Minek tekinted a tevékenységedet? Mit jelent írni?

Én megállás nélkül egy határterületen billegek;ez a gondolkodás
és a regényírás határa. A szó klasszikus értelmében én sem
regényeket írok már. Vagy nem is írtam soha. A regények
néhány nagyon fontos alaptulajdonságához görcsösen
ragaszkodom. Például ahhoz, hogy egy ember nem ember.
Minimum kettõnek, háromnak jelen kell lennie, még akkor is, ha
egy dominálni fog. Az a legsikerültebb, amikor többen
dominálnak, és én nem döntöm el, mint regényiró, hogy kinek
van igaza, hanem õk maguk dominálják a saját igazságukat.
A nyelveknek, mint az embereknek, különbözõ adottságaik,
tulajdonságaik vannak. A magyar nyelv nem képes arra, amire a
német, és a német nem képes arra, amire a magyar. Az összes
többi nyelv szintúgy. Az sem baj, ha van egy másik nyelv,
amelyik a háttérben lebeg, és ehhez képest foglalkozom a
sajátommal. Akkor ugyanis, amit az ember gondol, arra még
képes a nyelv. Arra sem mindig, de van benne elég
hajlékonyság. De amit az ember érez, arra végképp nem. A
találékonyságnak elég magas fokára van szükség ahhoz, hogy
ne ott álljak meg, ahol a nyelv gátat szab a kifejezésnek, hanem
megpróbáljam ezt a kifejezést valamilyen módon tágítani.
Megpróbáljam a nyelvet úgy használni, hogy a kifejezés
eszköztára növekedjék. Olyan dolgokat tudjak elmondani,
amirõl még nem olvastam és én magam sem tudtam még
elmondani. Akkor ilyen keresztezõdési pontok állhatnak elõ -és
ez tényleg feltételes módban kell fogalmazni - a gondolkodás és
a nyelv között. Hirtelen olyasmi alakul ki a papíron a
mondatomból, amit nem egészen úgy gondoltam volna
eredetileg, nem is ugy terveztem, hanem a gondolkodásomnak
volt egy olyan önereje, egy olyan vivõereje, hogy a nyelv nem
akarhatott mást, mint meghajolt, és a kezemre adott egy
megoldást. Ez végtelen boldogság, mert ez egyrészt azt is
jelenti, hogy a nyelv okosabb mint én vagyok, másrészt egy
csomó nyomoromból megszabadít; abból, hogy bizonyos
dolgokról nem tudok beszélni, holott valamiért, még magam
sem tudom miért, beszélnem kéne róla. Ezt nevezem annak,
hogy ma megleptem magamat valamivel. A meglepetések súlya
természetesen különbözõ, néha igen, néha meg nem, ez nagyon
kiszámithatatlan dolog.

Hol válik el az irodalom más írásfajtáktól? Számodra mi az
irodalom legsajátabb tárgya?

