MOST,
SOK MINDENT ISMERVE MÁR...
Most, sok mindent ismerve már
az életemrõl - városokról,
börtönökrõl,
szobákról, hol az
õrület kerülgetett,
de elkerült, a tengerekrõl,
amelyekben
majd elmerültem, s azokról,
kiket
nem tarthattam meg öleléseimben
-,
most azt mondhatnád, felsóhajtva,
rólam:
"A sorsa bõkezûen
bánt vele",
s kik asztalodnál ülnek,
eltöprengve
és egyetértõen
bólintanak.
Ki tudja, talán igazad van.
Eddigi
egyéb erényeidhez
tedd hozzá még az elõrelátást.
Azokban az években, mikor
ugróiskolát
játszottunk a mozi elõtt
a járdán,
ki gondolt volna nagyobb távolságra
a
megdermedt, szétnyitott
tenyér ujjainál,
melyek a "fej" s az "írás"
közt feszültek?
Senki se. Hanyag búcsúintésed
az utca
másik végérõl
a rádiusz elsõ
szakasza lett: a levegõ
más tájakon
sûrûbb, mint bármi,
a Whatman-papírra emlékeztet,
s a zápor bevonalkázza
a nyomokat,
miket a kék gumi le nem
radírozott még.
Honnan tudjam, tán, éppen
most, mikor
írom e sorokat, csücsülve
egy téglából
rakott kisvárosban, Amerika
közepe táján,
te elmész a mustár-
színû ház mellett,
melynek nyirkos falai között
egy újabb nemzedék
kínlódik, kihajol az ablakán,
az illegális félgömb
szürkés-
barnás és málnarózsaszín
foltját figyelve.
Azazhogy - a legrosszabbat megúsztuk.
A legrosszabb csak a regények
lapjain
történik meg, s azokkal,
akik nálunk
annyira jobbak, szem elõl
veszíted
õket azonnal, és
tragédiájuk
visszhangja orsósurrogással
olvad össze,
mint messzi repülõgép
berregése a
szirmok közötti méhezümmögéssel.
Mi már nem látjuk
egymást - oly nagyon
megváltoztunk kívül
s belül.
Ha látnánk is, látnánk
akkor sem egymást,
de azt, amit a húsunkkal
az évek
mûveltek, csak a csontunkat
kímélve;
és a kutya se ismeri meg
szagról
vagy forradásáról
a jövevényt.
Azt mondod, bõkezûség?
Ó, igen,
ahogy forgácshoz bõkezû
a hullám.
Aki sorsára nem panaszkodik,
nem is méltó rá.
De ha az idõ
fáradozásai eredményét
felismeri
a szétfoszló emlékezet
alapján,
akkor - úgy vélem
- a te arcod is
alkalmas arra, hogy díszítsen
egy
bronz emlékmûvet vagy
- mélyén a zsebnek -
egy még el nem költött
kopejkát.
1984
ITÁLIÁBAN
Roberto és Fler
Calassónak
Éltem egykor a városkában
én is, ahol szobrok
nõttek a házakon,
s ordítva: "minden romlott!",
futott a helyi filozófus,
szakállát lengetve,
s megkurtította létedet
a rakpart végtelenje.
Most száll le ott a nap,
kariatidákat vakítva.
De akik engem úgy szerettek,
a halálból vissza
nem hozza senki. Elveszítve
üldözése tárgyát,
a kutya is maradékokat szimatol
s hozzálát,
s ebben az emlékezetre hasonlít.
Alkony; hangok
a távolból, "pucolj
innen, barom!" - efféle harsog
idegen nyelven számomra.
De ezt könnyen megértem.
S nincs szebb e lagunánál;
galambdúc a végén;
s aranyfényével megkönnyezteti
a szememet.
Az ember, elélve addig,
mikor már nem lehet
szeretni õt, már
nem akar szembeúszni az árral,
inkább maga is elrejtõzik
a perspektívába.
BETLEHEMI
CSILLAG
Fagylepte tájon, mely hõséghez
inkább, mint hideghez
szokott hozzá, s inkább
sima lapályhoz, mint hegyekhez,
egy barlangban kisded született,
hogy megváltsa a világot;
míg künn, egy téli
sivatagban erõs hófúvás volt.
Minden nagynak tetszett neki: az
anyamell, az ökrök orrlikán
gomolygó sárga pára,
a királyok - Gáspár, Boldizsár,
Menyhért; az ajándékok,
miket idehoztak.
Õ még csak pont volt.
És pont volt a csillag.
Fürkészve, rezzenetlen,
ritkás felhõkön keresztül,
a jászolban mocorgó
gyermekre a mennybõl,
a messzeségbõl, mélyibõl
a legvégsõ határnak,
nézett a barlangba a csillag.
Tekintete az atyának.
1987. december 25.
Képzeld azt, hogy a háborúnak
vége, béke honol a világon.
Hogy láthatod még
magad a tükörben. Hogy a szarka
vagy a rigó, nem pedig junkers
csiripel az ágon.
Hogy túl az ablakon nem
romjai, hanem barokkja
a városnak: píneák,
pálmák, borostyán, magnólia,
babér. Hogy a vas-ligatúra,
melynek csipkéiben senyvedett
a hold, kibírta a mimózák
nyomását plusz még a vad
agávék robbanásait.
Hogy életedet újra kezdheted.
Az emberek kimennek a szobákból,
hol a székek, mint a lágyjelek
vagy mint a "b"-betûk, a
szédüléstõl védnek.
Maguknak tán, amúgy
nem kellenek már senkinek,
a szorzás szabályainak
meg az úttest kövének.
Ez a szobrok hatása. Azaz
az üres falmélyedéseké.
