Dear Petronella,

A II. Világháború szörnyû tapasztalatai arra késztették a Történelmi Béke Egyházak és az európai fõegyházak képviselõit 1949-ben, hogy a háborúk teológiai indoklása helyett a megelõzés módjait kutassák. A beszélgetések és a késõbbi Puidoux Konferenciák során nyilvánvalóvá vált, hogy ez a kérdés sokkal jobban érinti az egyházak struktúráját és jogosultságát, mint tevékenységüket és béke etikájukat. Milyen formát kell öltenie az “Egyháznak”, hogy a kibékülés és a közösség helyévé váljon, ahol az aktív erõszakmentességet Jézus alapvetõ tanításai szerint élik meg, mely a békét és a békeközvetítõ cselekedeteket szolgálja? Az elmúlt 50 évben ezeknek a beszélgetéseknek során a Történelmi Béke Egyházak ökumenikus hálózatából, fõbb egyházi gyülekezetekbõl, keresztény közösségekbõl és békét szolgáló szervezetekbõl emelkedett ki az a hálózat, amely az “Egyház és béke” nevet kapta 1975-ben.

Az 1999 május 28-30-án Bienenbergben (Basel mellett) tartott évfordulót ünneplõ szimpóziumra készülõdve senki nem gondolta, hogy mielõtt az évszázad befejezõdik, Európa még egy szörnyû háborút él át. A volt Jugoszláviában kitört háború miatt a szimpózium választott címe – “szeressétek az Igazságot és a Békét” – (Zakariás 8:19b) sajnos még jelentõségteljesebb lett. A szimpózium dokumentációjából látni fogják, hogy ez a háború, az igazság keresése és keresztény felelõsségünk vált a hétvége témájává.

Ruth Winsemius cikke jó általános áttekintést ad a szimpóziumról. Közvetlenül cikke után található egy összefoglaló a jugoszláviai háborút érintõ párbeszéd fórum fõbb pontjairól. Dr. Keith Clements prédikációjában hangsúlyozta, hogy mit jelent konkrétan az egyházak ráébredése az igazság és az ellenség szeretetére ilyen konfliktusban. Clements, a CEC fõtitkára nemrégiben Belgrádban tett látogatást, itt szerzett tapasztalatai alapján említi a “drága ökumenizmust”. A brosúra elsõ része a Bienenberg Nyilatkozat, amelyet a szimpózium résztvevõi fogadtak el az istentiszteleten megújult békeegyházi missziós elkötelezettségük jeleként, különös tekintettel a közelmúlt konfliktusára.

Bienenberg Nyilatkozat

Hirdetjük Isten megbékélését és békéjét Jézus Krisztus által (Kor. 2, 5:19), aki a mi békénk (Eph. 2:14). Szabad akaratunkból, Isten ajándékaként. Mi magunk is szükséget szenvedõ emberek vagyunk, ezt az örömhírt feltétel nélkül ajánljuk minden nehéz sorsú embernek, azoknak is, akik kizártnak és hátrányos helyzetûnek érzik magukat (Márk 2:17).

Jézus Krisztus segítségével megtanultuk szeretni ellenségeinket és imádkozunk értük (Mt. 5:44), még akkor is, ha erõszakmentesen kell eltûrnünk igazságtalan cselekedeteiket. Isten ellenségei voltunk (Róm. 5:8) és bûnrészesek maradtunk egy bûnös világban, de Krisztus megbékéltetett minket Istennel és egymással, arra buzdított, hogy mindenkivel keressük a megbékélést. Szeretnénk a megbékélés és a béke útját megtalálni azokhoz, akiket nemzeteink és mi ellenségnek nevezünk.

Az erõszak elvetése

Elkötelezettség az erõszak áldozataival szemben

Határozott szándékunk, hogy nem fordulunk el az erõszak szörnyû áldozatainak láttán. Ahogyan Jézus az elnyomottak és az erõszak áldozatai mellé állt, úgy mi is melléjük állunk. A mi országunk a “mennyben” van (Phil. 3:20), Jézus testének része vagyunk (Kor. 1, 12:27). Ezért minden fontosnak tartott nemzeti, etnikai és földhöz kötõdõ hovatartozás relatív. Szeretnénk Isten új világának társadalmi kifejezõdése lenni, alternatív társaságok, ahol az igazságosság, a béke, a megbocsátás és az igazság honol. Szeretnénk ezt a törekvésünket másokkal is megosztani, hogy valóságosságát hirdethessék saját gyülekezeteikben és közösségeikben.

“Fény az embereknek”

A szerb Jasmina Tosic panasza kicsengett a hangok tömegébõl az “Egyház és béke” 50. évfordulóján. Különbözõ nemzetiségû béke aktivisták találkoztak Bienenbergben, a svájci tanácskozó központban, hogy kicseréljék gondolataikat. A Jugoszláv Szövetségi Köztársaság résztvevõi tették a legmélyebb benyomást, akik közvetlenül Belgrádból érkeztek, hogy beszámoljanak az “õ” háborújukról, arról a háborúról, amit talán senki sem akart.

