhatóságnak álcázott lobbyzás kis csoportok érdekeinek szolgáltatja ki az egész társadalmat. Ha másik útra kell térnünk, ma a legjobbnak a zöld és a polgári eszmény keveréke tûnik. Ennek a keveréknek viszont - tudtommal - nincsen szószólója a porondon.
A „harmadik utas", sem ószocialista, sem õskapitalista elképzelések kulcsa a tulajdonviszonyok reformja, illetve a közigazgatás átszervezése. Az elõbbitõl azt várhatjuk, hogy a kisebb gazdaságok a nagyüzemek - magukat már minõsített - módszerei nélkül érik e1 azt a minõségi színvonalat, amely versenyképességünk záloga, és amelyet a nagyüzemek csak nagy erõfeszítéssel és még nagyobb károk árán tudtak tartani. Az utóbbi viszont azzal kecsegtet, hogy mihelyt a helyi közigazgatás veszi kezébe a környezetszennyezés ügyét, a baj nem növekedhet - hála a hatóságok aktatologatásának - elemi csapássá, amit a sors küldött a közösségre. A viszonylag kis károkat helyben lehet orvosolni, ami követhetõ példákat hoz felszínre. Az ésszerû gazdálkodás jegyében a zöld technológiák megfertõzik a termelést, hozamuk pedig kitör a Natura boltokból, be a piacra.
A továbbiakban néhány olyan, elengedhetetlen tennivalót sorolok fel, amelyek katalizálják az átállást. Ezek közül ma semmi sincsen, vagy ami mégis van, az a célnak nem felel meg.
Átszállásunkat a zöld avagy takarékos gazdálkodás spiráljára állapotfelméréssel kell kezdenünk Noha ez a mûfaj jellegénél fogva visszafelé, nem pedig elõre tekintve összegzõ, képes tisztázni, mibõl menynyink maradt. Kívánatos lenne, hogy a kincsek és mérgek egyenlegét az alsó perctõl fogva több, egymástól független vizsgálat állapítsa meg, tehát, hogy az eddigi monopolisztikus igazságtevés helyébe a pluralizmus józansága lépjen.
Második lépésként a közérdeket - képviselõ, decentralizált ökológiai hatóság felállítását javasolom. Meg kell szabadulni a mai gyakorlat két hibájától: hogy a talajból a vízbe kerülõ szennyezés két külön hatósághoz tartozzon, hiszen a természetre nem húzható rá a közigazgatási gondolkozás kényszerzubbonya; és tarthatatlan, hogy ugyanaz a hatóság értékelje a környezetvédelmet, amely ugyanazon a szakterületen a termelésért felel, és a károk elmismásolásában érdekelt. Szét kell választani a normatív és az értékelõ funkciót. Az államnak finanszíroznia kell önnön gyakorlata tárgyilagos bírálatát, például alapítványokon át.
Haladéktalanul szükséges, noha harmadikként említem, egy számítógépes ökológiai adatbázis. Ez részint a szakminisztériumok - ma külön kezelt - adatainak egyesítésébõl, másrészt szakcikkekbõl állhatna. Ez a munkálat három módon haladná meg a mai állapotokat. A mai adatsorok termelésközpontúak és vertikális, azaz szigorúan szakterületi szempontokat tükröznek, a diszciplina határain túl nem követik a szennyezést - ezzel szemben a Kárpát-medence mint ökológiai egység összetett és összesíthetõ, másképpen regionális, komplex és integrálható adatbázist követel. A másik két elõny az lenne, hogy az adatok a szakosítást és a társadalmi ellenõrzést egyszerre tükröznék illetve hogy ez az adattár közös tervadatbázisa lehetne minden kormány és minden ellenzék kompetens, hozzáértõ erõinek. Vagyis megszûnne az információk mai hatósági monopóliuma.
A hazai és a külkereskedelmi kötelezettségeket tiszteletben tartó, alternatív áttérési programok kidolgozására van szükség. Az adatok ismerete pártállása való tekintet nélkül - ez közös nevezõre hozná az ilyen programokat, és valódi választásunk lenne a lehetõségek között.
Végezetül - ha már ismerjük állapotunkat, lehetõségeink körét és a választás kilátásait - zöld kerekasztal mellett ütközhetnének a nézetek, és születhetne egyezség az áttérés ütemérõl.
Mivel ez a stratégia tükrözi a társadalom valódi érdekeit, tisztázásra szorul, melyek azok a politikai erõk amelyek felfogták már, hogy az egyetlen prioritás a jövõ, mégpedig nem az illetõ párt jövõje, hanem ennek a népnek a fennmaradása. Kérdés, hogy az artikulálódó indulatok eljutottak-e már az önzetlenségnek azon fokára, amelyen a megszerzendõ hatalom ezt a célt szolgálná, nem a pártok csipkedési sorrendjét szentesítené. Amíg viszont ez a pillanat eljön, csak a helyi kezdeményezésekben, az önigazgatásban bízhatunk Ez ugyanis jelenleg az egyetlen józan, mert az államhatalom megragadásában - méreténél fogva - nem érdekelt erõ.
A kótyagos hatalmi kultúra ellen egyedül a mértékletes, kis léptékû változások seregét kezdeményezõ közösségek léphetnek fel sikerrel. E gondolat jegyében ajánlja fel tapasztalatait következõ szerzõnk, Karl Hess. Választott szemelvényünk abból a könyvébõl származik, amelynek címe: Közösségi módszerek.
***
Egyetlen nagy intézmény vagy szervezet sincs ma a világon amely E megelégedést keltõ módon töltené be mindazokat a feladatokat, amelyeket várnak tõlük. Recsegnek-ropognak, sõt, összeroskadnak a saját súlyuk alatt. Mindenütt érezhetõ, hogy zûrzavar kezd úrrá lenni mindenen. De maguk az emberek kitartanak, megpróbálnak segíteni magukon, sõt, javítani a helyzetükön, s közben egyre kevesebb közük van a nagy intézményekhez.
