BOCS Homepage


Vissza a
tartalomhoz

Lewis Mumford: A politechnikai hagyomány

Ha a közlekedés pályái a gólem érhálózata, amely az ipari táj elsatnyult szövetében a városiasodás rákos burjánzását hordja szét mindenüvé, illik egy pillantást vetnünk az emberi élettér és a természet viszonyára is, annál inkább, mivel a kettõ egyre élesebben válik külön. Könyvtárnyi irodalma lehet az ilyen panaszoknak, noha ezeket a szakkönyvárakat valószínûleg még csak most szervezik. A kezembe került viszont egy elgondolkoztató írás Laurence H. Tribe tollából, amely a fák jogaival foglalkozik.

Tribe leírja, miként döntött úgy Los Angeles városi tanácsa, hogy egy autóút középsõ, máskülönben gyepes sávjába mûanyag fákat kell ültetni. A mûanyag növény tartós, gyönyörû, és öntözni se kell: csupa elõny. Noha a fogadtatás nem volt egyértelmû, a természetpótlékok ügye ezzel nem került le a napirendrõl. Kiderült, hogy a természetre való igény is kulturálisan meghatározott, és korántsem biztos, hogy a fogyasztó ragaszkodni fog az erdõhöz, ahol még kullancs is eshet a nyakába, ha a szálloda átriumában andalító madárcsicsergés fogadja magnetofonszalagról, és patak helyett szökõkutak csobogása.

A probléma jogi elemzésekor kiderült, hogy mindaddig nincs remény a természet mint értékes szépség védelmére, míg az állati jogokhoz hasonlóan el nem jutunk a növények, sõt az élettelen természet, például egy barlang vagy egy szurdok jogainak elismeréséhez. Ehhez nincs másra szükség, mint hogy közös vonásokat fedezzünk fel emezek és az ember azon tulajdonságai között, amelyeket a jog véd. Az állati jogok kidolgozásakor ilyen paradigma volt a fájdalom és a félelem elkerüléséhez való jog. Analógiákat azért nem lehetetlen találnunk, mert például a testületek, amelyek szintén élettelen szervezõdések, mindezek ellenére meglelték a helyüket a huszadik század jogrendjében.

A probléma azonban ezzel változatlanul megmarad, hiszen továbbra sem Disneyland mûanyag erdeje, hanem a valódiak szorulnak védelemre. A városban legkivált. „Az igazi város az önszabályozó együttmûködés, a történelmileg kialakult kapcsolatok, a dinamikus kölcsönhatások színtere kell legyen, s egyetlen elõnye az igazi, jól mûködõ faluval szemben, hogy mindezt nála nagyobb intenzitással, nagyobb változatossággal adja meg. Nem az a városépítés igazi feladata, amint Le Corbusier t elmarasztalva jegyzi meg valaki, hogy a pihenés, a közlekedés és a munka jobb lehetõségeit teremtse meg, hanem hogy a szabadságnak, a közösségnek és a kölcsönös kommunikációnak adjon jobb esélyt" - összegzi Kodolányi Gyula. S milyenek ezzel szemben a mi városaink? Aszfaltkert valahány, amelyben a mûszerek jóvoltából az összes évszak egyszerre van jelen, gigászi kõlepény, amely az ég vizét felfogja és maga alá ereszti. A szervezettség allegóriája, metaforikus város-gép.

A probléma lényegére, ember és gép párharcára nem a jövõben kell számítanunk, hanem itt és most, magunk körül. A gépkultusz folyik, s miközben az ember felajzottan hódol bálványának, mindenhová beülteti, azonközben az mindenünnen kiseprûzi teremtõjét, mintha képes lenne megvetni szolgaságáért. Ez az irracionális imádat lappang kultúránk tudatalattijában, vallásos indulattal, s még nem jött el egy új felvilágosodás, hogy az infralámpák fényébõl kivezessen újra a nap alá.

Lewis Mumford errõl így ír A politechnikai hagyomány címû esszéjében:


***

A tizenkettedik és a tizennyolcadik század közötti idõszak egyáltalán nem a technológiai helybenjárás kora volt. Nemcsak kézi munkaerõ állt rendelkezésre, és a gépek szerepét sem becsülték le. Ellenkezõleg, a korszak gazdasága növekvõ mértékben épült az energia felhasználására, és maguk a gépek - a vízimalom, a mechanikus óra és az eszterga - ennek szerves részét képezték. Az emberen kívüli energia és a politechnika összekapcsolódása megnövelte az emberi szabadság terét, de a termelés irama, az állandó részvétel a mûvészi alkotásban, valamint a régi kézmûves mesterségek konzervatív hagyományai megakadályozták, hogy e gazdaság bármely része megállíthatatlanul dinamikussá vagy aránytalanul fontossá váljon.

