Pléh Csaba pszichológussal

Minek tekinted azt, amit csinálsz?

Nekem kétféle foglalkozásom van, pszichológus vagyok és nyelvész. Ez azzal függ össze, hogy egy kétnyelvû faluban nõttem fel, de a mi családunk nem tudott németül, csak magyarul. Rejtély volt számomra, hogy emberek más nyelven beszélnek, amit én nem értek. Valahol ezekre az élményekre megy vissza a nyelv iránti érdeklõdésem. Ma egyrészt azzal foglalkozom, hogy mi módon értünk meg mondatokat, hogyan rakosgatunk össze a szavak elemeibõl például egy olyan szót, mint barátságaimból. Hogy hányféle részjelentés-elembõl áll össze; és hogy miként lehet az, hogy azonnal értjük, mit is jelent ez a szó. Ezt az azonosultságot próbálom kísérleti pszichológusként feltörni, hogy végülis ez tényleg lépésekbõl áll-e. Az utolsó tíz évben aztán a nyelv és a pszichológia kapcsolatából kiindulva elkezdtem valamivel általánosabban a megismerés problémáival foglalkozni. Ezt ma megismeréstudománynak nevezzük, aféle tudományok közötti vegyes saláta. Nincs olyan külön szelete a világnak, amivel ez foglalkozna, mint ahogy a növénytan a növényekkel foglalkozik, hanem valamiféle kölcsönösen érthetõ nyelvezetet próbál teremteni a pszichológusok, a filozófusok, a számítástechnikusok és a nyelvészek, sõt a biológusok számára az emberi megismerésrõl; arról, hogy hogyan alakítunk ki belsõ képeket, reprezentációkat, modelleket. Arról, vajon az ember egységes lény, vagy sok kis megismerõbõl áll-e össze. A belsõ világban ugyanazokat a problémákat veti fel, mint amik a külsõ világban is felmerülnek; hogy egységes-e a kulturánk vagy szétesett; egységes-e a személyiség vagy sok szétesett dologból áll össze és hasonlók.

Pszichológiatörténettel is foglalkoztál. Milyen tanulságai voltak ennek?

