Mi az építészet számodra? Minek tekinted azt, amit csinálsz?

Építész vagyok, házakat tervezek. Nagyszerû fiatal csapatom van, 5-6 kiváló tehetségû fiú, akikkel az ország különbözõ részeire házakat tervezünk. S nap mint nap ezeknek az építésével bajlódunk. Sokat utazunk, jövünk-megyünk, veszekszünk, és sokat dolgozunk. Az építészet gyakorlásában leginkább ez a jövés-menés és ennek a dramaturgiája fontos számomra. Minden épület, minden új feladat egy-egy megfejtendõ rejtély. Végtelen tudniillik azoknak a szempontoknak a száma, amiket figyelembe kell venni, egy ház tervezésekor. A megbízó háklijától kezdve az éghajlaton át, a földrajzi adottságokig, a járatos vagy a környéken szokásos építõanyagokig, az építési tradíción át a múlt legváratlanabb emlékeiig, a helyszínen talált maradék anyagok, egyáltalán a városi vagy a tájbeli miliõ, ami mindezt körülveszi. Aztán mindaz, ami az embernek egyáltalán eszébe juthat. Tehát bármely esztétikai vagy szûkebb értelemben vett szakmai szempontnál fontosabb az, ahogy egy ház épül. És a legfontosabb egy-egy ilyen történeten belül az a sok-sok ember, akivel mindeközben az építész érintkezik. És a legkülönösebb a dologban, s ez az építészet egyik legnagyobb titka, hogy az a hangulat, ami ezen történet közben kialakul, és mintegy átlengi azt az egy-két évet, ami alatt egy épület fölépül. Valamilyen rejtélyes módon ez a kollektív akarat? szellem? hangulat? -- legpontosabb szó talán rá a kedély; ez az, ami beleköltözik a házba.

Hogyan lettél építész?

Két tényezô játszott közre: bár építésznek tanultam, szociológusként kezdtem a pályámat. Városszociológiával, lakásszociológiával, várostörténettel foglalkoztam, Az izgatott az építészetben, hogy mi van mögötte, s az akkori marxista tanulságokból eredõen, amiben mindnyájunknak része volt, a következtetés úgy adódott, hogy a társadalom van az építészet mögött. Hogy miért ilyen vagy miért olyan, azt a társadalom határozza meg, a társadalom vajúdja ki magából. Ez volt az egyik tényezõ, amiért leginkább a szociális aspektus felõl kezdtem el látni az építészetet. A másik tényezõ Makovecz Imre mesterem tanítása, aki ilyesféleképpen gyakorolja az építészetet, antropozófus indíttatásából eredõen. Akárcsak Josef Beuys, a korszak egyik nagy képzõmûvésze, aki a "szociális plasztikát" mûvelte. A mûvészetet mindenki által gyakorolható szociális szobrászatként fogalmazta meg, szintén antropozófus indíttatásból.

A szociális indíttatás a modern építészet kezdeteinél, Curbusier és mások esetében is jelen van; többnyire mint utópikus közösség feltevése.

