|
|
Németh Ilona A kiállítást 1999. január 8-án este 6 órakor
|
“A művészet és a nem művészet közötti határok nem egyenlőek az “ esztétikus“ és “ nem esztétikus“ közötti határokkal. A művészetbe állandóan valami szép áramlik, ugyanakkor valami szépet sugároz ki állandóan magából. A szép ugyanúgy lehet megrázó mint elragadó, rémítő és bódító, ám éppen ez az, amiből az élet áll, kik vagyunk és hol vagyunk...“
Jindřich Chalupecký
A modern pszichológia egyik megalapítója, Carl Gustav Jung szerint a mai ember lelki válságba került, elveszítette azt a képességét, hogy lelki élményeket éljen meg, ezáltal elveszítette lelki egyensúlyát is. Jung a lelket (psichét) tudatos és tudattalan (tudatalatti) folyamatokként határozta meg, melyek során a kapcsolatok kölcsönösen kiegészítik egymást; miközben Jung az energia fennmaradásának törvényéből (az energia kompenzációja) indult ki.
Lehet, hogy ez valóban egyfajta tudat alatti takarítás volt, a saját pszichoszférák lelki higiénája a Paradigma nő című kiállítás előkészítésekor a mindennapi, egyhangú, de egyúttal szeretetteljes, sztereotip női munka kapcsán; a rádióból hírek, a jugoszláviai háború borzalmai kiváltotta segélykiáltások rezonáltak; a hangok echóként csengtek... - és talán éppen a padlófelmosás banális tevékenysége szolgált ösztönzésül a Padló című installáció megalkotására, annak stigmája lett. Padló! Épp itt van az érintkezés lehetősége, melyet nem lehet kikerülni. Szimbólum ez. A tömegvonzás törvényének köszönhetően mindenkinek rajta kell járnia. De valóban így volt EZ...? Mennyi kegyetlen irónia, fájdalom és öröm található a banális vizualitás és a nő életének belső válaszútjai között...
1996-ban a VágMenti Művészeti Galériában (Považská galéria umenia) Zsolnán megrendezett kiállításán Németh Ilona a látogató és a kialakított környezet interakciójával felveti a psichoszomatikus folyamatok problémáját, a feltétlen kommunikáció nehézségét, mely során a menekülés lehetősége kizárt ; a szerző direktív nem kínál egyéb választási lehetőséget, vagy végig megyünk vagy elmegyünk. Már nem csupán a “külső“ szemlélés érdekli, nem adja meg a kommunikáció irányát (Vesszőfutás, 1994; Az út, 1996) nem vezet be bennünket a titokzatos, bizonytalan és a természet szagaival telített, zárt térbe (Labirintus, 1996; Fal - “a siratófal“, 1995); elutasítja a mű elválasztását (még a látszólagosat is) a valós anyagi környezettől. Az atmoszférával dolgozik, a melegen szóródó fénnyel és az illattal. A teret radikálisan, teljes mértékben leszűkíti - képzőművészetileg minimalista monumentális rövidítéssel. A padlóra pontos, szimmetrikus rendben 147 hófehér tollpárnát helyez - erősen kikeményített, klórszagot (vagy a tábori kórházak lizolszagát) árasztó párnák ezek. Az embereknek és a tárgyaknak meg kell hogy legyen a saját rendjük! Hogy azon nyomban eltapossák, beszennyezzék, meggyalázzák azt...