A legfinomabb és legérzékenyebb tárgya az irodalomnak a két
ember közötti viszony. Ez az egyetlen tárgya, és minden más
csak mellébeszélés. Az a legnehezebb, hogy miközben egy
emberre ránézek, és õ is rám néz, akkor meghatározni azokat a
pontokat, amelyeken keresztül érzékeltethetõ, hogy mi történt.
Nem az, hogy az egyik szempontjából, vagy a másik
szempontjából mi történt, hanem mind a kettõnek a
szempontjából mi történt, ami megint csak lehet teljesen
különbözõ.Nem beszélve arról, hogy az emberek nemcsak
kettesével vannak együtt, hanem hármasával, ezresével. A
legtöbb ember, ameddig én elmerészkedtem, egy szinháznyi
ember volt. A XIX.századi klasszikusok csúcsteljesitményei a
bálok. Ugyanis itt egyszerre két dolgot kell egy prózaírónak
egyeztetnie. Egyrészt a saját emlékképeit, ahol a dolog születik,
a forrást. Másrészt a képzeletét, ami mozgatja ezt az
önmagában halott, érdektelen anyagot. Önmagában annak,
hogy a múltat az ember felidézze, nincs értelme. Akkor érdemes,
ha olyan pontokat találtam benne, amelyek kicsit többet
jelentenek, mint a kofa, akivel Szókratész az athéni piacon
beszélget. Olyannak kell lennie, mint a két lánynak, akik a
Háború és békében a holdfényes, csillagos éjszakában
beszélgetnek. De ahhoz képest másnak kell lennie, amennyire a
kor, a miliõ, és maga az író is más. Ettõl mozog ez a nagyon
általános anyag.
A munkának a lényege az elmozdítás, hogy jeleket találjak,
amelyek nagyon biztosak; olyan jeleket, amelyeket nemcsak én
tudok, hanem elvileg mindenki tudhat, és mindenkit érint.
Önmagában érdektelen, hogy az illetõnek, aki rámnéz, van
szeme, mert mindenkinek van szeme. Az az érdekes, hogy
milyen a szeme, és, hogy rám miért van olyan hatással, amilyen
hatással van; hogy itt indokokat találjak erre, és a mondatok ezt
csak jelezzék, és ezek a jelzések az olvasóban hasonló
reakciókat váltsanak ki, mint bennem. Ezeket a jeleket kell
megtalálnom, és ezek a jelek nem mások, mint ami bennünk,
emberekben közös. Független az életkorunktól, a nemünktõl, a
foglalkozásunktól.
Mert belénk van írva. Genetikailag van belénk írva, vagy az Isten
így teremtett minket. Az írói feladat az, hogy egyszerre
mutassam ebben a megismételhetetlen egyszeriségében a
dolgot, másrészrõl pedig, mint örök ismétlést, mint egy verziót.
Mint egy verziót, ami valami nagyobbra, valami nem e világira,
vagy metafizikusra vezet. Ahova nem tudok elérni, mert az én
eszközeim nem elegendõek. A költészeté sokkal megfelelõbbek.
Mind a két hangot le kell ütnöm, helyesebben mind a két hangon
egy teljes összefüggésen belül kell beszélnem. Az nem elég,
hogyha a szerelemrõl, vagy a szenvedésrõl külön beszélek. Ez a
középfekvésü regénynek a sajátja, mely mindig egy dologról,
egy témáról beszél.

Milyen ez a "középfekvésû" regény?

Ezt a középirodalmat tulajdonképpen tisztelem, mert egy
tradiciót életben tart. A probléma az, hogy a magaskulturát az
utóbbi 10 évben gyakorlatilag kiszorította. Ezt a kritika
segitségével tette, amelyik az ipar szolgálatában áll. Ebben az
óriási iparban a közép-regény nagyon tisztes, de nem jelentõs
teljesitményei olyan szerephez jutottak, amivel a magaskultúrát,
ami valódi újat vagy érdekeset mondott vagy mondhatna az
emberrõl, kiszoritották. Ez Nyugat-Európában még létezik, de
nagyon elszigetelten; nálunk már egyáltalán nem. Csak abban
lehet reménykedni, hogy még vannak emberek, akik a saját
meggyõzõdésük szerint írnak regényeket, ami az emberi lényrõl
még mond valami újat; arról, ahogy élünk, és ahogy
gondolkodunk, és nem a séma szerintit mondja el.

Mennyire játszik közre ebben az ôszinteség?