A tizenhatodik századra a fejlettebb nyugati országokban ötletekben gazdag technikákon alapuló, kiegyensúlyozott gazdaságok körvonalai bontakoztak ki, s ha ennek minden része kialakult volna, a további gépesítés talán nagyobb emberi haszonnal és az egyensúly felborítása nélkül játszód- hatott volna le.

A másik, többnyire figyelmen kívül hagyott dolog az, hogy a hatalmi elemek ebben s technológiában a tizennegyedik századtól fogva kezdtek kiszabadulni az ellenõrzés alól, amikor az általánosan bevett szokásokon és rítusokon nyugvó feudális stabilitás meggyengült. Ez fõként a kapitalista pénzgazdaság új elveinek és ösztönzõinek - szám- és növekedésimádatával párosult nyereségvágyó étvágyának - az eredménye volt, amelyek maguk is egy újfajta státus, az új hatalomszerzés jelképei. Mindezeket az indítékokat felerõsítették, hogy a nemzeti egyesülés és gyarmati terjeszkedés idõszakában a fegyverek és fegyverzetek iránt sürgõsen megnövekedtek a katonai igények.

A tizenhatodik századtól fogva ezeket az eltérõ erõfeszítéseket a gépi világkép fogta a késõbbi, uralomra jutásukhoz szükséges belsõ egységbe, s eközben az õsidõk óta a - mindenféle értelemben az ipar alapját képezõ - mezõgazdaságban és a helyi környezetben gyökerezõ technika elszakadt a régi kötöttségektõl, és egyre inkább monotechnikává alakult, és a sebességre, a mennyiségre és a hatalomra összpontosított. A technika túlnövekedését korlátozó tényezõk egymás után sorra eltûntek, és felvirágzott a gépközpontú gazdaság, ahogy a kanadai bogáncs valaha felvirágzott az argentin pampákon, beözönlésével tönkretéve az ökológiai együttest, amely egyensúlyban tartotta a környezetet. Ebben az átváltásban a gépi világkép, számos szubjektív megnyilatkozásával, talán játszott olyan jelentõs szerepet egymaga, mint az új találmányok együttesen.

Azok számára, akik elfogadták a gépi világképet, a gép kiterjesztése minden lehetséges emberi tevékenységre sokkal többet jelentett, mint a munka terhét megkönnyebbítõ vagy a gazdaságot növelõ ügyes módszert. Ahogy a vallás túlvilági intelmei lassan eltûntek, ezek az új tevékenységek adtak friss értelmet az életnek, bármennyire sajnálatosnak tûnhetnek tulajdonképpeni eredményei a hûvös, józan értékelés fényében. Itt megint csak, mint valaha a piramisok korában, látható, hogy a gépesítés folyamatát olyan eszmerendszer mozdította elõre, mely korlátlan elsõbbséget és kozmikus tekintélyt biztosított magának a gépnek.

Amikor egy ideológia ehhez hasonló egyetemes mondanivalót és engedelmességre hívó parancsokat sugall, tulajdonképpen már vallássá vált, és parancsai a mítosz mozgósító erejével bírnak. Akik elveit kétségbe vonják vagy utasításaival szembeszállnak, a saját vesztükre teszik, ahogy a lázadó munkáscsoportok folyamatosan ráébredtek erre a következõ három-négy évszázad alatt. A tizenkilencedik századtól kezdve ez a felújított vallás a legkülönbözõbb vérmérsékletû, származású és felszínes hiedelmekkel bíró gondolkodókat egyesítette: oly különbözõ elmék, mint Marx és Ricardo, Carlyle és Mill, Comte és Spencer csatlakoztak tanaihoz; és a tizenkilencedik század kezdetétõl fogva a dolgozó osztályok, tehetetlennek találván magukat, hogy szembeszálljanak ezekkel az új erõkkel, e mítosz kapitalisztikus és militarista formáival saját mítoszaikat állították szembe - a szocializmust, anarchizmust vagy kommunizmust -, amelyek alatt a gép kihasználása nem az uralkodó elit, hanem a proletár tömegek javára folyna. A gép által sugallt utópiákkal szemben csak maroknyi eretnek, leginkább költõk és mûvészek mertek kitartani.