Sokszor úgy képzeljük el a pszichológia történetét, mint valamiféle dicsõséges hosszú menetelést, amely a ködbõl, a homályból és a tudománytalanságból eljut a világosság, a gyõzelem és a tudomány mindenható hatalmának világába. Ez félreértés. A XX. századi pszichológia története világosan azt mutatja, hogy az emberre többféle mikroszkóppal lehet tekinteni. A különbözõ pszichológiai irányzatok közötti harcok ezért soha nem úgy végzõdnek, hogy van egy gyõztes és vége van a csatának, ettõl kezdve a viselkedéstan a gyõztes. Valójában néhány évtized multán mindig kiderül, hogy a legyõzöttek szemlélete és szempontja újra visszatér.
A XX. századi pszichológiában legalább háromféle, egymásra nehezen redukálható alapállást lehet megkülönböztetni. Az egyik az embert mint viselkedõ lényt fogalmazza meg és a legalapvetõbb pszichológiai kategóriának a környezethez való mozgásos és cselekvéses alkalmazkodást tekinti. A tudományos egyedüli lehetséges megismerés módszerének az objektív viselkedés mindenki számára hozzáférhetõ megfigyelését tekinti. Azt szoktuk mondani, hogy ez a harmadik személy pszichológiája. Ez persze a naív ember pszichológiájának is legfõbb kérdése. Engem nem igazán az érdekel, hogy hogyan lát színeket és formákat a szomszédék Józsija, amikor elkezd a Marcsihoz járni; hogyan ismeri fel, hogy a Marcsinak szõke haja van és gömbölyödõ formái. A mai pszichológiát nem ez érdekli, hanem az a motivációs rendszer, hogy miért lett olyan fontos számára ez a lány. A pszichológia legfontosabb kérdése az, hogy a természeti indítékainkból hogyan alakulnak ki valódi emberi vágyak, a vágyakból hogyan lesznek szándékok, tervek, és hogyan élünk úgy, hogy másoknak, egymásnak is állandóan szándékokat és terveket tulajdonítunk -- hiszen én a ti kommunikációitokat is csak azáltal értem meg, hogy azt gondolom, hogy bizonyos szándékaitok és terveitek vannak azzal, hogy ezt vagy azt kérdeztek, és így tovább. S a különbözõ jól ismert nagy irányzatok ezeknek a témáknak a variációi és kombinációi. Had említsek egymindenki számára nyilvánvaló irányzatot, a pszichoanalítikus gondolkodást. Freud munkássága valójában mind a három modellt érinti és számos olvasata van. Van a pszichoanalízisnek egy természettudományos, viselkedés-elvû olvasata. Az ember egy a biológia könyvében megírt forgatókönyvet játszik le, a libidófejlõdés szakaszai, a vágyaknak különbözõ tárgyai követik egymást az orális, tehát a szájon át való örömszerzés szakaszától a szexualitásig. Ez egy elõre megírt biológiai önkifejlõdési forgatókönyv szerint egy kauzális világban menne végbe. Egy másik értelmezés szerint az ember valójában nem egy determinált forgatókönyvet követ. A pszichoanalízis feladata azokat a rejtett jelentéseket - ez az tudattalan koncepciónak egyik értelmezése - feltárása, amelyek az ember furcsa cselekedeteit, elszólásait, tévedéseit, viccelõdéseit vagy betegségeit is megmagyarázná. A pszichoanalízis ebben az olvasatban igazából egy hermeneutikai diszciplina. Egy harmadik olvasatban viszont a pszichoanalízis egyszerûen arról szól, hogy az ember vágyrendszerei hogyan bontakoznak ki eredetileg adott biológiai szükségleteibõl, és hogyan lesz valaki számára olyan fontos, hogy kifinomult elméleteket írjon a szentháromságról - valójában amiatt, mert neki is sajátos konfliktusai vannak saját szüleivel, és így tovább.

Ezeknek a különbözõ variációk és változások összefüggenek-e a nyugati társadalom változásaival?