Az szinteséghez ennek az ég világon semmi köze nincs.
Általános hiedelem, hogy az írói, vagy a müvészi hitelt
valamilyen módon az õszinteséghez kötik. Jóval túl van az
õszinteségen. Az a folyamat, hogy az ember olyan dolgokat
tudjon meg magáról, amit nem tud, vagy olyan dolgokat, amiket
tud, vagy tudni vél, korrigáljon, az nem az õ õszinteségén,
hanem azon múlik, hogy meg tudja-e osztani önmagát, mint
szereplõt. Az író is egy színész, csak a színpadon egyedül van.
Nem nézik. Akkor nézik, vagy olvassák, amikor már nincs a
színpadon. Meg tudja-e magát osztani a saját személyes
tapasztalatai és a közös közöt? Talál-e olyan jeleket
önmagában, amelyek érvényesek a közösre is? Tehát
mindenkire. A személyes és a közös elem között gyakorlatilag el
kell tüntetnie a határokat. Azt a látszatot kelti, hogy õ egy olyan
ház, ahol minden ajtó, ablak tárva van, bárki, bármikor bemehet.
Holott teljesen világos, talán ki is van írva, hogy ez az õ háza.
De mégis mindenkinek a rendelkezésére áll. Ez õszinteséggel
nem érhetõ el. Az õszinteség az, amikor nem hazudok. De itt a
játéknak éppen az a lényege, hogy hazudni is kell. Tudni kell
azonban a hazugságnak az értelmét is. Mert, ha nem tudod,
akkor meg kell fejteni, ha nem fejted meg, akkor a mondat
hiteltelenné válik. Nem mások szemében, mert ez nem
értékmérõ, hanem a magad szemében. Akkor a következõ
mondat sem fog stimmelni, és akkor az egész nem stimmel. A
hazugság viszont a játék szerves része, hiszen azt az embert,
aki nem hazudik, csak úgy tudjuk elképzelni, mint akinek nincs
szemhéja, nem tudja soha lecsukni a szemét. Nem, az embernek
néha le kell csuknia a szemét, sõt nagyon gyakran le kell
csuknia a szemét, mert mindent nem lehet látni. Az büntetés
lenne.
Én a hitelesség szót használom, de a hitelességet nem úgy
értem, hogy az olvasónak hiteles. Mert az olvasókat nem
ismerem. Nem is akarom ismerni. Nem tudom, hogy õneki mi
hiteles, és mi nem. Az az õ dolga. A hitelesség szót olyan
értelemben használom, hogy nekem mi hiteles. Tehát, hogy az,
amit a képzeletem helyesnek vél, vajon a tapaszalatom igazol-e?
Vagy azt, amit a tapasztalatom kézenfekvõnek tart, azt vajon a
képzelet elfogadja-e, vagy ezen túllép esetleg? És ha túllép,
akkor miért lép túl? És hová lép túl? Ha ezeknek szálaknak és
kapcsolatoknak a végére járok egy mondat erejéig, akkor hiteles
a mondat. Különben vagy fantazmagória , aminek nincs tartása,
vagy pedig túl durva, túl közvetlen, túl nyomorú. Önmagában a
tapasztalat siralmas. Akkor szociológiát kell irni, nem szabad
irodalmat írni.

Mik azok a tradiciók, amiket Te születésed, neveltetésed folytán
készen kaptál?

Én szivesen ragaszkodom a zsidó keresztény, vagy görög-
zsidó-keresztény, vagy görög-római zsidó-keresztény
kultúrhagyományhoz, de nagy kérdés az, vajon ez a hagyomány
nem túl agressziv-e ahhoz, hogy a világ elviselje. Vajon azok a
nagy kultúrák, amelyek ezen a kultúrkörön kivül vannak, de
immár megfertõzve az európai kulturától, nem kedvezõbbek-e
az ember túlélése szempontjából. Ez megint csak egy lehetetlen
kérdés, mert nem tudjuk, hogy kedvezõbbek-e, miután az
európai kultúra hihetetlen agresszivitása egyrészt, másrészt
hihetetlen vonzása ezeket a kultúrákat megfertõzte. Ugyanakkor
a saját kultúránkat alapjaiban kétségessé tette, megingatta,
tönkretette, és ma már ennek a kulturának csupán irodalmi,
müvészeti nyomairól beszélhetünk, az utolsó nyomjelekrõl.
Bizonyos nyomokat az egyházak õriznek, de nem
funkcionálisan, mert a nagy történelmi egyházak sem õriznek
semmit, hanem jeleket, szimbólumokat õriznek. Ahogy
funkcionálnak az már nem õriz magából a gondolkodásmódból
szinte semmit.
Alattunk az ág el van fürészelve, ami helyette fel van ajánlva, az
érzésem szerint a civilizáció. Különbséget kell tenni a kettõ
között, mert a korszaknak az a nagy tévedése, hogy kultúrának
hiszi, sõt a kultúra minõségeként értékeli a civilizáció szintjét,
és azt gondolja, hogy minél magasabbra emelkedik a civilizáció
szintje, annál jobb a kultúra minõsége. Ez az európai kultura
esetében pontosan forditva van. Minél magasabb a civilizáció
szintje, annál alacsonyabb a kultúra minõsége. A minõség ma
már csak nyomjelekben található fel. Ezekbe a jelekbe, ezekbe a
szimbólumokba, ezekbe a foltocskákba kapaszkodom, és az
egész tevékenységem nem más, mint ezeknek az erõsítése,
csiszolgatása, újból való felajánlása. De azt hiszem, hogy ez
inkább egy kétségbeesett kísérlet, vagy úri passzió - attól
függôen, hogy hogyan szemléljük. Nem gondolom, hogy a
korszak ezekhez a kulturális forrásokhoz vissza fog térni, vagy
az elkövetkezendõ korszakok vissza fognak térni.

