Csillaggal csillag ütközik,
kavicsos út a régi dalból,
mit nyelvelt lég s kovakavics,
vízzel kova, gyûrûvel patkó,
a fellegi puha palán
tejszínû palafirka áll ma -
világ-tanonckodás talán?
Nem, bárányok lidérces álma.A báránybõr-kucsmák alatt,
a sûrû éjben állva alszunk.
Forrás forrásához szalad,
mint lengehab, mint lánc s a halk szó.
Itt ír a rettegés, a vad,
tejszínû ólma itt lökõdik,
folyóvíz tanoncainak
fogalmazványa érlelõdik.Merednek kecskevárosok;
vad kovakõ rétegezések:
s még újabb s új vonulatok -
juh-templomok s települések!
Függõón prédikál nekik,
víz oktatja, idõ csiszolja,
s a lég áttetszõ erdeit
mindüktõl unalom kinozza.Mint lép mellõl kimúlt darázs,
a tarka nappal elseperve,
a kánya-éjnek kréta-láz
a csõriben, s palát etet meg.
Ikon-kopott deszkákon az
aznapi élményt eltörölném,
s kezemrõl, mint madárcsimaszt,
az áttetszõ képet lelökném!Gennyedt a termés. Ért a szem
a szõlõn. És tombolt a nappal.
S csont-dominó negédesen,
s zord kutyaszõr a déli napban;
mint jégoromról hulladék -
a zöldes látomás fonákja -
az éhezõ víz hull eléd,
vad kölykeként forogva, játszva.S úgy mászik hozzám, mint a pók,
s hold fröcsköl be minden kapcsot,
s elképedt ormokon legott
pala-visítás hangja csattog.
Emlékezet, a te szavad
bölcselkedik, tördelve éjjelt,
erdõkre palarudakat
vetvén, madárcsõrbõl kitépve?Hangjáról fogjuk fel csupán,
hogy karcolódva ott mi harcolt,
s e hang parancsszava nyomán
készít palánk kiaszva rajzot.
Láng-krétaként töröm az éjt,
tartóssá tenni röpke írást.
Cserélek nyílvesszõ-zenét,
összhang helyébe vad visítást.Ki vagyok én? Se kõmûves,
se hajóács, tetõfedõ se:
kétarcú, kettõs lelkû és
az éj barátja, nappal hõse.
Áldott, ki a kovát folyó-
vizek tanoncának nevezte.
Áldott, ki szilárd talajon
szíjjal a hegy tövét övezte.S most naplóját magolom itt
a palanyár-karcolatoknak,
mit nyelvelt lég s kovakavics
árnyalatával éj - s napoknak,
s megmártanám az ujjamat
kavicsos útba régi dalból,
akár fekélybe, dugva vak
vízbe kovát, gyürûbe patkót.Baka István fordítása