A gépesítés menetét siettette, hogy nemcsak képviselte, hanem meg is valósította az új világképet: tudatos küldetést vállalván - a gép birodalmának a kiterjesztését -, a gépi haladás az isteni elrendelés erejével bírt, mellyel szentségtörés vitába szállni, és lehetetlen neki nem engedelmeskedni. Egy ilyen ideológiával szemben a politechnika tehetetlen volt: amikor ezzel a ténnyel szembe kellett néznie, William Morris, az eszményi kézmûves megtestesítõje, a marxista kommunizmus felé fordult.

Mivel minden elterjedt szakma, mesterség és hivatás hosszú korok folyamán alakult ki, a bennük rejlõ bensõ egység nagyrészt öntudatlan örökség volt, és értékeik még nem nyerték el filozófiai megfogalmazásukat - még kevésbé rendelkeztek közös, rendszeres módszerrel. A Descartes által felállított, már idézett ellentét a fokozatosan, házról házra, utcáról utcára felnövõ város és az egyetlen elme által megtervezett egységes szerkezetû nagyváros között ugyanaz, mint a változatos politechnikai hagyomány és a monotechnika ellentmondása. A hatalmi rendszer csak egyfajta teljességet ismer el, azt, amelyik idomul a módszeréhez és a korszak sajátja: olyan egységesített rendszert, amelyiknek összetevõi tulajdonképpen cserélhetõ alkatrészek, mintha egyetlen kollektív elme gondolta volna ki az egészet.

A gépesítés csaknem vallásos imádatát a tizenhetedik századtól kezdve Anglia, Franciaország és Amerika legtehetségesebb szülöttei közül jó néhányan vitték elõre: vezéralakjai mindenütt serényen fáradoztak, hogy ne csak kimutassák érdemeit, hanem hogy a gyakorlatban, a könyvelésben, a gyárban, a hadseregben és az iskolában is szemléltessék ezeket, s amint számban gyarapodtak, megerõsítették soraikat, és közelebb hozták egymáshoz az elméletet és a gyakorlatot. Ezzel az egyesített harcvonallal szemben a régebbi mûvészetek, mesterségek és humán tudományok képviselõi tehetetlenek voltak: forrásaik szegények lévén, szétszórtan vívták utóvédharcukat, s gyengeségükben gyakran kapaszkodtak elavult módszerekbe és eszmékbe. Mindkét táborból hiányzott a történelmi elõrelátás - és hiányzik ma is. A választási lehetõség sohasem egy halálra ítélt és visszahozhatatlan múlt, és egy dinamikus, ellenállhatatlan jövõ között volt. A kérdés ilyetén megfogalmazásával mindkét fél hibát követett el.

Valójában sok elõnyös és megvalósítható lehetõség állott fenn, azonkívül, amelyet a nyugati civilizáció vezetõ országai választottak, s amely most gyors ütemben kebelezi be az egész világot. Az egyéni jellegen alapuló nemzeti és területi kultúrák egyik nagy elõnye, hogy ha tudatosan megragadják az alkalmakat, a lehetséges utakkal változatos feltételek mellett kísérletezhetnek és elõnyeiket összehasonlíthatják. Minden történelemfilozófia, amely számvetést készít a természet és az ember változatosságáról, felismeri, hogy a természet kiválasztódási folyamatai az emberrel magasabb szintre értek, és hogy az emberi tevékenységek megszervezésének bármely módja, amely a kipróbálás, kiválasztás, kiemelkedés és önmagán túllépés szüntelen folyamatának lehetõségeit egy zárt és teljesen egységesített rendszer javára, akár gépileg, akár intézményesen korlátozza, nem kevesebbet tesz, mint az emberiség kulturális evolúcióját igyekszik megállítani.

Sajnos a történelem nem tud mit tanítani az olyan kultúrának, amely kizárta a történelmet kiindulási tételei közül. Így a gépesítés - ahelyett, hogy a már meglevõ politechnika szerves részévé tette volna - részben eltékozolta jótéteményeit, csak hogy saját rendszerét tökéletesebben lezárhassa mindenfelõl.

E koncentráció eredményei fájdalmasan nyilvánvalóak: minden tévedés, minden hiba megismétlõdik - gyakran pillanatok alatt - világméretekben. Minél egyetemesebbé válik ez a technológia, annál kevesebb választási lehetõség áll majd a rendelkezésre, s annál kisebb lesz a lehetõsége annak, hogy a rendszer bármelyik alkotóelemének az önállóságát visszaállítsuk. Legyen itt elég azt hangsúlyozni, hogy bár a politechnikai örökség nagy része már örökre elveszett, a változatos politechnika gondolatára szükség lesz bármiféle emberközpontú rendszerben. Egy ilyen rendszerben a szervezet és az emberi személyiség, és nem a gép szolgáltatja majd az õsmintát.