Vissza a
tartalomhoz
Ha a megismerés nyomorúsága történelmi embert azon foglalatossága közben mutatja meg, hogy léte igazolását, a haladást rondítja le, akkor mentegethetjük õt azzal, hogy nem jószántából tesz így, hiszen cselekedetét a tulajdon kultúrája kényszeríti rá. Ez azonban aligha a felmentés maga. A modern kultúra ugyanis nemcsak nem ésszerû, hanem erkölcsi alapja sincsen - úgy lebeg a levegõben, mint Magritte kastélya a Pireneusok fölött . Ezt a következõ megfigyelés bizonyítja.
A történelem mint ûr, és benne a lét mint tériszony nem újkeletû hasonlat. Még a második világháború hozadéka.
„Két ember - írja Czeslaw Milosz - egy nyomorék kislányt cipel. A kezét fogják és az egyetlen lábát. A kislány arcán folynak a könnyek, szomorúan suttogja: ‘Fáj, nagyon fáj.’ Bedugják a hullák közé. Elevenen elégetik a többivel együtt."
Nagyon fáj... Azt hiszem, az a szegény kis bicebóca ennek a századnak a kulcsmondatát suttogta el, a leghaszontalanabb varázsigét, amely senkin sem segített. Értelmetlen tagadni, hogy ugyanaz az ernyõ borult föléje is, ami fölénk, a mi üres, istentelen egünk - a fojtogató ipari áldásé, melynek búrája alatt a hadizsákmány gyanánt lefoglalt német tudomány, a Konrad Zusek és a Werner von Braunok tudása odakerült az Oppenheimereké mellé.
Kolima, Birkenau és Hirosima után a tömegpusztítás megtalálta a helyét a gyõztesek kelléktárában és általa az ipari kultúrában. Csoda-e, ha ugyanazon típusú emberek ugyanazzal a technikával lényegében azóta is ugyanazt mûvelik? Az egyetlen különbség, halálunk más neme, a körülményekbõl, nem pedig a kultúrából ered, abból, hogy akkor háború volt, most viszont - állítólag - béke van. Ebben a mi békénkben azonban többen haltak éhen, mint ahányan a lágerekben vesztek, és azok, akik a világgazdaságot féltve nem adták oda nekik az ennivalót, hanem eltüzelték, mint a rabok azt a kislányt, soha, semmiféle törvényszék elõtt nem feleltek a népirtásért.
Egy erre is képes kultúrába azonban beletörõdni nem lehet, legfeljebb megtisztulni tõle, mint fertõzõ, bûzös folyástól, mert benne a bûnös tudomány az ártatlantól, a cinkos gazdasági hatalom az ellenállótól, végsõ soron a hóhér a polgártól megkülönböztethetetlen.
Ez tehát a feladvány, de megoldások helyett egyelõre csupán ajánlásokat ismerünk a megoldásra. A megtisztulás egyik lehetõsége az ökológiai tudat erõsítése volna, ami végül kultúracseréhez vezetne. A nézet egyik jeles képviselõjével, Theodore Roszakkal errõl így beszélgetett egy riporter:
*****
A nyolcvanas évek küszöbére érkezve Ön szerint milyen fölösleges terhektõl kellene megszabadulnunk? A sokat „dédelgetett" feltevésekre, mítoszokra és várakozásokra gondolok most elsõsorban.
Némely elõítéletünket, amilyen például a végtelen anyagi gyarapodás és a korlátlan gazdasági növekedés mítosza, kezdjük levetni. Ki kell józanodnunk az ipari termelés okozta mámoros állapotunkból; s el kell gondolkoznunk az élet egyéb értékein.
Rilke, a költõ azt mondta, hogy csak akkor kaphatunk kérdéseinkre feleletet, ha átéljük magukat a válaszokat. Addig pedig ne féljünk átélni a kérdéseket. Bizonytalan korunk valóban a kérdések korszaka volna?
Kétféle szükséglet kényszerítõ erejét érezzük egyidejûleg: az egyik belülrõl, a másik pedig kívülrõl fakad. A bensõnkbõl eredõ szükségletek, amelyek személyes önállóságra és önmagunk megvalósítására sarkallnak, lényegileg környezetünk hasonló, méltánylást és mérsékletet követelõ szükségleteinek kifejezõdései.
Némelyek szerint ez ködösen hangzik.