Zavar, félelem, hitetlenség és mindenek elõtt aggódó kérdések: mi következik; mennyi rombolás lesz még országunkban, mi lesz a családunkkal, népünkkel, élünk-e még holnap? Kétkedõ döbbenet, hogy egy kis idõre sikerült elmenekülni, de másnap vissza kell térni – ezek az érzelmek tükrözõdtek a jugoszláviai résztvevõk szemében, fõként Jasmináéban, aki társigazgatója a Belgrádban székelõ humanitárius “Az élet kenyere” irodának. Bombák Belgrádban? A NATO soha nem tenne ilyent. Jasmina ezt gondolta még akkor is, amikor elkezdõdött a bombázás. Éppen egy amerikaival beszélt telefonon országa helyzetérõl. Bátyja elvette a telefonkagylót tõle, közölte a beszélgetõ partnerrel, hogy a bombázás megkezdõdött, azután letette a kagylót.

A szombat reggeli, generációk közötti interjúk során világossá vált, hogy 50 év eltelte után is inkább békeegyházak és békecsoportok hálózatának, mint szervezetnek tartja magát az “Egyház és béke”. Anita Thomas, a Frankofón Svájci Megbékélési Társaság képviselõje kérdezte Wilfrid Warnecket, a szervezet egyik alapítóját, aki elmondta, hogy az “Egyház és béke” észak-amerikai (fõként R. Zigler) és brit kezdeményezésre alakult a II. Világháború végén. Az Egyesült Államokban egy hasonló mozgalom elõzte meg, melyet erõsen befolyásolt Harold Bender és mások. Ha követjük Jézus Krisztus életének példáját, akkor formát ölt az Isten Országa. Jézust az elveszettek, a szegények érdekelték. Õket hívta meg asztalához. Arra tanította az embereket, hogy elfogadják ellenségeiket és ne alkalmazzanak erõszakot sem a katonai szolgálaton keresztül, sem más szervezõdési formában. A “béke egyházak” csak így tudnak létezni. A béke egyházak abban különböznek a többi egyháztól, hogy nem küzdenek elsõdlegesen azzal a kísértéssel, hogy egy erõszakos társadalom számára vallási alapokat nyújtsanak. A béke egyház alternatív társadalomnak tartja magát. Az “Egyház és béke” korai éveiben a Puidoux Konferenciákon a résztvevõk nem hallottak sok jót a Mennonitákról és a Kvékerekrõl. Warneck szerint a Történelmi Béke Egyház hatására néhány fõegyházban hasonló mozgalmak indultak, ezért sürgõsen szükség volt a hálózat kiépítésére.

Az “Egyház és béke” 50. évfordulójának résztvevõi között nemcsak mennoniták és kvékerek voltak hanem ökumenikus csoportok és szervezetek, protestáns egyházak, a római katolikus egyház és kelet-európai orthodox egyházak is. Warneck sajnálatát fejezte ki, hogy Jugoszláviában nincsenek gyülekezetek a Történelmi Béke Egyházból (szerencsére dolgoznak ott ilyen önkéntesek), mert ha lettek volna ilyen egyházak, kevesebb ember fogott volna fegyvert, többen gyakorolták volna a “társadalmi védekezés” elvét és nagyobb lett volna az ellenállás a katonai beavatkozással szemben. Thomas záró kérdésére válaszolva Warneck megjegyezte, hogy legnagyobb kívánsága “egy állandó Puidoux konferencia, vagy olyan béke tanács lenne, amelyben minden egyház részt venne”.

De hogyan valósítsuk meg a teóriákat? Ez a kérdés állt a második interjúsorozat középpontjában, amely ismét generációk között folytatódott, pontosabban Pascal Gentner, egy hajdani EIRENE önkéntes fia, aki maga is önkéntes volt az Egyesült Államokban és Dr. Hildegard Goss-Mayr között. Dr. Hildegard Goss-Mayr férjével, Jean Goss-al utazta körbe a világot, hogy az embereknek hirdesse az erõszak-nélküliséget és a megbékélést olyan helyeken, ahol ezek a fogalmak ósdinak tûntek.(1)

Goss-Mayr saját magán tapasztalta, hogy az embernek elõször önmagát kell átalakítania. A diktatórikus rendszerek fejlõdésének analizálásával bepillantást nyerhetünk saját viselkedésünk negatív aspektusaiba. Goss-Mayr véleménye szerint az elmúlt 50 évben az erõszak-nélküliség az igazságtalanság elleni harc döntõ eszközévé vált. Bizonyítékai is vannak ennek az állításnak: a “vasfüggöny” erõszakmentes cselekedetek hatására szûnt meg és az erõszakmentesség Dél-Afrikában és a Fülöp-szigeteken is érezhetõ. “A gyökereknél kezdjük, az embereknél. Megértetjük a forradalmi erõkkel, hogy szükséges a szolidaritás. Az erõszak-nélküliség a megbékélés és a megbocsátás ereje.” Nem elég csupán harcolni az igazságtalansággal szemben; alternatívákat is fel kell mutatni ahhoz, hogy fokozatosan megváltozzanak a struktúrák és a szembenálló csoportok között partnerkapcsolat épüljön ki. Goss-Mayr kérte a háború sújtotta, és más területek illetékes béke aktivistáit, hogy elõzzék meg az erõszak alkalmazását. “A lelki és a gyakorlati beavatkozás elválaszthatatlan egymástól.” -mondta Goss-Mayr, bár béketeremtõ szándékai nem voltak mindig sikeresek. “Amikor az ember minden tõle telhetõt megtett, a többit Istenre kell bízni.”