Az emberek erre haladnak, az intézmények amarra.
A legnagyobb intézmény, a nemzetállam, a világ túlnyomó részén puszta erõszakkal tartja fenn magát. Még ahol állítólag támogatja a lakosság, ott is eltûnõben van a régi lelkesedés. Amerikában a szavazásra jogosult állampolgároknak kevesebb, mint egyharmada választotta meg a legutóbbi elnököt. Amerika legfrissebb háborúja - bár ez a nemzetállamnak rendszerint a legdicsõbb ténykedése - zavaros mészárszék volt. Egyre többen vannak, akik a kormányuktól fõleg azt várják, hogy tûnjön el - természetesen azután, hogy megadta nekik azt a különleges kedvezményt, amely létének egyetlen mentsége!
Az egyházak roskadoznak az intézmény szintjén, és helyi szinten élednek újjá: új szektákban, igehirdetésben, titkos közösségekben. A szigorúan szervezett egyházak legnagyobbika, a római katolikus, töredezik-repedezik, s valóságos földcsuszamlás megy végbe benne: más úton járnak a hívõk, és megint más úton a pápai hatalom.
Jóformán valamennyi város elérte már teljesítõképességének azon határát, amely a méretétõl és e méret fenntartásának költségeitõl függ. New York továbbra is a legnagyobb város - és egyben a legbizonytalanabb, a legkétesebb és a legveszedelmesebb is. A nagysága nem mentette meg. Ellenkezõleg, alighanem a nagysága tette tönkre. Azokban a városokban, ahol újjászületni látszik az emberek önbizalma, és új lehetõségek nyílnak elõttük, az élet a polgári egységek legkisebbikében, a szomszédságban, a helyi közösségben születik újjá.
Az iskolák, amelyek mindenütt kudarcot vallottak, mindenütt növekedésnek is indultak: az egytantermes iskolák átadták helyüket a városi iskoláknak, ezeket pedig újabban felváltották az összevont iskolák. De mit hoztak a ragyogó új épületek és a szakosított osztályok? Az írni-olvasni tudás válságát és néhány gyõztes rögbi-csapatot. Az iskolai kötelékekre ma mindenütt nehéz idõk járnak.
A rendõrség tankokat, helikoptereket és golyóálló ruhákat kap. A rablók viszont egyre bátrabbak lesznek. Egyre több a nemi erõszak. És soha senki nem törõdött azzal, hogy legyenek rendõrök, akik a végrehajtó hatalmat is figyelik.
A kórházak úgy csillognak, mint az ûrhajók parancsnoki fülkéi. Ritka és csodálatos mûtéteket hajtanak végre bennük, az újságok nagybetûs címekkel adnak hírt a szenzációkról - és közben szokványos betegségek teszik tönkre az embereket. Az iparban és az üzleti életben, ahol szintén törekszenek a nagy méret állítólagos hatékonyságának kihasználására, a tulajdon központosítása annyira elõrehaladt, hogy a 200000 amerikai iparvállalat közül ma 2000 (1 százalékuk) szerzi meg az évi nyereség mintegy 90 százalékát, és ez az 1 százalék ugyanilyen arányban részesedik a teljes tõkeállományból is. A termékek viszont egyre silányabbak, és a hirdetési iparnak a legalantasabb módokhoz kell folyamodnia, hogy eladhassa valamennyit. Tervezõik és készítõik egyre jobban unják, amit csinálnak, és egyre elégedetlenebbek vele. Ahogy gyorsul a termelés üteme, úgy növekszik az iszákosság, a kábítószer-fogyasztás, az öngyilkosságok, a válások és a szándékos munkahelyi kártevések száma.
A televízió - amelynek alkotóerején három kereskedelmi és egy politikailag irányított állami társaság osztozik - a középszerûség és a szenzációhajhászás között ingadozik, miközben a szórakoztató ipar bûvészei egy év alatt keresnek annyit, amennyit a költõk, tudósok és farmerek egész életükben.
A családi gazdaságokat mezõgazdasági nagyüzemek váltják fel, ugyanazt a terményt hatalmas, egész vidékekre kiterjedõ földterületeken vagy éppen külön országokban termesztik (a paradicsomot a Bahama-szigeteken, a spárgát Mexikóban), a földön pedig éhínség söpör végig, a hatalmas gazdaságokat járványok pusztítják, és a gépek, amelyek felváltották a gazdákat, minden gondosság és érzékenység nélkül mûködnek (mint a szovjet kolhozok példája bizonyítja).
A kis vállalatok tönkremennek, s velük együtt pusztul a vállalkozás szabadsága, ahogy az összefonódott igazgatóságok és egyezségek váltják fel a régimódi alkudozást. A tényleges újítás helyébe a választék bõvítése lép, és a stílus uralkodik a hasznosság vagy a szükségesség felett.
A növekedés jelenségei még a szomszédi és baráti kapcsolatokra is rányomják bélyegüket, olyannyira, hogy az emberek egymás iránti természetes vonzalmát kiszorítják az önmegfigyelés és a meditáció új iparágai, a divathóbortok, a magányosok szórakozóhelyei, a társközvetítõ irodák és a „gyönyörszerzési" tanácsadók.
Végül, a hely, ahol lakunk, egyszerûen ingatlanná válik, melynek elsõdleges rendeltetése, hogy telekspekuláció tárgya legyen. A megfelelõ város a növekvõ város, noha a növekedés elzavarja a lakosokat, szétszórja õket; jól megfizeti, hogy kiköltözzenek az ingatlanukból, azután még jobban megvámolja azt, aki újat épít. Ma már a legtöbb ember számára elérhetetlen - s ez a végsõ csapás az Amerikai Álomra -, hogy saját házában lakjon. Haladás. Növekedés. Semmi ácsorgás. Fel, fel, egyre feljebb, növünk fölfelé.
A patológiában a korlátlan növekedés egyik formáját ráknak nevezik. A Kereskedelmi Kamara sok tagja számára a korlátlan növekedés még mindig a „haladással" egyenlõ.