A modernség kezdeteitõl, a XVII. századtól kezdve többször felmerül az európai gondolkodás történetében, hogy az embert objektíven kell jellemezni, nem a belsõ szempontból, hanem a külsõ, a harmadik szempontból. Az is felmerült már érdekes módon, Descaretes-nál még az állatokra, La Mettrie-nél aztán az emberre vonatkozóan is, hogy hát ennek megfelelõen, ha külsõ szempontból nézzük, akkor gépnek is lehet tekinteni az embert. Mégis egy átfogó és a pszichológia egészét lenyelni akaró viselkedéses-szempontú felfogás a igazából a huszas években bontakozott ki. Nem érdektelen és nem triviális módon: Amerikában és Oroszországban, a majdani Szovjetúnióban, párhuzamosan, és szinte egyidõben. Ezt a viselkedésszemléletet a társadalmi optimizmusból fakadt, abból a hitbôl, hogy az embereket egy nemzedék alatt, vagy a saját életük során meg lehet változtatni. Ebbõl fakad az a közös hitük, hogy az ember legfontosabb mozzanata a tanulás. Az ember tökéletesen alakítható, hajlítható, ahogy az oroszok gondolták, hogy a saját nyomorúságunkból egy nemzedék alatt magunkat kiemeljük egyszerûen azáltal, hogy megváltoztatjuk az embert. Ez egy társadalmi program része volt, ami megjelent ezekben a tudományos programokban. Egy olyan világban, amely nagyon határozott tiltási rendszerekkel élt. Az emberek hétköznapi életében is a legnagyobb feszültség a vágyaik és a rájuk települõ, mindentudó és nagyhatalmú, ugyanakkor atyai paternalisztikus királytól a családfõ hatalmán keresztül elnyomó rendszer között van. Ebben az elnyomó világban a tünetek - sokan úgy értelmezik Freud üzenetét - valójában segélykiáltások az elnyomott emberi vágyak, és szabadság felõl nézve. Ehhez egyébként nem is kell freudistának lenni, a harmincas évek amerikai behavioristái is ugyanezt hangsúlyozzák; hogy csökkentenünk kell a kudarcokat; az emberek azért rosszak, mert korlátok között élnek és sok kudarc éri õket.
A pszichoanalízis szerint a korlátok valamiképpen beépített korlátok, a társadalmi szempontú szerzõk szerint ezek külsõ korlátok. De mind a kettõnek volt egy olyan naiv üzenete a társadalomszervezés felé: csökkenteni kell a korlátokat, liberálisabban kell nevelni; minél kevesebb akadállyal kelljen a gyerekeknek és az embereknek általában szembenézni, és akkor mindenki boldogabb lesz és mivel kevesebb kudarc lesz, csökkenni fog az agresszió, a kegyetlenség és csökkenni fog az önmagunkkal szembeni kegyetlenség, ill. az ilyen elfojtásokból fakadó betegségek száma. Társadalmi vetületében ez nyilvánvalóan nem mûködött. Ugzan nem tudunk a múltban kérdõíveket kitöltetni, de a rossz közérzet a kulturában, hogy Freud kedvenc kifejezését használjam, ma ugyanúgy megvan, mint a századforduló világában. Nem hiszem, hogy az emberi boldogtalanság mennyisége a liberális neveléssel és az ösztönöket, a vágyakat szabadjára engedni hivatott attitüddel csökkent volna. Az abszolút értelemben csökkent frusztráció körülményei között az emberek továbbra is képesek, még Európában, adott körülmények között, mészárolni egymást.

Mennyiben játszott közre ez a koncepció az egotripek új típusának megjelenésében és tömeges elterjedésében?

Itt nem az önzés kritikájáról van szó, hanem a differenciálatlanságról, arról a típusú önközpontúságról, ahol saját magam vagyok, nemcsak az egyetlen mérce, hanem az egyetlen lehetséges terep. Nem is próbálom magam beleélni mások helyzetébe, mert valahogy a magammal való foglalkozás úgy is meghozza a maga eredményeit. Például néhány évvel ezelõtt óriási botrányt okozott Nyugat-Európában Jacques Attalinak, az egyik nagyhatalmú, Kelet-Európa megsegítésére létrejött londoni bankház fõigazgatójának esete. Attali szerintem egy jellegzetes narcisztikus ember, aki hallatlanul nehezen tudja határok között tartani saját személyiségének állandó expanzióját. Szinte azonosítja magát a világgal, nehezen tud határokat találni saját maga és a világ között. Ami önmagában nem lenne baj, de az már érdekes, hogy egy ilyen, elvileg rendkívül elfoglalt, állandóan nehéz gazdasági döntéseket hozó bankvezérigazgató ideje java részében, mondhatni önkiterjesztõ posztmodern regényírással foglalkozik a munkahelyén. De nem ezért távolították el a bank élérõl, hanem mert túlzott vonzalmat mutatott a márvány iránt és ezt már a bank vezetôi megelégelték.

A határok kérdése más területek, a való és a különbözõ típusú látszatok közötti elmosódás problémájaként is egyre élesebben vetõdik fel.