Az “Egyház és béke” egyik párbeszéd fórumának témája a balkáni háború igazságkeresése volt. A felszólalók különbözõ csoportokat képviseltek: Hansulrich Gerber a Mennonita Központi Bizottságtól (MCC); Ulrich Duchrow, Kairos Európa; Karel Eilers, Pax Christi International; Marie-Pierre Bovy, Communaut de l’ Arche; Janko Jekic baptista, Bread of Life; Simonyi Gyula a magyar Bokor közösségbõl. A közvetítõk Cor Keijzer, a Holland Reform Egyháztól és Christian Hohmann az “Egyház és béke” -tõl voltak. Bár a világ más krízis területeirõl is megemlékeztek a hétvége imádságaiban, a beszélgetés fõ témája a volt jugoszláviai háború volt. Hogyan értékeljük a balkáni konfliktust és mit tehetünk? Össze tudunk-e állítani egy felszólalást kormányainkhoz, egyházainkhoz és közösségeinkhez? A moderátorok a fórum elején megválaszolták ezeket a kérdéseket.

Marie-Pierre Bovy beszámolt arról a böjtrõl, amelyet közösségük tartott három hétig május közepétõl, reggel és este rendszeres imádságokkal. Politikai és lelki céljaik is voltak ezzel az akcióval. Egy újsághírben a közösség sajnálatát fejezte ki, hogy nem támogatták jobban a koszovói albán ellenzéki vezetõt, Rugovát. Olyan problémás helyzet keletkezett, amely még hosszú ideig fenn fog állni.

Janko Jekic az Élet Kenyere alapításáról beszélt. 1992-ben kezdõdött, tíz nõ támogatásával. Az Élet kenyere 5000 családot támogatott az elmúlt 3 évben. A koszovói háború kitörése után az Élet kenyere önkéntesei nagy veszélynek kitéve humanitárius segélyeket szállítottak a térségbe szerbeknek és albánoknak egyaránt. A NATO bombázás kiterjesztésével azonban megnehezedett a kapcsolat. Ritkábbak lettek a szállítmányok, a bombák élelem-csomagoló üzemekre és gyógyszergyárakra ugyanúgy hullottak, mint katonai célpontokra. Az igazságot kideríteni minden háborúban nehéz. Zavarba ejtõ különbségek voltak a különbözõ helyrõl származó hírekben, például ha összehasonlította az ember a CNN és a német híreket a szerbekével.

Karel Eilers elmondta, hogyan jött létre a Pax Christi a Római Katolikus Egyház laikus mozgalmaként a II. világháborút követõen azzal a céllal, hogy megbékélést hozzon a németek és a franciák közé. Ez akkor, a háború után közvetlenül, hallatlan ötletnek számított. Azóta Pax Christi csoportok alakultak Latin-Amerikában, Afrikában , Ázsiában és Európában. A németországi csoport jelenleg tûzszünetet szeretne kivívni, mert “a légi csapások csak erõsítik a gyûlöletet.”

A Kairos Európa az Észak és Dél, a Kelet és Nyugat országainak gazdasági kapcsolatait analizálja, kutatja az erõszak okait. Ulrich Duchrow meg van gyõzõdve arról, hogy a légi csapások mögött gazdasági motivációk vannak, melyek döntõ szerepet játszottak Jugoszláviában. A Kairos Európa a teremtés sértetlenségének megõrzése érdekében hozott alternatív javaslatokon is dolgozik. A ma már jól ismert Kairos Dokumentumot 11 nyelvre fordították le.

Feltehetõen a legtöbb ember ismeri az MCC segély szervezetét. Nem lehet eleget hangsúlyozni, hogy az MCC munkájának sikere annak köszönhetõ, hogy intenzíven együttmûködnek a helyi csoportokkal. A szinpózium jó alkalmat nyújtott kapcsolatok kiépítésére, ami a jövõben hasznos lesz a munka szempontjából. Hansulrich Gerber elmondta, hogy a bombázások alatt az MCC kivonta munkásait Szerbiából, de továbbra is együtt dolgozik az Élet Kenyere szervezettel.