De az emberek - önmagukban és nem azon intézmények tagjaiként, amelyek az erõ összpontosításához zengett háladalt vezénylik - kezdenek más irányba tartani.
A városlakók közül némelyek egyszerûen becsukják az ajtót. Nem kell több növekedés.
A fiatalok közül egyesek kijelentik, hogy a közösség a céljuk és nem a siker. Egyik napról a másikra a kisvállalat lett az ellenkultúra egyik jelensége. Az „új úttörõk" ismertetõjele a családi farm.
Mindez jól látható a hétköznapi életben. Nem szükséges tudományos vizsgálat ahhoz, hogy legalább a körvonalakat lássuk. Az emberek hétköznapi nyelven fogalmazzák meg elégedetlenségük okait. Ugyanígy pisla reményeik, forrongó álmaik és az óhajtott változások körvonalát.
Ha az egésznek a gyökerét keressük, szerintem erre a kikerülhetetlen megállapításra jutunk: az embereket bántja az, és elégedetlenek akkor, ha úgy látják, hogy a munkájuknak nincs értelme, vagy csupán kicserélhetõ részei egy érthetetlen gépezetnek; ha életük egyetlen ház vagy lakás területére zsugorodik össze; ha elvész a jószomszédság; ha felaprítják, elõre csomagolják és iparilag munkálják meg az egész létüket; ha a társasjátékuk neve a névtelenség, az ember neve pedig puszta szám lesz.
Az elkerülhetetlen alternatíva a közösség, az érthetõ munka, a barátság volna, egy hely, ahol megvethetjük a lábunkat, egy igazság, amely értelmet ad az életünknek, és amelyért kiállhatunk, valamint annak a bizonyossága, hogy számítunk, hallatszunk, hogy felismerhetõ, nem pedig arctalan része vagyunk az egésznek.
Nem tûnik nagy kérésnek, hogy egész világban akarunk egész emberek lenni. A világnak mégis meg kellene változnia ahhoz, hogy ez lehetõ legyen. Lehetséges egyáltalán? Meggyõzõdésem, hogy az. Lehetséges és keresztülvihetõ. Nem a jövõ zenéje, hanem olyasmi, ami itt és most megvalósítható.
A két döntõ mozzanat a közösség és a technika. Egy hely, ahol, és egy mód, ahogyan emberek békességben, egymással együttmûködve társas életet élhetnek; továbbá eszközök és technikák, amelyek biztosítják az ehhez az életmódhoz szükséges anyagi alapokat.
A közösség természetesen mindig emberek mûve; emberi döntésekbõl és cselekedetekbõl születik. De hogy kerül ide a technika, a szakismeret, a dolgok készítésének tudása? Annyira elterjedt az a felfogás, mely szerint ezek az intézmények eredményei, hogy megdöbbentõ erõfeszítés kell hozzá, hogy közösségi vállalkozásnak tekinthessük õket. Írásom azoknak szól, akik hajlandók legalább fontolóra venni ezt az új gondolkodásmódot. Biztatásul szolgálhat számukra az a gondolat, hogy õk, mi, nem vagyunk egyedül. A földkerekségen mindenütt egyre többen vannak azok - ha egyelõre nincsenek is többségben -, akik közösségeken és a közösségeknek megfelelõ mûszaki háttéren törik a fejüket.
A legtöbbjüket nem ideológiai rögeszmék mozgatják. Egyetlen egyszerû és nagyon tisztességes, nagyon emberi indíték alapján csinálják a dolgukat: úgy látszik, hogy napjainkban valóban nincs más járható út. Végigpróbáltuk már a központi irányítás, a hatalmi piramisok, az ideológiai tisztogatások, a növekedés, a nagyság és a haladás valamennyi nagy elméletét. S most itt állunk, tudván, hogy a dolgok egyszerûen nem mennek.
A technikát a legtöbben valami távoli dolognak tekintjük: terméknek, amelyet valahol egy gyárban csinálnak, és amelyet megvásárolhatunk. Mint az élelmiszert. Mint az örömöt. Mint a megbecsülést.
Meggyõzõdésem, hogy vannak más lehetõségek is. Eleget foglalkoztam a gyakorlati kidolgozásukkal és alkalmazásukkal ahhoz, hogy itt és most teljességgel megvalósítható alternatíváknak tartsam valamennyit.
Lehetséges az, hogy pontosan azzal töltsük az idõnket, amivel akarjuk, az igényeinknek megfelelõ, különbözõ nagyságú közösségekben együtt munkálkodva. Azok a szabályok és felszólítások, amelyeket a közfelfogás erõltet ránk, csak annyira köteleznek bennünket, amennyire hagyjuk.
A közösségek képesek rá, hogy mûszaki hátterüket, munkamódjaikat és eszközeik fajtáit maguk kísérletezzék ki, alkalmazzák és tartsák fenn. Azok a közösségek, amelyek a közösséget alkotó emberek értékeit és céljait tükrözõ életmódon alapulnak, nagy lépéseket tehetnek az önerejû lét ama foka felé, amely a közösség céljainak a legjobban megfelel. A közösségek - bonyolult társadalmi szabályozás nélkül - képesek együttmûködni más közösségekkel, hogy hozzájussanak a helyben beszerezhetetlen dolgokhoz, hogy gazdagítsák kultúrájukat, s hogy megtegyék mindazt, ami gyarapítja a közösséget anélkül, hogy szétrombolná.
Napjainkban a tudomány és a technika a közgondolkodás sajátos tudathasadásának részei, s ez a közösségi tudathasadás éppoly káros, mint az egyéni.
Egyrészt a politikusok és a gazdasági élet nagy hatalmú irányítói - a Rockefellerek, a Morganok, a Du Pont-ok és a Fordok - szinte kivétel nélkül olyan iker-istenségnek tekintik a tudományt és a technikát, amelyek a tõke terjeszkedése és az üzleti világ nagyobb dicsõségére ragyogják be az eget. A szocialista politikusok és üzletemberek - vagy miniszterek, ahogyan õk magukat nevezik - ugyanilyen tiszteletet tanúsítanak a tudomány és a technika iránt, mégpedig hasonló okoknál fogva, melyekre azonban más címkét ragasztanak.
