Mi a város? Mit jelent a város számodra mint várostervezõ számára?
A város számomra nehezen leírható, - hiszen könyvtárak foglalkoznak a definíciójával - a létezõ legkomplexebb, ugyanakkor organikus, folyamatos változásban lévõ élõ szervezet. Vannak, akik számára gazdasági folyamatok rendszere, mások társadalmi kapcsolatok kisebb hálózatának, egyfajta kultúrális milliõvel rendelkezõ közösség szimbólumának tekintik. Építészek számára bizonyos épületek és sûrûsödések fizikai együttese. Ezek a megfogalmazások egyaránt igazak. Az egyiptomi hieroglifák esetében egy kör és abban egy kereszt a város szimbóluma, és ez mindent leír. A kereszt - az államigazgatástól kezdve a közösségszervezõdésen át a gazdasági koncentrációig menõen - a centralitás szimbóluma, a kör pedig az õsi barlang, a védettség, a még nem leigázott tájtól való elkülönülés, de ugyanakkor a regionalizmusnak is a szimbóluma.
A város egy olyan alakulat, ami azért jött létre, hogy az emberek szemtõl szembe találkozzanak, és alapvetõ funkciója a csere, de nem pusztán a materiális árucsere - páldául a piac - volt és ma is a lényege, hanem az ideák, eszmék, gondolatok cseréje is. Ezen kívül lehetõséget teremt annak a fajta kreativitásnak, mely talán most, a huszadik század végén az egyik legizgalmasabb kérdés a nagyvárosok jövõjének tekintetében.

Hogyan alakultak ki azok a városok, amelyekben élünk?
A mezõgazdasági forradalom után létrejött történelmi város még sziget volt a rurális tengerben. Úgy kétezer évvel késõbb végbement ipari forradalom új termelési rendszere korábban nem látott koncentrációt eredményezett. Létrejött az egyre amorfabb, egyre több betegséggel küzdõ, szennyezett, egyre tûrhetetetlenebb lakó- és munkakörülményeket kínáló ipari nagyváros. Ez a második mérföldkõ a városok történelmében. A harmadik az informatikai forradalom, amely létrehozta az új posztindusztriális világrendet, amelyben a fejlett világ nagyvárosai bizonyos szempontból kezdenek feloldódni, egyre kevesebb termelés folyik bennük. Kicsit sarkítva és egyszerûsítve, egyre inkább szimbolikus világban élünk ezekben a városokban, ahol materiális terméket már igazán állítanak elõ, a hangsúly a szimbólumok elõállítására tolódik: szerzõdések, biztosítási kötvények, részvények, pénz és azok mûanyag és elektronikus helyettesítõi, könyvek, CD-ROMok és így tovább.

Milyen változások jellemzik a mai nagyvárosokat?
A posztindusztriális, vagy posztmodern kor nagyvárosa egyre inkább fragmentált, szétesõ mozaikokból áll - a szakirodalom kollázsvárosnak is nevezi -, amelyet már csak az infrastruktúra hálózatok fognak össze. A látható infrastruktúrák mellett, mint például az úthálózat, vagy a tömegközlekedés, egyre nagyobb szerepet kapnak a láthatatlan infrastruktúrák, például a mobil telefon, az internet, vagy a különféle mûholdas rendszerek hálózataira helyezõdik át a hangsúly. A "kollázsváros" tulajdonképpen az eddigi városértelmezések legátfogóbbnak bizonyult modellje, amelybe ezek a bonyolult és egymásnak sokszor ellentmondó jelenségek is beleférnek, hiszen a kollázs egy olyan kompozíciós technika, amely látszólag egymással nem sok kapcsolatot fenntartó elemeket rendel egymás mellé, létrehozva ezzel a nemvárt izgalmát és a rejtett kapcsolatok feltárását. Ez egyben az egyik legliberálisabb városértelmezési modell is: benne minden korszaknak megvan a lehetõsége arra, hogy létrehozza saját környezeti modelljeit, ezeket egymás mellett alkalmazza, egymással megtermékenyítse, tovább gazdagítva ezáltal az emberiség környezeti szótárát, illetve kultúráját. Ezek a különféle korszakokban, különféle erõk által létrehozott környezeti típusok, beépítések, épületegyüttesek, lakóterületi formák egymás mellett élhetnek. A posztmodern városban ezek a mozaikelemek, fejlesztési együttesek egyre inkább az úgynevezett témaparkokra hasonlítanak, amely õstípusa a vidámpark és a skanzen, a lényegük pedig az, hogy egy-egy fõ témára szervezõdnek, mint a szórakozás, fogyasztás, vagy a kultúra. Virtuális valóságot hoznak létre, a tényleges társadalmi közegbõl egy átmeneti idõre kiemelnek és egyfajta kulturális gyógypasztillaként, térben és idõben sûrítve az eseményeket gyorsan fogyaszthatók. Ez az alapmodell. De napjaink felsõ középosztálybeli lakóparkjai is idesorolhatók, amelyek a külsõ budai övezetekbenben, de egy szélesebb Budapest környéki gyûrûben is megjelentek és egyre népszerûbbek. Aztán az ipari parkok, továbbá a lassanként nálunk is megjelenõ speciális nyugdíjas közösségek, és a bevásárlóközpontok. Mind-mind egy ilyen virtuális valóságot, egyfajta elkülönülést hoznak létre.