Curbusier nagy jelentõségû képzõmûvész. Gyönyörû makettokat nagyított föl hatalmas házakká, ezt pedig csak a legnagyobb mûvészek tudják, a legnagyobb építészek. Leonardoi /?/ értelemben a mikrokozmoszban megtalálja azt a képletet, amit házzá nagyít, robbant föl. No de milyen társadalmi jövõ jegyében dolgozott? Rendes technokrata volt, aki a küszöbönálló hatalmi fordulatokat elõre megzenésítette az építészetben. Ha végigolvasod az 1928-as modernista CIAM építészkongresszus jegyzõkönyvét tisztán kiderül. Akárcsak Ernst May esetében, aki szocdem fôépítész volt Frankfurtban. Egy reális szociális program megvalósításaként kétemeletes angol sorházakat épített a város szélén. Az õ reálpolitikai irányzatuk állt szemben a nagy utópistákkal. Grópiuszék utópiatervekben rajzolták meg a tíz-és húszemeletes tömböket, elkülönítve a pihenõvárosokat a dolgozó várostól és közte a ma jól ismert autópályákkal. Pontosan tudták, hogy a hadtáp társadalom az elsõ világháború után hogyan fog kialakulni és mik lesznek az elvárásai. És ezt Corbusier a leglátnokibb módon meg is írta a rajzok mellé. A bombázók a városépítész legjobb barátai, mert tabula-rasa helyzetet teremtenek a városban, ahova autók áramlását nem fogják holmi keresztutak zavarni. Elkülönítette a lakóvároson belül a technokrata elit lakóhelyét a dolgozó tömegek lakóhelyétõl. Egyáltalán, hogy iparilag elõregyártott építészetet, tízemeletes épületeket javasoltak a modern hadtápkapitalizmus spekulációs és ipari érdekei szerint.
Hogy miért ezt tették, az csakis a hadigazdaságból vezethetô le, s onnan nézve érthetô meg. Akárcsak a város jelenségei. A hadtápgazdaság lényege a szállítmányozás. A szállítmányozási képesség garantálja a potenciális háborúnyerést. A háború az elsô világháború óta nem ért véget, gazdasági eszközükkel folyik tovább. A legfejlettebb gazdaság infrastrukturális képességénél fogva háborúnyerô. Ezért ilyen Amerika, ezért van fogyasztói társadalom, mert ezt az infrastrukturális erôt - a természettudománytól a shopping centerig - üzemben kell tartani. Ezért kell mindenkinek autóban ülnie, hogy a szállítmányozás képessége életben legyen tartva. Aki errôl lemond, az potenciális háborúvesztô. Ezért lettünk mi szabadok, mert az oroszok hadtápilag lettek megverve: infrastrukturálisan, gazdaságilag, hadigazdaságilag lettek padlóra küldve.
A modernista építészet nyers hatalmi építészet. Szociális érzékenysége a szociológiai értelemben vett hatalmi lehetõségekre van kiélezve. Ezzel szemben az organikus építészek egy érzékeny jelenlétet próbálnak megvalósítani és az egyre inkább egyöntetû internacionális hadtáp õrület közepette keresik újra és újra a kitörési lehetõségeket.

Mennyiben jelent az organikus építészet valóban más megoldást?

Össztársadalmi értelemben hiteles építészet ma nem lehetséges. A korábbi egységes stílusú építészeti idõszakok valamilyen módon a társadalom egyfajta irányultságát fejezték ki. De nem volt soha össztársadalmi igényük. Így az organikus építészek sem képzelik magukról ezt. Leegyszerüsítve a dolgot, az organikus építészet a preraffaelita irányzattal kezdôdik, folytatódik a szecesszióban és a különféle úgynevezett nemzeti romantikákban. A skandináv, saarineni nemzeti romantika elôbb átjön német nyelvterületre, s Kós Károllyal egészen Erdélyig jut. A két háború közt különféle historizálásokban, vagy tovább bonyolított népies irányzatokban folytatódik. A hatvanas évektõl pedig Európa különbözõ fertályain, Hollandiában, Dániában, és Németországban is megtaláljuk az úgynevezett organikus vagy szerves építészeti irányzatokat, amelyek a - mondjuk így - romantikus irányzatnak a leágazásai.
Ennek vannak tehetségesebb, kevésbé tehetséges képviselõi, mint minden irányzat esetében. Ahol a válságjelenségekre mutathat az organikus építészet, az a járatos technológiákhoz, építõanyagokhoz, építõelemekhez való viszonya; az, hogy a betont vagy az acélt vagy a kevésbé szerves anyagokat miként alkalmazza. Az, hogy túlteng a fa ezekben az épületekben, az nem modor kérdése. Mindezek mögött a világunk egyéb területein is nyilvánvaló válságjelenségekkel kapcsolatos attitüdnek a problémája húzódik meg. Hiszek-e a fejlõdésben, a haladásban, az ipari technológiai innovációban és így tovább. Hogyha hiszek vagy egy kicsit hiszek, akkor elkezdek szofisztikáltabb, drágább anyagokat használni. Ha jobban utálom ezt az egész fejlõdésôrületet és pontosabban látom a válság tüneteit, akkor tudatosabban kezdek szervesebb anyagokat, szervesebb szerkezeteket használni.
Guenon az építészettel kapcsolatban leírja, hogy a történelem során szükségszerû az, ahogy a gömbtõl a kockáig, ahogy a szerves anyagoktól, a nádtól, a fától, az agyagtól a kövön át az acélig, az aluminiumig jutunk és egyre inkább szervetlen anyagokat alkalmazunk. Ha egy középkori európai várost idézek magam elé, s egy XX. század végi amerikai nagyvárost, akkor a tendencia nyilvánvaló, hogy korábban az ember jobban része volt a környezetének, fizikailag és szellemileg is. Ma sokkal kevésbé tud része lenni, hiszen gépekben ül, gépekbe megy be: az autójával egy házgépbe, s ott lifttel, acélkasztniban közlekedik fölfele s aztán bebújva egy üveg-alumínium kaszniba, a levegõt gépek varázsolják köré, kiszürve belõle nemcsak bogarat, de port is és valószínû még egyéb más illóolajakat is, amik korábban be tudtak ilymódon hatolni a testébe. Tehát egy áthatolhatatlan, szervetlen valamit varázsol maga köré, építészetileg, fizikailag, s valószínûleg ezzel együtt szellemileg is.

