Vissza a
tartalomhoz
Az olvasókönyv elsõ részének végére értünk. Összefoglalásképpen szeretném felidézni, hogy a történelemben létezõ ipari fogyasztói kultúránk kizárólag a logika eszközeivel - számos ok miatt - képtelen felismerni önnön helyzetét önmagából kilépnie lehetetlen, erejébõl pedig - ha jószándékú - legfeljebb foldozgatásra futja. Hitetlensége miatt békében sem becsüli az élõt, háborúban azonban tömeggyilkossá válik, ami egyazon lényeg kifejezõdése különbözõ körülmények között, a két véglet közt az embertelenség százféle árnyalatával. Lényegét lelepleznünk szükséges, de nem elegendõ; ha megtagadjuk azt a történelmi állapotot, amelyben egyetlen élõnek sincs joga, nem léphetünk máshova, csupán afelé, hogy minden élõ jogait szavatoljuk.
Eddig minden világos és ésszerû. A hogyanhoz, a megtagadandók lajstromához érve azonban az eddig éles kép összetöredezik. A vita még tart, a felek nem értenek egyet, és talán nem is fognak. Illich itt következõ írásában például radikálisabb Lovinsnál, mert magát a gazdasági növekedés eszményét támadja meg, míg amaz „mindössze" a hagyományos nagyipart. Mindez azonban újabb kérdéseket vet fel, amelyeket talán nem lesz sportszerûtlen már elöljáróban feltennem.
Illich egyik elképzelése a modern termelõeszközökkel dolgozó „kolostori" gazdaságok, afféle laikus frátriák újjáélesztése. Elfogadom, hogy aggasztják a fejlõdéssel meghatványozódó termelékenység következményei, mégsem tudom, nem a térbõl-idõbõl való kimenekülés iskolapéldája volna-e így tennünk. Mindenekelõtt nem értem, hol és ki gyártaná azokat az eszközöket, amelyekkel megtorpan a kóros gazdasági növekedés, de elég nagy marad ahhoz, hogy a gazda ne sínylõdjék, és úgy érezze, jó cserét csinált. Ehhez csúcstechnológia kell, amire a kolostor nem képes. A jól járt kevesek meg a pórul járt sokak ütközése azonfelül elnyomók és elnyomottak szembenállását konzerválná, más szereposztásban.
Továbbá: a gazdasági növekedésrõl a közeljövõben lemondanunk azt is jelentené, hogy cserbenhagyjuk mindazokat, akiket a mi nevünkben éheztettek, fosztottak ki, és akiknek legalább a nyomorát kötelességünk megszüntetni, mielõtt visszatérnénk a magunk gyönyörûségére végzett munka paradicsomába.
A volt gyarmatok a mai napig nem kapták meg a javaikon meghízott fejlett országoktól azt a történelmi jóvátételt, amely erkölcsileg és anyagilag igazságosan megilletné õket. A leghelyesebb az volna, ha a gazdasági növekedés ezt a számlát egyenlítené ki, mielõtt leáll, ha adósságtörlesztés gyanánt az elsõ világ ahhoz segítené hozzá a harmadikat, amit Illich a fejlett országoknak ajánl: az önellátáshoz. Mert az igazi adósok a mai hitelezõk
Hallgassuk meg tehát, hogyan beszél a társadalmi döntés három dimenziójáról esszéjében, amelynek címe: Laikusok forradalma.
***
Hogy hová vezetett az önálló gazdálkodás elleni háború azt legjobban az úgynevezett „fejlõdés" tükrében láthatjuk. Az 1960-as években a „fejlõdés" olyan rangra tett szert, amely vetekedett a „szabadságéval" és az „egyenlõségével". Más népek fejlõdésérõl gondoskodni a gazdagok kötelessége és feladata lett. A fejlõdést építési programként írták le - fehérek és feketék, sárgák és rézbõrûek mind „nemzetépítésrõl" beszéltek, s tették ezt pironkodás nélkül. E társadalmi mérnökösködés közvetlen célja az volt, hogy a gépek és berendezések kiegyensúlyozott rendszerét beszereljék egy olyan társadalomba, amely ezekkel még nem rendelkezett: hogy több iskolát, több modern kórházat, nagyobb autópályákat, új gyárakat, távvezetékeket építsenek, s hogy egyidejûleg kineveljék azt a lakosságot, amely kívánja és kezelni is tudja ezeket az eszközöket.
Ma már gyermetegnek tûnik ez a tíz évvel ezelõtti erkölcsi parancs, s kevés gondolkodó fõ van, aki ilyen instrumentalista képet alkotna magának a kívánatos társadalomról. Két ok változtatta meg az emberek gondolkodását; elõször is, a nemkívánatos mellékhatások (az úgynevezett externáliák) felülmúlják a hasznot. Az iskolák és kórházak olyan adóterhet rónak a társadalomra, amilyent egyetlen gazdaság sem tud elviselni. Az autópályák nyomán elburjánzó lakatlan elõvárosok tönkreteszik a városi és falusi tájat. A Sao Paolo-i mûanyagvedrek könnyebbek és olcsóbbak, mint amelyeket hulladékvasból készít a nyugat-brazíliai bádogos. De az olcsó mûanyag füstje újmódi kísértetként kezd lebegni a táj fölött, és sajátos nyomot hagy a környezetben. A régi mesterség megsemmisítése és ezek a mérgek elkerülhetetlen melléktermékek, amelyeket még sokáig nem fog elkergetni semmiféle ördögûzés. Az ipari hulladéktemetõk egyszerûen túl sokba kerülnek, többe, mint amennyit a vödrök érnek. Gazdasági tolvajnyelven: az „externális költségek" nemcsak a mûanyag vödör gyártásából származó hasznot múlják felül, hanem a gyártási folyamat során kifizetett béreket is.
Ám ezek a nemkívánatos velejárók csupán csak az egyik tétele annak a számlának, amelyet a fejlõdésért fizetnünk kell. A másik a romboló termelékenység. Az említett velejárók olyan költségek, amelyek meghaladják a fogyasztó által fizetett árat, és amelyeket a fogyasztónak, másoknak, vagy a késõbbi nemzedékeknek kell viselniök. A romboló termelékenység viszont az az újfajta csalódás, amely éppenséggel a megvásárolt áru használata „folytán" éri a fogyasztót. Ez a belsõ, romboló vonás - a modern intézmények elkerülhetetlen sajátja - állandó csalódást okoz azoknak a szegényebb rétegeknek, amelyek valamennyi intézmény ügyfeleinek többségét teszik ki.