Sok hozzászóló volt az ülésterembõl. A koszovói albán menekültekrõl sem feledkeztek meg. Az egyik ilyen résztvevõ állítása szerint “kenyerüket ette és könnyeiket itta”. Arra kérte a békecsoportokat, hogy lépjenek kapcsolatba a más országokban lévõ albán szervezetekkel. “Meg kell próbálnunk meggátolni, hogy ugyanaz történjen Montenegróban és Macedoniában, ami Koszovóban történik.”

Ionel Popescu, romániai ortodox pap, a szerb határ mellett fekvõ Caransebes ortodox szemináriumának vezetõje megjegyezte, hogy a NATO a tûzzel játszik. “Románia és Szerbia soha nem harcolt egymással. A NATO most Románia felett repül el Szerbia felé. Sokan hiszik Romániában, hogy a NATO hibát követ el a bombázással. Amikor Bill Clinton Romániában járt, Románia NATO tag akart lenni. Most tüntetnek a NATO ellen. Az offenzíva ökológiai tragédia is. A természet szenved végig a határ mentén; a növények betegnek látszanak, az emberek nem érzik jól magukat. A románok szeretnének a szerb népnek segíteni.” Clemens Ronnefeldt rámutatott, hogy a NATO semleges közvetítõbõl aktív résztvevõje lett a konfliktusnak. Az új NATO doktrína támogatja ezt a változtatást.

A beszélgetés során az “Élet kenyere” többi résztvevõje csak hallgatott és figyelt. Este õk következtek a válaszadásban. Janko Jekic elmondta, hogy a menoniták és más csoportok a krízis kezdetétõl felajánlották segítségüket. Alex Schaub, az “Élet kenyere” önkéntese 240 protestáns koszovói albánról tudott, akik eltûntek. Negyvenet közülük nemrég megtaláltak Macedoniában, a többiekrõl semmi hír nincs. Dr. Keith Clements, az Európai Egyházak Konferenciájának fõtitkára azon a szombaton érkezett meg Belgrádból. Egy hármas delegáció tagjaként beszélt Milosevic elnökkel és az orosz közvetítõvel, Csernomirdinnel. Ugyanakkor egy diplomáciai kezdeményezés részeként Bécsbe és Moszkvába utazott egy kis csapat, hogy “fenntartsa a párbeszédet és megerõsítse a kétoldalú kapcsolatokat”. Jasmina Tosic a belgrádi székhelyû “Élet kenyere” szerepét: “Próbálunk világosságot nyújtani az embereknek. A Példabeszédek 31:8 szerint beszélnünk kell azok helyett, akiknek nincs hangja. Segítünk azoknak az embereknek, akik áldozatul estek az uralkodni vágyóknak. Valamit adunk az éhezõknek. Más területekrõl is segítettem embereknek és meghallgattam történetüket. De most saját családomat is támogatnom kell. Anyám beteg, apám nem tudja elviselni a sok igazságtalanságot, ami történik. A testvéremet lehet, hogy besorozzák, ha elkezdõdik a mozgósítás. Szörnyû, hogy az albánokat kiûzik a házaikból. Nem tudom, mit kellene mondanom a jövõrõl. A legjobban azt szeretném, ha a NATO azonnal abbahagyná a bombázást.”

A párbeszéd fórum nyilatkozata

Ennek az örömhírnek elsõ aspektusa a háború és minden hozzávezetõ út: igazságtalanság, kiûzés, faji megkülönböztetés és etnikai tisztogatás teljes elvetése. Ugyanakkor támogatunk minden olyan kezdeményezést, amely a békéhez vezet. Ezen belül támogatjuk azokat a béke csoportokat és megbékélést elõsegítõ kezdeményezéseket, amelyek a volt Jugoszláviában és más krízis területeken évek óta munkálkodnak a megértésért és az újjáépítésért.

Az “Egyház és béke” tagjaiként és barátaiként úgy segítjük elõ az igazság keresését, hogy mindegyik félnek lehetõséget adunk a hozzászólásra. Független személyek, mint például az OSCE megfigyelõi vagy független békekezdeményezések tagjai analizálják az adott helyzetet, hogy felismerjék a komplex igazságot. Isten evangéliumi megbékélõ cselekedete jelöli ki utunkat az igazsághoz.

“Ezért szeressétek az Igazságot és a Békét”

Ötven év nagy idõ, de néhányan közülünk azért emlékeznek 1949-re. Én kisfiú voltam akkor. Be kell vallanom, hogy nem emlékszem az “Egyház és béke” megalapítására (a NATO-éra sem). De valami másra igen. Annak az évnek a nyarán a szüleim elvittek minket, gyerekeket Észak-Angliából a nagymamám házába, Londonba. Egyik este családom idõsebb tagjai a négy évvel azelõtt véget ért háborúról kezdtek el beszélgetni, London bombázásáról, az utcában lerombolt házakról, a közeli épületekrõl, amelyek napokig égtek, a minden este beköszöntõ félelemrõl. Aznap félve aludtam el. Néhány nappal késõbb feltettem édesapámnak azt a kérdést, ami nem hagyott nyugodni: “Apu, mennyi ideig tart egy háború?” Azt hittem, valami olyasmit fog válaszolni, hogy “három hétig”, ami nekem abban az idõben bármire elég hosszúnak tûnt. Nem hittem a fülemnek, amikor így válaszolt: “A mostani körülbelül hat évig tartott.” Ekkor döbbentem rá, milyen világba születtem.