Szerintem csöppet sem. Bolygónk elhanyagolt szükségletei a miénkhez hasonló módon orvosolhatók; a dolgok arányos zsugorítása, lassítása, demokratizálása és decentralizálása révén.
A hatalom újfajta meghatározásáról beszél?
Bizonyos tekintetben igen. Megszoktuk, hogy a hatalom alapjául a tömegek vagy az osztályok szolgálnak. Az utolsó két évszázad forradalmai és reformpolitikája mindig a tömegcselekvés formáját öltötték, s a dolgok en-nek keretein belül dõltek el. Az efféle politikával az a baj, hogy az embereket mint egyéneket nem tiszteli igazán. Én olyan politikáról beszélek, amely az emberek egyéni sajátosságait, egyedülálló jellegét a maga teljes változatosságában figyelembe vevõ bánásmód mellett kötelezi el magát. A mai társadalom minden téren az emberek „eltömegesítését", nemzetekbe, piacokba való tömörítését támogatja. A nyugati társadalmakban azonban erõsödõ spontán ellenállás mutatkozik ez iránt, egyre többen akarják kifejezésre juttatni egyedi mivoltukat.
Mi a véleménye azokról a társadalomkritikusokról, akik szerint az én felfedezéséért folyó küzdelem valójában „beteges narcizmus", „tetszelgés", és az emberi én évtizedérõl beszélnek?
Semmi betegeset nem látok abban, hogy az emberek magukra akarnak találni. Tengernyi könyvet írtak századunkban errõl. Gondoljon James Joyce Ifjúkori önarcképére - ez egy fiatalember küzdelmérõl, a nemzet, az egyház és a család által ráruházott különféle én-burkoktól való meg- szabadulásáról szól. Miért lenne tetszelgés, ha valaki nekivág, hogy meglelje saját énjét? Bátorság kell hozzá, hogy egy nõ szembeszegüljön a megmerevedett szokásokkal és kimondja: „Ez nem nekem való". Mert az ilyen magatartásnak ára van. Bátorság kell ahhoz, hogy egy testi fogyatékos ember kijöjjön az utcára, és azt mondja: „Elég volt a rejtõzésbõl. Itt vagyok, és egyenlõ részt követelek magamnak a világból." Ha akarom, tarthatom persze mindezt ízléstelennek és elvethetem, mint bármi mást. Ebben az esetben azonban a legsekélyesebb fogalmakban gondolkodnék, és ugyan miért tenném ezt? Hacsak nem azért, mert célom éppenséggel az, hogy elbátortalanítsam, megfutamítsam õket. Miért „tetszelgés", ha valaki kijelenti, hogy nem hajlandó továbbra is meghazudtolni saját magát? Úgy vélem, ugyanolyan komoly dolog ez, mint az egyenlõségért folytatott, immár kétszáz éve tartó küzdelem, melyet sokan fölháborítónak és érthetetlennek találtak annak idején. Milyen értelemben követel egyenlõséget a szegény, a színes bõrû vagy a nõ? A követelés nem egyszerûen az egyenlõség, hanem az egyediség elismerésére vonatkozik.
Hogyan tükrözi Amerikában a jelenlegi politikai légkör az általánosabb irányvonalakat?
Sok olyan régi érték hat még ma is, amely lényegében a félelem, a harag és a gyûlölet szülötte. Vannak ilyen „gombok", mint például a „hazafiság", és vannak olyan politikusok is, akik meg is nyomják ezeket. A kritikusok közül némelyek képtelenek istenigazából elhinni, hogy az újfajta személyiségérték az úgynevezett „átlagember" számára is elérhetõ. Bírálatukat minduntalan meglehetõsen furcsa, különc, felsõ-középosztálybeli típusokra összpontosítják. De ha az ember felszolgálónõkkel, vasmunkásokkal, vagyis „átlagemberekkel" elegyedik szóba, valamennyiük mondandója ugyanaz: „A munkám lélektelen robot, nem hagyja, hogy az legyek, aki tulajdonképpen vagyok". Nem éreznek felelõsséget a munkájuk iránt, egyszerûen „lelépnek". Sérti a munka - de mit? A személyiségüket. Az üzleti világban mindenki tisztában van vele, hogy a termelékenység azért hanyatlik, mert a munkaerkölcs elenyészõben van, és nemcsak nálunk. Mert az emberek mélységesen elidegenedtek.