A gazdaság valamennyi ágazata létrehozza a maga sajátos és paradox ellentmondásait. Szükségképpen mindegyik épp az ellenkezõjét valósítja meg annak, amiért létrehozták. A közgazdászok, ámbár egyre jobban értenek ahhoz, hogy megmondják a külsõ mellékhatások pénzben kifejezett költségét, eme negatív belsõ hatásokkal nem tudnak mit kezdeni, és mérni sem tudják a kényszerûségbõl használt szolgáltatások okozta elkerülhetetlen sérelmeket, ami nem egyszerûen a szolgáltatás ára.
Az iskolarendszer a legtöbb ember számára bizonyítvánnyal igazolt lefokozássá teszi az öröklött különbségeket. Az intézményesített orvoslás olyasmire éhezteti rá az embert, ami már korántsem hasznos, nem is lehetséges, ezenkívül aláássa azt a szerves ellenállóképességet, amelyet a józan ész egészségnek nevez. Az utazás, amely a nagy többség számára a csúcsforgalom idejére szûkül, növeli a közlekedés rabságában töltött idõt, viszont csökkenti az egyén mozgékonyságát és a különbözõ helyek kölcsönös megközelíthetõségét. Az oktatási, egészségügyi és egyéb jóléti hatóságok jóvoltából az ügyfelek többsége számára elérhetetlenné váltak azok a célok, amelyekért ezeket a vállalkozásokat létrehozták és pénzelték. Az intézményesített sérelem - amely a muszáj-fogyasztásból következik - összeáll az új mellékhatásokkal. Mindez szemételtakarító és javító szolgáltatásokért kiált, elnyomorítja, sõt, agyonnyomja az egyéneket és közösségeket, osztályuk szerint. A reményvesztettség, az önálló képességek elsorvasztásának és tönkretételének sajátosan modern formái minden hitelüktõl megfosztják azokat, akik a kívánatos társadalom fõ ismérvének a mûködésre kész termelõkapacitás nagyságát akarják feltüntetni.
A legirigyeltebb kiváltság többé nem az, ha valaki holmi újabb módon lakathatja jól magát, hanem ha képes védekezni a fejlõdés káros hatásai ellen. Befutott embernek számít, aki nem a csúcsforgalom idején közlekedik, aki jobb iskolába járt, aki nem kórházban, hanem otthon hozza világra gyermekét. Ritka és különleges tudás birtokosának tekintik azt, aki betegségében meg tud lenni orvos nélkül; szerencsés és gazdag, aki tiszta levegõt szívhat, és semmiképpen sem szegény, aki maga építi fel saját vityillóját. Ma az alsóbb osztályok azokból állnak, akik kénytelenek fogyasztani a romboló árucsomagokat és szolgáltatásokat, amelyeket önjelölt gyámjaik sóznak rájuk; a kiváltságosok pedig azok, akik megtehetik, hogy visszautasítsák valamennyit. Új szemlélet kristályosodott ki tehát az utóbbi években: az a felismerés, hogy az ökológiai korlátok miatt az igazságos fejlõdés lehetetlen, sokunkkal megértette, hogy ha volna is igazsággal párosuló fejlõdés, akkor sem kérnénk belõle, és nem javasoljuk másoknak sem.
Tíz éve még hajlamosak voltunk a politikai szférában hozott társadalmi döntéseket különválasztani a szakemberekre bízott mûszaki döntésektõl. Úgy gondoltuk, hogy a társadalmi döntéseknél a célokra, a technikaiaknál az eszközökre kell inkább ügyelnünk. Véleményünket a kívánatos társadalomról egy jobbról balra tartó mércén mértük: itt kapitalista, odaát szocialista „fejlõdés". A „hogyan" kérdését a szakemberekre hagytuk.
Ám a politikának ez az egydimenziós modellje immár a múlté. Azon kívül, hogy „ki mit kap", ma két új döntési terület is a laikusok ügye lett: egyrészt a laikusnak is joga van beleszólni, milyen az alkalmas termelési eszköz, másrészt rá tartozik a növekedés és a szabadság közti viszony kérdése. Ennek eredményeképp a választási lehetõségeknek három, egymástól független kategóriája alakult ki, amelyek a politikai döntések három, egymásra merõleges tengelyét alkotják.
Az x tengelyre teszem a társadalmi rangsorral, a politikai hatalommal, a termelõeszközök tulajdonával és az erõforrások elosztásával kapcsolatos kérdéseket, amelyek tekintetében rendszerint jobboldali és baloldali nézetekrõl szoktak beszélni. Az y tengely a „durva" és „szelíd" technikák közti választást ábrázolja, ám e kifejezések jelentését nem szûkítem csupán az atomenergia helyeslésére vagy elutasítására, hanem sokkal tágabb értelemben használom: a szelíd és durva technikák léte nemcsak az árukat, hanem a szolgáltatásokat is érinti.
A döntések harmadik típusát a z tengelyre helyezem. Itt nem kiváltságokról és nem is különféle technikákról van szó, hanem az emberi kielégülés természetérõl. A két véglet jellemzésére Erich Fromm kategóriáit fogom alkalmazni. A tengely alsó végére azt a társadalmi szervezetet teszem, amely a birtoklásban, a felsõ végére pedig azt, amely a tevékenységben keresi a belsõ békét. Alulra került tehát az árukban bõvelkedõ társadalom, ahol a szükségleteket mindinkább a szakemberek által megtervezett, receptre felírt és irányításukkal gyártott árucsomagokkal és szolgáltatásokkal azonosítják. Ez a társadalmi eszmény annak a felfogásnak felel meg, amely szerint az emberiség a határhasznosság szempontjait követõ egyénekbõl áll: ez az ideál Mandeville-tõl kezdve Smithen és Marxon át Keynesig fejlõdött, és jellemzésére Louis Dumont a homo economicus kifejezést használta.