Öt héttel ezelõtt Belgrád központjában álltam sötétedés után, néztem a légelhárító lövedékeket az égen és hallottam, ahogy felrobbannak. Nappal láttam a lebombázott hidakat, a kiégett házakat és az égõ olaj-finomítókat. Ismét úgy éreztem magamat, mint kisfiú koromban. Valóban történhet ma Európa szívében ilyesmi? Olyan, amirõl a szüleim beszélgettek és amikrõl a háborús könyvekben olvastam ifjúkoromban. Azokról a szörnyû történetekrõl nem is beszélve, amelyeket a koszovói menekültek meséltek. Énem egy része nem akarta ezt valóságként elfogadni. De tudtam, valójában ilyen a világ. Ugyanígy éreztem, amikor a múlt héten ismét ott jártunk, hogy Milosevic elnökkel találkozzunk.

Igazság és béke. Oly gyakran állítjuk szembe egymással az igazságot és a békét. Hogyan higgyünk a békében és a világ rendjében, ha tisztában vagyunk vele, milyen a világ? Ezzel a kihívással kell szembenéznie az olyan testületnek, mint az “Egyház és béke”, különösen 50. születésnapján. Remélem, hogy az összes egyház, különösen az európai egyházak érzik ezt a kihívást napjainkban. Valóság és elmélet; keserû tapasztalat és elképzelések; evilági birodalmak és Isten országa – úgy tûnik, vég nélküli az ellentétek dilemmája. Van két mód, ahogyan ezt el lehet kerülni. Az egyik az, hogy a vélt valóság oldalára állunk: a világ rossz, válasszuk két rossz közül a kisebbet, vonakodva bár, de harcoljunk a háborúban, ha elég indokot találunk “igazságosnak” nevezésére. A másik mód, hogy eszméink oldalára állunk, a békérõl, egy biztonságos mennyországról alkotott elképzeléseinknek élünk, elkerüljük a világgal az összeütközést, hiszen úgyis a világ a hibás, ha csúfos véget ér. A keresztény egyház azonban egyik utat sem választhatja, ha hû akar maradni hitéhez. A mi hitünk megtestesülõ hit. Az ige megtestesült. Maga Isten a saját maga által teremtett világ részévé vált, hogy valódi életre hívja. Ahogyan Ireneaus a második században mondta: “Olyan lett, mint mi, azért, hogy olyanok lehessünk, mint Õ.” Ez az alapigazság számunkra, keresztények számára. A költõ T.S. Eliot helyesen írta: “az emberi nem képes túl sok valóságot elviselni”. De ha a megtestesülés az alapvetõ igazság számunkra, akkor nem kellene visszariadnunk világunk legundokabb igazságától sem.

“Szeressétek az Igazságot és a békét.” Megállapíthatjuk tehát, hogy az igazságot és a békét nem lehet szembeállítani egymással. Az igazság a béke elõfeltétele. Dél-Afrika a példa erre, ahol az Igazság és Megbékélés Bizottságot Tutu érsek vezeti. Az igazmondás a békefolyamat része. Csak akkor reménykedhetünk a jövõbeli békében, ha a múltról megmondjuk az igazat. Csak a felfedett sebek gyógyulnak, csak a bevallott bûnök megbocsáthatóak. Könnyû ezt mondani. Véghezvinni azonban fájdalmas, áldozatot kíván és sok idõt vesz igénybe.

Három évvel ezelõtt voltam utoljára Dél-Afrikában, a Nemzetközi Bonhoeffer Kongresszuson Fokvárosban. A fajüldözés elleni küzdelemben Dél-Afrikában sokan tartják példaképüknek Dietrich Bonhoeffert, mint a bûnök bevallásán alapuló igazság és megbékélés útmutatóját. A kongresszuson ismerkedtem meg két emberrel, akik ismerték az igazság valódi mélységeit és árát. Egyikük egy színes bõrû evangélikus lelkész volt, akit gyermekkorában családjával együtt kiûztek Transvaalból, és hihetetlenül nyomorúságos körülmények közé kényszerítették Bophutatswanaban. A másik egy hasonló korú, igen kedvezõ helyzetben lévõ fehér afrikai volt Transwaalból. Éppen el szeretett volna szökni a Holland Reform Egyházból. Elmondta nekem, hogy akkor kezdte észrevenni országában a valóságot, amikor a Holland Reform Egyház nem akarta pappá szentelni, csak katonai szolgálatának letöltése után. Tehát két hasonlóan képzett, jóindulatú fiatalemberrel találkoztam, akiknek közös teológiai érdeklõdését mutatta, hogy mindketten ezen a konferencián vettek részt. Mégsem szimpatizáltak rögtön egymással. Mindketten elmondták nekem az egymással folytatott beszélgetésüket, hogy mennyire felzaklatta õket. A fekete evangélikus azt szerette volna tudni, hogy lehet, hogy létezik olyan fehér, aki nem tudta, mi történik népével? A szülei sem tudták? Akarták egyáltalán tudni? A fehér fiatalember a Holland Reform Egyháztól megsértõdött, mert hiába kért elnézést. A méreg frusztrálttá tette. De túltették magukat rajta, és a kongresszus végén már jó úton voltak a barátság felé. Rájöttek, hogy még sokat kell egymásról megtudniuk, és találkozót beszéltek meg néhány nap múlva. Az igazság elmondása és meghallgatása idõigényes és áldozatokba kerül.