Elképzelhetõ, hogy kultúránk új erkölcsi arculatot ölt?
Igen, amennyiben az „erkölcsi jó" követelménye az egyén önmagához való jogával lesz egyenértékû. Szokatlan erény ez az újfajta öntudat. A társadalmak mindig és mindenütt kiosztották a szerepeket - a nõk legyenek nõk, a férfiak pedig férfiak, az öregek maradjanak meg öregeknek, a gyerekek gyerekeknek, a fogyatékosok pedig bújjanak el mások szeme elõl. Csakhogy az emberek nem hajlandók a nekik kiosztott szerepeket eljátszani többé.
A Person/Planer-ben Ön azt írja, hogy a jelenlegi, válságos történelmi helyzetben valamennyiünk számára, akik a férfiuralom „frankensteini" kultúrájába süllyedtünk, a nõi értékeken keresztül vezet a teljességhez az út. Hogyan jutott erre a következtetésre?
Ez a kérdés eleme a természetrõl, a földrõl és bolygónkról kialakult elképzelések megváltozását taglaló okfejtésnek. A nyugati tudományt kezdetei óta kényszerítõ, férfias értékek hatják át. Most, hogy ez az egész hiedelemrendszer megrendült, az ember arra számít, hogy egy merõben más természetfelfogás van kialakulóban. Az ökológiai mozgalom támogatói kezdenek sokkal érzékenyebb, személyesebb, nemesebb és méltányosabb fogalmakban gondolkodni. Az idõk egyik jele éppen ez az erõfeszítés a tudomány elveszett nõies jellegének visszahódítására. Ezen túl lehetõség nyílik arra, hogy a fogalomköröket teljesen meghaladjuk, fölismerve, hogy egyetemes tulajdonságokkal rendelkezünk. Igyekszem nem erõltetni a „férfias" és „nõies" fogalmak használatát, mert ahhoz a szerencsétlen felosztáshoz tartoznak, amelyen túl kell lépnie az embernek, hogy kibontakozhasson saját egyénisége.
Ha a természet valóban tükröt tart elénk, igaz-e az, hogy a Földet és a mindenséget kutatva voltaképpen az emberi tudat kategóriáit tárjuk föl?
Talán jobb, ha most ezt nem firtatjuk. Kényes az egyensúly a tudat világot tükrözõ módja és a világ létezési módja között. Roppant bonyolult kölcsönhatásban állnak egymással.
„Feminista" szemmel nézve hogyan látja a „férfi-alkotta" környezetet? Mi aggasztja leginkább a városokkal kapcsolatban?
Úgy gondolom, hogy közhelyesen férfias elõítélettel megvert tudományunk és technológiánk változtatásra szorul. Hatásukra alakult ki századunk folyamán a nagyvárosok imperializmusa. Ez tette általános érvényûvé a növekedést, s kezd már kiküszöbölni minden más kulturális formációt, hogy egyetlen és kizárólagos civilizációként a városi ipari kultúra maradjon fenn. Ami azt illeti, nagyon is közel járunk ehhez. Az egész világ a városi gondolkodásmód befolyása alatt áll. Háborítatlan õsvadon már sehol sincs a földkerekségen.
Hát Alaszka?
Alaszka sorsa felõl Fairbanksben, az állami, és Washingtonban, a szövetségi fõvárosban határoznak. Nem a vadon fogja eldönteni, hogy a kanadai rénszarvas kipusztuljon-e vagy sem - a természet nem képes már megóvni önmagát, emberek hatoltak a belsejébe, leigázták, olyanok pedig nem élnek azon a földön, akik meg tudnák oltalmazni. A vadon manapság valamiféle nemzeti parkot jelent, amelyet szét lehet szaggatni, ki lehet irtani, ha a legközelebbi nagyváros érdekei így kívánják. Jacques Cousteau mutatott rá, hogy a nyílt tengereket ma már mindenütt kátrány és nyersolaj szennyezi, jelezve, hogy az ipari nagyváros terjeszkedésének már ez az elem sem vethet gátat. Nehéz ésszel felérni, hogy ennek az állapotnak alig száz éve még nyoma sem volt. A szédítõ ütemû változások ökológiai szempontból csakis az egyensúly felborításához vezethetnek. Sehogy sem akarózik beismernünk, hogy a nagyvárosok hódító-terjeszkedõ gazdasága rablógazdálkodást folytatnak Földünkön, semmibe véve annak tûrõképességét. Létezik kisvárosi életforma és falusi életmód is. A családi gazdaságok megint más lehetõséget jelentenek. Hát nem képtelenség azt állítani: alig több, mint egy évszázadnyi erõteljes urbanizáció után végleg eldõlt, hogy semmilyen más forma nem kívánatos - sõt, lehetetlen?