A z tengely másik végére - legyezõszerûen - azoknak a társadalmaknak a változatos sokaságát helyezem, amelyekben a létezés a létfenntartás különféle formái köré szervezõdik. A maga módján minden ilyen társadalom legfeljebb kétkedve tekinthet a növekedés „jótéteményeire". Ezekben az új társadalmakban, amelyekben modern eszközök könnyítik meg a használati érték létrehozását, az árucikkeket és általában az ipari termelést csak annyira becsülik, amennyire az az önálló termelés erõforrása vagy eszköze. Ezért a társadalmi eszmény a homo habilis, a boldogulni képes ember, beleértve, hogy mindenki másképpen ért ahhoz, hogyan birkózzon meg a valósággal, s ennyiben a homo habilis ellentéte a homo economicusnak, aki tulajdon szabványosított szükségleteitõl függ. Ezekben a társadalmakban azoknak, akik függetlenségüket és a saját életformájukat választják, nagyobb örömöt jelent megtermelni és elkészíteni a dolgokat a maguk javára, mint rabszolgák vagy gépek munkájából élni. Ezért itt minden kulturális terv szükségképpen szerény. Amennyire csak lehet, mindenki az önellátás felé halad, maguk állítják elõ, amit csak tudnak, feleslegeiket elcserélik a szomszédaikkal, és hacsak nem lehetetlen, kerülik a bérmunka termékeit.
A mai társadalmak formáját az határozza meg miféle döntések születnek nap nap után e három független tengely mentén. És a politikai berendezkedés hitele attól függ, milyen mértékû a közösség részvétele a döntésekben mindhárom tengelyen. Egy-egy társadalom nemzetközi hatását remélhetõleg az fogja meghatározni, hogy a maga egyszerûségében, társadalmi kifejezõdésében mennyire szép. A gazdasági mutatók versenyét az esztétikai és etikai példa válthatja fel. Más út nincs is. A kereskedelmi hirdetés módszerével nem terjeszthetõ el az életmód, amelyet az egyszerûség, a szerénység, a kemény munka és a kis méret jellemez. Ily módon szegény és gazdag társadalmak a történelemben elõször indulnának egyenlõ esélyekkel. De ahhoz, hogy ez így legyen, elõbb annak a jelenlegi gondolkodásnak kell megváltoznia, amely az északi és déli országok viszonyát csupán a fejlõdés szempontjából szemléli.
Felül kell vizsgálnunk egy másik, korunkban szintén nagy tekintélynek örvendõ társadalmi célt is: a teljes foglalkoztatottságot. Tíz évvel ezelõtt a fejlõdéssel és a politikával kapcsolatos állásfoglalások a, mainál egyszerûbbek voltak; a munkára vonatkozó nézeteket a nemi megkülönböztetés és bizonyos együgyûség határozta meg. A munkát az állással azonosították, tekintélyes állásokhoz pedig csak férfiak jutottak.
A munkaidõn túl végzett, úgynevezett „árnyékmunka" elemzése tabu volt. A baloldal a primitív újratermelés maradványának tekintette, a jobboldal pedig szervezett fogyasztásnak, de abban mindenki egyetértett, hogy a fejlõdéssel ez a munkafajta kivész. A küzdelem célja az volt, hogy több legyen a munkaalkalom, egyenlõ munkáért egyenlõ bért kapjanak az emberek, hogy többet fizessenek minden munkáért, s ez a küzdelem a politika és a közgazdaságtan érdeklõdésén túlra, rejtett zugokba szorított vissza minden olyan tevékenységet amit az ember nem a munkahelyén végzett.
Újabban a feministák kezdték vizsgálni azt a meg nem fizetett értéket, amellyel elsõsorban a nõk járulnak hozzá az ipari gazdaság mûködéséhez és az „újratermelést" a termelés kiegészítõjeként emlegetik. Náluk is nagyobb hangjuk van azoknak a botcsinálta radikálisoknak, akik arról szónokolnak, hogyan lehetne új módon teremteni hagyományos munkaalkalmakat, új módon elosztani a rendelkezésre álló munkahelyeket, és fizetett tevékenységgé változtatni a házimunkát, a nevelést, a szülést meg az ingázást. Ilyen követelésekkel szembesítve, a teljes foglalkoztatottság mint társadalmi cél éppoly kétes értékû, akár a fejlõdés.
Új szereplõk kerülnek rivaldafénybe, akik magának a munkának a természetét teszik kérdésessé, amikor az iparilag szervezett munkát - akár meg van fizetve, akár nincs - megkülönböztetik a megélhetés olyan módjaitól, amelyek nem esnek az ipari foglalkoztatás fennhatósága, sem a szakemberek gyámkodása alá. Az õ elgondolásaik teszik fel a fõ kérdéseket a függõleges tengelyen. Elfogadjuk, avagy elvetjük-e azt a képet, hogy az ember a növekedés bolondja? Ettõl függ, hogy sajnálatos balszerencsének vagy hasznos lehetõségnek, átoknak vagy jognak tekintjük-e a munkanélküliséget, a valódi szabadságot arra, hogy bértõl-fizetéstõl függetlenül dolgozzunk.
Az árutermelõ társadalomban az alapvetõ szükségleteket a bérmunka termékei lakatják jól, legyen bár az a lakás vagy az oktatás, a közlekedés vagy a gyermekszülés. Az az etika, amely ezt a társadalmat hajtja, a bérért vagy fizetésért vállalt munkát igazolja, és lenézi azokat, akik a maguk lábán próbálnak megállni. A bérmunka térhódításának azonban más eredménye is van: két, egymással ellentétes tevékenységre osztja fel a meg nem fizetett munkát, az ipari munka és a szolgáltatások meg nem fizetett kiegészítésére és az önellátás munkálataira, amelyek kívül esnek az ipari rendszeren.
Ha a z tengely mentén választva nem tisztázzuk és nem használjuk ezt a megkülönböztetést, akkor egy elnyomó, ökológiailag szabályozott jóléti társadalomban elterjedhet a szakemberek által irányított, meg nem fizetett munka. A legkirívóbb példa erre a nõk rabszolgasága a háztartásban.
