A horizont tökéletes
körvonal, bárhol nézed, semmi sem hibádzik.
Korvett hasítja a habot,
olyan, mint Liszt Ferenc profilja.
Nyikorognak a kötelek. Csupasz
ülepû majom mászik
elõ a természettudós
kabinjából visítva.
Delfin-kíséret. Egyszer
valaki megfigyelte:
a himbálózást
csak a bár palackjai bírják ki tán.
Az anekdota poénját
a szél sodorja el, de
öklét emelve ront reá
az árbocra a kapitány.
Olykor az étterembõl
Brahms utolsó bagatellje szól dörögve.
A navigációs tiszt
körzõjével játszik, s mélán horgad
az útvonal egyenesére.
S távcsövében az elõtte
kitáruló tér
a tat mögött elmaradóval összeolvad.
II
Utast a matróztól
megkülönbözteti
a selyeminge surrogása,
mit fal s melyik kajüt lakása,
és hogy valamely ostoba kérdését
ismételgeti.
Matrózt a hadnagytól
megkülönbözteti
a vállapok hiánya,
az életévek száma,
és hajókötélként
megfeszülõ idegei.
A hadnagyot s a kapitányt
megkülönbözteti
a rangjelzés, a szemük
villogása,
valamint Blanche vagy Françoise
fényképei,
s a hadnagy kezében "A tõke",
Maupassant meg "A tiszta ész kritikája".
A kapitányt s az admiralitást
megkülönbözteti,
hogy a gondolatai is magányosak,
s a kékség undorítja
csak,
s az apósa birtokán
töltött víkendre emlékezik.
S csak a hajó nem különbözik
más hajóktól.
A hajó, hullámhegyrõl
hullámvölgybe bukva,
egyidejûleg emlékeztet
fákra és darukra,
miknek lába alól
a föld kifordult.
III / Beszélgetések a hajó-étteremben
"A fõherceg, természetesen,
szörnyeteg. De nem szabad
tagadni, hogy azért érdemei
se ritkák..."-
"Az urak a rabszolgaságot
vitatják meg. A rabok uraikat.
Valami circulus vitiosus ez!" -
"Nem, mentõöv inkább!"
"Csodás ez a Jeresi!" - "Egész
éjjel nem aludtam.
Borzasztó ez a nap: a vállam
pecsenyére sült."
"... S mi van, ha léket
kaptunk? Olvastam, lék támad gyakran.
Képzelje csak, mi lesz,
ha léket kaptunk, és elsüllyedünk!
Ön süllyedt már
el, hadnagy?" - "Soha. De belémkóstolt egy cápa."-
"Igazán? Érdekes...
De képzelje - lék támad... És valóban..."
"Nos, akkor a 12/Bébõl
a fedélzetre feljön majd a dáma."
"Ki õ?" - "A fõkormányzó
lánya, aki útban van Curaçaóba."
IV / Beszélgetések a fedélzeten
"Én is, professzor úr,
szerettem volna ifjan
rálelni egy szigetre, vadra,
bacilusra."-
"S mi volt az akadály?"
- "Magolni sose bírtam.
Aztán meg - a zsozsó."
- "Pardon?" - Hogy mondjam... kaparj, kurta!
"Az ember, mi is az? Afféle
szúnyogfajta!"
"Mondja, monsieur, az oroszok mit
értenek gumin?"
"Voldemar, ön harapdál!
Voldemar, hagyja abba!
Ne feledje, hogy én..."
- "Bocsásson meg, cousine!"
"Hallod, haver?" - "De mit?" - "Figyelj
csak távolabbra!"
"Hová?" - "Ott, jobbra."
- "Nem látom." - "Ott." - "De hisz ez...
Akár egy cet. Csomagolópapírod
van?" - "Nem, csak újság...
De hát növekszik egyre!
Figyeld, egyre növeksz..."
V
Érdekesebb a tenger, mint
a száraz.
Minden másnál változatosabb.
Kívül és belül.