Hogyan fogunk hozzá a modern nagyváros visszaszorításához?
Mindenekelõtt tudatára kell ébrednünk annak, hogy a városlakók többsége nem akar ott élni, ahol él. Ha ez nem lenne igaz, a városbirodalom leépítése csalóka ábránd volna csupán. Ám a legtöbb ember odakényszerül, részint a munkaalkalmak, részint a nagyváros kulturális uralma miatt. Ezért támad a látszat, hogy az élet csupán a nagyvárosokban gazdag, biztonságos és izgalmas.
De vannak emberek - mint Ön és én -, akik nagyvárosban születtek és nõttek fel és még mindig ott élnek. A Person/Planet -ben Ön is nyíltan beismerte, hogy nem szívesen költözne le egy isten háta mögötti birtokra.
Kétségkívül vannak „elvárosiasodott" embertársaink. Ám hagyományosan - vagyis öt-hét évezredre visszatekintve - a városi emberek, azok tehát, akik hitelesen választják a városi életet, az emberiség elenyészõ kisebbségét tették ki. S gyanítom, ma sincs ez másképpen. Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy az, amit a legtöbben manapság városinak vagyunk kénytelenek tekinteni, valójában kertvárosi - a felduzzadt suburbia kizárólag annak köszönheti létét, hogy az emberek minél távolabb akarnak kerülni a városközpontoktól. A helyzet kulcsa a földreform. Ha minden hely megfelel lakhatás céljára a toronyházak kivételével, akkor fölmerül a kérdés, vajon hol akad számukra élettér? A lakosság városi területeken való összezsúfolódásához a telekpolitika segédkezet nyújtott az utóbbi száz év folyamán, támogatta a föld felvásárlását és különféle gazdasági célú felhasználását. Ennek következtében az emberek elhagyták a vidéket, a földet, s tarthatatlanná vált az apró családi birtokok gazdálkodó életmódja. Az események ilyetén alakulása tehát nem a technikai fejlõdésnek vagy valamilyen természeti körülménynek, esetleg tudományos törvényszerûségnek tulajdonítható, hanem egyszerûen az adópolitikának. A kis családi gazdaságok roppant termelékenyek lehetnek. Létfenntartás tekintetében alighanem ez a leghatékonyabb életforma - de csak akkor, ha nem fojtja meg a telek- és adópolitika. Egyszóval úgy látom, hogy a városiasodás visszafordítását földreformmal kell összekapcsolni.
A legtöbben azt válaszolják erre, hogy „harmadik világbeli" megoldást javasol egy „elsõ világbeli" problémára.
Szó sincs róla. A földreform egyetemes szükséglet. Az a költött látszat, hogy a földreform csak a harmadik világban lehet idõszerû, merõ propagandafogás. A földreformot itthon kell elkezdeni. Társadalmunkban minden gazdasági érdek a föld tulajdonviszonyaival, elosztási rendszerével függ össze.
Nem valamiféle thoreau-ian idillikus életszemlélet ez, amely egysze-rûen a kertvárosba való menekülés történetének új fejezete lehet?
A fennálló gazdasági és társadalmi körülmények között alaptalan ábrándoknál többet aligha nyújthatunk. Így hát az emberek hangzatos nevû kertvárosokat kapnak, s elmondhatják, hogy „Tölgy-völgyben" vagy „Kiesfalván" laknak - no meg ormótlan bevásárlóközpontokat. Vagyis illúziókat. Én pedig arról beszélek, hogy ha alkalom és igény van valamire, váltsuk is valóra azt. Legyen lehetõségük az embereknek a valós választásra. Aztán lássuk, mi történik.
Egyetért-e azzal, hogy a nagyvárosok ugyanolyan ósdi, múltbeli emlékké válnak majd a következõ civilizációban, mint amilyen a szfinx napjainkban?