Otthonunkhoz közelebb is megtaláljuk ugyanezt a példát. Amikor Genfbõl hárman Belgrádba utaztunk három héttel ezelõtt, látogatásunk fõ célja az volt, hogy az ottani egyházi vezetõkkel találkozzunk, különösen a Szerb Ortodox Egyházéval. A konfliktusról szerettünk volna eszmecserét folytatni, különösen arról, hogy magában Koszovóban mi történik. Ökumenikus dialógusról volt szó. Dietrich Bonhoeffer szerint létezik olcsó jóindulat, akkor olcsó ökumenizmus is van, amely semmibe nem kerül. Nyugati körökben utaltak a Szerb Ortodox Egyház helyzetére. Hajlottunk rá, hogy két megközelítési mód közül az egyiket válasszuk. Az egyik az lett volna, hogy biztonságos távolságból rájuk zúdítjuk kritikánkat, a másik pedig egy barátságos kérdésfelvetés utáni “mindannyian jó keresztények vagyunk” zárószó. Egyik mód sem került volna semmibe. Vannak az ökumenizmusnak olcsó formái. Sokkal nehezebb személyes találkozón becsületesen összecsapni, a két egyháznak saját igazát felmutatni. Ez az áldozathozó ökumenizmus. Én magam azt remélem, hogy a CEC-t mindig az áldozathozó ökumenizmusról fogják felismerni.

Ezért kell pontosan megértenünk, amit a szentírás mond: “szeressétek az Igazságot és a Békét”; ne csak keressétek, dolgozzatok érte, vagy próbáljátok megteremteni, hanem szeressétek. Amikor a héber bibliát görög nyelvre fordították, a Septuaginta változatban a fordítók a “szeretet” szó helyett a görög szót használták, amely késõbb a keresztény szentírásokban agape-t jelent, szeretetet önátadással a másik ember javára. Nem arról a szeretetrõl van szó, amely egyszerûen vonzónak és megnyerõnek találja a másikat, hanem arról, amelyik kész mindent megtenni a másik javáért. A Jézus életében és halálában fellelhetõ szeretetrõl. Jézus úgy szeret, hogy teljesen azonosítja magát a másikkal. Hordozta gyengeségeinket, viselte betegségeinket, a bûnösök közé sorolták. Ahogyan Pál apostol mondta, õ bûnhõdött vétkeinkért, aki nem ismerte a bûnt (Kor. 2, 5:21). Az agape szeretet olyan szeretet, amely összekapcsolja önmagát a másikkal az elválaszthatatlanságig. Meg kell kísérelnünk, hogy magunk is igazsággá ás békévé váljunk, még akkor is, ha le kell ülnünk és háborús bûnösökkel kell beszélgetnünk. Csak az a szenvedélyes elkötelezettség vezet az igazsághoz, és a békéhez, amely “mindent eltûr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel” és a kereszthez vezet.

1999 nyarán Európában kudarccal állunk szemben. A reménytelen menekülttáborok Albániában, és Macedóniában, a rombolás Szerbiában mind ezt mutatják. Erõszakkal és uralkodással akarják a hatalmat gyakorolni Milosevics és a NATO egyaránt. Ez tömeges halálhoz és anarchiához vezetett. Nagyon mélyek a sebek, és sok év kell begyógyulásukhoz. De nekünk keresztényeknek nem elég a világra mutatni, mondván: “Mondtuk, hogy így lesz! Hallgatnotok kellett volna ránk. A mi példánkat kellett volna követnetek.”. Milyen példát mutattunk? Mit vártunk, mit tegyen a világ, amikor keleten is és nyugaton is nemzeti egyházai vannak, gyakran még nacionalisták is? Nem furcsa, hogy nekünk, akik állítólag békére törekszünk, oly sok különbözõ békecsoportunk van Európában, akár keresztény, akár másféle? Nem kellene-e egymással békében lenniük az európai béke mozgalmaknak?