Mit tartasz jó építészetnek?

Egyetlen igazi építészeti cél az kellene legyen, hogy otthonos tereket építsünk. Az egész mai világ, úgy, ahogy van, nem otthonos. Otthontalan, kietlen, lakatlan, élhetetlen, szörnyû. A tereink, az utcáink, a házaink, a lakásaink a szöges ellentetjei annak, amit otthonosnak mondhatunk. És nemcsak fizikai, építészeti értelemben lakhatatlan és elviselhetetlen, ha szabad így sarkítanom, hanem szociális és mondhatni, szellemi értelemben is. Egyre inkább a barátság, a nyugodtság, a családiasság, a Hamvas Bélás idill nélküli. Nincs kert. Ma a kertek mûgyepes, tujával körülültetett kietlenségek. Akinek pénze nincs, az telerakja ócska limlommal, s ezért lelakott tüzéptelepek a vidéki kertek. Keress egy helyet, ami otthonos. Néhány fölhagyott kastélynak vagy kuriának, vagy csak öregek által lakott falunak a szegleteiben találsz még olyan helyeket, ahol azt mondhatod, hogy milyen jó volna itt lakni. A világ egésze, a világban rejlõ tendencia pusztítja el az otthonosságot.
Hogyan lehet mégis emberléptékû otthonos helyeket teremteni? Azt kell mondjam, az építészet ellehetetlenült. Az építész nyugodtan bezárhatná már a boltot, ha komolyan végiggondolná, hogy mik a lehetõségei. Az építész ma már ugyanúgy egy személytelen, megfoghatatlan és senki ugyanakkor épült náltal nem kormányzott és senki által nem garantált mechanizmusnak az egyik fogaskereke. Ugyanennek a katonai gépezetnek, ugyanennek a hadtápgépezetnek a katonája.

Mi változott meg ?