Így például kapitalisták és szocialisták egyaránt úgy érzik, hogy egy ország ereje egyszerûen a haderejének a függvénye, amely viszont a maga részérõl az ország mûszaki állapotától függ. Továbbá úgy vélik, hogy bármi legyen is a gond - mondjuk a környezetszennyezés -, elõbb-utóbb meg fog születni a baj mûszaki ellenszere; ezért problémák voltaképpen nem is léteznek, csupán politikai prioritások.
Mindezzel szemben állnak mindazok, akik gyûlölik a tudományt és a technikát. Ezek úgy gondolják, hogy a tudomány és a technika hozta ránk az összes bajt, amely most sújt minket, s mivel csak növelni tudják, amit okoztak, fel kell váltanunk õket másfajta gondolkodási és cselekvési módokkal, ha menteni akarjuk lelkünket és életünket. A tudománynak olyan gondolkodásmódot vetnek a szemére, amely semmibe veszi az emberi szempontokat. A technikának pedig olyan mûködési módot, amely semmibe veszi a természetet.
Vezérfonalam az, hogy szembe kell szállni mindkét felfogással: a kapitalista-szocialista felfogással, valamint a tudomány- és technikaellenes felfogással egyaránt.
Elvem az, hogy semmi sincs a természetben, a szervezetben, a tudományban vagy a technikában, ami arra kényszerítené az embereket, hogy másodosztályú közösségekben, másodrangú pártok uralma alatt másodkézbõl vett életet éljenek. Ellenkezõleg: minden amellett szól, hogy az emberek - ha ezt választják - részt vegyenek az életüket érintõ döntésekben, felelõsséget vállaljanak az életükért, és másokkal együtt éppen olyan közösségekben éljenek, amelyek képességeiknek és igényeiknek megfelelnek, ahelyett, hogy a másoktól megszabott keretek között vagy másoktól kihasználva élnének.
Ez semmiképpen sem jelent korlátlan választási szabadságot, amely csakis a vágyainkon alapul. Azt sem jelenti, hogy a kívánságok uralma alatt álló gondolkodás lesz a társadalom alapja, hanem azt, hogy a felelõsségre való képesség az alap. Az így értelmezett választási szabadság azt jelenti, hogy ha egy bizonyos típusú közõsséget választanak az emberek, akkor képesnek is kell lenniök rá, hogy kialakítsák azt. Máskülönben a választási szabadság a szabad társadalom halálává lehet. Ha a választási szabadság abban áll - és ma valóban ebben áll -, hogy szabadon választhatunk adott szituációk között, amelyeknek az alakításában közvetlenül semmi részünk nem volt, akkor az nem egy szabad, hanem egy diktatórikus társadalomnak a kifejezõdése.
Egy szabad társadalom számára, úgy vélem, jobb követelmény az alkotás szabadsága, sõt szükségessége, a döntések szûksége, hogy tényleg cselekedjünk, ne csupán „termékeket" vásároljunk, legyenek azok megfogható dolgok vagy társadalmi szolgáltatások.
Mûszaki szempontból Amerika ma elmaradott ország. Amerikában sok a technika, de abból a könnyelmû fajtából való, amely a nagyvállalatok szeszélyeihez igazodik.
A technika nagyon hasonló lett a politikához. Garmadával jut mind a kettõbõl - mindenütt ott vannak, életünk minden zugában és minden pillanatában. De léha a politika is. A két nagy politikai pártnak van alárendelve, a politikusok becsvágyát és azoknak a nagytõkéseknek az érdekeit szolgálja, akik az egészet pénzelik abból a nyereségbõl, amelyre a technika alkalmazása által tesznek szert.
Ezek a dolgok valójában szorosan összefüggenek. A mûszaki ismereteknek az a fajtája, amely lehetséges és amely megfelelne az Amerikai Álomnak, tökéletesen aláásná a mostani politikai játékot, ahol mi, emberek csak szurkolók lehetünk. Ennek a technikának a közember tevékeny részese lenne. Olyan eszköz lenne a technika, amely a hétköznapi ember céljait szolgálná, és olyan életet tenne lehetõvé, amilyent ez az emberfajta valóban élni akar. De ha egyszer szerepet játszanának a mûszaki eszközök alakításában, alkalmazásában és fenntartásában, nem kérnének-e vajon az emberek nagyobb részt a politikából is? Vajon ahelyett a közéleti tevékenység helyett, amely nem a politikának, hanem a politikusoknak rendeli alá az életet, nem inkább olyan politikát kívánnak-e, amely a demokratikus életet szolgálja?
A politikában az ember nem állampolgár, ha egyetlen szerepe az, hogy leadja a szavazatát. A választók azokat választják meg, akik azután állampolgárként cselekszenek. Akik vitáznak. Akik azokat a formákat szabják meg, amelyek között az emberek az életüket élik. Ezek csinálják a politikát. Akik csak szavaznak rájuk, azok csupán õket csinálják. Aki viszont egy városi tanácskozáson érvekkel támasztja alá az álláspontját, az állampolgárként viselkedik. Ha valaki egyszerûen papírdarabokat dob be egy ládába vagy meghúz egy fogantyút, akkor nem állampolgárként, hanem elõre csomagolt politikai árucikkek fogyasztójaként tesz. Az ilyen embernek semmi köze sincs a politikához. Csak annyit tehet, hogy megveszi, amit elébe tesznek. Nem vehet részt tevõleg annak eldöntésében, mi történjen.
Ugyanez vonatkozik a mûszaki eszközökre is. Ha valaki csupán fogyasztója a technikának, akkor mindig csak azt kapja és fogadja el, ami van, és sohasem õ találja ki azt, ami lehetne.