Nem egészen. Úgy vélem, a város útja is járható: nem szabad lemondanunk róla. Mindig voltak kereskedõk, kézmûvesek, értelmiségiek, akiket magához vonzott, összegyûjtött a város. Õk az igazi, a „hivatásos" városlakók. Jómagam olyan kulturális vegykonyhaként képzelem el az igazi várost, ahol új eszméket, értékeket és életformákat próbálunk ki. Egy laboratórium viszont ne legyen bolygónyi. Mert ha tönkremegy, vele pusztul a Föld is. Elõbb-utóbb az egész világot egyetlen roppant méretû városbirodalommá változtatjuk át. És ez a folyamat ökológiailag káros. A várost egyik lehetõség- ként kell fenntartani, de emberhez méltóan, nem pedig milliókkal telezsúfolva.
Több ízben hangsúlyozta, hogy a nagyság ártalmas mind az egyénre, mind a bolygóra nézve, de ugyanakkor azt is vallja, hogy a „kicsi" nem föltétlenül „jó". Mibõl indul ki a nagyság problémakörének nem-mennyiségi megközelítésében?
Ez bizonyos fokig kvantitatív kérdés. Képtelenség mindig elõre meghatározni, hogy milyen az eszményi méret. Ugyanaz a közös ellenség fenyegeti az egyént és a világot egyaránt. Mérhetetlenül fontos tehát felismernünk, hogy a lépték önmagában véve probléma, teljesen függetlenül - mondjuk - a tulajdonviszonyoktól és az irányítástól, és sokkal égetõbb azoknál. Az ipari társadalmakat gyötrõ gondok egy része kifejezetten a mérettel függ össze. Az ipari rendszer a hatalmi és tulajdonviszonyok mélyreható változására fittyet hányva továbbra is kitermeli magából ugyanazokat a gondokat. Nem szûnik meg a szennyezõdés, és az erõforrások továbbra is elapadnak. Nem azért van ez így, mert a rendszer irányítói nyerészkedõk, hanem mert maga a rendszer nagyobb, semhogy a saját javát szolgálhatná. Ha egyszer átlépjük a döntõ határt a méretarányok tekintetében, a hatalmi és tulajdonviszonyoktól teljesen függetlenül nehézségek jelentkeznek. A mûködtetés méretarányai eleve kudarcra ítélik a legjobb szándékú törekvéseket is, mivel a bürokratikus elõírások és szabályok, valamint az elburjánzott hivatali rangsor a nagyság szükségszerû kísérõjelenségei. A személyes önrendelkezés kivívása és az egészséges földi ökológia megteremtése a méretek arányos csökkentése nélkül elképzelhetetlen. A kis méret tehát parancsoló szükségszerûség. De nem elegendõ. A tõkés társadalom legocsmányabb megnyilvánulásai között tartjuk számon a maroknyi alkalmazottat foglalkoztató munkásnyúzó kisüzemeket, az „izzasztókat". Másfelõl nemigen lehetünk humanisták a már csak a méreteik miatt is letaglózó intézményekben, ahol mindenki meghatározott szabályok szerint viselkedik. A méretek csökkentésekor meg kell gyõzõdnünk róla, hogy az emberi értékek irányába haladunk-e.
Tud-e példákat felhozni az imént említett, ijesztõ nagyságú intézmények sikeres lefaragására?
Számos kísérlet történt mostanában az egészséges léptékû mûködtetés, más szóval az önigazgatás megvalósítására. Az építõiparban, valamint az oktatásban próbálkoztak reformokkal, minden esetben a rendszer mûködésének rugalmasabbá tételét és a demokratikus irányítást tûzve ki célul. Tartok tõle, hogy inkább kísérletezni akarnak, mint eredményeket. Következésképp ez még a jövõ zenéje. De akiknek van fülük a hallásra, azok tudják, hogy ez merõben újfajta politikai irányzat volna. Kiindulhatunk abból, hogy egyéb értékeket helyezünk a termelékenység és a fogyasztás fölébe. Talán a személyes szabadságot és a részvételt. Kezdhetjük annak kimondásával, hogy „az emberek boldogsága elõbbre való a végletekig hajtott termelékenységnél". Ha azt szeretnénk, hogy a társadalmi futószalagok demokratikus irányítás alá kerüljenek, tudomásul kell vennünk, hogy leállásuk olykor elkerülhetetlen. Ha viszont a legnagyobb termelékenységre törekszünk, akár a fáraók ókori Egyiptomához is visszatérhetünk, rabszolgaságra kárhoztatva a munkaerõt, piramisok végtelen sorát emelve. Szerintem odáig fajultak a dolgok, hogy teljesen jogosult ez a hangnem. Némely dolgok még a hatékonyságnál és az összterméknél is fontosabbak.
