Bartók 32 Galéria

English text
Hecker Péter
1996. február 2-tól február 25-ig

HECKER PÉTER 1963-ban született Budapesten 1990 -1996 Gesammthochschule, Kassel, vizuális kommunikáció szak 1994 -1995 vendéghallgató a Magyar Képzőművészeti Főiskola Intermédia szakán 1996 -tól tagja a Fiatal Képzőművészek Stúdiójának és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesületének

Amikor gyerek voltam, híres és gazdag festő akartam lenni, gyönyörű, intelligens feleséget akartam, csodálatos gyerekeket, gyors autókat, barátnőket, igaz barátokat és segíteni a szegényeken. Vajon tényleg komolyan fogalmazódott meg az ars poetica avagy ez csak egy pillanatnyi állapot lenyomata?

	A tárlat a koncepció komolyságát erősíti meg. De vajon hogyan is értelmezhetjük mindezt? Első esélyként megmutatkozhat előttünk a képek és textusok szoros olvasata. Aranyra festett vászon, közepén festett felirat: Úgy szeretem ezt a festményt. Feldobja az irodámat és az értéke pár év múlva duplájára nő. S valóban napjaink modern konzumkultúrájában, művészetkereskedő iparában majdnemhogy teljesen biztosan prognosztizálható a műtárgy értéknövekedése. De hasonlóan rögzíthető a jóléti társadalmak elitje számára, hogy milyen világképbe illeszkedik és milyen funkciókat hordoz a művészet:
	A gazdagoknak azért jó, mert kényeztethetik a testüket, finom ételekkel, testkrémekkel, szörfözéssel és síeléssel, a lelküket pedig filozófiával és művészettel. Ezt az önmagát igazoló, önelégült kinyilatkoztatást csak fokozza a festmény naiv szimbolikája. A repülő varázsszőnyegről letekintő elit-reprezentánst jóleső érzéssel tölti el a rend, az átláthatóság. Ebben a világban minden a helyén van: a szántóföldön a traktor szánt s az imagináció még a jelképes, stilizált madarakat is az égre varázsolja. A színek is egyértelműek: az ég kék, a szántóföld barna, és a fák is olyanok, akár a mesekönyvben. A három kép a festő hitvallásának megfelelően tükrözi a konzumművészet álomképeit a valóságról: amelyek oly édesek, ha valaki híres festő vagy történetesen gazdag.
	Hasonló hangütéssel sorjáznak a mértékadó elit fotóinak szitanyomatai is. A fekete-fehér életképek a reklám prototípusaiként is szemlélhetőek. A szépség érték, az érték pénz, a pénz hatalom, a hatalom szép jelenik meg a felirat egy csinos szőke hölgy mellett.
	De a szépség női vetületei is megjelennek: Nem elég, hogy olyan gazdag vagyok, hogy még az ujjamat sem kell mozdítani, de intelligens is vagyok és érzékeny. S mindez testet ölt az előrelátás bölcsességében is: Jobban kedvelem az érett férfiakat, mert ők már átestek a pályakezdés nehézségein. Egy másik képen a családi idill tisztes polgári, illetve szupermilliomos változata tárul elénk: Úgy örülök ennek a házasságnak. Szül majd nekem két gyönyörű gyermeket, vezeti a háztartást, és a nászajándékokból berendezzük a luxuslakásunkat. Vagy a mellette levő munkán ezt olvashatjuk: Drágám! Adtál már koldusnak 200 dollárt? Próbáld ki! Megéri. Olyan boldog lesz.