A szerző elvárja tőlünk, hogy átéljük saját tapasztalatunkat, kézzelfogható valós módon szélesítsük saját létünk horizontját azon tapasztalattal, melyet nem vagyunk képesek előre teljes mértékben elképzelni. Arra késztet bennünket, hogy a processzuális mű filozófiáját saját evokációnk és élményünk filterén keresztül szemléljük. A Párnák - Padló I. című installáció nap mint nap változik! A sustorgás, a léptek okozta csikorgás elül, fokozatosan elmúlnak az álmaink keltette törékeny emóciók, melyeket a kiféhérített fejpárnák evokáltak, szertefoszlik az otthon melegének érzete. A gyűrött párnákon nyomok maradnak, az intim és társadalmi, érzelmi és mentálisan etikus értékek találkozásából adódó ambivalens feszültség nyomai. Míg az embert a hatalom arroganciára ösztönzi, addig a költészet intimitása emberibbé teszi őt. Mi maradt meg? (Lehet, hogy csupán annak illúziója, hogy a szerző legalább egy pillanatra szerepet cserélt: a szerző szerepéből az alkotó szerepébe lépett).A Padló II. - Söpörjük a szőnyeg alá, 1997 című installációval (közös alkotás Deli Ágnessel) Németh Ilona még tovább lép. Mindkét képzőművész komplex módon építi be a művészien kialakított teret. Az egyik megalkotja a barázdált “padlót“, a másik megteremti fölötte a rugalmas, hajlékony, puha “eget“. A kettő közötti távolságnak természetes emberi mértéke van. Azt is mondhatnánk, hogy a művészek egyfajta rituális környezetet teremtenek, olyan színteret (fény, tér, a mozgás, érintés formái, hang által), amely segít felszabadítani a bensőnkben rejlő spontaneitást. A polaritások katarzisát. Olyan helyzeteket szimulálnak, melyek során a mű észlelésekor érzékeinket (tapintás-érintés, hallás-hang) csupán eszközként használjuk, a test saját belső történését éli át, saját önreflexiót - referencia ez, saját lelkünk állapotáról. A “néző“ nem néző többé, a mediális tér résztvevőjévé, szerves részévé válik, “balanszíroz benne“, többféle fókuszból észleli azt, élménye egyenes arányban van képzelőerejével. Saját tudatos és tudat alatti észlelései “ labirintusán“ halad keresztül.
Az, amin lépdel, számára ismeretlen, bizonytalan, fehér lepedőanyagba van öltöztetve. A megismerés megannyi üres barázdája! A padló recseg, süllyed. A hangokat a tárgyakba épített mikrofonok felerősítik. (Németh Ilonánál talán első ízben tapasztalható a mű vizuális esztétikai értékeinek erőteljes tompítása / elfojtása, az emocionális jelenség és az erkölcsi mondanivaló, a mű értelmének és jelentésének kidomborítása). És az égbolt... a “Mennybolt“ fölötted van, megérintheted! Félhettek és játszhattok egyaránt. Kifürkészhetitek saját lelketek titkait, a test örömeit, melyeket a felfedezés okoz. Bejárhatjátok saját bensőtök “ormait és völgyeit“, tapogatózhattok, de szökdellhettek is (a padló különféle talált, elrakott, megőrzött tárgyat rejt - matracokat, játékokat, dobozokat, szalmát, szőnyegeket...), és “megérinthetiket a csillagokat“. A tiszta haptikus és akkusztikus észlelés a szemlélőben a test és a lélek egységének az “ismeretlen“ vagy felerősített tudatát éleszti fel, saját testiségünk tudatosítását a hirtelen lelki történésekkel összhangban. Mindkét képzőművész a pozitív és negatív reflexiók egész skáláját vonultatja fel, az emberek közötti kapcsolatok személyre szabott részének, a szárnyalások és bukásoknak (az ég és föld) a reflexióit valamint mindezek viszonyát a társadalmi és a természeti környezethez. Mindazt, amit a szerző azelőtt a természetből vett elemekkel jelenített meg, és amivel megteremtette a természet és a társadalom, az anyag és a lélek közötti kapcsolatok metaforikus polaritását, ez esetben közvetlenül az emberre vitte át. Hol végződik a határ az illúzió és a realitás között? Ez csak tőlünk függ, bennünk van...
A gyakorlat azt igazolja, hogy az “élményekre nevelés“, avagy saját lelkünk és testünk érzéseinek személyes átélése, az ebből fakadó tanulság levonása sokkal mélyebbre hatol bennünk, mint megannyi nézet - és gondolatcsere.
Egyik nyilatkozatában Németh Ilona elmondta, hogy : “... az installáció olyan, mint a szonett. Szonettek elsősorban a középkorban keletkeztek, ám ez nem jelenti azt, hogy ma nem lehet szonetteket írni“. És mivel a padló-installációk közül sorrendben a harmadik, A lélegző padló (1998) evokálja leginkább ezt az összefüggést, idézhetünk itt egy megfelelő részletet egy mai szlovák szonettből. “ Vybúšil vír - a on ľahko stvoril/sonet, britký dialóg rečí s duchom. /Do dvorany krásy zašiel po rým, /... brúsil, obracal.......... (szabad fordításban: Felkorbácsolta az örvényt - és ő könnyedén szonettet alkotott, éles párbeszédet a lélekkel. / Rímért a szépség udvarába ment, / ... csiszolta, forgatta fejében, olvasztotta / a hidépítő pontos kezével./ Szervek sebesen áramló nedvekkel,/...
Így vannak drágakövében elhelyezve a világmindenség és a Föld anyagjai.“, írta erről a műfajról Daniel Hevier a “ Shakespeare“ -i szonettben.