Amint írja, az ártatlanság elhatározása mindinkább aláássa bûntudattól áthatott jelenlegi kultúránkat. Miben látja ennek az érzésnek a megnyilvánulását?
Az egész keresztény ethosz, amelyrõl beszélek, magában foglalja az én érvényre juttatását. A hajlandóságot annak kimondására, hogy „én saját magam akarok lenni és senki más" - mégpedig a bûntudat teljes hiányával. Társadalmunkban az embereket kínzó önvád tetemes hányada nem a valódi erkölcsi kudarcok, például a csalás, rosszindulat vagy kegyetlenség következménye. Merem állítani, hogy az emberek lelkét terhelõ „bûn" többnyire abból a fajtából való, amit azért zúdítanak az egyénre, mert nem tett eleget a vele szemben támasztott várakozásoknak, a neki tulajdonított énnek. Mert nem olyan fiú vagy lány, illetve férj vagy feleség, mint amilyennek a szülei akarták, illetve a házastársa szeretné. Valahányszor nem felel meg az ember ennek a „konfekció-énnek" és túllép rajta, kénytelen magát bûnösnek érezni. S ez a legsúlyosabb teher. Az utóbbi nemzedékek tapasztalatai szerint rengeteg ember mindinkább hajlandó áthágni a neki tulajdonított személyiség szûkös határait, miközben nem érzi emiatt vétkesnek magát.
Ugyanez a helyzet a testi fogyatékosoknál. Korunk egyik legmegkapóbb mozgalma ez. A testi fogyatékos kimerészkedik az utcára, megmutatja magát, mintha csak így szólna: „Ilyen vagyok. Más, mint a többiek, de nem vagyok hajlandó szégyenkezni emiatt. Hozzá akarok jutni én is mindenhez a világon." Ez lehetne a fogyatékosok igazi jelszava: „hozzájutni". „Fel szeretnék szállni a buszra, a villamosra, be a liftbe. Jogom van mentegetõzés nélkül élni. Hosszú nemzedékeken át tengõdtem bûntudatosan, amiért „szabálytalan" vagyok. És röstelkednem kellett." Valóban forradalmi fejezet nyílt az emberi erkölcsök történetében.
Az ártatlanságnak ez az érzete sokakat erõsen nyugtalanít. Az új erkölcsi látóhatárért meg kell harcolnunk. Két-háromszáz évvel ezelõtt rengetegen vallották, hogy az egyenlõség szégyenletes. Mindenki maradjon szépen a maga helyén. Ám az emberek továbbra is egyenlõ esélyeket és a törvény elõtti egyenlõséget követeltek, s ez a korszak vaskalaposainak szemében egyszerûen erkölcstelenségnek látszott: „Micsoda önzés egyenlõséget követelni!"
Ez a mozgalom viszont mindenkinek szabadságot hoz. Senki sem válhat egyéniséggé embertársai rovására. A személyiség páratlan volta lényegénél fogva nem versengõ jellegû. Senki semmit nem veszíthet ezen, hacsak elõítéleteit, közhelyszerû nézeteit nem. Ezt kell megértenünk például a nõmozgalom kapcsán. A nõk sem akarnak mást, csak az én érvényre juttatásának jogát; nem nõi sablonok, hanem önmaguk akarnak lenni.
És ez egyúttal felszabadítja a férfiakat is?
Úgy van. A férfiaknak férfi-sablon jutott. Az imént részletezett jelenség korántsem önzõ jellegû. Hozzáteszem: az „ön" szócska használata kultúránkban fölöttébb problematikus - önérdek, önhittség, önzés. De ezen túlmenõen az ön-höz, illetve az én-hez kifejezetten pozitív jelentés is tapad - amikor én azt szeretném, hogy te maradéktalanul azzá váljál, aki lehetsz, te pedig azt kívánod, hogy én maradéktalanul az legyek, akivé válhatnék. Ez valamennyiünk javát szolgálja.
Ön alkotta meg az „új szerzetesség" kifejezést. Mit ért ezen a fogalmon?