A feltalálás, a tudomány, a mûvészetek, a közösségi élet: mindezek a társadalmi élet kisebb egységeiben, közösségi szinten élvezhetõk. Mindezen a téren az emberiség legszebb alkotásainak zöme nem óriási intézményektõl, hanem a munka, a kutatás, a nevelés és a társadalom kicsiny szervezeteitõl származik.
E válaszok tükrében, úgy vélem, a lépték kérdésének van döntõ jelentõsége. A szabad társadalom számára az az elfogadható és kedvezõ méret, amelynél az emberek részt tudnak venni a rájuk vonatkozó döntésekben. Az ennél nagyobb lépték természetszerûleg vezet a képviseleti formák kialakulásához, mikorra is az ember már legfeljebb abban reménykedhet, hogy talál valakit, aki majd meghozza a döntéseket. Rosszabb esetben az ember természetesen még ettõl a választástól is meg van fosztva. De a döntések mindkét esetben „fönt" születnek, távol azoktól, akiket érintenek.
Ám a közösségek nem létezhetnek a természettõl függetlenül. Mindig részei a természetnek, habár az, hogy városok kellõs közepén léteznek, olykor elhomályosítja ezt a tényt. Az ember a természeti világgal elsõsorban épp a technika által érintkezik: azáltal, hogy eszközöket készít és használ fel, melyekkel saját céljai szolgálatába állítja a természeti erõforrásokat. A helyi közösségnek éppen olyan mûszaki háttérre van szüksége, amilyen társadalmi léptékének és emberi céljának megfelel. Ha technikáját tekintve ez a közösség teljes egészében külsõ intézményektõl függ, akkor arculatát nem annyira a benne összefogó állampolgárok, hanem inkább ezeknek a külsõ intézményeknek a céljai fogják meghatározni.
Egy szomszédság vagy helyi közösség lakosainak ugyanazért kell törõdniük a technikával, amiért a társadalmi és politikai cselekvéssel. Az elsõ lépés, hogy eloszlassuk a tevékenységet övezõ titokzatosságot. A politikában ez azt jelenti: le kell leplezni azt a gondolatot, hogy mindent „nekik" kell csinálniuk. Valójában „nekünk" kell csinálnunk mindent. A technikában azt jelenti: nem igaz, hogy a mûszaki ismeret felülmúlja a közönséges értelmet, és hogy az egyszerû embereknek minden további nélkül el kell fogadniuk, amit „õk" adnak nekünk. Megint csak: hozzá kell látnunk, hogy magunk gyártsuk mindazt, amire szükségünk van. Ugyanez vonatkozik a tudományra is.
A legfontosabb, amit a közösségi technikákkal kísérletezõk törekvéseinél hangsúlyozni kell, a következõ: ha az emberek saját céljaikat követve ismét a kezükbe veszik életük irányítását, akkor a helybeli szabadság ügyét segítik, márpedig ez a szabadság a legszilárdabb alapja egy tisztességes kultúrának, amelyben az emberek kölcsönösen segítenek egymáson, és emberi célokért élnek. Az önkéntes egyesülések szabad társadalma felé tartó forradalmi változás közepette a szabadságot helyi szinten, a közösségekben kell meghatározni, elfogadni és megvalósítani. Az emberek ugyanis ezekben élnek.
A helyi szintû szabadságot fõleg politikai indokok alapján szokás támadni. A helyi érdekek állítólag túl szûk látókörûek a nemzeti célokhoz képest. A helyi életmód túlságosan eltérõ ahhoz, hogy egységes nemzet létezhessék: A helyi erõforrásokból túl egyenlõtlenül csurran-cseppen, semhogy a társadalmi „igazságosság" megvalósulhatna. Lakóhelyükön az emberek megbízhatatlanok. Így a politika annak a világnak a politikája lesz, ahol az emberek nincsenek jelen: a nemzetközi vállalatok, a növekedés és az elvont nemzeti célok politikája.
Mivel a fenti nézet olyan politikai ítéleten alapul, melynek gyökere a létezõ nemzetállam politikai hatalma, ezért felül lehet vizsgálni, meg lehet változtatni, vagy egyszerûen elfelejthetõ. A helyi szintû szabadság, amely egykor vonzó gondolat volt, ismét az lehet - legalábbis addig, amíg más politikai véleményekhez hasonlóan csupán felfogás dolgának tekintjük.
De van-e a kérdésnek olyan vonatkozása, amely nem felfogás dolga? Vannak-e a helyi szintû szabadságnak olyan oldalai, amelyek nem a társadalmi és politikai szférából, hanem a természeti és fizikai világból erednek?
Igen. A helyi szintû szabadság kérdését nem mérlegelhetjük a természeti világtól függetlenül. Ha nincs anyagi alapja az ilyen szabadságnak, akkor végsõ soron semmiféle alapja sincs. A nemzeti politikai szabadságnak - az országos politikai vezetõk cselekvési szabadságának - van ilyen. A tábornokok számára ez az anyagi alap az államilag pénzelt fegyvergyártás, mert ez ruházza fel õket azzal a fizikai hatalommal, ami a politikai döntések megvédéséhez és megvalósításához elegendõ. A nemzetek feletti nagy vállalatok számára ez az alap azoknak a nyersanyagoknak a folyamatos bányászata, amelyek a termeléshez és annak ide-oda telepítéséhez szükségesek.
Ha a helyi közösségeknek nincsen megfelelõ alapjuk az anyagi világban - olyan fundamentum, amely a szó szoros értelmében hordozója lehet a helyi lakosság szabadságának, annak a lehetõségének, hogy az életre vonatkozó kérdésekben politikai döntéseket hozzon -, akkor a helyi szintû szabadság pusztán adminisztratív javaslat marad, és csak annyi válik valóra belõle, amennyit azok engedélyeznek a helyi lakosságnak, akik a hatalom gyakorlásához rendelkeznek alappal az anyagi világban.
Elsõ pillantásra teljesen kilátástalannak tûnik, hogy a helyi szabadságnak lehetne anyagi bázisa, ezért érthetõ, ha a felõle folyó vitákban rendszerint csak politikai érvek hangzanak el, beleértve azt, hogy a felsõbb vezetés számára kényelmes bizonyos hatalmat „meghagyni" a legalacsonyabb szinten.