	S teljes természetességgel hangzik el az a mondat is, amit egy meztelen családi fotón a hancúrozó kisgyerek intéz anyjához: Mami, amióta apunak telik plasztikai sebészre, sokkal jobb a melled. Azonban az is magától értetődő, ha a férfi egy halom pénz előtt mosolyogva a következőket adja tudtára a világnak: Ezt a pénzt a feleségem kereste tavaly. Az egyharmadából státusszimbólumokat veszünk. Az egynegyedét a szegényeknek adjuk. A maradékot pedig berakjuk a bankba, mert nekünk is spórolnunk kell, hogy egyszer mindenünk meglegyen. Természetesen ez is bekövetkezik: Óh édesem, Úgy szeretem a kutyákat. Sokkal boldogabbak mint az emberek, mert nem érdekli őket a pénz. S hogy ezek a fotók és szövegapplikációjuk mennyire egy világrend életképeinek lenyomatai, azt jelzi a jin-jang szimbólum körül megjelenő pénzt és humanitást egybekötő szókapcsolat. S ezzel végére is értünk a kiállítás szoros olvasatának. A konzumtársadalmak hétköznapjait és ünnepeit élvező polgár a művészet segítségével visszaigazolást kaphat életének értelmére, céljaira.
	Azonban talán lehet másképpen is értenünk mindezt. Az nyilvánvaló, hogy a művészet és a műalkotás világot, igazságot és szépséget reprezentáló rendeltetésének a nyomait sem fedezhetjük fel. A tömegművészet a fogyasztói ábrándok applikációiként, felerősítőjeként takarja el a valóságos és lehetséges létkérdéseinket. Ez még jelentőségteljesebb hangsúlyt kap honi világunkat szemlélve. Hisz egy olyan idealizált életszemléletet és célrendszert tesz láthatóvá, ami a konzumtársadalmak egy szeletének eszményi közvetítésében ölt testet. Ezt érthetjük aképpen is, hogy a vágyak birodalma tárul fel előttünk, s reménykedhetünk, hogy ezeket a földi javakat, ezt az életmódot egyszer majd mi is megvalósíthatjuk. Azonban annak az ironikus adaptációnak is legalább ekkora létjogosultsága van, ami mindezt kétkedéssel szemléli, s meditáció közben megfogalmazza kérdését: én is ezt akarom?
	Azt jobbára már senki sem gondolja, hogy régiónkban a művészetnek ismételten vissza kellene szerezni "méltó régi nagy hírét", prófétai, mindenre kiterjedő útmutatással szolgálva a kor- és sorsproblémákat illetően. Azt azonban talán remélhetjük, hogy a művészet szimbolikus és terápikus funkciója megszerezheti saját érvényességét, s közvetítheti, amit másképpen nem lehet kimondani, megmutatni, csak csak műalkotások segítségével. Mindezt igen aktív felmutatások keretébenvehettük tudomásul Hecker Péter demonstratív tárlatán. S talán azt is megfogalmazhatjuk, hogy az a bizonyos "konzum, konzum, édes konzum" melódiája mögött egy olyan világ áll, amely nem igazán lehet otthonunk, legfeljebb lakhatunk benne valahogy, ki-ki mércéje, szerencséje függvényében.
	Bibliográfia: "INDI", Volt Magazin, 1992. június Narancsgaléria, Magyar Narancs, 1992 szept. 10.; 1993. július 8.; 1994. augusztus 4.; 1995. január 26. Krúdy Tamás: A pénz boldog, Magyar Narancs, 1995. április 20. A hamisítás művészete (Brózik Dorka VIII.C), Új Művészet, 1995/5. Pataky Gábor- Sturcz János: Képzeletbeli dialógus, Új Művészet, 1995/7-8. Ágoston Vilmos: Festőnek sötét öltöny kötelező, Esti Hírlap, 1995. szeptember 23. Sasvári Edit: Igyál Magyar, Balkon, 1994/8-9 Vécsi Nagy Zoltán: A nagy berendezkedés (Gallery by Night), Balkon, 1994/4.
	Publikáció a kiállításról: Bohár András: Konzum, konzum, édes konzum - Hecker Péter kiállítása, Kritika, 1996/4. A zenés megnyitón Nagy Ágnes, Nagy Eszter és Reich Péter működött közre.