A házimunkát nem fizetik. De a mai házimunka nem is létfenntartó tevékenység abban a hagyományos értelemben, ahogyan a nõk által végzett munka nagy része az volt, mikor még az egész háztartás jelentette azt a környezetet és azokat az eszközöket, ahol és amelyekkel az asszonyok a férfiakkal együtt elõteremtették a család szinte egész megélhetését. A modern házimunka szabványos tevékenység, ipari áruk határozzák meg, a termelést hivatott segíteni, és a nemükre jellemzõ módon végeztetik a nõkkel, hogy a szülés, a megifjítás és a bérmunkás késztetésének szerepébe kényszerítsék õket. A házimunka - amint erre a feministák rámutattak - csupán annak a termetes árnyékgazdaságnak az egyik kifejezõdése, amely a bérmunka térhódításával annak szükségszerû kiegészítéseként mindenütt kialakult az ipari társadalmakban. Ahogy az önellátó tevékenység ritkulni kezd, a házimunkához kezd hasonlítani valamennyi fizetetlen tevékenység. A növekedésnek szentelt munka elkerülhetetlenül a tevékenységek szabványosításához és a szakemberek irányításához vezet, akár jár érte fizetség, akár nem.
A munka ellenkezõ felfogása uralkodik ott, ahol a közösség életmódjának középpontjában az önellátó gazdálkodás áll. Itt arra törekszenek, hogy a fejlõdést visszájára fordítsák, hogy a fogyasztási cikkeket a személyes cselekvés, az ipariakat pedig az úgynevezett társas (konviviális) eszközök váltsák fel. Itt egyaránt hanyatlásnak indul a bérmunka és az „árnyékmunka", mivel termékeiket, az árukat és a szolgáltatásokat elsõsorban az alkotó tevékeny-ség eszközeként, nem pedig célként, a kötelességtudó fogyasztás tárgyaként fogják fel. Itt többre becsülik a gitárt a hanglemeznél, a könyvtárat az iskolánál, a ház mögötti konyhakertet az élelmiszeráruház választékánál. Minden munkás ura a maga termelési eszközeinek; ez határozza meg valamennyi vállalkozás horizontját, ami szükséges feltétele a közösségi termelésnek és annak, hogy minden munkás egyénisége kibontakozzék.
Ez a termelési mód létezhet a rabszolgaság, a jobbágyság és a függõség egyéb viszonyai között is. De csak akkor virágzik, csak akkor szabadulnak fel a benne rejlõ erõk, csakis akkor ölti fel megfelelõ és klasszikus formáját, ha a munkás a birtokosa eszközeinek és erõforrásainak, amelyekkel szabadon rendelkezik: a kézmûves csak akkor remekel. Ez a mód pedig csupán azokon a határokon belül tartható fenn, amelyeket a természet szab meg a termelésnek és a társadalomnak. Itt a hasznos tevékenységet lehetõvé tevõ munkanélküliséget becsülik sokra, a bérmunkát pedig, bizonyos határok között, mindössze megtûrik.
A fejlõdés kilátásait könnyebben utasítják el azok, akik 1949. január 10-én már felnõttek voltak. E szó mai jelentésével legtöbben ezen a napon találkoztunk elõször, amikor Truman elnök bejelentette: az Egyesült Államok akkor ad gazdasági segítséget a fejlõdõ országoknak, ha azok megkönnyítik a magántõke behatolását. Csak ettõl a naptól kezdtük a „fejlõdés" szót „ az élõvilág fajai mellett - emberekre, országokra és gazdasági stratégiákra alkalmazni. Azóta valósággal elárasztottak bennünket a fejlõdés-elméletek, amelyek kulcsfogalmaiból - „növekedés", „utolérés", „modernizáció", „imperializmus", „dualizmus", „függés", „alapvetõ szükségletek", „a technika átadása", „világrendszer", „autochton iparosodás", „ideiglenes szétkapcsolás" - ma már a furcsaságok egész gyûjteményét lehetne összeállítani.
Mindegyik rohamnak két szakasza volt. Elõször mindig a gyakorlati emberek jelentek meg, akik a szabad vállalkozás és a világpiacok fontosságát hangsúlyozták, azután léptek színre a politikusok, akik ideológiáról és forradalomról beszéltek. Az elméleti szakemberek tonnaszámra gyártották a recepteket - és a karikatúrákat egymásról. S a papírhegyek teljesen eltakarták a közös feltevéseket. Most viszont itt az ideje, hogy kiássuk azokat a rejtett axiómákat, amelyeken maga a fejlõdés elképzelése alapul.
A fejlõdés fogalma lényegében azt jelenti, hogy az általános hozzáértést és a szívesen végzett önellátó tevékenységet felváltja az áruk használata és fogyasztása; a bérmunka egyeduralma; a szükségleteket azonosnak tartják azokkal a javakkal és szolgáltatásokkal, amelyeket szakemberek irányításával termelnek tömegesen; végül az egész környezetet olymódon szervezik újjá, hogy a tér, az idõ, az anyagok és a tervezés mind az árutermelést és a tömegfogyasztást támogassa, miközben megfosztják rangjuktól vagy megbénítják azokat a tevékenységeket, amelyek használati értéket hoznak létre és közvetlenül hasznosak. S az ilyen homogén változásokat és folyamatokat világszerte elkerülhetetlennek és jónak tartják.
A nagy mexikói festõk drámaian alkották meg a tipikus alakokat, még mielõtt az elméletiek felvázolták volna a fejlõdés színpadát. Falfestményeiken az eszményi férfit a munkaruhában gépe mögött álló munkás vagy a fehér köpenyben mikroszkópja fölé hajló tudós testesíti meg. Ez a férfi vág alagutat a hegyeken át, vezet traktort, fût hatalmas kazánokat. A nõk csak megszülik, táplálják és tanítják õt. Kiáltó ellentétben az önellátó azték gazdálkodással, Rivera és Orozco az ipari munkát mutatja be az élethez és az élet lehetséges örömeihez szükséges javak egyetlen forrásaként.
Ám napjainkban fakulni kezd az ipari ember eszménye. Gyengülnek a tabuk, amelyek eddig védelmezték. A bérmunka örömét és méltóságát magasztaló szólamok üresen konganak. Kiderült, hogy a munkanélküliség - ezt a kifejezést 1898-ban használták elõször az állandó jövedelemmel nem rendelkezõk megjelölésére - az emberek többségének mindennapos állapota az egész világon, még az ipari fellendülések idején is.