Mi vonzóbb, válassz!
A körte-e vagy a halak?
A földön minden négy
falhoz tetõ jut.
Farkastól, medvétõl
rettegünk,
A medvétõl kevésbé,
õt Misának hívjuk,
vagy Fegyának, ha futja
rá a képzeletünk.
Ám a tengeren mindennek nyoma
sincsen.
Az õs bálna jogosan
vonakodik,
hogy afféle Borjának
tekintsem.
Az õ igazi neve Dick.
A tenger - olykor kellemetlen -
meglepetéssel telis-teli.
Némelyiknek okát
sem találva:
ne fogd a Holdra, bár a
foltok ragyája veri,
se nõk, se férfiak
rosszindulatára.
A tengerlakók vére
a mienknél hidegebb; még
halboltban is vérfagyasztó
a küllemük.
Ha Darwin közéjük
merül le, a "dzsungeltörvényt"
nem ismernénk - vagy lenne
más elméletünk.
VI
"Kapitány, itt süllyedt
el a »Fekete herceg«
tisztázatlan körülmények
között." "Benz hadnagy!
Menjen a kajütjébe
és aludja ki magát!" -
"De az orosz »Vityáz«
is ugyanitt veszett el."-
"Benz hadnagy! Azt hiszi, örül
e viccnek bárki is?" - "Tisztázatlan
körül..."
A korvett tör elõre
változatlanul.
Tatja mögött - Európa,
Ázsia, Afrika, az Óvilág s az Új.
A vitorlák profilból
kérdõjelnek tetszenek.
De õrzi a tér a feleletet.
VII
"Irina" - "Hallgatlak." - "Nézz
csak ki, nincs is távol" -
"De hát aludtam." - "Mindegy.
Nézz csak oda!" - "Merre?" -
"A hajóablakon túl."
- "Az... egy tengeralattjáró." -
"De tekereg!" - "Na és?
Miért ne tekeregne?
Csak fénytörés."
- "Irina!" - "Ne rángass neglizsében!" -
"De hát nézz már
oda!" - "Hagyj békén végre már!
" Jó, nézem. Tekereg...
de hiszen ez... ez éppen
egy óriás polip!...
S felénk tart! Nyikoláj..."
VIII
A tenger kívülrõl
holtnak tetszik, pedig
szörnyek nyüzsögnek
benne, ám nem látja senki itt,
csak az, aki elérte mélyeit.
Mit olykor a fenékhálók
is bizonyítanak.
Vagy hullámok, ha bágyadtan
villódzanak,
tükrözve, mi történik
a paplan alatt.
A víz színén
az ember sokkal gyorsabban úszik,
mint a víz alatt, hol fürgeségébõl
veszít.
Váratlanul megszomjazik.
Ott lent, a víz alatt, ha
torka szárad,
az élet hirtelen rövidnek
látszhat.
A víz alatt az ember csak
tengeralattjáróként járhat.
Szájából száznyi
buborék-trió száll.
Szemében alkonyat ekvivalense
rózsáll.
Fülében "egy, kettõ,
hármat" számláló közönyös hang
kószál.
IX
"Kedves Blanche, én írok
néked, ki most egy hatalmas polipban csücsül.
Csodás, de írószereim
s a te fényképed megmaradtak.
Nedves, fojtó a lég.
De nem vagyok egyedül:
mellettem két vadember,
s ukalelén játszogatnak.
Fõ, hogy sötét
van. Ha erõltetem szemem,
árkádokat s boltíveket
látok. Erõsen zúg fülem.
A polip emésztési
rendszerét tanulmány tárgyává teszem.
Ez a szabadulásom útja.
Csókol Jacques hûségesen."
"Tán ilyen volt az anyaméhben...
De még örülhetek a polipnak.
Mivel a fenékre is kerülhettem
volna avagy cápafogra.
Még mindig keresek. A vademberek
meg nem foghatók dologra.
Bármit kérdezek tõlük,
egyre csak "huli-huliznak".