“Szeressétek az Igazságot és a Békét.” Ezek a prófétai szavak bukott emberek elõtt hangzottak el Jézus születése elõtt öt évszázaddal, amikor a számûzöttek visszatértek Jeruzsálembe 70 éves babiloni fogságukból. Visszatértek apáik és nagyszüleik szeretett városába. A Babilonból induló pusztítás sivár tanújeleként még romokban hevert. Lassan megkezdõdött a falak építése, lerakták a templom alapjait, ahol valaha Salamon pompás épülete állt. Bár fizikailag újra Jeruzsálemben voltak, szellemileg és érzelmileg még sokan számûzöttnek, legyõzöttnek és bûnösnek érezték magukat. Ekkor hangzik el Zakariás próféciája.

Nagyon jól tudták, mi a különbség a nagy látomások, eszmék és a kegyetlen valóság között. Visszahozták magukkal azoknak a nagy prófétáknak az írásait, akik a számûzetés elõtt és alatt prédikáltak. Ézsaiás nagy látomását: “Íme, az Úr hegye az összes hegy között a legmagasabb lesz, és sok ember jön majd, mondván: Menjünk fel a hegyre az Isten házához!...Õ ítélkezni fog a nemzetek között, kardjaikból ekevasat kovácsolnak, lándzsáikból metszõkést...a nemzetek nem emelnek kardot egymásra, nem ismerik többé a háborút”. És a nép elolvasta újra a próféciát, majd feltekintett Sion hegyére, amely nem nõtt meg, még mindig gaz és csalán borította. Vagy a második Izsaiás prédikációja, amelyben egy új kivonulásról hallhattak, egy csodálatosan átalakult sivatagon keresztül, melyben kiegyenlítõdnek a hegyek és a völgyek, és Isten dicsõsége feltárul az egész emberiségnek. És a nép hallotta ezt a próféciát, de látta, hogyan esnek össze a kimerültségtõl és a kiábrándultságtól a romok közé visszatérõk. Ezékiel is csodálatos képet rajzolt az új templomból ömlõ életadó vizekrõl, melyek nyugat felé folyva életre keltenek minden teremtményt, még a Holt Tengert és a sivatagot is. Ehelyett csak a sáros árok látható, amit félbehagytak a munkások, mert nincs több fizetés (néhányunkat Harare-ra emlékeztet!). Körös-körül sehol sincs béke, csak az ellenséges szomszédok, akik rossz szemmel nézik még a város falainak helyreállítását is. Az ekevasak mellett még a kardok is megvannak.

Az igazságot nem lehet szeretni, a béke elérhetetlennek látszik. Zakariás jelentõsége abban rejlik, ahogyan szembenéz ezzel a helyzettel. Hisz abban, amit megjövendöltek a béke és dicsõség új koráról Jeruzsálemben és a világon, de ismeri a népre váró kemény valóságot is. Olyan tervrõl számol be, amely hû a valósághoz, reményt ad és megvalósítható akkor és ott. Ezért mondja: “Szeressétek az igazságot és a békét”, amely a mi helyzetünkre is alkalmazható.

Liturgia! Nem sok jót ígérõ téma a béke aktivistáknak! Fõleg a liturgia tanulmányozása. Egy római katolikus püspöktõl hallottam egyszer egy viccet: “Mi a különbség egy liturgiológus és egy terrorista között? Válasz: a terroristával lehet vitatkozni.” Nem lehetünk azonban meglepve, hogy Zakariást érdekelte a liturgia – nem volt ugyan pap, de közöttük élt, és érdekelve volt a templom újjáépítésében. És még egy dolog, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni a modern nyugati világban: a liturgia és a szertartás fontossága. Ezekkel a szimbolikus eszközökkel kifejezhetjük és megerõsíthetjük az életben igazán fontosnak tartott dolgokat. A nép Zakariástól tudni akarta, hogy megtartsák-e az év ötödik hónapjának böjtjét, az önmegtartóztatás és a gyász idejét, amely egybeesett Jeruzsálem és a templom lerombolásának az évfordulójával, és amelyet az istenfélõ zsidók a számûzetés alatt is megtartottak. Néhányan visszaérkezésük után is folytatták a böjtöt. Zakariás megkérdezte tõlük: Kinek használtatok a sokéves böjtöléssel? Istennek, vagy magatoknak, ahogyan magatok miatt ettetek és ittatok is? És emlékeztette õket, hogy a próféták mit tartottak az Istennek való engedelmességrõl: “Igazságosan ítéljetek, legyetek jóindulatúak és megbocsátóak egymással szemben, ne nyomjátok el az özvegyeket az árvákat, az idegeneket és a szegényeket, ne terveljetek ki gonoszságot szívetekben egymással szemben.” Az elõzõ generációk nem tartották be ezeket, ezért érte õket szerencsétlenség. Most is ezeket tartsátok elsõrendûnek.

Maradjon meg az ötödik hónap böjtje, de más formában – mondja Zakariás. Többé nem a rombolás évfordulója, hanem annak az ünnepe, hogy Isten új kezdetet adott népének. A negyedik, a hetedik és a tizedik hónaphoz hasonlóan legyen ez a boldogság, a vidám ünnepség ideje; ezért szeressétek az igazságot és a békét”. Isten új dolgot tesz: nagylelkûen gondoskodik rólunk, békét vet, esni fog az esõ, lesz bor, bõ termés. Az emberek feladata az lesz, hogy szeressék az igazságot, a békét, és egymást.