Különbözõ csoportok különféleképpen próbálnak szembeszállni a fejlõdéssel. Az Egyesült Államokban legalább négymillióan élnek kicsiny és erõsen különbözõ közösségekben, és legalább hétszer annyian vannak azok, akik egyénileg rokonszenveznek a fejlõdést ellenzõ értékekkel. Ez utóbbiak közé tartoznak a nõgyógyászat alternatíváját keresõ asszonyok; az iskola lehetõségeit kutató szülõk; a vízöblítéses WC utódját próbálgató házépítõk; az ingázás helyett megélhetésüket a környéken elõteremtõk; meg akik bevásárlás helyett egymás közt csereberélik az élelmiszereket.
Trivandrumban, Dél-Indiában láttam a legsikeresebb példáját annak, hogy egy sajátos árufajta, az intézményes és bizonyítványt adó oktatás pótszerét megtalálják. Ezerhétszáz faluban létesítettek könyvtárakat, mindegyikben legalább ezer kötettel. Ez a legszerényebb felszerelés, ami ahhoz kell, hogy egy falu teljes jogú tagja legyen a hálózatnak, és csak addig õrizheti meg tagságát, amíg évente legalább háromezer kötetet kölcsönöz is. Nagy örömmel láttam, hogy legalább Dél-Indiában sikerült az iskolákat a falvak által fizetett, falusi könyvtárak kiegészítõivé változtatni, miközben másutt a könyvtárak általában csak a tananyag lerakatai, amelyek hivatásos tanárok irányítása alatt mûködnek.
E kísérleteken kívül a fejlõdés ellenzõi igénybe vesznek jogi és politikai eszközöket is. Tíz évvel ezelõtt senki sem látta elõre a politikai magatartásnak ezt a megváltozását, s a hatalmon levõk közül sokan még ma sem ismerik el e magatartás törvényes voltát. Mindezek a lentrõl eredõ kezdeményezések és tettek nem csupán a legfrissebb fejlesztési programokkal szállnak szembe, hanem a nemzeti haladás sokkal lényegesebb és gyökeresebb eszméjével is. Ebben a kritikus pillanatban tehát a történész és a filozófus feladata az, hogy a források tisztázásával kibogozza azt a folyamatot, amely a nyugati szükségletek kialakulásához vezetett. Csak így érthetjük meg, hogy ez a látszólag annyira felvilágosult eszme hogyan vezethetett ilyen szörnyû kizsákmányoláshoz.
A szükségletekbe vetett hit mögött a haladás fogalma rejlik, amely 2000 éve jellemzõje a nyugati gondolkodásnak, s amely a klasszikus Róma bukása óta határozza meg a Nyugat viszonyát a kívülállókhoz. A társadalmak nemcsak isteneikben tükrözõdnek vissza, hanem abban a képben is, amelyet a határaikon túl élõ idegenekrõl alkotnak maguknak. A Nyugat a ,.mi" és az „õk" merev, az ipari társadalomra jellemzõ szembeállítását vitte külföldre. Önmagunknak és másoknak ez a sajátos felfogása ma már az egész világon elterjedt, egy Európából kiindult egyetemes küldetés gyõzelmeként. Hogy felfogjuk ezt a veszélyt, elõször a fejlõdés fogalmának lépcsõzetes átváltozását kell megértenünk.
Minden közösség jellegzetesen viselkedik az idegenekkel szemben. A kínaiak például nem tudtak anélkül beszélni róluk és a dolgaikról, hogy ne illették volna õket valami becsmérlõ jelzõvel. A görög számára az idegen vagy vendég volt, aki a szomszéd poliszból érkezett, vagy barbár, nem teljes értékû ember. Rómában a barbárok polgárai lehettek a városnak, de az idegenek asszimilálását Róma sohasem tekintette szándékának, sem küldetésének. Csak az ókor végén, a nyugati egyház megjelenésével kezdenek az idegenre úgy tekinteni, mint szükséget szenvedõ lényre, akit be kell vonni a közösségbe. Az idegen mint erkölcsi teher felfogása a nyugati társadalomnak lényegi alkotóeleme lett; amit Nyugatnak nevezünk, nem jött volna létre enélkül a külvilágnak szánt egyetemes küldetés nélkül.
Az idõk folyamán változott és más-más formát öltött a segítségre szoruló kívülálló alakja. Az ókor vége felé a barbár átváltozott pogánnyá - ezzel megkezdõdött a második szakasz a „fejlõdés" felé vivõ úton. A pogány a meg nem keresztelt ember volt, akit azonban a természet arra rendelt, hogy keresztény legyen. Az egyház tagjainak kötelessége volt, hogy a keresztség révén a pogányokat a kereszténység közösségébe bevezessék.
A kora középkorban Európa legtöbb népe már megkeresztelkedett, ha esetleg nem is tért meg valamennyi. Azután megjelentek a mohamedánok. A gótokkal és a szászokkal ellentétben a mohamedánok egyistenhívõk voltak, akik buzgón imádkoztak, s ellenálltak a térítésnek. Ezért az idegenek leigázásának és oktatásának a keresztségen kívül ki kellett találni egyéb indokait is. A pogány átváltozott hitetlenné, s a metamorfózisok sorában ezzel megkezdõdött a harmadik szakasz.
A középkor vége felé ismét megváltozott az idegenrõl alkotott kép. A mórokat elûzték Granadából, Kolumbusz áthajózott az óceánon, a spanyol korona pedig átvette az egyház sok funkcióját. A hitet fenyegetõ hitetlen képzetét felváltotta a humanista nyesegetõ tevékenységére veszélyes vadember.
Az is ekkor történt elõször, hogy gazdasági fogalmakkal írták le az idegent. A szörnyetegekkel, majmokkal és vademberekkel foglalkozó tanulmányokból tudjuk, hogy ez idõ szerint az európaiak úgy látták: a vadembernek nincsenek szükségletei. E független vonás nemességet kölcsönzött neki, egyben azonban kudarccal is fenyegette a gyarmatosító és pénzsóvár politikát. Hogy szükségleteket tulajdoníthassanak a vadembernek, elõbb át kellett változtatni õt bennszülötté, s ez jelenti az ötödik szakaszt. A spanyol bíróságok, hosszas mérlegelés után, úgy döntöttek, hogy legalább az Újvilágban élõ vadembernek van lelke, minélfogva emberi lénynek számít.