Mégis mi alkotja egy kultúrának a minõségét?

A kultúrának a minõségét valószínüleg az eszközök, a háztartás
eszközei, nevelés eszközei, az emberek egymással való
kapcsolatának a rendszerei, a szeretet eszközei alkotják; az,
hogy az emberek hogyan, és miként szerelmesek egymásba.
Ezek egy megbonthatatlan rendszert alkotnak, ez a rendszer
tulajdonképpen nagyon egyszerü, ha akarod primitív. Abban a
pillanatban, amikor egy ponton megbontják ezt a láncolatot,
akkor mint egy kötés, az egész felbomlik. És a gombolyagot
vissza lehet tekerni. Érzésem szerint most inkább a
visszatekerés folyamata zajlik. Például az ember elnézi a
katolikus egyház kétségbeesett küzdelmét. Csökönyösen
ragaszkodik valamihez, amihez híveinek többsége nem hogy
nem ragaszkodik, hanem nem tudja teljesiteni. Annyi gyermeket
nem lehet a világra szülni, amennyit a katolikus egyház kíván,
és a korszak promiszkuitásával egyszerüen nem tud mit
kezdeni. A reklámoktól kezdve a könyvekig minden erotizálva
van, és a szerencsétlen emberekre rá van erõltetve a cölibátus.
Amiben nem tudnak, mint hogy soha nem is tudtak élni, de most
még kínosabb a dolog, meg nevetségesebb, lehetetlenebb.
Másrészrõl többet mondok, mint amennyit ez a nagyon
konzervatív, ámde nagyon szimpatikus pápa mond. Tényleg
nem lehet megbontani a rendszert, mert abban a pillanatban,
hogy megbontják, és azt mondják, hogy Szüz Mária nem szüzen
fogant, akkor kész, az egész épület összeomlik. Összeomlik
logikailag, mert igenis lehet olyan kijelentést tenni, hogy az
esetek többségében az ember nem fogan szüzen, de ez nem
jelentheti azt, hogy egyszer nem foganhatna szüzen. Tehát a
dolog, ahogy a német mondja, a kés hegyén táncol. Ez csak egy
példa, de bármilyen történeti rendszert, amelyik egy bizonyos
tradició jegyében áll, és ugyanez a játék, hogy nem tudjuk
ugyan helyettesíteni mással, hogy a helyettesítésre inkább csak
kísérletek történnek.

Az európai kulturának ez az irányváltása köthetô-e egy
eseményhez, egy idôponthoz?