Nem csak hogy nem valóságos tárgyakat látunk, hanem csak felületeket, amelyekrôl még az sem világos, hogy mibõl jöhettek létre, vagy olyan mozgásokat, amelyekhez foghatót nem látunk a világban. Eltûnik ezekbõl a történet. A mi szokványvilágunkban, s ezt nagyon sokszor el szoktuk ismételni, mi azáltal teszünk érthetõvé és koherenssé magunk számára dolgokat, azáltal emeljük be a lehetségesbõl a valóságosba, hogy történetté tesszük. A fikcióink is valójában lehetséges történetek. A meséket ez különbözteti meg az eposzoktól és a regényektõl, hogy azok lehetséges történetek. Nem valóságosak a hõsök, akiket ugyan meg is neveznek a regények, de történhetnének így is a dolgok. A klipp világa nem mond el semmiféle történetet.
Állítható az is, hogy ez egy posztmodern életmód lehetõsége, ahol a tényleges célokkal jellemzett instrumentális élet, szóval az a gürcölõ élet, amit élek az iskolában, gyárban, és így tovább, mellett egy másik életem van, amirõl egy másik ember gondoskodik. Nem én, mert azt csak úgy adják nekem, és ahol nemcsak hogy nekem nincsenek céljaim és terveim, hanem az általam látott, a nekem juttatott világban sincsenek célok, tervek, és a racionalitásnak megfelelõ szervezõdések, hanem csak az emberi élménymód határán való mozgás létezik. Egyszerû példa: hogyan ismeri az a mai gyerek a zebrát, aki még nem volt állatkertben? A könyvekbõl. Õ úgy érzi, hogy a zebrát ugyanúgy ismeri, mint a lovat, pedig ez egy nagyon kérdéses dolog. A zebra, ugyanúgy, mint a televízió híradó, vagy a videobetét a multimédiában, már közvetett ismeretszerzés. Tehát a közvetettnek és a közvetlennek, az elsõ kézbõl való és a mások által kódolt ismeretnek a határa mosódik el ezekben a helyzetekben is, ahol az ember kontrollálni véli a paramétereit ennek az imbolygó ismeretvilágnak.

Hasonló probléma jelentkezik a drogok egy részénél is, ahol szintén a realitás más eszközökkel történô folytatása vagy leváltására tesznek kísérletet.

Az igény, hogy átlépjünk tudatállapotok határain és vizsgáljuk azt, hogy van-e lehetõség valamilyen más élménymódra, egyidõs az emberiséggel. A különbözõ kulturákban nagyon sokféle eljárásokat alkalmaznak, magashegyi meditálástól kezdve a kezdetlegesen erjesztett sörökön keresztül a legkülönbözõbb, a hatvanas végére népszerûvé vált - antropológusok által is újra felfedezett -kábítószerekig. A szereket használó ember elsõ lépéseiben mindig azt hiszi, hogy a kompetencia az õ kezében van. Akkor élek vele, amikor akarom; én magam határozom meg, hogy milyen állapotba, milyen hangulatba kerülök. A probléma az, hogy ez csak az elsõ lépésre érvényes. A szerek egy idõ után, triviális biokémiai mechanizmusok révén inkompetenssé tesznek: nem tudok megszabadulni a szerektôl. Ebbôl állandó ellentmondás adódik: ki akarok lépni a hétköznapok szürke valóságából, ezért használok szereket, de ezáltal egy még szürkébb meghatározottságba kerülök. A mi korunkban ez a determináltság elleni lázadásnak egy eszköze, de ezzel egy újabb determináltság jön létre, mert kialakul a függõség. Amikor a hatvanas években elõször söpört végig a nyugati kulturán egy droghasználati hullám, akkor teljesen világossá vált, hogy ezeknek két alapvetõ funkciója van a szokvány életbõl való kilépésben: az egyik a hangulat befolyásolása, a másik pedig a szokatlan, tehát a valóságtól eltérõ élményeknek, az alternatív realitások keresése. Ez utóbbi különösen annál a népességnél jelentkezik erôsen, aki egy normál, nagyon is beszabályozott, azt is mondhatnám, hogy, hogy technokrata életmódot él. Tehát ma nem annyira a hangulatszabályozás eszközei - szemben a hatvanas évekkel, ahol mind a kettõ jellemzô volt -, hanem sokkal inkább az alternatív realitás keresésének eszközei: hogyan lépjek ki ebbõl a világból egy olyan világba, mint amit a klippek mutatnak. A drog ennek egy eszköze, és ugyanígy az elmosódás problémájához tartozik, mint az, hogy hol van a határ a valóságos és az elképzelt, a valóságos és a virtuális között.
Kérdés az, hogy a jövõre kivetítve nézzük, hogy a valóság és a képzelt vagy megalkotott valóság közti határok elmosódása meddig tûrhetõ. Tehát meddig tud ezzel játszani, együttélni egy társadalom anélkül, hogy veszélyeztetné a saját instrumentális biztonságát / meddig tud szenet és olajat bányászni, és egyáltalán el tudja-e látni a saját technikai feladatait/. Szerencsére nem tartunk itt, de ez nagyon érdekes probléma lesz a következõ 20-30 évben. Ez ugyanis nemcsak a személyi szabadságjogok korlátozásásának kérdését veti fel, hanem hogy a civilizáció gyakorlati, technikai alkalmazásaival mennyire kerülhet ellentmondásba, egyáltalán a virtualitásnak a problémája hogyan kerül majd ellentmondásba.