Az a feltételezés, hogy a helyi szintû szabadságnak nincs alapja az anyagi világban, oly szilárd meggyõzõdéssé vált, hogy a politikai intézmények fejlõdése e forma helyett a hatalomnak egyre nagyobb mérvû központosítása felé haladt, dacára annak hogy a távoli és központosított politikai intézmények újra meg újra kudarcot vallottak. Ha a nagy intézmények csõdöt mondtak, a kiutat egyszerûen abban látták hogy még nagyobb intézményeket kell létrehozni. Egyik fontos oka ennek, úgy vélem, az a feltevés, hogy a helyi szintû szabadság nem praktikus és politikailag nem kívánatos. Röviden: minek kísérletezzünk vele, ha úgyis irreális? Hogyan tudnák egy környék lakosai megcsinálni azt amire egy város nem képes?
Ez a vélemény elhamarkodott és tájékozatlanságra vall. Ráadásul sok más politikai döntéshez hasonlóan ellentétes, sõt ellenséges a tudományos megismeréssel és a technikai fejlõdéssel szemben.
Az élelmiszer tekintetében viszont úgy tûnik, szilárd alapja van. Egy városi lakónegyed betongettója aligha lehet alkalmas mezõgazdasági termelésre: Való igaz. A mezõgazdaság szemlátomást összeegyeztethetetlen a várossal. De nem az a kertészet. Lehet-e vajon kertészkedéssel egy lakónegyed számára elegendõ élelmiszert termelni?
A hidropóniás kertészetek (A hidropónia azt jelenti hogy a növények nem hagyományos termõföldbe, hanem vékony homok- vagy finom kavicsrétegbe eresztik a gyökerüket, s vízben oldva kapják tápanyagaikat.) a maguk kis üvegházaiban sokszorta több zöldséget termesztenek, mint a rendes mezõgazdaság. Nevezetes példa volt erre az, amikor tíz acre-nyi területû üvegházakban (kb. 4 hektár) évente kilencszáz tonna zöldséget termesztettek kilogrammonként 50 cent költséggel, amiben benne volt az üvegházak amortizációja, a tengervíz sótalanítása és az adminisztráció is (ez a tengerparti kísérlet Abu Dhabiban, a Perzsa-öböl partján játszódott le). A legérdekesebb tulajdonsága az ilyen eljárásoknak az, hogy kisebb területen is mûködnek, s háztetõ nagyságú üvegházakkal is nagy terméshozamokat lehet elérni a felhasznált férõhelyhez képest. városokban így meg lehet mûvelni a háztetõket, az üres telkeket, sõt. még az utcák középsõ részét is, és bõségesen termelhetünk zöldséget a helyi lakosságnak.
Ez nem jelenti azt, hogy egy lakónegyed nem pótolhatná ki a helyben termelt zöldségeket olyanokkal, amelyeket más, távolabbi közösségek termesztenek. Ellenkezõleg. Ez viszont annyit tesz, hogy egy-egy környék lakosainak természetadta lehetõségük van arra, hogy „külkereskedelemmel" foglalkozzanak.
Marhacsordák nyilvánvalóan nem tarthatók egyik lakónegyedben sem. De csirkét és halat nevelni nagyon jól lehet városban is. A házak alagsorában tömeges, kiváló minõségû fehérjét állíthatunk elõ akvakultúra, vagyis mesterséges körülmények között folyó haltenyésztés révén. A szerzõ és munkatársai egy kísérlet során egy belvárosi ház alagsorában, harmincszor ötven lábnyi területen farostlemez tartályokat állítottak fel, s bennük pisztrángot tenyésztettek kilónként kevesebb, mint két és fél dollár költséggel. Becslésünk szerint egy ilyen berendezés - szabályos üzemeltetés esetén - évente öt tonna halat termelhetne.
A helyi szabadság anyagi vonatkozásainak tárgyalásakor készségesen elismerjük, hogy nem kötelezõ a társadalomnak elfogadnia minden olyan mûszaki újdonságot, amely nemcsak lehetséges, hanem mûködik is. Ez továbbra is politikai és kulturális vita tárgya marad. De az a döntés, hogy elutasítjuk vagy elfogadjuk-e a helyi szintû szabadságot, kétségtelenül valódi. Nem természeti szükségszerûség. A helyi szabadság anyagi alapja létezik.
A hulladék eltakarításával kapcsolatos problémák szintén hozzájárultak ahhoz a feltételezéshez, hogy a helyi szabadságra nincsen anyagi lehetõség. Egy városi szennycsatornarendszer valóban meghaladni látszik egyetlen lakónegyed képességeit. Annyi legalábbis feltételezhetõ - és úgy vélem, joggal -, hogy a lakónegyednek egyesítenie kellene erõit az összes szomszédos lakónegyedekkel, hogy megkettõzzék vagy akár csak fenntartsák a szokványos városi szennycsatornarendszert. És ha már így esett, miért ne engednének szabad utat a „természetnek", miért ne maradnának együtt a többi célok kedvéért is? Minek az izgalom a szabadság miatt? (Erre természetesen az etika felõl kellene válaszolnunk. Jómagam viszont az anyagiakkal folytatom.)