A bennszülöttnek, a vademberrel ellentétben, vannak szükségletei, de eltérõek a civilizált ember igényeitõl. Szükségleteit meghatározza az éghajlat, a faj, a vallás és a gondviselés. Adam Smith még foglalkozik a bennszülött szükségleteinek rugalmasságával. Amint Gunnar Myrdal megjegyezte, mind a gyarmatosítás igazolásához, mind a gyarmatok igazgatásához szükség volt a csak bennszülött szükségletek kigondolására. Négyszáz éven keresztül a fehér ember vállalt terhe volt a bennszülöttek kormányzása, az oktatásuk és a javukra gyakorolt kereskedelem.
Valahányszor a Nyugat új álarcba bújtatta az idegent, eldobta a régit, mert felismerte benne önmagáról alkotott régebbi felfogása karikatúráját. A természettõl fogva keresztény lelkû pogány át kellett, hogy adja a helyét a makacs hitetlennek, hogy a kereszténység megindíthassa a keresztes hadjáratokat. A vadembert azért kellett megteremteni, hogy igazolni lehessen a világi humanista nevelés szükségességét. A képmutató gyarmati uralom lehetetlen lett volna a bennszülött fogalma nélkül. A Marshall-terv születésének idejére azonban - amikor a multinacionális vállalatok már javában terjeszkedtek, s a nemzetek feletti tanítók, gyógykezelõk és tervezõk határtalan becsvággyal láttak munkához -, a bennszülöttek mérsékelt szükségletei gáncsolni kezdték a növekedés és haladás ügyét.
A bennszülötteknek ezért át kellett változniok „gyengén fejlett" népekké, s ezzel elérkeztünk a kívülállóról vallott nyugati felfogás jelenlegi, hatodik szakaszához. Így a gyarmatok felszabadulása egyben az áttérés folyamata lett: ez a folyamat nem más, mint a nyugati önfelfogás, a homo economicus, illetve legszélsõségesebb formájának, a homo industrialisnak az elfogadása világszerte, az összes szükséglet árukkal történõ meghatározása. Húsz év sem kellett hozzá, hogy kétmilliárd ember nyilvánítsa magát „gyengén fejlettnek". Élénken emlékszem az 1963-as riói karneválra, az utolsóra a junta hatalomátvétele elõtt. A díjnyertes szamba motívuma a „fejlõdés" volt, s a táncosok a „fejlõdés" szót kiáltozták, miközben a zene hangjaira keringtek.
Az egy fõre jutó kiugró energiafogyasztáson és a szakemberek mindenre kiterjedõ gondoskodásán alapuló fejlõdés a legártalmasabb a Nyugat misszionárius törekvései között. Olyan terv ez, amelyet egyrészt az ember uralta természet ökológiailag tarthatatlan elképzelése tüzel, másrészt az az emberre ártalmas törekvés, hogy szakosodott szolgáltatásokkal teli steril kórtermek feledtessék a kultúra fészkeit és zugait. Az újszülötteket okádó és haldoklókat elnyelõ kórházak, az iskolák, amelyek csupán arra jók, hogy munka elõtt, mellett és után elfoglalják a munkanélkülieket, a toronyházak, ahol a bevásárlóközpontba tett két kiruccanás között tárolják az embereket, a garázsokat összekötõ autópályák: mindez együtt sajátos mintává áll össze, amelyet a fejlõdés múló dáridója tetovált bele a tájba.
Ezek az intézmények - amelyeket csecsemõmódra tartott embereknek terveztek, olyanoknak, akiket életfogytiglan cuclisüvegbõl táplálnak, tolóágyon gurítanak a kórházból az iskolába, onnan a hivatalba, onnan meg a stadionba - most már kezdenek éppoly visszásan hatni, mint a katedrálisok, azzal a számottevõ különbséggel, hogy ezeken semmit nem tesz jóvá az esztétikai kellem.
Ökológiai és antropológiai realizmusra van most szükség - és óvatosságra. A „szelíd technika" népszerûvé vált jelszava kétértelmû, a jobboldal és a baloldal egyaránt kisajátítja. A szelíd technika az y tengelyen éppúgy alapja lehet valamiféle fogyasztói paradicsomnak, mint a független tevékenységek sokféleségének. Könnyen világra segítheti odahaza a gondoskodó társadalomnak, külföldön pedig a misszionárius buzgóságnak valamilyen új válfaját.
Amory Lovins például azt állítja, hogy jelenleg a további növekedés a szelíd technikákra való gyors áttéréstõl függ. Szerinte csak így lehetséges, hogy a következõ 20-30 évben a gazdag országokban kétszeresére, a szegényekben pedig háromszorosára nõjön a reáljövedelem. Csakis az ásványi tüzelõanyagokról a napenergiára való átállással lehet annyira csökkenteni a termelés külsõ mellékhatásait, hogy hasznos célra fordíthassuk azokat az erõforrásokat, amelyeket jelenleg szemét gyártására és eltakarítására pazarlunk. Egyetértek. Ha azt akarjuk, hogy növekedés legyen, akkor Lovinsnak igaza van; a szélturbinák biztonságosabb befektetés, mint a fúrótornyok. De a szelíd technikák és energiaforrások a hagyományos jobboldal és baloldal, a menedzser-demokraták vagy az ellentmondást nem tûrõ szocialista bürokraták kezében egyaránt arra szolgálnak, hogy parancsuralmukat kiterjesszék, szabványosított árukkal és szolgáltatásokkal lakassák jól a terjeszkedõ szükségleteket", mert napjainkban úgy tûnik, hogy a XVIII. század liberális, egyenlõségelvû utópiája - melyet a XIX. század szocialistái is átvettek, és az ipari társadalom eszményének nyilvánítottak -, csak a szelíd technikák segítségével és önerõbõl valósítható meg. Demokráciák és diktatúrák számára egyaránt ezek képviselik a haladás eszközét.