Valóban meglepő, sőt sokkoló az az óriási vitalitás és a mód, ahogy Németh Ilona megjeleníti azt általa előterjesztett “telített jelenségeket“ - teszi mindezt a megszólításhoz, a gondolat, a tartalom, a viszony és állapot kifejezéséhez való konzekvens hozzáállás értelmében - ; ám ahogy az évek folyamán megmutatkozott, o rá ez a mód a jellemző, sőt esetében ez meghatározó. A “nézőt“ - a befogadót az installáció emberi mérete ragadja meg.
A lélegző padló - ban az volt a szerző eredeti célja, hogy életet leheljen a polgári tűzhely szinte megdöbbentően hallgatag, egyhangúságtól elfásult, hamisan megrendezett imitációjába, a valóságban azonban az a cél vezérelte, hogy életet vigyen a kiállítási palota hidegséggel és személytelenséggel átitatott falai közé. Az az irritáló tény, hogy galériáink és múzeumaink “üresek“, élettelenek, híján vannak a reális kommunikációnak környezetükkel, ez a Szlovákiában jelenleg specifikusan paradox realitás azt az ötletet sugallta a szerzőnek, hogy életet leheljen az élettelen falak “pórusaiba“, vagy hogy kontrapunktba állítsa az élő primáris elemet: A lélegzetet.
A finom fehér anyag, amely a grandiózis kiállítótér szinte egész padlózatát uralja (a kiállítótér mentes a felesleges rekvizitumoktól), mintha valami puha, diffúz pára lengné be, a mentálisan koncipuált “lélegzés“ prológusává válik. E környezetbe való belépésünk pillanatában beindul a mű “ felélesztésének“ döbbenetes folyamata. Három óriási, de egyben törékeny és sebezhető, hófehér “párna“ fokozatosan felfújódik, majd “kilélegzik“. A ventillátorok szuggesztív hangeffektusa (beszívó és kifúvó hangok), aláfestve meditatív zenével, amely szaggatott és spontán lélegzést evokál, a palota rejtett belsejébe húz bennünket, és megtestesült visszhangként a legtetejéről egészen a földszintig kavarog. “Az élő tárgy az élettelen közegben“ kommunikál a mi lélegzetünkkel. (Az interaktív technika precíz felhasználása felerősíti az installáció hatását, és elfelejteti velünk “a tárgyi valóság felélesztését“ mechanikus módon). Elragadóan félelmetes mámort érzünk ezen jelenség kifejezésekor.
A legértékesebb, amink van, a LÉLEGZET. Ennek ellenére egészen természetesen feltételezzük, hogy a kilégzés után a belégzés fog következni... Testünk szerveinek spontaneitását szinte döbbenetesen meghatározzák a belső, értelmi és lelki folyamatok. Ismerik ezt az állapotot? Úgy érzi az ember, mintha “gombóc“ , “csomó“ lenne a mellkasában és torkában, nem képes lélegzetet venni...., majd ezt fájdalommal lassan átvészeljük; óvatosan mély lélegzetet veszünk, lassan szaggatottan kilélegzünk, majd ismét megpróbáljuk: bizonytalanságot, félelmet, fájdalmat vészelünk át ... olyan dologgal szembesülünk, amely mélyen bennünk él és csak sejtés csupán, gyakran nem is tudjuk ezt a dolgot meghatározni vagy tudatosan nem is akarjuk megnevezni... A lélegzés a lélek állapotának mutatója.
Testünk valamennyi sejtje az élő természet folytonos láncolatának öröksége. Lélegzik.
De csak az ember, aki a komplex természet része, képes arra, hogy szellemi és társadalmi struktúrákat alkosson...
Németh Ilona valamennyi eddig említett padlója kezdetben fehér-tiszta-ártatlan. Megismerésünk születésének küszöbén ők a tabula rasa. A lélegző padló ilyen maradt egészen a kiállítás végéig, a szerző pozitív gondolkodását tükrözi. A kiegyensúlyozottság törékeny érzése, az öröm és elégedettség - boldogság mindannyiunk esetében saját magunk értékeinek keresésében rejlik.
A Padló III. meditatív helyzete által az éterikus emóciók éppen olyan zónája volt, ahol az önmagunkban rejlő összefüggések tudatosításával elkezdhettünk keresni. Kár, hogy csak a fiatalabbja vette a bátorságot, és a padlóra feküdt, ráült és együtt lélegzett vele! Az arcukról és szemükből fokozatosan elégedettség, derű, a harmónia utáni oly értékes vágy sugárzott...