A városi szennycsatornarendszerek pazarlók, fölöslegesek, gyakran veszélyesek, és mûszaki szempontból határozottan elavultak. A lakónegyedeket nem a jelen szükségletei, hanem történeti okok kötik hozzájuk. Elõször is, a hulladék nem probléma, hanem erõforrás. A városi szennycsatornarendszerek ezt egyszerûen nem veszik tudomásul. Elpazarolják a hulladékot. Azok a lakásban mûködtethetõ hulladékfeldolgozó rendszerek, amelyek jelenleg már kaphatók és nem kerülnek többe ezer dollárnál, szagtalan trágyává alakítanak át minden emberi és konyhai hulladékot. Bizonyos típusok közben még némi fûtõgázt is termelnek. (Egy átlagos család a saját hulladékából megtermelhetné azt a gázmennyiséget, amelyre a fõzéshez szüksége van.) Az egyes lakásokra kidolgozott rendszerek között lehetnének olyan feldolgozó üzemek is, amelyek egy egész környéket szolgálhatnának egy alagsori üres lakásban. Abból a pénzbõl, amit a jelenleg meglevõ rendszerek fenntartására, pótlására és bõvítésére költenek, közvetlenül és egyszer s mindenkorra kifizethetnénk azt a végleges megoldást, amelyet a zárt hulladékfeldolgozó rendszer képvisel. (Az esõvizet például, amelyet jelenleg hatalmas csöveken a közeli folyókba vezetnek, tárolni lehetne egy-egy lakónegyed alatt vagy egy mesterséges „tóban".)
A tulajdon összpontosításának szószólói hatalmas, nagy méretû rendszernek képzelik el az iparcikkek gyártását is.
Ez a rendszer csak a szükségleteinkre vonatkozó sajátos feltevések miatt látszik megfelelõnek, melyek szerint gyorsan elavuló és a csomagolást hangsúlyozó termékekre, valamint a divathóbortok sokasodó kacatjaira van szükségünk.
Valójában az iparcikkek gyártása századunkban ugyanazon a technikai változáson ment keresztül, amelyen az összes, tudományos alapon nyugvó tevékenység, s e változás jellemzõje a decentralizáció és a kis méretû egységek térhódítása. Például egy igazán modern, automatikus vezérlésû üzem, amely gépalkatrészek hatalmas választékát állítja elõ, könnyen elhelyezhetõ akármelyik városi lakónegyedben, egy hagyományos hivatali épületben. Az ilyen üzem számítógépeket használ berendezéseinek vezérlésére, és megfelelõen irányíthatják azok a munkások, akiket ott a szomszédban tanítottak erre. A tranzisztorgyártás - az elektronika lelke - kiváló minõségû anyagokat és különleges berendezéseket kíván, ennek ellenére tömegesen termelhetõ kisüzemileg is. A mûanyagok között - amelyek eldobható csomagolóanyagként hírhedtté váltak - egészen kiváló építõanyagok, az acélnál erõsebb szerkezetûek is vannak, s ezek is gyárthatók odahaza. Még az acélgyártásban is határozottan megfigyelhetõ az az irányzat, hogy kezdenek áttérni kisebb méretû berendezésekre.
Nyersanyagokat természetesen rendszerint nem lehet lakónegyedekben - városi lakónegyedekben - bányászni. De a legtöbb nyersanyagot mégis annyira helyhez kötött körülmények között termelik (például a bányában vagy olajkutak csoportjai jóvoltából), hogy azt mondhatjuk: ezek is kis közõsségek tevékenységei, csak éppen azok nagy távolságra vannak.
Ha a nyersanyagokat örökké központi felvásárlóknak és központi kormányzatoknak adják el, akkor ugyanígy örökké távoli lehetõség marad az is, hogy helyi közösségek használják fel saját erõforrásaik gyanánt. Mûszakilag azonban semmi akadálya sincs annak, hogy a nyersanyagokat bányászó közösségek közvetlenül azokkal a feldolgozó üzemekkel kereskedjenek, amelyeket más helyi közösségek vagy azok csoportjai tartanak fenn.
Az energiatermelés nagyon jól idomulhat a helyi közösségek léptékéhez. Bármely belvárosi lakónegyed fûtési és hûtési energiaszükségletének legalább a fele származhat a napenergiából, amelyet hõ alakjában gazdaságosan össze lehet gyûjteni. A napenergiát közvetlenül villamossággá átalakító fényelektromos elemek gyártása terén pedig a közeljövõben várhatóan olyan mûszaki forradalom fog bekövetkezni, amely az eddigi legolcsóbb és legkevésbé központosított energiaforrássá fogja tenni ezeket.
A lakónegyedek belsõ közlekedését általában úgy fogják fel; mint ami csupán a nagyvállalatok - és nem a lakosok - szállítási igényeinek kiterjesztése. Ám ez a két kívánalom különbözõ. Nem szükségszerû azonban, hogy egy helyi közösség teljes közlekedési terét a nagyvállalatok szállítása foglalja el. A lakosok legtöbb útja rövid ideig tart, és eszményien megfelelnek hozzá az elektromos jármûvek. Ezek a jármûvek viszont egyszerû szerkezetûek, és jól idomíthatók a helyi gyártási lehetõségekhez. A General Motors azzal dicsekszik, hogy az általa tervezett úgynevezett Basic Transportation Vehicle (alapközlekedési jármû) összeszerelhetõ egy istálló nagyságú helyen, és a szükséges teljes tõkebefektetés 50000 dollár. A BTV vagy más hasonló jármû, amelyet nem belsõ égésû, hanem villanymotor hajt, kiszolgálhatná bármely amerikai helyi közösség legtöbb közlekedési és szállítási igényét. És meg is épülne helyben.
Az egészségügyben jelenleg dívó irányzat - amely lerombolja a kisüzemi módszerekkel élõ helyi betegellátást a hatalmas oktatókórházi birodalmak kedvéért - azt a látszatot kelti, hogy a helyi egészségügyi ellátás lehetõségén még gondolkodni sem érdemes. Viszont a józan ész azt diktálja, hogy a közönséges egészségügyi problémák többségét valószínûleg az orvosi segédszemélyzet látja el, és hogy a betegséget megelõzõ óvatosság is aranyat ér - ez a helybeli kezelésre összpontosító mozgalom pedig azt mutatja, hogy újabban az egészségügy decentralizálásának irányzata legalább olyan erõs, mint az egészségügyi óriásközpontok kialakításának több nyilvánosságot élvezõ tendenciája. A ritka betegségeket valóban nem lehet megfelelõen kezelni a helyi egészségügyi intézményekben, de az is igaz, hogy a legtöbb ember nem szorul ilyen ellátásra, és ugyancsak kétes értékû gyakorlat az, amely a kevesek igényeiért feláldozza a többség érdekét.