Nem tudom. Nagyon keveset tudok, állandóan csak kérdezek,
még akkor is, ha kijelentõ mondatokban beszélek. Vannak olyan
óráim, amikor inkább arra vagyok hajlamos, hogy azt mondjam,
hogy miként egy ember, úgy egy kultúra sem tud kilépni
önmagából. Egy hagyománynak annyiféle oldala és vetülete
van, hogy amikor az ember azt hiszi, hogy lázad ellene, akkor
egy másik vetületéhez kapcsolódik. Amikor ilyen hamis
próféciákat mond mond az ember, mint amit én például most,
hogy vége van a kulturának, minden tönkrement, katasztrófában
vagyunk, akkor esetleg csak nem veszem észre, hogy a kultúra
tett egy kanyart, és most nem ezt az oldalát mutatja, hanem egy
másikat. Például felfoghatom azt, ami ma történik velünk, a
nagy, intézményes, egyenesvonalú tradicióknak a szétesését, a
kronológia szétesését, mint a görög tradiciónak valamifajta
reneszánszát. Mert azt, hogy görög, nem is nagyon lehet
megmondani, hogy mi az? Mert annyiféle görög, ahányféle
polisz volt, csak mi leginkább az athénit szoktuk figyelembe
venni.
Más napokon viszont azt gondolom, hogy tényleg valaminek a
végére értünk. Hogy ez a vég mikor kezdõdött volna el, ez egy
nagy kérdés. Vannak, akik azt mondják, és ennek az elméletnek
vannak magyarországi képviselõi is - nem túl színvonalasak -,
hogy mindezt a Francia forradalomhoz, vagy a felvilágosodás
filozófiájához kötik. Ami megint csak nagyon bonyolult dolog,
mert emögött mindenféle más van, középkori hitviták vannak,
amiket egyszerüen nem lehetett eldönteni. Illetve autodafékkal
megpróbálták eldönteni, tüzzel kiégetni a dolgot, dehát az
másutt visszajön.
Csak nagyon kis körben lehet idõpontokat mondani. Én
legalábbis azt mondanám teljes meggyõzõdéssel, hogy a XIX.
századi regény a II. világháborúval ér véget - egy nagyon
egyszerü okból: olyan borzalom történik, ami kulturálisan többé
nem feldolgozható. Kísérletek történtek a feldolgozására, de
azokat inkább el kell felejteni. Az irodalom autistaként
viselkedik, olyan gyerekként, aki felfogja ugyan a környezetét,
de a környezetére nem tud reagálni. Így viselkedik Camus,
Beckett és Ionescu. Ami az ô nevükkel fémjelmezhetõ, az
tulajdonképpen a menekülés, a konfrontációtól való félelem, a
vértõl és a velõtõl való iszonyat, ami aztán a balkáni háborúba
újra belehempergeti az európai embert. Hirtelen megint vissza
kell néznie arra, amit 50 évvel ezelõtt a háta mögött hagyott
elintézetlenül. Ez az irodalom inkább elvonatkoztatott: a
dolgoknak nem a mindennapi, hanem inkább a metafizikus
vonatkozásaival foglalkozott, és ezzel a XIX. századi irodalom
meg is szûnt. Megszûnt az irodalmi hõs: az egy hõs, a két hõs, a
három hõs, a négy hõs. Ebbõl jó esetben maradt egy. Egy
ember azonban nem ember, mert egy ember nem tud viszonyba
kerülni egy másikkal. Ha ez a kölcsönösség az irodalomban
nincs jelen, akkor azt lehet mondani, hogy az irodalom
megszûnt. De ezt nem mondhatjuk, mert ez az egy emberre
koncentrált irodalom, ez a hústól, vértõl és spermától
megfosztott irodalom éppen arról számol be, hogy valami
rettenetes történt, ami miatt az emberek egymással nincsenek
reális viszonyban. Irreálissá vált az egymáshoz való viszonyuk.

Hogyan értelmezed azt, ami jelen pillanatban folyik a világban?