A jó építészet, vagy az építészetnek nevezhetõ igazi építészet mindig egy közösségnek, valamely közösségnek az akaratát, létét, egzisztenciáját fejezi ki. Építészetrõl Fülep Lajos megfogalmazása szerint csak akkor beszélhetünk, ha ez a kollektív lelkület átsüt egy épületen. Sugárzik egy épületbõl. A középkori város és a katedrális ma is nyilvánvalóan közvetíti azt a szándékot, hogy egy akkori közösség ott, azon a helyen így mutatta meg - kinek? - a feljebbvalónak, hogy õ ez és õ ezé akar lenni, s a jövendõ generációknak is ezt a keretet ajánlva megmutatta magát térben. Ma olyan közösségekrõl, akik úgy építkeznek, ahogy azt jónak gondolják, nem nagyon beszélhetünk. Meg tudnátok mondani, hogy a Szentendrei utat itt mellettünk Óbudától Szentendréig ki akarja ilyenné építeni? Ahol minden fát kivágnak, járda már nincsen, ha valaki gyalog arra vetõdik, vagy megfullad vagy sáros lesz, ahol csak autóval lehet teperni, és gyerek jobb, ha nem megy a közelébe. Ki akarja ezt ilyennek? S aztán a táblaerdõk, a leírhatatlan környezeti pusztítás, amelynek részesei vagyunk, az kinek az akaratát testesíti meg? Kinek az egzisztenciáját fejezi ki? Egyáltalán, ki felel ezért? Mert ha építészetrõl beszélünk, környezetrõl vagy városról beszélünk, akkor az elsõ kérdés ez volna. Ezért megkockáztatom: építészet ma már nincsen. Vagy inkább próbál úgy csinálni, mintha lenne. Ide sorolhatók azok az organikusabb jellegû kísérletek, amirõl elõbb beszéltünk, vagy ide sorolhatók azok a látványos, kvázi mûvészi példák, amelyek itt-ott Európában nagyobb középületek formájában megvalósulnak.

Az európai és az amerikai posztmodern és dekonstruktivista építészet valamiképpen reflektál erre.

Most jut eszembe, hogy az elõzõ tézisnek azért Amerika a legtisztább bizonyítéka. Amerikában nincs építészet. Megtalálod Wright házait és amellett baromi szép autókat látsz...
Az Európában divatos dekonstruktivizmus az ún. posztmodernnek, a modernizmuson túli szellemi irányzatnak az egészséges túlnövése. A dekonstruktivista építészetet egy elit irányzatnak tartom. Legfontosabb jellemzõje megítélésem szerint az, hogy szûk értelemben vett szakmai problémákra alapozódik Tsuminak, és a többieknek ez a nagyon szofisztikált, káoszt idézõ, térben egymástól kitérõ, gerendákkal és síkidomokkal megkonstruált mûvészete. Ez egy építészet az építészetrõl irányzat. Mint ahogy elõzményei is a jó értelemben vett európai posztmodern, a Aldo Rossi és ..... építészete is jellegzetesen az építészet autonómiájárt küzdõ, a hatalomnak lefekvõ modernizmus után az építészet autonómiáját visszakövetelõ szellemi irányzat voltak. Nagyszerû mûvészek mély intellektussal. A nietzschei morálon túli morálnak, az építészeten túli építészetnek a szerzetesei és papjai õk. Egyetemeken, kiállítótermekben, magazinokban gyakorolt építészet. Egyetlen fontos kritériuma van az én kritikámnak: nincs közösség mögöttük.

Van-e egyáltalában bármilyen mai építészet hátterében olyan eszményi közösség, amire utalsz?

Amögött a kétségbeejtõ építészet mögött, ami helyeink 98 százalékát meghatározza, igenis közösséginek mondható szándék és reális közösségek laknak, akarnak. A butik és bodega külvárosaink, a vállalkozási barakk átmeneti zónáink, a kriptásított, tönkreépített, száz százalékosan fa és bokor nélküli vidéki, családiházas külvárosaink mögött mind egy válságban lévõ, önmagát keresõ társadalom akarata rejlik. De hát építészetrõl van szó. Antiépítészetrõl vagy spontán építészetrõl, akárhogy is nevezzük, de kétségbeesett és önpusztító építészetrõl. Nézz meg egy faluszéli vagy vidéki városszéli új családiházas telepet, egy új parcellázáson, elsõ fõ ismertetõjegy, ha volt is ott egy-két fa, biztos, hogy kivágták. Kettõ: a telkek túl kicsik. Három: a házak feleslegesen nagyok. Négy: még az építõ /mert nincs építtetõ: maguk építik az emberek a házat/ szándékait sem fejezik ki. Azt fejezik ki, hogy a szomszédtól maradt egy ablak és azt én oda beépítettem. Meg volt olcsón a tüzépen vakolóanyag, azt rávakoltam, ha egyáltalán eljutottam odáig, hogy vakoltam. Ez a mai világunk építészete, amely mögött ez a társadalmi szándék, akarat, egzisztencia, én így mondanám, kétségbeesés vagy dezorientáltság vagy önpusztítás rejlik.