Megragadható-e valamiképpen az a változás, ami a személyiségben ill. a személyiségrôl alkotott koncepciókban végbement?

A XX. századi pszichológia /mint tudomány és az ember pszichológiája/ változását meg lehet ragadni egy nagyon kitüntetett oldaláról. Hogyan is változik meg az énrõl való felfogásunk?Azt szoktuk mondani, hogy kezdetben vala a rend és egység világa, szóval kezdetben vala a Descartes által világosan kifejtett gondolkodási egységkoncepció. Az ember személyiségét és énjét gondolata egysége biztosítja, ill. fordítva, a gondolkodás egységének a biztosítéka a személyiség egysége. Ez a kettõ valahol egymást feltételezte, de ugyanígy a modern kor klasszikus mûvészetében is megvolt ez az egység. Nemcsak a drámai hármas egység ilyen, hogy világosan, egy helyen történjenek a dolgok és egy szálon. De ugyanez megvolt a regényírásban is. A XX. század abból a szempontból nagyon érdekes, hogy mind az én egységére vonatkozó felfogásunk, mind pedig az elbeszélésminták egységére vonatkozó felfogásunk megrendült. Ez több hullámban történt, közben voltak átmeneti megszilárdulások . A pszichológia e tekintetben ugyanolyan válságokon vagy átalakulásokon ment keresztül mint az irodalom vagy a filozófia Elsõként az én egységébe vetett hitünket a pszichoanalízis töri meg, méghozzá legalább két értelemben: egyrészt az egységes ént három részre bontja. Vannak valahol vágyaink, amelyek többnyire nem tudatosak, nem áttetszõek, nem áttekinthetõk számunkra, mert az én hagyományos felfogásához az áttekinthetõség is hozzátartozott: a belsõ világunkat ugyanolyan jól látjuk, mint a külsõ világunkat, sõt, jobban. Freud három világot tételez fel: a vágyak világát, a parancsok és elvárások világát /a felettes ént/, és a kettõ között egyensúlyozó szegény, idegeskedõ, kicsit ízzadó állomásfõnököt, /aki a tulajdonképpeni én/, aki megpróbálja összeegyeztetni a vágyak és az eszmények világát. Ez persze még nem okozott igazi válságot, mert ez némiképpen megfelel a zsidó és keresztény kulturában amúgy is meglévõ képnek, hogy az ember valójában az isteni elhivatottság kijelölte magasabbra rendeltség, és a maga a testi esendõségek közötti állandó egyensúlyozásban él. Az embernek ez a drámája a Biblia szemlélete szerint is dráma. Így ez még nem volt igazi megkérdõjelezés. Az már inkább, hogy Freud úgy gondolta: az én nem ura a saját házának, nem találja a koherenciát, szétesõ gondolatai vannak, áttekinthetetlen szimbólumok kavarognak a fejében, amiben csak egy másodlagos építkezéssel tud rendet teremteni. Nagyjából ugyanekkor, a század elején Ernst Mach az osztrák filozófus munkásságában ugyanez a megkérdõjelezés sokkal redikálisabban megy végbe. Mach kezdi el hirdetni, hogy az ember énje tulajdonképpen nem más, mint egyedi élmények össze-vissza hányt sokasága. Olyan, mint egy szalmakazal, és az csak egy hipotézis, hogy van egy énünk, van egy személyiségünk, aki mindennek a hordozója lenne. Mach még úgy gondolta, hogy ennek a hipotézisnek alapja a saját testünkrõl való élmény. Nincs egy olyan rend, mint a mese rendje. A rendet