Ezek egyúttal újfajta határokat, méghozzá olykor szinte áthághatatlan falakat emelnek az egyes városrészek közé, amelyeken belül más szabályok, törvények érvényesek. Sajátosan "jövõbe mutató" az, hogy az egyik braziliai lakóparknak az Alphaville nevet adták...

Az ipari forradalom lebontotta a középkori város falait, hogy terjeszkedhessen, hogy minél több népességet, gondolatot, nyersanyagot s még sok mindent befogadhasson és hozzáférhetõvé tegye a körülötte lévõ tájat. Ugyanakkor ezeket a lebontott falakat szépen újratermeltük magunk körül; sok-sok kis kört, amelyben elõször kisebb közösségek, most pedig már az egyén zárja be magát. A tematikus park is egy ilyen félelmetes elefántcsont toronyként vagy akár börtönként is jellemezhetõ. Los Angeles és környéke a legjobb laboratórium az ilyen jelenségek megfigyeléséhez. Ott a felsõ középosztály egyre inkább ilyen lakó-témaparkokban él, kisebb-nagyobb mértékû elzártságban. Van ahol ez csak szimbolikus, egy-egy alacsony kerítés jelöli egy-egy kisebb közösség határát, és van, ahol ez szögesdrót, magánrendõrség és egyéb védelmi eszközök révén való elkülönülést jelent. Bezárják magukat egy mûvilágba. Az arányok azonban kezdenek felborulni: és aztán felmerül a kérdés, hogy ki van kint és ki van bent.

De nemcsak az elkülönülés szándéka, hanem a közlekedés, a forgalom sebessége is emel falakat. Egy városi utca a mult században akár a lakás meghosszabított tere lehetett, míg ma egy egykori utcára épített gyorsforgalmi út áthatolhatatlan falként választ el városrészeket.
Az amerikai behaviorista-empirista iskola egyik legnevesebb úttörõje, Kevin Lynch, a Massatchusets Institut of Technology professzora végezte el az elsõ nagyszabású kísérleteket arra vonatkozólag, hogy az emberek hogyan értik a környezetüket. Olyan egyszerû kérdéseket tett föl, hogy miként emlékeznek rá és hogyan hoznak bizonyos döntéseket. Ez egy hosszú és kiterjedt kísérletsorozat volt, aminek eredménye klasszikussá vált a szakirodalomban. Õ térképezte elõször föl azt, amit mentális térképnek nevezünk. Vagyis azt, hogy mik azok az elemek, amelyekbõl képzeletünkben, illetve emlékezetünkben felépül egy város. A sok egyedi eltérésen túl a közös elemek nagyon egyszerûek és absztraktak: egyrészt útvonalak, melyek lényege a linearitás, valahonnan valahová vezetnek, aztán a csomópontok. Az útvonalak lehetnek akár folyók, vasútvonalak, járdák, lakóutcák, stb. Ezek csomópontjain bizonyos döntéseket kell hoznunk: hogyan tovább, merre tovább. Vannak továbbá az úgynevezett szélek, amelyek a mi mentális térképünkben egyfajta akadályt képeznek. Ez lehet egy hegyoldal, lehet egy autóút, lehet egy komoly épületsor vagy például a Duna partja. Egy és ugyanazon ember felfoghat egy elemet, például egy autópályát útvonalként, ami összeköti az A-t és B-t, ugyanakkor, amikor éppen nem használója, hanem mondjuk mellette él, akkor pedig szélként, ami elválasztja az egyik lakóközösséget a másiktól. Tehát az ott élõk számára egy-egy fontos lineáris elem, egy út, egy vasútvonal elválaszt a mellette lévõ területtõl, különösen, hogy ha ezt utólag, nem organikus fejlõdés eredményeképpen, hanem mesterségesen erõltették bele a városszerkezetbe. Hagyományos lakókörnyezetek és közösségek bomolhatnak föl e "falak" hatására. Továbbá pontszerû elemek az emlékezetünkben a nevezetes jelzõpontok (például az Eiffel torony, a Bazilika, de mikroszinten akár egy magányos öreg fa is), valamint egy további fontos elem még a sajátos karakterrel rendelkezõ, értelemszerûen kisebb-nagyobb területi kiterjedéssel rendelkezõ körzet is.