A liturgia azt mondja el szimbólumokkal, hogyan testesítjük meg kegyelmi átalakulásunkat a legyõzöttségbõl gyõzelemre, a kötelékekbõl szabadságra, a bûnösségbõl megbocsátásra, a konfliktusokból megbékélésre, a halálból életre. A liturgia a vég elõérzetét adja. Az úrvacsora és az oltáriszentség elõjele annak a nagy ünnepnek, amikor az emberek keletrõl, nyugatról, északról és délrõl jönnek majd, hogy együtt legyenek az Isten országában. Az a liturgia azonban, amely csak a dolgok végébe enged bepillantást, de nem segít jelenlegi problémáink megoldásában, valódi helyzetünkrõl és a kegyelemrõl is hamis képet fest. Az igazán békére irányuló liturgia segítségével ki tudjuk fejezni konfliktusaink igazságát, a fájdalmat, a dühöt, a bosszú keserû vágyát, mint a zsoltárokban. Ezeket ki kell engedni a szabadba és fel kell ajánlani Istennek, aki tudja, mit csináljon velük. Zakariás nem becsméreli a böjt szokását. Jó volt és egészséges, hogy a számûzetés évei alatt gyászolták a templom és a város pusztulását. Ideje van a gyásznak is. Mivel azonban ez az idõszak már véget ért, itt az ideje az ünneplésnek. Ezért szeressétek az igazságot és a békét. A mai egyházak feladata az igazság és a béke liturgiájának megteremtése.

Zakariás csodálatos és nagyon emberi képet fest az új Jeruzsálemrõl: az utcákon öreg emberek üldögélnek sétabotjaikkal, gyermekek játszanak. A közösség jólétben és biztonságban él, az emberek igazat mondanak egymásnak és a bíróságon is, az ítéletek békességhez vezetnek. Nagyon praktikus és földközeli, de nem szûk látókörû egy kicsit? Mi történt az egész földre kiterjedõ univerzális béke látomásával, amely szerint a farkas a bárány mellett fog pihenni, az Isten bölcsessége pedig szétárad majd a földön, mint a tenger. Valójában Zakariás hû maradt a látomáshoz, csak az eléréséhez vezetõ út kezdetére összpontosított. Azt mondja, Jeruzsálem olyan csodálatos hellyé válhat a földön, hogy a nemzetek összegyûlnek majd itt kíváncsiságukban, és Istent imádják. Így a város különleges, univerzális jelentõségû hely lesz, egyesítve a nagy látomást a világ valóságával. A prófétának nincs az egész világra kiterjedõ stratégiája. Saját közösségérõl van elképzelése, amely késõbb példa értékû lehet a világ számára, utat mutathat a pogányoknak.

A legösztönzõbb hely, ahol valaha is jártam, a Chouifat közösség volt Beirutban, a libanoni tragikus polgárháború vége felé. Egy nagy tömbház, amely a megosztott város keleti és nyugati része közötti zöld vonalon állt. Az itt lakók nem volta hajlandók sem elmenekülni a rakéták elõl, sem átadni az épületet valamelyik félnek. Azt mondták: “nem fogtok elmozdítani, nem fogtok megosztani bennünket, együtt maradunk”. És együtt maradtak. A Közép Keleti Egyházi Tanács segítségével újra ivóvízhez jutottak, orvosi rendelõjük, játszóterük volt, házi iparukból bevételük származott, saját területükön sem szemét, sem aknák nem voltak. Ez számomra példa értékû a mostani idõkre is.

“Szeressétek az Igazságot és a Békét.” Napjainkban szükségét érezzük, hogy globális szinten alkalmazzuk ezeket a szavakat. Sok feladatunk van globális és nemzetközi szinten, Sok kérdést kell feltennünk a koszovói krízissel kapcsolatban: az ENSZ szerepérõl, a NATO valódi szándékáról, a fegyvergyártó ipar szerepérõl, az egész globális gazdasági rendrõl. Lehet hogy itt az idõ, hogy helyi szinten sokkal jobban odafigyeljünk az igazságra és a békére? Egyik részrõl a gátlástalan politikusok kihasználták az etnikai különbségeket, másik részrõl pedig a helyi közösségek megengedték, hogy kihasználják õket. A jövõ békéjének valódi kérdése valószínûleg az lesz, hogyan tudnak úgy megerõsödni a helyi közösségek, hogy ellent tudjanak állni a hatalomért bármire képes embereknek. Hogyan tudjuk felkészíteni a helyi közösségeket, hogy együtt maradjanak, gazdaságilag és kulturálisan ellent tudjanak állni a kívülrõl jövõ manipulációnak és kizsákmányolásnak? Koszovótól Észak – Írországig, Ruandától Sri-Lankáig? Az igazság és a béke szeretetében fonódik össze az univerzális látomás a jelen valóságával a helyi közösségekben.