csak az a hitünk teremti meg, hogy mindezt a saját testünkrõl meglévõ szintén élményszerû dolgainkhoz rendeljük. Ez a szétesés a század tizes, huszas éveinek új regénykísérleteiben ugyanígy megjelenik. Ha ebbõl a szempontból értelmezzük Proustot vagy Joyce-t, akkor a jellegzetes írásmódszerbeli újításaik mögött egy olyan filozófiai újdonság is van, hogy az életnek nincs egy elõre megtervezhetô, biztos. Ha van az elbeszélésnek valami rendje, azt csak az élmények kuszasága adhatja, mint Joyce-nál, vagy pedig az emlékezés asszociatív fonala, mint Proustnál. De nincs egy terv, ahol egy hõs eljut valahonnan valahová, ugyanúgy, ahogy a fejünkben sincs egy világos rend, egy én, aki mindennek ura és akimindennek értelmet ad. Ezt lehet szomorúan interpretálni, és azt mondani, hogy úristen, szétesett a világ. Ez a hagyományos értelmezés. Ezt a szétesést a mostani századvég újra kezdi értelmezni és újra kezdi kultiválni. Sokkal lágyabb és viccesebb, kevésbé tragikus hangsúlyt ad a dolgoknak. Ennek van egy tudománytörténeti oka is. Ugyanis a biológiai tudományok, ezen belül a neuro-biológia, továbbá az evolúciós elmélet fejlõdése többé-kevésbé meggyõzték a filozófusokat is. A neurobiológia számos konkrét felismerésében világossá tette, hogy végsõsoron az emberi én és a személyiség konstruált fogalmak. Nem úgy épül fel az ember, hogy kiinduló pontként van a halhatatlan lelke és az megtöltõdik gondolatokkal, hanem van a sajátos önfejlõdéssel jellemzett magasabb idegrendszere, amely létrehoz saját magáról koncepciókat, mint például az én vagy a személyiség fogalmát.
Van egy nagyon jellegzetes elmélet, ami egy új rendet próbál teremteni ebben a XX. század végén. Daniel C. Deneth elmélete, amit az én narratív felfogásaként szoktunk emlegetni. Ez egy olyan elbeszélõ-felfogás, ami sok posztmodern írásteoretikus koncepciójával is rokon. Rortyéval elsõsorban, mivel ô kicsit feszesebben fogalmazza meg, mint az írásteoretikusok. Koncepciója szerint az ember mindent úgy tesz koherenssé, hogy történeteket próbál csinálni belõle. Mindent úgy értelmezünk a világban, hogy áttesszük egy belsõ elbeszéléssé. Ugyanezt tesszük magunkkal; mindenbõl elbeszélést csinálunk, így megkonstruáljuk magát az írót is. Úgy teszünk, minthogy ha lenne egy tényleges magunk, aki számára írnánk ezeket a történeteket. Erre persze mondhatnánk azt, hogy ez egy nagyon szomorú kép az emberrõl. Ez a koherencia egy önmagába zárt, egy belsõ világban létrejövô koherencia és nem társak közötti koherencia. Amivel a szolipszizmus vádját - mi szerint olyan emberkép, ahol az újra megtalált rend is kizárólagosan belsõ rend - ki lehet védeni, az, hogy maga az elbeszélés mint olyan, mindig feltételez egy közönséget. Továbbá az, hogy az elbeszélés, az elbeszélésminták, amelyek segítségével koherenssé tesszük a dolgokat, valójában a társas interakciókból származnak. A társak világa a Piroska és a farkasban meg egyéb történeteknek az alapvetõ patterjein keresztül lép fel; állandóan ezekkel bombázzuk a gyerekeket, hogy hogyan is kell értelmezni a világ jelenségeit.