Tehát a szelíd stratégia vezethet a társas (konviviális) társadalom felé, amelyben az emberek úgy szerelkeznek fel eszközökkel, hogy a maguk erejébõl csinálják meg mindazt, ami a létfenntartásukhoz szükséges vagy gyönyörûséget szerez nekik; illetve egy olyan társadalomhoz, amelyben új módon hat az árucikkektõl való függés, és amelyben a teljes foglalkoztatottság mint cél a fizetett vagy nem fizetett tevékenységek politikai irányításával egyenlõ. Hogy a „fejlõdés" és a „teljes foglalkoztatottság" új formái felé vezet-e a „baloldali" avagy „szelíd" stratégia, vagy pedig egészen másfajta társadalom felé, az attól függ, milyen alternatívát választunk a z-tengelyen a „birtoklás" és a „létezés" között.
Láthattuk, hogy valahányszor kitágul a bérmunka szférája, mindannyiszor megnyúlik az árnyéka, az ipari jobbágyság is. Mind ez a gyakorlat, a termelés uralkodó formája, mind pedig a házimunka, a bérmunka ingyen kiegészítésének eszményi típusa olyan tevékenységi formák, amelyekhez hasonlót nem ismer sem a történelem, sem az antropológia.
E tevékenységi formák csak akkor kezdtek virulni, amikor az abszolutista, késõbb pedig az ipari állam lerombolta az önellátó gazdálkodás társadalmi feltételeit. Akkor terjednek el, amikor társadalmilag vagy jogilag lehetetlenné válnak a változatos, kicsiny, laikus közösségek; és olyan világba torkollanak, amelyben az egyének holtukig az oktatástól, az egészségügyi szolgáltatásoktól, a szállítástól és azon többi árucikktõl való függésben élnek, amelyekkel az ipari intézmények etetõgépei látják el õket.
A szokványos közgazdaságtudomány az ipari korszak e két, egymást kiegészítõ tevékenysége közül eddig csak az egyikkel foglalkozott. A gazdasági elemzés középpontjában a munkás mint munkabért keresõ termelõ állt. Azok az árucikkekért végzett tevékenységek, amelyekkel az alkalmazásban nem állók csereberélnek, a közgazdaságtan reflektorfényén kívül estek és árnyékban maradtak. Az elemzõk nagyvonalúan nem törõdtek azzal, amit a nõk vagy gyermekek mûvelnek. vagy amivel a férfiak foglalkoznak „munkaidõn" kívül.
Most azonban rohamos változásnak vagyunk tanúi. Mind a súlyát, mind a jellegét kezdik felismerni annak a kiegészítésnek, amit a fizetetlen tevékenység tesz hozzá az ipari termeléshez, A munka történetének és antropológiájának terén végzett feminista kutatások után immár lehetetlen tudomásul nem venni azt a tényt, hogy a XIX. században a „haladó" országokban a nõk is megjelentek a bérmunka piacán, rájuk is kiterjesztették a választójogot, elõttük is megnyíltak az iskolák, egyenlõ jogokat szereztek a munkában.
Mindezen „gyõzelmeknek" a hatása épp az ellenkezõje volt annak, amit a közfelfogás tulajdonít nekik. Az „emancipáció" furcsamód csak növelte a kirívó különbséget a fizetett és a nem fizetett munka között; megszüntetett minden kapcsolatot az utóbbi és a saját szükségletre történõ termelés között. Az egyenjogúság úgy alakította át a nem fizetett munka szerkezetét, hogy az utóbbi újfajta szolgasággá vált, amely elkerülhetetlenül a nõket sújtja.
A nemek munkamegosztása egyáltalán nem új. Minden társadalomban vannak olyan feladatok, amelyek vagy az egyik vagy a másik nemre hárulnak. Elõfordulhat például, hogy a szénát férfiak kaszálják, nõk gereblyézik, férfiak gyûjtik össze, nõk rakják fel a szekérre, férfiak szállítják haza, nõk etetik a teheneket és férfiak a lovakat. De bárhogy kutassunk is más kultúrákban, sehol sem lelünk a maihoz hasonló munkamegosztást: sehol sincs két olyan munkafajta, amelyek közül az egyikért jár fizetés, a másikért nem, az egyiket termelésnek tekintik, a másikat újratermelésnek és fogyasztásnak az egyiket nehéznek tartják, a másikat könnyûnek. az egyikhez kell szakképzettség, a másikhoz nem, az egyik nagy társadalmi tekintélyt kölcsönöz a végzõjének, a másik „magánügy" csupán. Az ipari termelési módban mindkettõnek egyformán alapvetõ jelentõsége van. A kettõ abban különbözik, hogy a fizetett munkából a munkaadó közvetlenül zsebre teszi az értéktöbbletet, míg a nem fizetett munka által hozzátett értékhez csak emezen keresztül jut hozzá. Sehol sem találunk arra példát, hogy két ennyire különbözõ munkaforma révén ugyanúgy termeljék meg és fölözzék 1e az értéktöbbletet minden egyes családban.
A munkahelyen kívül végzett. fizetetlen munkának és a munkahelyen letudott, fizetett megfelelõjének a megkülönböztetése elképzelhetetlen lett volna olyan társadalmakban, ahol az egész ház a megélhetés keretéül szolgált, ahol a lakók jórészt elvégezték és elkészítették mindazt, ami a létfenntartáshoz kellett. Bár számos társadalomban megtaláljuk a bérmunka és árnyéka nyomait, a bérmunka egyikben sem válhatott a munka alaptípusává és a nemek közti munkamegosztás kulcsszimbólumává. És mivel nem létezett ez a két típus, a családra sem hárult az a feladat, hogy egyesítse ezeket az ellentéteket.
A család - lett légyen akár két nemzedék „nukleáris" kiscsaládja vagy bármilyen fajta nagycsalád - a történelemben sehol sem arra való, hogy összekapcsolja a munka két, egymást kiegészítõ, egyszersmind azonban ki is záró fajtáját hogy az egyik elsõsorban a férfié, a másik elsõsorban a nõé legyen. A család áltat szétválaszthatatlanul összekapcsolt, ám mégis ellentétes tevékenységi formáknak ez a szimbiózisa egyedül az intenzív árutermelõ társadalom sajátja. Most már látjuk, hogy mindez elkerülhetetlen következménye a fejlõdésre és a teljes foglalkoztatottságra való törekvésnek.