Városépítészettel is foglalkoztál. Hogyan írható le a mai várost?

Én Konrad Lorenz leírását tartom mérvadónak, aki "A civilizált emberiség nyolc halálos bûne" között gyakorlatilag valamennyi pusztító válságtünetnek az összegzõdéseként írja le a várost. Azértelmes térbeli strukturák elrákosodási folyamataként jellemzi, amelyek korábban mint egy egészséges szövetnek a sejtjei tudtak egymáshoz kapcsolódni. Gondoljunk egy budapesti külváros családiházas övezetére, ahol utcák, kertek, fasorok, kis kõhidak vannak és a gyerekek gyalog mennek haza az iskolából, és buszok és vilamosok közlekednek. Ehhez képest gondoljuk el a mai budapesti külvárosokat, a szociológia szerint átmenetinek tekintett zónákat: többsávos autóutakon gyorsan közlekedõ autók, amelyeknek a kiszolgálására benzinkutak épülnek, mellettük megjelennek a kurvák és az úgynevezett élet ezekre az utakra szervezõdik a barkácsboltoktól a videokölcsönzõkön keresztül a kis panziókig. Ezen a fõ csapásokon kívül esõ területek pedig egyre inkább élettelen zónává szikkadnak, ahonnan a boltok eltûnnek, ahol este a gyerekek és az asszonyok nem mernek gyalog közlekedni, mert veszélyesnek van minõsítve; ahol a közvilágítás sem fontos már, mert az emberek bezárkóznak sötétedéskor a házaikba.
Budapest belvárosában ugyanaz az úgynevezett fejlõdés várható, ami a nyugat-európai városoknál már végbement. A belváros kiürül, hivatali- és üzletnegyeddé változik. A helyi jelentõségû boltok, presszók, éttermek, kiskocsmák, trafikok eltûnnek. Helyükre gazdag multinacionális vállalatok reprezentatív üzletei, autószalonok költöznek. A lakások helyén irodák jönnek létre. Estére egy kiürülõ és veszélyes hellyé kezd válni Budapest belvárosa is, ahonnan idejében, sötétedés elõtt a valamirevaló hivatalnokemberek elhúzzák a belüket. Marad az úgynevezett etnikumoknak és egyéb városlakó elemek esti prédául a belváros...

Milyen lesznek szerinted a jövô városai?

Hamvas Béla azt mondja, hogy tízezer lélekszámnál nagyobb városoknak nem szabadna lennie. Mások is mondják ezt. /Arisztotelész szerint a városnak egzetlen pillantásal átfoghatónak kell lennie. Tillmann kiegészítési javaslata...az elôzô mondat helyére./ Például Leon Kliernek volt egy tervjavaslata Luxemburg városára, megállítandó azt a folyamatot, hogy a belváros elnéptelenedjen, és a kitelepülés, a szuburbanizáció folytán, - amikor is a várost családiházas tenger kezdi körülvenni - a város szíve infarktust ne kapjon. Ô azt javasolta, hogy bontsák föl a várost tízezer lélekszámnál nem nagyobb egységekre. Oda sûrítsék, mintegy kis középkori városként az egyes negyedeket, s köztük szántsák föl a földet, erdõsítsék, parkokat építsenek. Ha tíz perc alatt át tudsz gyalogolni egy városon vagy fél óra alatt, akkor egészséges egy város, mondják többen is. És biztos, hogy ebben van valami.
A város jövõjérõl komolyan gondolkodni ma nem lehet anélkül, hogy általában véve a civilizáció jövõjérõl ne gondolkodnánk. A civilizáció ma egy szóval leírható, és ez az amerikanizálódás. A civilizációs mintát ma Amerikából kapjuk. Ez igaz a mozira, a televízióra, az automobilizációra, a fogyasztói javainkra, a neveltetési rendszerekre, a politikára. Leegyszerüsítve: itt, Európában is az lesz, ami Amerikában ma már jól látható.