Nekem az az elég primitív tézisem, hogy Európában
mindannyian súlyos háborús sérültek vagyunk. Akár tudjuk,
akár nem tudjuk, azok vagyunk. Olyan, mint hogyha valakinek
van keze, lába, füle, farka, de nem vette észre, hogy még mi
mindene nincs. Aminek lenni kéne ahhoz, hogy normális,
eleven, egészséges emberként éljen. Ami azt jelenti, hogy a
saját környezetével, ami jelenti a falut, a várost, az erdõt, a
vizet, az eget, a szónak a közvetlen és átvitt értelmében, a föld
mélyét a szónak a közvetlen és átvitt értelmében, stb.stb. milyen
viszonyban van. A mi esetünkben, mint háborús sérülteknek az
esetében jobbára nem tudjuk értékelni a dolgot, miután a
sérüléseink olyan sokfélék, és olyan mélységesek, hogy nem
látjuk: itt a viszony rossz. Hogyha látjuk, nem vesszük
tudomásul. Ennek szerintem két alapvetõ okva van. Az egyik
oka a II. világháború és az a pusztitás, amit ez a háború
anyagban okozott. Tessék megnézni Budapestnek az 1938-as
látképeit, és a mait - esztétikailag. Ugyanilyen pusztítás történt
az emberi lélekben, az ember gondolkodásában is. Ennek egyik
eleme az, hogy az európai ember már nem tud mit kezdeni a XIX.
században kialakult történelemfogalommal. Azzal, hogy mi a
történelem; hogy a történelemnek milyen kapcsolata van a
sorssal. És ha már itt a sors szót mondtuk, akkor ennek
visszafelé iszonyatos húzása van, hisz ezzel a kereszténységen
keresztül visszamegyünk egészen a görögök sors-fogalmához.
Ez itt elszakadt, elnyisszent. A sorssal a II. világháború óta nem
nagyon tudunk mit kezdeni.
A történelem fogalma a kommunizmus összeomlásával még egy
újabb csapást szenvedett: összeomlott az a naiv elképzelés,
amit sokan osztottak, '68 elõtt én is, hogy az ember értelmes
hatással lehet a történelemre, õ maga alakíthatja. Így gondolta
Marx, és gondolták sokan mások. Meglehet, hogy õ maga
alakítja, de hogy milyen rosszul, micsoda vállalhatatlan
áldozatokkal, és büntényekkel alakitja. Azt írhatjuk oda, hogy
nulla. Ez az út járhatatlan. Az ember nem alakítja a történelmét,
nincs sorsa. Hát akkor mije van? S erre a kérdésre ez a korszak
már nem tud válaszolni.
Második pont: érzelem. Ez egy kulturális kérdés, nem politikai
és nem hatalmi kérdés. Nem sózható a minden további nélkül a
politikusok, a kommunizmus, a szocializmus és a fasizmus
nyakába sem. A II. világháború kulturálisan egyetlen lehetõséget
adott az európai embernek, hogy úgy tegyen, mintha nem
lennének érzelmei. Tehát az érzelmeit valahogy a tudatküszöb
alá nyomja, hogy ne fájjon annyira, ami fájt. Hogy valahogy
elviselje, hogy túléljen, hogy lelkileg túlélje. Tessék elgondolni,
hogy Európa városait, tégláról-téglára kellett összerakn! Nem
nagyon sikerült, ez egy másik kérdés. A tradiciók értelmében
egyáltalán nem sikerült. Vannak városok, ahol effektiv semmi
nem maradt. Königsberget leradirozták, és lett belõle
Kalinyingrád. Ez Kant városa volt. Akire a felvilágosodás óta
épült az egész európai kultúra. Ahhoz, hogy ezt elviseljük,
ahhoz be kellett záródni. Az egyetlen lehetõség az volt
kulturálisan, hogy az érzelmeinkrõl ne beszéljünk, hogy ne
legyenek indulataink, ami azért is fontos volt, hogy ne
ismételjük meg egymás torkának a szétharapását olyan
mértékben, ahogy az a II. világháboruban megtörtént. Ezért a
korszak nagy írója, Camus, aki beszéd-képtelen, vagy Beckett,
aki nem bír megszólalni. Holott az ember megállás nélkül beszél,
ilyen a természete. Szókratész kimegy a piacra és ott beszél.
Ettôl Pilinszky filozófiája csillagtávolságra kerül, a természetes
íz, a vér és velô kiég belôle a háborúban. Ô azon kevés
magyarok közé tartozik, akik tényleg számolnak azzal, ami a
háborúban történt.

Érzékelsz-e olyan jeleket, folyamatokat, amelyek ennek a
meghaladása felé mutatnak?