A kolostori közösségek példáját meghatározott okból idéztem föl. Azon rendkívül jelentõs történelmi elõzmények sorából való, amelyek arra engednek következtetni, hogy az egyéniség, a környezet tisztelete és az életöröm egyetlen harmonikus egészbe rendezhetõ. Úgy tetszik, a múlt szerzetes-közösségei ilyesféle összhangot teremtettek. Egyrészt mély vágy élt bennük az egyéni üdvözülésre, beteljesedésre; ahogyan nem nélkülözhették a visszavonult szemlélõdésre és elmélkedésre alkalmas környezetet sem. Határtalanul tisztelték az egyéniség jogait. A szerzetesrend ugyanakkor az egyenlõk közössége volt. Derûs és rendkívül maradandó közösségi formának bizonyult.
De lemondtak a boldogulásról és a javakról...
Igen. Az egészséges, nem versengõ jellegû lelki élet iránti igényt juttatták érvényre. És a közösségen belül szigorú egalitarizmus uralkodott. A kolostori közösségek szinte kivétel nélkül oly életrevalónak bizonyultak, hogy nemegyszer emberöltõkön át fennmaradtak, kiegyensúlyozott és hatékony életformát kínálva a zûrzavaros világban. Nem éheztek és nem pusztították a környezetet. A találékony, egyszerû és szerény életmód nevezetes példái. Azt bizonyítják, hogy a lelki fejlõdés és a köznapi szükségletek harmonikus egysége reális lehetõség.
Mennyiben hasonlít a mai ember élménye õseink „pusztaság-élményéhez"? Milyen mértékben igaz, hogy a modern társadalom sivataga az újjászületés helye, korunk pedig annak ideje?
Tudnivaló, hogy a nyugati kultúra a pusztákon és a sivatagban született. A keresztény megújulási hullám a sivatagból indult el; az emberek megváltás után áhítoztak. S mert ez a szükséglet valódi volt, új kultúra született. Azt hiszem, napjainkban mind többen mennek keresztül olyasféle élményen, mint amilyen atyáink pusztaságélménye volt - a nagyvárosok vadonában. Magukra hagyatott lények, holott társak után sóvárognak. Azután esetleg sikerül kitörniök ebbõl az állapotból a közösségi lét felé.
Elmondhatjuk-e ugyanezt az új vallásos érzület rohamos terjedésével kapcsolatban?
Igen. Az új vallási mozgalmak kavargó tömkelegében számos irányzat az idõk jelének tekinthetõ. Noha a jelenség rendkívül vegyes: hibbant, silány dolgok keverednek benne az igaz, õszinte, fogékony és komoly szolgálattal. Ezért türelmesnek kell lennünk. Számtalan kudarcra ítélt és néhány sikerrel kecsegtetõ törekvés jelentkezik egyszerre. Nem hiszem, hogy a haladás a központosító törekvésekben, valamely társadalmi osztályban vagy éppenséggel a nacionalista mozgalmakban testesülne meg. Túlzottan nagy méretû, arcnélküli és jellegtelen mindahány.
El fognak-e öregedni az új intézmények?
Föltétlenül. Az utópikus kísérletek egyik legfontosabb sajátsága éppen az, hogy amint már nem felelnek meg maradéktalanul az igényeknek bomlani kezdenek, majd elenyésznek. Mai roppant méretû intézményeink viszont - sajnos - mintha csak örök életûek volnának. Agyonütni sem lehet õket.
Mi a biztosítéka annak, hogy az ipari társadalom széthullása teremtõ módon fog végbemenni? Vajon nem vezet-e súlyos katasztrófához?
Nincs biztosíték. A 70-es évek vége mélységesen kiábrándult, sok sebet okozó korszak az én szememben, kiváltképp intellektuálisan. Az emberek a bomlásról és a hanyatlástót szóló ijesztõ történetekkel traktálták egymást. A kiábrándultság manapság divat. Szerintem ennek semmi értelme. Könyveimben, amelyeknek megvannak a maguk árnyoldalai, negatív vonatkozásai, mindig igyekeztem hangsúlyozni a már jelen lévõ alkotó és reményt keltõ lehetõségeket - noha ostobaság lenne azt állítani, hogy ezek a lehetõségek meg is fognak valósulni pusztán azért, mert fölmerültek.
De elõmozdíthatjuk az értékek átplántálását, tisztázását annak reményében, hogy valami jó és hasznos van kibontakozóban. Elég volt az örökös tagadásból. Szikrányira sincs már szükségünk.