Nem gondolod, hogy Amerika inkább egy nagyítóüveg, melyen keresztül valójában az európai eredetü tendenciák felerôsítve mutatkoznak?

Igazad van. Amerika egy kísérleti laboratórium. Amikor tíz évvel ezelõtt ottjártam, nagyjából így summáztam. Ott már a nyolcvanas évek elején átélhetõ volt, hogy egy kontroll és majdhogynem felelõsség nélküli kísérlet zajlik. Ez átélhetõ abban a felfokozott tempóban, amivel ott fogyasztanak. Az irdatlan mennyiségû áru, amin keresztül mint egy õsvadonon gázolnak át a fogyasztásra kárhoztatott, összeaszalódott amerikai asszonyok, akik mindeközben a testüket cserzik és mumifikálják engedelmes katonaként. Egy örjöngõ, felfokozott, fogyasztógépezet Amerika. Ez az egyetlen üdvözítõ minta számunkra is, akik úgy élünk ma ebben az országban, mint egy túlgazdagodott család szegény gyermekei. Egyszerre gondoljuk magunkat fogyasztásra érettnek és siránkozunk, hogy valójában milyen szegények vagyunk --holott soha nem voltunk gazdagabbak.
Miért volna más az úgynevezett fejlõdés tendenciája Európában vagy Magyarországon, mint ahogy az Amerikában látható? Az egész gazdasági szerkezet, a hadiszállítmányozás logikája egyértelmûen determinálja az európai városnak a jövõjét. Ahol, ha megmarad valami a történeti városokból, az Disneyland-szerû, elfogyasztandó, mûélményként marad meg, mint amilyenné a budai vár, vagy Szentendre változott. Képeslap építészet lesz abból, ami történeti értékként megmaradt.

Míg Nyugaton építészeti csúcsteljesítmények is épülnek, a harmadik világban viszont kalyibavárosok tömegei. Milyen folyamatokat érzékelsz ebben a "második világban"?

Közhely, de az építészet nem produkál mást, mint amit a világ produkál. Ugyanaz a gyorsuló szétszakadás tapasztalható szerintem ebben a társadalomban is, mint ami a világban végbemegy. Virilio, a világhírû francia gondolkodó, aki egyébként városépítészként kezdte, azt mondja, hogy az elsô és a harmadik világ között mélyül a szakadék. De a statisztikák is ezt mutatják: a harmadik világban 6-7 az átlagos gyermekszám egy családban, a fejlett világban már, a legfejlettebb országokban 2 alatt van. A szegénység nõ és a gazdagság intenzifikálódik. Ez még egy követhetõ dolog. A botrányos igazán az, hogy a fejlõdési mintát a gazdag kisebbség adja. Õ diktál. Beláthatatlan az, ami például Kínában fog történni.
A klímaváltozásnak és az ökológiai pusztításnak csak részben oka az elszegényedés és a túlnépesedés. A legpusztítóbb gépezet a Földön a túlfogyasztó amerikai társadalom mint gazdasági és kulturális minta. A katonailag, tehát hadtápgazdaságilag szükségszerûen túlgazdagodott Amerika nem tud más mintát diktálni a fölkapaszkodóknak, de a leszakadóknak sem, mint a saját örjöngve gyorsuló fogyasztó gépezetét, mert ha nem ezt tenné, akkor hatalmát veszítené. Ez az egyszerû képlet.

Ezek az öntörvényûvé vált technikák és mechanizmusok azonban nem a fogyasztásból, hanem a megismerés szabadságából születtek.