Az ilyen létesítmények, akárcsak a körülhatárolt, és nem mindenki számára, mindenkor megközelíthetõ lakónegyedek, "témaparkok" éppen a városok közös tereit, a köztereket számolják föl, s ez nem feltétlenül arra mutat, hogy a városok lakhatóbbá válnának.
A közterületek eltûnõben vannak, a szónak nem feltétlen vizuális értelmében, hiszen ha például elmegyünk egy-egy nagy bevásárló központba, akkor mintha utcákon, közterületeken járkálnánk, azonban itt észrevétlen - és ez a veszélyes! - olyan változásokon megy keresztül a klasszikus városi közterület, amelyet még nem is igazában fogtunk föl. Az ellenõrzött társadalom, az amerikai szakirodalomban Surveillance Society kifejezéssel jelölt problémakör egyik motívuma az, hogy egyre inkább ellenõrzött magánterületeken éljük azokat a funkciókat, amelyek korábban a közösségi élet témakörébe tartoztak. A bevásárlás színhelye, a bevásárlóközpont ezentúl már nem igazán közterület; annak "fõutcáján" csak kifinomult, de pontosan kommunikált játékszabályokat követve viselkedhetünk csak (például bizonyos napszakokban kereshetjük csak fel, mobiltelefonjainkat kéretik nem használni, stb.). Vagy a különféle bankautomatákban használt mûanyag kártyáinkon keresztül elvileg ellenõrizhetõvé válik, hogy mikor, a világ melyik pontján, mennyit, mennyiért vásároltunk, melyik nap hol voltunk.
Azonban jó hírekkel is szolgálhatunk. A közelmúlt legkiválóbb városszakírói rámutattak többek között arra, hogy a mai globális informatikai piacgazdaság társadalmában a nagyvárosok egyre kiélezettebb versenyben vetélkednek azért, hogy a jelentõségüket egyre inkább elvesztõ nemzetállami kereteiktõl magukat függetlenítve, különféle globális hálózatok csomópontjaiként jelentõs szolgáltatási, pénzügyi, fogyasztási központokká váljanak. Ebben a versenyben kiderült, hogy nem elég gyorsan, hatékonyan és igen intenzíven bekapcsolódni a láthatatlan informatikai hálózatokba, és abban létrehozni egy csomósodást, hanem azok a helyek lesznek igazán versenyképesek a 21. században, ahol a globális hálózatok mellett igen intenzív és jó minõségû helyi hálózatok is kialakulnak, illetve fennmaradnak. A "helyi hálózat" persze egy nagyon tág megfogalmazás; beleértendõk a közösségi szemtõl-szembe való találkozás összes lehetséges területe a kávéháztól kezdve a korzón át a különféle múzeumokig, kulturális létesítményekig, illetve endezvényekig. A lényeg a 21. századi versenyben maradáshoz a kreativitás, az innováció, és ehhez elengedhetetlen a szemtõl-szemben való találkozás. Ez jó hír olyan országoknak és városoknak, ahol ezeknek a területeknek, kávéházaknak, urbánus környezeti tereknek nagy hagyománya van.