Háziasszonyok fizetést követelnek a házimunkáért, mégpedig annyit, amennyit éttermekben és szállodákban szokás fizetni hasonló szolgáltatásokért. A tanárok szakképzett, de meg nem fizetett felügyelõknek tekintik az anyákat akik otthon segítenek a gyereknek a házi feladat elkészítésében. Hivatalos jelentések azt feszegetik, hogy bizonyos alapvetõ kívánságok csak akkor teljesülnek úgy, ahogy a szakemberek megszabják, ha a laikusok is szolgáltatnak a kellõ hozzáértéssel, de ingyen. Ha továbbra is a növekedés és a teljes foglalkoztatottság lesz a cél, akkor az 1980-as években a „fejlõdés" legújabb formája a fegyelmezett - de nem pénzzel jutalmazott - laikusok munkája lesz a szakemberek vezetésével.
Az árnyékgazdaságban folyó élet helyett jómagam a laikus munka eszményét javaslom, vagyis azt az életformát, amelyet a z tengely felsõ csúcsánál helyeztünk el: olyan nem fizetett tevékenységeket, amelyek biztosítják és tökéletesítik a megélhetést, de teljességgel lehetetlen a formális gazdaságra kidolgozott fogalmakkal elemeznünk õket. Laikus tevékenységeknek nevezem valamennyit, mivel nincs egyetlen más közkeletû kifejezés sem, amely tehetõvé tenné megkülönböztetésüket abban a szférában, amelyet egymástól annyira elütõ mûszavakkal jelölnek, mint az „informális szektor", a „használati érték" vagy a „társadalmi reprodukció" szférája. Ez a szó ugyanakkor lehetõvé teszi, hogy különbséget tegyünk az árnyékgazdaság bõvülése, és fordítottjának, a laikus tevékenységek területének a bõvítése között.
A lehetõségek harmadik dimenziójában a döntõ kérdés a házilag végezhetõ, valamint az ipari munka közötti feszültség és egyensúly, Ez a kérdés nem a politikai jobb- meg baloldal, illetve a szelíd vagy a durva technika közötti választás. Az ipari munka - akár fizetség ellenében, akár másként kényszerítik ki - nem fog eltûnni. De mikor a fejlõdés, a bórmunka; és ennek árnyéka kezdi bekebelezni a házilag végezhetõ tevékenységeket, akkor merül fel a kérdés: a kettõ közül melyiket illeti meg a viszonylagos elsõbbség? Szabadon választhatjuk egyrészt a ranglétráról vezényelt, szabványított munkát, amely lehet fizetett vagy fizetetlen, magunk akarta vagy ránk erõltetett; avagy ragaszkodhatunk ahhoz a szabadságunkhoz, hogy a saját szükségleteink szerint végezzük az egyszerû, de összehangolt tennivalók mindig újonnan kitalált formáit, ami a bürokraták számára végeláthatatlan, amelyeket semmiféle hierarchia nem kebelezhet be, és amelyek célja egy közösség értékeinek a képviselete.
Ha növekszik a gazdaság - amit a Lovins-féle szelíd alternatíva megenged -, akkor még gyorsabban kell nõnie az árnyékgazdaságnak is, a laikus tevékenységek területe pedig tovább hanyatlik. Ebben az esetben csökkenni fog a munkahelyek száma, a munkanélkülit pedig az informális szektorban újonnan megszervezett hasznos tevékenységekkel kötik le. A munkanélküli férfiak abban az úgynevezett kiváltságban fognak részesülni, hogy a termelést támogató, nem fizetett tennivalókat végezhetik, amelyeket figyelmesen a „gyengébb nemnek" szántak már a XIX. században, amikor azok „házimunkaként" bukkantak fel. Egyébként a „gyengébb nem" kifejezés is akkor tûnt fel, mikor az önellátó tevékenység helyett az ipari jobbágyságban határozták meg a nõk dolgát.
Ha ez a változat valósul meg, akkor a nemzetközi fejlõdés marad az osztályrészünk továbbra is. Az informális szektorok fejlesztésére szánt segélyek nemi különbség nélkül, odahaza háziasítják - és ingyen - a munkanélkülieket. A fejlesztõ bürokráciák végsõ reménye az árnyékgazdaságok fejlõdése.
A másként-gondolkodók viszont, akiket említettem, szembeszállnak mindezzel, küzdenek a szelíd technika olyan felhasználása ellen, amely összezsugorítaná a házilag végezhetõ tevékenységek körét, míg növelné a szakemberek hatalmát a rájuk nem tartozó tevékenységek felett. Ezek az elõõrsök a mûszaki haladásban egy olyan új érték megvalósításának lehetséges eszközét látják, amely sem a hagyományos, sem pedig az ipari társadalom értéke, mindazonáltal ésszerû és az önfenntartással kapcsolatos. Rájöttek, hogy a modern szerszámokkal sokféleképpen megélhetnek, miközben mentesülnek a lélekölõ robot alól, amely régebbi korokban velejárója volt az önellátó gazdálkodásnak. Azért a szabadságért küzdenek, hogy életük nagyobb részét tehesse ki a laikus tevékenység.
A példák sokasodnak Travancore-tól Walesig, és hamarosan felszabadíthatják a lakosságnak azon többségét, amelyet mostanában ejtett rabul a butító, undorító és bénító meggazdagodás modern rögeszméje. Ehhez azonban teljesülnie kell két feltételnek. Elõször, az emberek és eszközök új viszonyán alapuló életmódot nem a homo industrialis, hanem a homo habilis emberképének kell megformálnia. Másodszor, az árutermeléstõl független életformát egyetlen kis közösségre sem szabad ráerõltetni, hanem azt maguknak kell kitalálniok.
Azok a közösségek, amelyek az önálló laikus munkát állítják életük középpontjába, a vonzó példán kívül más egyebet nem nagyon nyújthatnak egymásnak. De egy szegény társadalom példája, amely ilyen módon váltja valóra az önellátó gazdálkodás modern formáját, vonzó lesz azoknak a gazdag társadalmakban élõ munkanélküli férfiaknak, akik feleségükkel együtt ma az egyre növekvõ árnyékgazdaságban a társadalmi reprodukció szerepére vannak kárhoztatva. Ahhoz viszont, hogy ne csak éljünk új módon, hanem ragaszkodjunk is ehhez a szabadsághoz, az kell, hogy világosan felismerjük, mi különbözteti meg a homo economicus emberképét minden más emberfajtáétól. Ennek pedig legalkalmasabb útja a történelem tanulmányozása.