A mai központosított egészségügyi intézmények nagy részét már az is feleslegessé tenné, ha egyszerûen ismét bevezetnék, hogy hívásra az orvos kimegy a beteghez.
A kommunikációs és információs rendszerek már alkatrészei minden olyan technikának, amely vitathatatlanul használható a lehetõ legeldugottabb helyen is. Amerikában szinte minden negyedben találunk megfelelõen képzett, kedvtelésbõl rádiózó szakembereket. A CB-rádiók még demokratikusabbá teszik a rádiós hírközlést. Továbbá, a kis közösséget maga a mérete teszi alkalmassá az érintkezés leghagyományosabb módjaira, amilyenek a hirdetõtáblák, a falragaszok, sõt a kikiáltók és a hangszórós autók. A közösség számára egyszerû körülmények között is lehet újságot készíteni, az anyagokat okosan újra felhasználva vagy éppen helyettesítve (például olyan anyaggal, amely könnyen törölhetõ és újra teleírható), vagy akár elektronikus úton. A helyi közösség nagyjából önellátó lehet még a nyomtatott termékek nyersanyagai tekintetében is. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a közösség vágja el magát ily módon az érintkezés minden más formájától, hanem csak azt állítom, hogy egy helyi közösségben kialakítható a belsõ hírközlés olyan rendszere, amely elégséges a belsõ szabadság célját szolgáló politika megvalósításához, ezenfelül pedig a közösség olyan hírösszeköttetést tarthat fenn más közösségek világával, amilyent akar.
Az információk tárolása és a tárolt információkhoz való hozzájutás a számítógépek jóvoltából ma már egészen kis helyen elfér. A számítógépeket is lehet helyben gyártani, és tökéletesen alkalmasak rá, hogy helyi közösségeket szolgáljanak. S ha ezek bensõségesen ismerik és a kezükben tartják a számítógépet, akkor az inkább szerszám, mint fegyver.
Még a hagyományos információk problémája is - amelyeket a könyvtár testesít meg - megoldható oly módon, amely teljességgel összhangban van a helyi közösség méretével. Hála a rendkívül fejlett - de szerencsére elég egyszerûen és kisipari módon gyártható - mikrokártya-olvasóknak, a Kongresszusi Könyvtár egész tartalma elfér egy akkora hivatali helyiségben, amely nem nagyobb, mint a kutya- és macskaételek részlege valamelyik nagyáruházban.
Mivel a helyi szabadság anyagi alapja az anyagi világban keresendõ, ez a szabadság feltétlenül összefügg a tudománnyal és a technikával. Szerencsére a legtöbb helyi közösségben már sok az olyan lakos, aki érti a tudományos észjárást, és többféle technikában is járatos. Az viszont megint csak puszta vélemény, hogy azok a készségek, amelyekre egy helyi közösségben szûkség van, inkább adminisztratívak, mint gyakorlatiak. A készségeket oly sokáig tekintettük a nagyvállalatok és az állam megvásárolt tulajdonának, hogy sokan egészen újnak, sõt, nyugtalanítónak találják a gondolatot: ezek valójában a hétköznapi emberek hétköznapi képességei, amelyekre a hétköznapi élet tanította õket.
Tény azonban, hogy a legtöbb helyi közösségben vannak mesteremberek, mûszakiak és tudományos képzettségû személyek. Sok mindent elárulna és biztató eredményre vezetne, ha leltárt készítenénk azokról az eszközökrõl és gyakorlati készségekrõl, amelyek a közösség rendelkezésére állnak. Az iskolákban természetesen vannak tudományokat és gyakorlati ismereteket tanító tanárok. De az ilyen közösség életében mindenütt Jelen vannak ezek a készségek - az emberek együtt javítanak, szerelnek dolgokat és így tovább.
Oktalanság feltételezni továbbá, hogy a tényleges tudományos kutatás (amelyhez elsõsorban, mint Albert Einstein mondta, „a végletekig vitt józan ész" szükségeltetik) meghaladná egy helyi közösség lakosainak képességeit. Ha a tudomány „magas" nekik - vagy nekünk -, akkor mi tartozik ránk? Csak a mások véleménye? Csak a dal meg a tánc? Mindenesetre, a helyi szabadság anyagi alapjának tárgyalásakor nem feltételezhetjük, hogy a tudományos megismerést egyszerûen az a hely teszi lehetetlenné az emberek számára, ahol laknak! Ha a helyi közösség történetesen egy egyetem, akkor senki sem lepõdik meg azon, hogy vannak olyanok a környéken, akik értenek a plazma-fizikához. De azon sem kell meglepõdni, hogy tíz háztömbbel arrébb is van valaki, aki meg akarja érteni a plazmafizikát. A probléma nem az, hogy az agyak változnak meg, míg átmegyünk az egyik városrészbõl a másikba, hanem hogy a lehetõségek. És ha egy helyi közösség tudatára ébred annak, hogy szabadsága jórészt az anyagi és természeti világgal kialakított célszerû kapcsolataitól függ, valamint azt is megérti, hogy tudományos ismeretek és politikai döntések közvetítik ezeket a kapcsolatokat, akkor az embereknek nem fog nagy nehézséget okozni, hogy meg is szerezzék azokat az ismereteket, amelyekre szükségük van.
Összefoglalásképp: a helyi szintû szabadság anyagi alapja létezik. A döntés, hogy szabadok legyünk-e a negyedünkben, egyszerûen csak döntés, amely az emberi akarattól függ. A természet nem irtózik a szabadságtól. E tekintetben inkább semleges, s az élet legtöbb formáját az ösztönök és reflexek olyan diktatúrájában fogja össze, amelyben nincs helye a szabadságnak. Az embereknek azonban van választásuk. Az emberek gondolkodnak, elemeznek és szándékosan megváltoztatják környezetüket. Az emberek választhatnak e változtatások között. S a természetben az egyik választási lehetõség a helyi szabadság.