Budapesten és más magyar városokban kétségtelenül nagy hagyomány halmozódott föl, a kérdéses csak ennek az állapota.
Minden felértékelõdik, ami régi; mindennek új értelme és értéke lesz. Nem véletlenül találkozunk olyan jelenségekkel, hogy emberek például pléhdobozokat gyûjtenek. Hruscsov Csajkájától a híres színészek gitárjáig és alsónemüjéig minden felértékelõdik, ami egyedi, aminek valamiféle szimbolikus, sajátos többlet-tartalma, emlékdimenziója van. Nekünk Európában - az egész kontinenst szimbolikus egésznek véve - olyan örökségünk, olyan adottságaink vannak, amelyek segíthetnek minket a versenyben maradáshoz: és ez a hely szelleme. Szinte kivétel nélkül minden jelentõsebb európai történeti városnak van egy olyan sajátos atmoszférája, amelyet újból kitalálni nem lehet. Egy ilyen várost felépíteni, kitalálni egy személy, egy politikus vagy egy befektetõi csoport intuitív jövõképe alapján lehetetlen; ezt csak folytatni lehet. Ne felejtsük el, hogy a város az nem más, mint az emberi kulturának a foglalata. Kulturát kitalálni nem lehet, csak folytatni. S itt ez az a pozitív többlet, ami alapján az európai nagyvárosoknak reményük lehet arra, hogy nemcsak hogy versenyben maradnak, hanem valami olyat tudnak kínálni a globális piacgazdaságban, amitõl õk mások, amitõl õk mindig is keresettek lesznek. Ha ezt átgondoljuk, akkor beláthatjuk, hogy Budapestnek is komolyak még az esélyei, de csak abban az esetben, ha egyrészt minél elõbb és minél intenzívebben bekapcsolódik ezekbe a globális hálózatokba, másrészt nagyobb gonddal, több erõforrással és nagyobb szeretettel gondoskodik arról, hogy a meglévõ épületállomány, az a fizikai környezet - amelyen még a hulló vakolat ellenére is elcsodálkoznak a külföldiek - megmaradjon.

Milyen lehetõségei vannak ma egy várostervezõnek? Egyáltalán hol jut szerephez?
Attól a naivitásunktól is meg kell szabadulnunk, hogy a várostervezõ egy alapvetõ folyamatokat kontrollálni tud. Nem tud. Demokratikusan szervezett társadalmakban olyan alapvetõ erõk fölött sincs közvetlen kontrollja, mint amilyen a népességmozgás, a bevándorlás, a nemzetközi munkamegosztás, a spekulatív tõkemozgás, stb. Ha ez a kontroll még indirekt formában sem lehetséges, akkor hogy is tervezhetnénk régi módon várost? Sehogyan sem. A mozgástér beszûkült, és arra kell koncentrálni, hogy azon a kevés területen, ahol viszont lehet, nagyon hatékonyan, kompetens módon avatkozzunk be. Ennek az a lényege, hogy a részletek felõl a munka hangsúlya áttevõdik a stratégiai típusú tervezés irányába, egyfajta jövõkép felvázolásába.
Tudatos emberi beavatkozásra mindig is szükség van. Számos olyan példát - fiaskót - hozhatnék, amely ennek a szakmának a szükségét bizonyítja. Ha nem is úgy, mint régen, de mindennemû piacgazdaságban elkerülhetetlen, hogy a döntéshozóknak egyfajta szakavatott tanácsadóiként mûködjünk. Vegyük például Európa legnagyobb városrekonstrukciós beruházását, a londoni Docklands kiépítésének thatcherista liberális politikai légkörben fogant történetét. London a 80-as évek elején, a globális nagyvárosok erõsödõ versenyében szerette volna, legalábbis politikai szinten, visszanyerni régi nagy hírét és befolyását, és ez egy hisztérikus túlberuházáshoz vezetett az irodaház-piacon. Hozzávetõleg 2200 hektáron várostervezõk és átfogó rendezési terv nélkül történt a beruházás, mivel a thatcherista liberális politikai légkörben nemcsak hogy Nagy-London tanácsát törölték el, hanem közölték hogy az okvetetlenkedõ urbanistákra a vállalkozói zónában nincsen szükség! "Ki-mit-tud" alapon ki-ki elhozza a javaslatát és majd egy bizottság megmondja, hogy zöld utat kap-e. Fel is épült ez az új londoni negyed, amelyrõl utóbb kiderült, hogy pontosan a tervezés hiánya miatt az irodaépületei nagy része kiadhatatlan! Jó része talán soha nem fog bérlõkre találni, mert amikor a recesszió után, - szakértõk becslése szerint 10-12 év múlva - ekkora igény lesz ismét irodaépületekre, akkor nem valószínû, hogy az éppen ebben a stílusban épült irodákra, és pont azon a helyen jelentkezik majd. A számlát végül mégiscsak a társadalom, a közösség fizeti meg, hiszen utólagosan, közpénzbõl kell infrastrukturális beruházásokkal életet lehelni belé, azért hogy a dolog mûködjön. Ezzel megdõlt az az elképzelés, hogy a társadalomnak, a közösségnek és a szakmának azért nincs beleszólása ilyen projectekbe, mert magánpénzbõl, közpénzek nélkül épülnek. Kiderült, hogy mindeképpen szükség van átfogó tervezésre, ennek hiánya súlyos fiaskót okoz, s az utólagos korrekció mindig drágább.
Amellett, hogy a jövõ urbanisztikája mindinkább stratégiai kérdésekre kell hogy koncentráljon, a részletek vonatkozásában is vannak feladatai, azonban ez az egyedi épületek felõl inkább az infrastruktúrák irányába tolódik el. Tehát azok felé az elemek felé, amelyek a nagyváros szerkezetének a legstabilabb s legfontosabb, legmeghatározóbb elemei. Épületek jönnek, mennek, cserélõdnek, akár néhány évtized alatt is, a legtartósabb és a legmeghatározóbb elemek egy város történetében mindig is az infrastrukturális elemek: az útvonalak, a közmûfolyosók, a tömegközlekedési hálózatok és most már a telekommunikációs hálózatok is.
Érdekes azt is látni, hogy az informatikai társadalom korában a különféle hálózatokon keresztül szinte felfoghatatlanul és ellenõrizhettelenül folyó áramlatok termelõerõvé, sõt termelési móddá lépnek elõ. A posztmodern építészet nem véletlenül koncentrál olyan épületekre, áramlat-terekre, amelyek ezeknek a hálózatoknak a csomópontjait jelentik: repülõterekre, nagy nemzetközi szállodaláncok tagjaira, konferenciaközpontokra, vagy jelentõsebb multinacionális cégek irodaházaira.