Vannak ugyan az embernek regionális gondjai, de úgy tünik
most, hogy a globálisak a szörnyûbbek. A regionális gondoknak
a megoldásában legalább már az tudható, hogy ha az
ésszerûség szabályai szerint járunk el, akkor mit szabad
csinálni, és mit nem szabad csinálni. A globális gondokkal nem
így van. Ugyan tudjuk, hogy nem szabad a környezetet
szennyezni. Az ember a szemetet nem önti a saját háza küszöbe
elé. Ha nem önti oda, akkor hova öntse? És ráadásul ennyi
ember él a Földön, és ilyen ütemben szaporodnak. Aminek
örülni kell, hiszen az ember annak is örül, hogy ha a macskája
kismacskákat szül, mert az szép, és csak fogcsikorgatva fojtja
bele a vízbe. De hogyha ennyi ember van, akkor annak nagyon
sok szemetje van, és annak rettenetes mennyiségü ürüléke van,
és hát ez rettenetes mennyiségek, amiket el kell takaritani
egyrészt, másrészt valamiféle táplálékot kell adni. Akiknek nincs
táplálékuk, és nincs fedél a fejük fölött, azoknak ez nem segít.
Az az érzésem - és majd elmondom, hogy mire alapozom - itt két
dolgot kell egyszerre figyelembe venni: azt, hogy bizony vannak
olyan dolgok, amelyek semmi mással, csak az emberi
értelemmel kormányozhatók, és vannak olyan dolgok, amelyek
az emberi értelemmel nem kormányozhatók. És bizony nem
tudjuk, hogy a kettô kôzôtt hol van a határ. Itt nagyon súlyos
határsértéseket, olykor bÛnôket követünk el, a legokosabb
emberek is, a legfelvilágosultabb kormányok is. De én abban
bízom, miután az is egy folyamat volt, amíg az emberi együttélés
alapszabályaira valahogy rájött az ember, talán az is egy
folyamat, hogy rájöjjön, miként lehet a Földön az emberi életet
megszervezni. Ezelôtt ötven évvel ez nem volt kérdés, ez most
kérdés. Egy megoldatlan és ráadásul nagyon sürgetô
kérdés.Hogy a gazdag nemzetek hajlandók-e lemondani
bizonyos javaikról, illetve, hogy a szegényeknek ez jó-e? Nem
maguknak kell-e valamit csinálniuk?
Én ezen a ponton bizakodó vagyok és azt gondolom, hogy noha
nem mi rendelkezünk a globális problémákról, de - attól
függôen, hogy pusztítjuk-e a világot, illetve segítünk abban,
hogy túlélje magát - mégis mi döntünk.

Nem túlzott optimizmus ez, különösen, ha az eddig történteket,
illetve a az elmulasztottakat nézzük?

Jelen pillanatban tényleg nem tûnik úgy, hogy a modern,
európai tipusú társadalmak képesek az önkorlátozásra, amire
pedig minden élôlény képes: veszély esetén nem csinál
olyasmit, ami a veszélyt növeli. A társadalom szervezettsége
azonban olyan, hogy abban a pillanatban, amikor önkorlátozza
magát, akkor az egész recsegni, ropogni kezd, és ez nagyobb
károkat okoz, mintha nem korlátoznák. Én éppen ebbe fektetem
a reményt; lehet teljesen hiú és nevetséges reményt, hogy
miután van ilyen korlátozhatatlan, feltartóztathatatlan önereje,
akkor talán van értelme is. Én még nem látom, nem tudom
megjósolni. Önmagamat tudom korlátozni és korlátozom is.
Csernobil óta tudom, ennek semmi értelme. Itt, ahol a
feleségemmel biológiai kertészetet ûzök, azon a napon, amikor
a katasztrófa történt, az égbôl potyogott valami. Mit csináljak?
Lekaszáljam a füvet, és ráterítsem-e trágyaként kis növényeimre
vagy ne? Kimenjek vagy ne? Teljesen értelmetlen! Abban a
pillanatban az ökológiai mozgalom olyan gellert kapott, hogy
szinte humorossá vált. Ennek ellenére van értelme, mert nekem
mint személynek nem mindegy. Az, hogy a nagy számításban ez
hogy fog kijönni, az nem az én dolgom. Ott nincs befolyásom.
Én igyekszem magamat, mint fogyasztó, mint állampolgár, mint
ennek a Földnek a lakója nem átadni mindenfajta ôrületnek, ami
nem belôlem következik. Állandó mérlegelésben élek; nemcsak
a saját igényeim szerint mérlegelem, hanem aszerint is
igyekszem, hogy ez környezetem szempontjából jó-e vagy nem
jó. Akkor is csinálom, ha senki nem ragaszkodik hozzá. Ez
majdnem a korlátoltságot súrolja, tudom; nevetséges, merev,
engem is veszélyeztet, mert kiszippant a normális világból:
különlegessé válok, hülye öregúrrá, akin a gyerekek röhögnek,
de akkor is ragaszkodom hozzá.

Monory M. András - Tillmann J. A.