Köröttem végtelen,
síkos, tekergõzõ alagutak.
Valamiféle különös,
összefonódó rendszer.
Tán képzelõdöm,
ám tegnapi kutatásaim alatt
találtam valakit, aki magát
Nemo kapitánynak nevezte."
"Megint Nemo. Meghívott engem
vendégségbe. Én meg
elmentem. Azt mondja, õ
tenyésztette ki a polipot.
Mint a társadalom elleni
tiltakozást. Családja volt régen,
felesége stb. És
végül ide jutott:
nincs semmi mása. Azt mondja,
a világ elmerült a rosszban.
A polipja (becézve - Polja)
megbünteti a kõszívûséget
s a gõgöt is, amely
a földön került hatalomra.
Megígérte, halhatatlan
leszek, ha itt maradok véle."
"Kedd. Vacsora Nemónál.
A bort s kaviárt
(a "Hercegrõl" s "Vityázról")
a vadak szolgálták fel, állva
s fogcsikorgatva. Folytattuk a
tegnapi vitát
a halhatatlanságról.
Pascal "Gondolatai" s mit ad a Scala.
Képzeld el ezt az estét.
A polip - mindenfelõl.
Nemo szakállasan, s mint
csecsemõé, oly kékek a szemei.
Összeszorul a szív,
ha elgondolod, mily rossz néki egyedül..."
(Itt megszakadnak Benz hadnagy
Blanche Delarue-hoz írt levelei)
X
Ha egy hajó nem érkezik
meg a kijelölt kikötõbe
sem idejében, sem késõbb,
sosem,
a társaság igazgatója
így szól: "Az ördögbe!"
az admiralitás meg: "Istenem!"
Egyiknek sincs igaza. De honnan
tudnának
arról, mi történt.
Hisz hiába faggatod
a sirályt s cápát,
ha teli a szája,
vadászkutyádat se
indíthatod
nyomára. S ugyan miféle
nyomok vezetnek
az óceánon? Mindez
csak süket
duma. Még egy gyõzelme
a vizeknek
a szárazföld felett.
Az óceánon minden
hirtelen leáldozik.
De aztán a víz, míg
elnyeli végül,
soká sodor deszkákat,
árbocok szilánkjait,
mentõöveket - ujjlenyomat
nélkül.
És aztán jön
az õsz, utána meg a tél.
Erõsen fúj a sirokkó.
Még a legjobb ügyvédnek
is eszét veszi a hullám
s a szél
az alkony szépségével.
És világossá
válik, hogy hiába faggatod, akár a szád
segít, akár egy korszerû
rádiószonda,
a víz fodrát, mely
foldozgatja vonalát
a kéklõ horizontnak.
Valamit írnak a lapok, így
vagy úgy magyarázva
a tényeket, melyekbõl
úgyse sok van.
Egy nõ, barnában,
kapaszkodik az ajtófélfába,
aztán a földre roskad.
A horizont hibátlan. A legében
só és jód van.
A messzeség hullámain
bolyongván
egy névtelen tárgy
úszik. És a Lloydban
harang kondul meg tompán.
1976
Minden kutyát megettek.
A naplóban
nem maradt tiszta lap. És
a szavak
üveggyöngysorától
nem látszik hitvese fotója,
arcához kétes dátum
szeplõje tapad.
Odébb nõvére
portréja. Nem kíméli meg õt se:
nincs másról szó,
csupán az elért szélességrõl.
És a gangréna, feketén,
úgy halad föl, elõre,
mint egy táncosnõ
harisnyája a varietébõl.
1978. július 22.
A fenevad helyett ketrecbe engem
zártak,
a barakkfalra ráégettem
szöggel, mennyit kaptam,
ruletteztem a tengerparti nyárban,
ebédeltem az ördög
tudja, kivel, frakkban.
Gleccserrõl a világ
felét szemügyre vettem,
háromszor elmerültem,
szétcincáltak kétszer.