A régi városokban tervezés nélkül is lenyûgözõ szépségû, lakható, élhetõ városi terek alakultak ki.
A múltban egy hagyományos közösség harmonikus utcaképének, városképének a kialakulását a tradíció nagyon erõs genetikus kódja segítette. Manapság, különösen a plurális társadalmak kozmopolita nagyvárosban a közös értékek eltûnõben vannak, és meglehetõsen reménytelenül próbáljuk ezeket helyettesíteni mindenféle elõírással, jogszabállyal, büntetésekkel, bontási végzésekkel. Nyilvánvaló, hogy ez nem vezet sehová. Felmerül a kérdés, hogy akkor hogyan tovább? Azt már tudjuk, hogy nem úgy ahogy eddig, hiszen normatív szabályozásokkal nem sokra megyünk. Többféle lehetõség is kínálkozik, anélkül hogy technikai részletekbe mennék, két gondolatot emelnék ki a kortárs legfejlettebb gyakorlatból. Az egyik az, hogy pontos, felesleges részletekbe menõ és a kreativitás, az egyéniséget béklyóba kötõ, sokszor mindeféle tudományos megalapozottságot nélkülözõ receptszerû szigorú normatív elõírások helyett útmutatást adunk a környezet fejlesztésében résztvevõ játékosoknak, az építtetõknek. Például egy helyi közösség, egy helyi önkormányzat profi módon kommunikál arról, hogy mik az értékei és körülbelül mik az ajánlásai, milyen típusú fejlesztéseket, milyen játékszabályok alapján és milyen környezeti formanyelvre lefordítva szeretne látni. Inkább egyfajta népnevelés segítségével próbál értékeken, s a magatartáson változtatni, mintsem rendõrködéssel, mert ez nem megy.
Egy másik út - és talán ez a legerõsebb trend a nyugati építésszabályozás gyakorlatában - az, hogy az építésigazgatási gyakorlatban egyre inkább célokat fogalmaznak meg. Nem azt, hogy hány méterre legyen egymástól két épület, milyen széles legyen egy járda, az elõkert, és mennyinél nem lehet magasabb egy polgár házának az ereszcsatornája, hanem azt fogalmazzák meg intelligens módon, hogy mindezekkel milyen célokat szeretnének elérni. Például, hétköznapi nyelvre lefordítva azt, hogy az egyik polgár ne lásson át a másiknak a levesébe. Ezt viszont számos építészeti eszközzel el lehet érni.
A harmadik út, az utópiák világa - amint azt a történelmi leckék mutatják - járhatatlan. Megkülönböztethetünk progresszív és regresszív, elõremutató és hátramutató utópiákat, a társadalomból kivonuló, vagy a technológiákra hangsúlyt helyezõ technotópiákra. Azonban az utópiák egytõl egyik átverések. Átverések, amelyet úgy lehetne talán a legszellemesebben megfogalmazni, hogy lényegük az, ami a bûné is: a célhoz vezetõ utat szeretnénk kikerülni. Ám sok-sok negatív és fájdalmas tapasztalat árán meg kellett tanulnunk, hogy bizonyos fejlõdési utakat nem lehet büntetlenül megkerülni.