*****
Ez tehát Roszak végszava - új idõk és új kezdetek. És milyen a mi kultúránk? Vonhatunk-e le tanulságokat a beszélgetésbõl?
A magyar népbetegség nem a színvakság, hanem az aránytévesztés. Ez a morbus hungaricus történelmi léptékben pusztít, mûködésének az ismert statisztikai mutatók - öngyilkosság, válás, abortusz, iszákosság, dohányzás - csupán a tüneteit rögzítik, hiszen az általa okozott kollektív reményvesztés megörökítésére semmiféle statisztika nem volt, és nem is lesz képes.
Az aránytévesztõt arról ismerhetni fel, hogy széthúz, mert határozatlan, és határozatlan, mert nem képes a rossz döntést a jótól megkülönböztetni. Sajátossága, hogy a rossz döntéshez - annak katasztrofális következményei dacára - görcsösen ragaszkodik, hovatovább tanulni képtelenül. Viselkedésének mélyebb oka az, hogy a jó döntésben a közügy a többség érdekével, a magánügy a kisebbségével esik egybe, a rossz döntésben viszont fordítva, abban a közjót a sokak magánügye helyettesíti. A rossz döntés tehát a köz- és a magánérdek hibás mérlegelésébõl következik.
Talán nem lesz felesleges ezt másfelõl is megvilágítanom. A dolgok ésszerû rendje az, hogy a közügy elõbbrevaló legyen az egyén érdekénél. A dolgok rendje minálunk ezzel szemben az, hogy a valódi közérdeket kevesen képviselik, s érveiknél többet nyom a latban a „kaparj kurta" nemzeti közmegegyezése, a sokak önérdeke.
Holmi szûklátókörû gazdaságfilozófia ugyan, igazolhatja, hogy ez történjen - a magánügy adóztatható, tehát az államnak hasznos, a közügy ellenben kész ráfizetés; az ésszerûtlen rend azonban ésszerûtlenül ragaszkodik önmagához, s mert a rend döntéssel jár, ragaszkodni a rossz döntéshez fogunk Mindez így volt a múltban, és belátható ideig így is marad, míg a közügyek kisajátítása meg nem szûnik, vagyis míg a közérdek nem lesz ismét a sokaké, vissza nem száll a népre.
Az elsikkasztott közügy jellemzõ esete például a levegõnk kálváriája. Ezt autósok és dohányosok egymással versengve füstölik tele. Tehetik is, hiszen a kormányzat ódzkodik tõle, hogy a törvény szigorával tiltsa ki a közlekedésbõl a roncs jármûveket. Ha ugyanis olcsón csupán rossz autót kaphatunk, a rosszat viszont kitiltjuk mindez sértené azon szabadságjogunkat, hogy mi is ugyanúgy mérgezhessünk másokat, ahogyan mások mérgeznek minket. Mindez egy olyan szabadság lenyomata gondolkodásunkban, amelyben a kártevõ sokkal szabadabb a jótevõnél, a pusztítás pedig egyszerûbb, tehát népszerûbb formája az autonómiának az alkotásnál.
Mi mindent köszönhetünk percepciós zavarunknak ebben az évszázadban? Eddig két vesztes világháborút, meg egy vesztes békét. Belépési és kiugrási kísérleteink soha nem akkor fulladtak nevetségbe, amikor az a nemzetnek jó, egy kis csoportnak pedig rossz lett volna, hanem mindig fordítva. A pártok hatalmi marakodása elterelte és eltereli a figyelmet errõl a zavarról, hiszen a pártrendszer lényegénél, a hatalomnál fogva képtelen felismerni a betegség mibenlétét, függetlenül attól, hogy egy vagy több csoportosulás sajátítja-e ki a hatalom gyakorlását. Bajunk gyökerét abban látom, hogy a pártrendszerek iránti vonzalmunkat és ezt az aránytévesztést nem vagyunk képesek összehangolni.
Öngyógyításról így természetesen szó sem lehet, a külföld pedig legfeljebb pénzügyi infúziókra kapható, s arra is csak a tartós függésünk reményében. Betegségünket azonban éppen a környezeti válság kezelésekor nem lenne szabad elhanyagolnunk, hagyni, hogy elhatalmasodjon rajtunk, mert ennek a következménye egy vesztes múlt után csupán a vesztes jövõ lehet.