Ezekkel a XX. századi vívmányokkal kapcsolatban én két dolgot biztosra veszek. Az egyik - és talán itt van a titka a bukfencnek, amirõl beszéltünk - : hogy ha ki is talált ennyi mindent az ember, talán ha egy-két százalékát szabadott volna használnia. Mert valóban el kell hinni az eredetmítoszt, a paradicsomi jelenet paradigmáját: ha egyszer szakítottunk a tudás fájáról, akkor arra lettünk kárhoztatva, hogy önmagunk gondolkodását kimûvelve, a magunk talpára állva valósítsuk meg magunkat ebben a világban. Biztos, hogy nem kellett volna a felét sem használni annak, amit az ember föltalált. Azért lett ennyi minden fölhasználva, mert a katonáknak erre szükségük volt. A XX. századi találmányok 95 százaléka katonai találmány. A golyóstoll éppúgy, mint a rádió, de nem tudtok olyat mondani - a leszívott élelmiszertõl és a konzervtõl kezdve a Coca-Coláig - , ami ne hadi lelemény volna.
A Coca-Colát az amerikai hadsereg honosította meg Európában. Az elsõ világháborúban 30 ezer amerikai katona pusztult el harcokban és mintegy 6o-7o ezer halt meg influenzában. Ebbõl okulva az amerikai hadsereg tudta, hogy a második világháborúban higiéniailag, ital dolgában meg kell védeni az amerikai fiúkat. A Coca-Cola cég szerzõdésszerûen vállalkozott arra, hogy amerikai katona nem érkezhet meg ellenséges területre úgy, hogy ott Coca-Cola ne várná. A Coca-Cola hadi védõital. Bravúros hadtápteljesítmény volt tehát, hogy a felszabadító amerikai seregeket ugyanúgy várta Franciaországban és Németországban, ahogy Szomáliában az amerikai tévé a partraszálló amerikai seregeket. A Coca-Cola így lett Európába bevezetve, és ma is hadi ellátmányozási védõital.

Látsz-e valamilyen alternatívát?

Hogy egyáltalán kiutakban reménykedhessünk, elõször is az alapvetõ hazugságokkal kellene leszámolnunk. A haladás mítoszával le kellene számolnunk. Az írástudóknak nagyon nagy felelõsségük van ma is abban, hogy ezeket a hazugságrendszereket életben tartják. Szinte érthetetlen számomra, hogy miért tartják a maguk számára megengedhetõnek ezen mítoszok életben tartását. Miért hazudnak még mindig ezek az emberek? Miért írják le egy újságban, hogy a felmelegedés és a klímaváltozás küszöbön áll, de nagyon nem kell megijedni, mert katasztrófa nem lesz; hozzá kell szokni,
Hol tapasztalhatók mégis hajszálrepedések, alternatívák, kiutak? Én úgy gondolom, hogy minden ponton adva van a kiszállás lehetõsége. Életünk minden mozzanatában benne rejlik egy-egy alternatíva. Ne nézzünk tévét. Emberek ne nézzetek tévét! Én nem nézek tévét. A gyerekeim se néznek tévét. Azóta sokkal jobban vannak, és is sokkal jobban vagyok. Este ottmaradunk az asztalnál, beszélgetünk. A gyermekeim elmondják, hogy mit gondolnak. Kerek mondatokat mondanak.Belebújnak könyvekbe, s másnapig nem jönnek ki belõle. Otthonosan érezzük magunkat egymással, egymás közt. Jönnek barátok, kapnak borocskát, beszélgetünk.

És a városok tekintetében?

A városok dolgában kiút csak olymódon képzelhetõ el, ahogy átfogó vagy általános társadalmi értelemben alternatívák elképzelhetõek. Itt egy szót tudnék vezéreszmeként kimondani, ez az önkorlátozás, a belátás, a fékezés, a lenyugvásnak a lehetõsége. Ehhez kicsit tisztábban kellene látni eme apokaliptikus vízió dolgában, hogy most a világnak van-e még egészében véve jövõje, avagy kész-passz, ez a vonat elment. Én végletesen pesszimista vagyok: ez a világ el lett cseszve, ez a vonat elment. És mert ilyen véglegesen, végletesen merem gondolni, egyre teljesebb a remény és a derû a szívemben ezzel kapcsolatban. Nem túlélésben és nem utópiákban, nem egyoldalú zöld vagy egyéb alternatívákban gondolkodom, hanem úgy gondolom, hogy az emberben belül, mindannyiunkban van egy pont, ahol egyszer csak megfordulhat a dolog.

Monory M. András - Tillmann J.A.