Elhagytam az országot, ahol
születtem.
Városnyi ismerõs
feledte el, hogy éltem.
Kószáltam a sztyeppen,
mely a hunokra emlékezik tán,
azt hordtam ott, mi most van épp
divatban,
vetettem rozst, kátránypapírral
fedtem be a pajtát,
és bor helyett csak száraz
vizet ittam.
Az õrök sötét
pupillái álmaimba visszajárnak,
héját is megrágtam
a számûzetés kenyerének,
torkom minden hangot kiadhatott,
mi nem kiáltás;
suttogni kezdtem hát. Most
vagyok negyvenéves.
Mit mondhatok az életrõl?
Hogy hosszúnak találtam.
Amivel szolidáris vagyok,
az a bánat.
De míg agyaggal nem tömik
tele a számat,
ajkaim másra nem nyitom,
csak a köszönet szavára.
1980
ÉGÉS
Téli alkony. A láng
fahasábot ölelget -
szél kócolja haját
asszonyfej-sziluettnek.
Hogy hullámzik e haj,
vakitóan-aranyló!
De amit betakar,
nem látod az arcot.
Robogó viharába
a fésü se téphet:
szeme villog, a lángja
ha rád lel, eléget.
E tüzet lesem egyre.
Száz nyelve beszél
is,
szól lobbanva "Te engem",
szól lankadva "ne érints!"
El is önt a meleg.
Csontom ropog, és ez
hangzik "még közelebb!",
majd "ne, eressz, elég lesz!"
Lobogj csak elõttem,
mint bandita, tépett
gúnyáju, a döbbent
éjben, tüze még
egy
telemnek! E göndör
hajfürtöt öröktõl
ismerem. És mi téged
-
a sütõvas is éget!
Ugyanaz vagy, akárcsak
valaha. Teneked nem
kell álca-hasábfa,
lecsupálva, mezítlen.
Egyedül te vagy az,
aki elnyeri végre:
mérheted önmagadat
a sorshoz - elégve!
Mélyes mélybe futó,
aki ég fele szökken,
tarkálló, ragyogó,
hát itt vagy elõttem!
Rejted az arcodat, ám
a lényed elárul,
senki se tudna talán
a hûlt hamujából
így feltörni, magát
elemésztve, kifúlva.
Meghalnál, de a vágy
feltámasztana újra.
Vétkezz, szórjad a
lángot
a világra, magadra!
Táncolj, mint a menádok,
ajkadat beharapva!
Vézna vállaidat
sírás rázza,
süvöltözz!
Õ, ki az ég ura,
hadd
nyeldesse a füstöd!
Így recseg, omlik alá
a selyem, ha kibomlott.
Fellobban hol a száj,
hol az arc, hol a homlok.
Így hagyják el a sebzett
hal testét is az ikrák,
így pattognak, a mennyet
csillagozva a szikrák.
Ugyanaz vagy, akár
rég. Ha kifogysz, mi marad?
Sors-hamu, lét-üszök,
árny,
kihülõ parazsak,
tél, fagy reggeli fénye,
seprû tánca a hóban.
És feldúlva, kiégve
elmém romjai holtan.
1981
EZ VOLTAM
Ez voltam, e furcsa lény,
akit óva, tenyérrel
simogatsz, rideg éjjel
lehajolva fölém.
Ez voltam, e lény, de csak
miután te kilested
a homályban e testet
s a vonásaimat.
A te mûved a fül,
ez a két puha kagyló
a fejemre szavadtól
növekedve került.
A te mûved a hang,
a redõnyt lebocsátva
te helyezted a számba
a hivó szavakat.
Ez voltam, e fényre-vak.
Titok õre, virágzás:
a te mûved a látás.
Emlék, nyom is így
marad.
A világok is így
sokasodnak az ûrben,
pörög egyre hevülten:
adományteli mind.
Így fordul az útján
hol a fénybe, hol éjbe,
kivetve az ûr hidegébe,
melegébe planétám.
1981
|