Akár utópikusnak is tekinthetõ az, ahogy az építészek egy része a természet kirekesztésére törekszik. A sokasodó átriumok és a mallok bizonyos tekintetben a fedett sci-fi városok megvalósulása felé mutatnak.
Igen, de sokszor hajlamosak vagyunk sematikusan azt gondolni, hogy a minél több zöld meghozza majd azt a minõséget, amit a jövõ városi környezeteiben szeretnénk látni. Nagyléptékû tervek esetében is sokan gondolják azt, hogy ezzel az egy dimenzióval a kérdést meg lehet fogni, illetve el lehet intézni. Had hívjam föl a figyelmet arra, hogy ez alapvetõen kultúrafüggõ, és a minõség titka a részletekben van, ahogy Mies van der Rohe német származású, az Egyesült Államokban mûködött világhírû építész is figyelmeztetett. Például az angolszász környezetkultúrában mindig is nagy jelentõsége volt az ápolt parkoknak. Nemcsak a zöldterületek minõségének, hanem mennyiségének is: London híres kulcsoskertjeitõl kezdve a különféle lovagló sétányokon át, a közparkokig folytathatnánk a sort. Ezzel szemben a mediterrán kultúrákból említhetjük Siena példáját, ahova turistaként sokan eljutnak és csodálattal élvezik fõterén páratlan miliõjét, míg az egész városban talán egy szál fa sem található. Az egész környezet burkolt, viszont mûvészi igényességgel, és mindez szintén minõségi városi környezetet eredményez. Egy másik modell, ami szintén lakható az ott élõ emberek számára, büszkék rá és megfelel az igényeiknek.
Különösen a modernista ihletésû, redukciós modellre épülõ városrendezési tervekben a közparkot, a lakóterületi zöldterületet a hagyományos közösségi élet színpadának szánták a várostervezõk. Rá kellett azonban jönniük, hogy ez a fajta igazi színpad mindig is a hagyományos kisvárosi, kis üzletekkel övezett fõutca. Az embereknek olyan területekre van szükségük, ahol nap mint nap találkozhatnak, ha röviden is, kicserélhetik gondolataikat; olyan helyekre, amelyek egyrészt semlegesek, másrészt pedig nem keltenek félelmet. Egy elhagyatott közpark, egy rendezetlen, nem megfelelõ színvonalon fenntartott zöldterület ugyanis inkább félelmet kelt és bûnözést vonz, mintsem a közösségi életet.