Bohár András

"When I was a child I wanted to become a rich, famous painter. I wanted to have a beautiful, intelligent wife, wonderful children, fast cars, girlfriends, true friends and to help poor people." Is this seriously a creed or the imprint of a momentary state of mind?

The concept is serious, so the exhibition confirms. But how does one interpret all this? In one’s first attempt a literal interpretation of the pictures and the texts comes to mind. A canvas, painted gold, bears the inscription: I like this painting very much. This makes my office elegant, and a couple of years later its value will double. And indeed, in our modern consumer culture the value-increase of art works is public knowledge! The position and function of art in the world concept of the élite of welfare societies is similarly straightforward:It is good for the rich, because they can pamper their bodies with delicious food, body lotions, surfing and skiing and their soul with philosophy and art. This self-justifying, complacent manifestation is increased by the naive symbolism of the painting. Gazing down from his magic carpet the representative of the élite is fully satisfied by the order and transparency of what he sees. Everything is in place in this world: tractors are ploughing the lands down below, and imagination creates symbolical, stylised birds in the sky. The colours, too, are unambiguous: the sky is blue, the land brown, and even the trees are like in story-books. The three paintings reflect the dream-like image of reality of consumer art, as in Hecker’s creed. These images are so sweet, provided one is a famous painter or happens to be rich.

The serigraphs of photographs about the creme de la creme strike a similar note. The black and white genre pictures may be regarded as advertisement-prototypes. Beauty is value, value is money, money is power, power is beautiful - the inscription reads around a pretty blond woman. But the female implications of beauty appear, too: I'm not only so rich I don't need to lift a finger, I'm sensitive and intelligent too. Which is attested by the wisdom of foresight: I prefer older men because the struggles of beginning a career are already behind them. Another picture presents the good civilian, super-millionaire family ideal:I'm really happy about this marriage. She'll bear me two beautiful children, keep house and we can use the wedding presents to furnish our luxurious home. The next work says: Darling, have you ever given a beggar 200 dollars? Try it. It's worth it. They get so ecstatically happy! And the sentence under the picture of a small child romping about in a family nude is only natural: Since Dad can afford to pay for plastic surgery, your breasts are much better, Mom. Also, it does not take one by surprise to read under a picture of a man grinning over a pile of bank notes: This is the money my wife made last year. We'll give one fourth to the needy. We'll use one third of it to buy status symbols. And the rest goes in the bank, because even we have to save, so that one day we'll have everything. Neither is this far-fetched: Oh, honey I love dogs! They're much happier than people, because they don't care about money. The string of words connecting money and humanity around the Yin & Yang symbol illustrates well the fact that these photographs and texts are the imprints of the everyday life of a world order. Which brings one to the end of the literal interpretation. Art can offer a feedback regarding the meaning and the aims of life of the citizens enjoying the everyday life and festivities of consumer societies.

However, another interpretation is possible. Evidently the real function of art — namely: representing the world, truth and beauty — does not enter the scene here. Mass art, as an application and reinforcement of consumer fancies, conceals real and possible questions of existence.

Which is all the more important with regard to Hungary’s world, for it renders visible an idealized view of life and a system of objectives, embodied in the idealistic portrayal of a mere sliver of consumer society. We may see these pictures, then, as the presentation of a world of desires, and can but hope that we may also acquire one day these earthly riches and way of life.

However, the ironical adaptation, too, is equally justified; sceptical all along it puts the question: is this what I want, too?

Nobody in our region can hope for reinstating art in its position, where it used to serve as a prophetical, omniscient guide to solve the great questions of the time. However, we may hope for the symbolical and therapeutic function of art to regain force, and to keep mediating the unutterable and undemonstrable.

Which was actively emphasized at the demonstrative exhibition of Péter Hecker. It could be said that we may never really identify with the world behind the melody of that "consuming, consuming, sweet consuming", it may, however, serve as an adequate dwelling-place, depending on our standards and luck.

András Bohár

fotó: Sulyok Miklós

Last modified: 1999. november 09.