Korábban említetted, hogy ez a személyiség-koncepció a komputer metafórájára épül.

A mai világban minden izgalmas elmélet valamiképpen összekapcsolódik a komputerekkel. Metafora-alkotásunknak ez egy új forrása. Deneth egész elbeszélõ metaforájának is központi mozzanata a számítógép. Szerinte úgy kell elképzelnünk önmagunk állandó megkonstruálásának folyamatát, mint a szövegszerkesztést. Képzeljünk el egy olyan szövegszerkesztõt, ahol mi állandóan különbözõ változatokat készítünk a kéziratokról. Ez mindig így is szokott lenni. És aztán, normális körülmények között lesz egy, amire azt mondjuk, hogy ez a végsõ, ezt elvisszük a szerkesztõségbe. De ilyen szerkesztõség nincsen. Nincs olyan biztos hely, ahová a végsôt le tudnánk adni. Akkor viszont minden eseményrõl, ami történik velünk, egyszerre több szövegváltozatunk van. Az értelmezés állandó labilitásának világában élünk. Olyan a fejünk, mint hogy ha mindenrõl - beleértve saját magunkat is -egyszerre szövegváltozatunk lenne, és nem eldönthetô, hogy ezek közül melyik az igazi. Amikor valódi szövegeket írunk komputeren, mindig a legutolsó az érvényes, de elõfordul, hogy visszamegyünk a hárommal elõttihez, mert az mégiscsak jobb volt.
A belsô emberi világ rendezésére a többszörös szövegváltozat metafóráját használja Deneth. Mindenrõl több egymás mögé rendezett szövegváltozatunk van. Az egyik kritikus mozzanat ebben az, hogy ezek a szövegváltozatok mindig értelmezések. A másik viszont az, hogy ezek labilis értelmezések, amelyek között válogatni lehet, s a pillanatnyi helyzet egyiket vagy másikat ugratja ki mint gyõztest.

Említettél néhány kritikus területet, amelyek veszélyesek az - így vagy úgy koncípiált - személyiségre nézve. Hol mutatkoznak még további veszélyek?

A XIX. századtól kezdve a cipõt már nem magunk készítjük, hanem a suszter, mint ahogy a ruhát sem otthon varrjuk, hanem szabóhoz visszük. Ugyanez a specializálódás végbement a saját magunk apró bajaira vonatkozóan is. Az önsegítõ mozgalmak is a hetvenes évektõl kezdôdôen azért jöttek létre - és Magyarországon is azért is azért is erõsödnek egyre jobban -, mert észlelik ezt a veszélyt. Ha az ember maga kreálja a problémáit, akkor módja van a megoldásukra is, és nem kell minden dologban egy a fogasról leakasztott szakember segítségére hagyatkozni. Én a fõ veszélynek a saját sors fölötti uralomról való lemondást érzem. A szakember, ha úgy tetszik, a pszichológia, ott segíthet, hogy éppen azt hangsúlyozza az emberek számára, hogy nem kiszolgáltatottak misztikus erõknek, hanem problémáik java részét maguk okozzák, ezért meg is tudják oldani azokat.

Monory M. András - Tillmann J.A.