Mennnyiben veszik számba a várostervezõk a bûnözés különféle nagyvárosi terekhez kötõdõ formáit, az ingatlanspekulációt, a korrupciót?
Korunk nagyvárosát számos erõ formálja. Ezek közül egy igen sajátos és eddig nem sok figyelmet kapott tényezõ a bûnözés. Manuel Castells az Egyesült Államokban élõ, spanyol származású, és Párizsban híressé vált kiváló városszakíró szerint az új évezred nemcsak az információs társadalom korszaka, hanem a globális feketegazdaság, a globális bûnözés korszaka is. Ezt komoly figyelmeztetésként kell értékelni, és mindenkinek tekintetbe kell vennie a saját szakmája szempontjából. Az egyre inkább globalizálódó feketegazdaság és a világméretû bûnözés az információs technológiákat már egyfajta termelési módként kezdi használni: a pénzek egyre ellenõrizhetetlenebb módon, a fény sebességével áramlanak a szélrózsa minden irányába. A városfejlesztõ számára az ingatlanpiacra gyakorolt hatásuk az érdekes. Ugyanis felállíthatunk mi mindenféle trendet, ingatlanpiaci elõrebecslést, prognosztizált jövõképet, ha ellenõrizhetetlen módon hirtelen olyan mennyiségû pénz áramlik be egy-egy nagyvárosba, amely a feje tetejére állítja az ingatlanpiacot. Ezeknek a beáramló pénzeknek lényegi vonása, hogy a helyi gazdaság és a helyi kultúra igényeinek nem sok figyelmet szentelnek.
Óvatos ENSZ becslések szerint évente körülbelül ezermilliárd dollárnyi pénzmosással kell számolni, s ennek az egyik legkedveltebb és legbiztonságosabb formája a spekulatív ingatlanberuházás. Szeretjük, nem szeretjük, ez jelen pillanatban mellékes; tény hogy ez egy egyre fontosabb városformáló erõ, amivel számolni kell. A világon hihetetlen tõkebõség van. Erre fel kell készülni. Reális a veszély, hogy felkészületlenül ér, ha csak átmenetileg is, de pillanatok alatt elönthet bennünket olyan jellegû tõke - elég csak a bevásárló központokra gondolni - amelyet nem tudunk kezelni. Szó sincs arról, hogy befektetõkben hiány lenne, és ha egy város megfelelõ kompetenciával, megtalálva a megfelelõ hangot, el tudja magát adni a nemzetközi porondon, akkor a veszély fordított: föl kell készülni egy nagymértékû tõkebeáramlásra, hogy azt - a mindenféle negatív hangsúly nélkül értett tervezés segítségével - megfelelõ mederben lehessen tartani, mely nemcsak a befektetõi csoportoknak jelent hasznot, hanem az ott élõ közösségnek is.

Hogyan lehet ez ellen fellépni? Egyáltalán milyen eszközökkel lehet befolyásolni ezeket a folyamatokat?
Nemrégiben megjelent egy nagyon érdekes könyv arról, hogy Olaszországban Észak és Dél viszonya hogyan alakult; az Észak miért mûködött mindig jól és a Dél miért nem tudott sohasem rendesen mûködni. A könyv szerint a helyzet magyarázata a civil szervezõdések szerepében keresendõ: Északon hosszú múltra visszatekintõ hagyománya van az erõs civil szervezõdéseknek, amelyek be tudják tölteni a hivatal, a kormányzat és az állampolgárok közötti ûrt, míg ez Délen nem tudott kialakulni, illetve ezt az ûrt más töltötte be - és ez a maffia. (Igaz, a maffia is egy civil szervezõdés: egy nagyon jól megszervezett militáns civil szervezõdés...) Számunkra az lehet reményteljes, hogy a még mindig átmenet fázisában lévõ magyar társadalomban a szaporodó civil szervezõdések megerõsödnek és képesek betölteni társadalmi küldetésüket. Példákat a városok szempontjából is lehet mondani: egészen más jellegû fejlõdési pályát ír le Székesfehérvár vagy Szombathely, mint a mutatók tekintetében az egyik legdinamikusabban fejlõdõ városunk Keleten, Nyíregyháza.

Mit jelent számodra a várostervezés?
A várostervezõi hivatása egyszerre gyönyörû és nagyon nehéz, hiszen egy olyan társadalmi játszmának vagyunk a szereplõi, ahol a megbízónk egy plurális kliens, a közösség, s elsõsorban nem téglával és habarccsal, hanem értékekkel, érdekekkel és ideológiákkal kell építkeznünk. Innentõl kezdve ez az egész játszma nem politikamentes. Leginkább az érdekegyeztetõ szerepünket emelném ki. Sokszor megfoghatatlan, nem könnyen kezelhetõ, bonyolult szempontrendszer közepette érdekeket, értékeket kell egyeztetnünk. Mindezt úgy, hogy az egyre kiáltóbb igények kielégítése, égetõ társadalmi problémák kezelése mellett ne éljük föl a jövõnket a jelenben.
Ezt a hivatást úgy fogom föl, mint más értelmiségi hivatást. Szerintem mint értelmiségi szakembernek - így az urbanistának is - elsõdleges kötelességünk a világ egyre bonyolultabb eseményeinek, folyamatainak, jelenségeinek megértése és értelmezése a társadalom számára, valamint hogy a mindenkori uralkodó osztályok gondolkodásának ideológikus voltát nyilvánvalóvá tegyük, vagyis demisztifikáljuk. Ez a küldetés borzasztóan nehéz, és belátható, hogy a munkáját hivatásként végzõ urbanistát - ugyan nem a napi pártpolitika szintjén - örökös ellenzékiségre kárhoztatja.