Illetve, ha nem is szentség,
de legalább szinonimája.
Képzeld, hogy igaz mindez.
Képzeld azt, hogy magadról beszélsz,
ha róluk szólasz,
létszámfölöttivé, idegenné válva.
Az élet épp így
kezdõdik újra - a vulkánkitörés
képeivel, a dereglyével,
melyet a vihar elragadott.
Az általuk keltett érzéssel,
hogy te egyedül vagy és
úgy bámulod a katasztrófát.
Azzal, hogy bármely pillanatod
visszafordíthat, meglátod
a heverõt, virágokat
a sárga kínai vázában
a rég elhûlt kávé mellett.
Ordító színük,
ajkuk fonnyadtsága ott
különben szintén
a katasztrófára figyelmeztet.
Minden tárgy sebezhetõ.
A gondolat róluk gyakran,
ó, jaj, gyakran meg is feledkezik.
Amúgyis rabszolgák a tárgyak:
a gondolaté. Innen formájuk,
mely a fejbõl kipattan,
helyhezkötöttségük,
s hogy - akár Pénelopé - várnak,
azaz szükségletük
a jövendõ. Hajnalban kakas kukorékol.
Az új életben, a
hotelben, a fürdõkádból kimászva,
lepedõbe burkolva olyan
vagy, mint a négylábú bútor-
nyáj - vas- és faalkalmatosságok
- juhásza.
Képzeld azt, hogy az eposz
idillel végzõdik. Azt, hogy a szavak
csupán a lángnyelv
visszája: a monológé,
mely felfal nálad jobbakat
is, mohón, mint a fahasábokat;
hogy számára tebenned
túl kevés a felhasználható és
kevés a hõ. Ezért
is úszhattad meg épen.
Oly könnyedén ezért
békélsz meg a helyi pomónák,
vertumnuszok, vénuszok és
céreszek közönyével.
Ezért is tarthatod meg ajkaid
közt e pásztori flótát.
Akármennyit mentegetõzhetsz.
Ászaidat rejtegetheted,
az asztalra ki tudja, hogy milyen
bubik terülnek.
Képzeld, hogy minél
õszintébb a hang, lesz annál kevesebb
benne a könny, a rettegés
s a szerelem, akárkit illet.
Képzeld, hogy néha
rádión a régi himnuszt hallhatod.
Képzeld, hogy minden betû
után más betûk kísérete
kullog, alkotva akaratlan "betsy"-t
és "ibrahim"-ot,
az értelmen s az ábécén
túl lendítvén a tollhegyet.
Szürkület az új
életben. Kabóca-"cé" zenél;
klasszikus perspektíva,
mely nem tölti meg a tankot
avagy a nyirkos ködgomolygást,
ahol véget ér,
csupasz parketta, mely sohasem
ismerte a tangót.
Az új életben nem
mondják a pillanatnak: "Állj meg!",
mivel megállván azon
nyomban füstbe megy.
S elég, ha arcod megcsillan
emitt már, hogy a másik
oldalra üdvözletet firkants
s ráragaszd a bélyeget.
A szoba fehér falai még
fehérebbre válnak
a rájuk mintegy elrettentésül
vetett
pillantástól, mely
nem a mezõk tágasságát,
hanem a spektrumból hiányzó
színeiket szokta meg.
Sok mindent megbocsáthatunk
a dolognak - s a leginkább ott,
ahol e dolog véget ér.
Végsõ soron a kíváncsiság érzete,
eme üres terek s a hozzájuk
tartozó absztrakt tájak
iránt, képezi magát
a mûvészetet.
Az új életben jobb
a felleg, mint a nap. A zápor,
szünetlen lévén,
olyan, akár az önismeret.
A maga idején a vonat, melyet
nem is vártál
a peronon esõköpenyben,
késés nélkül érkezett.
Hogy hol a horizont, arra a vitorla
a mérce.
Többre tartja a szem habnál,
rongynál a szappanmaradékot.
S ha kérdi valaki: "ki vagy?",
feleld: "ki, én-e?
én senki", mint Odüsszeusz,
becsapva Polüphémoszt.
1988.
... ki tudja, az a hajcsár
hol bukkant elõ?
A sivatagban, mit a mennyei erõ
csodákra választott,
megszálltak éjszaka,
tüzet raktak. A hóbefútt
barlangban a
kisded, a szerepét nem is
sejdítve még,
szunnyadt, feje körül
viselve fénykörét,
mely megtanulta beragyogni nemcsak
azt
a világot, mely itt van
- hol minden csak piszkozat -
a jelenben, de mely csillagként
földre süt,
amíg csak a világ
világ lesz: mindenütt.
1988. december 25.
NEM
SZÁLLT EL A MÉH...
Suzanne Martinnak
Nem szállt el a méh,
helyén áll a lovas. A Janikulum
kávéházban
egy új pasas fecseg a régi zsargonon.
A jég lehetõvé
teszi, miközben a pohárban olvad,
hogy kétszer lépj
ugyanazon vízbe, nem oltva szomjad.
Nyolc év repült el.
Háborúk lobbantak fel s kihunytak,
családok hulltak szét,
az újságképeken pofák virultak,
repülõgépek
zuhantak le, "Istenem!" - a bemondó sóhajtozott.
Moshatsz fehérnemût,
de a bõröd ki nem vasalhatod.
Hogy ne mozdíthasd emlékezetbõl,
megkövülnek
a dolgok; ám eltûnni
a keletkezésnél könnyebb
a távlatban, amely kilép
a városból, évekké kopva,
hajszolva a tiszta idõt,
melyben nincs öröm s terrakotta.
Az élet, kedvesem, elképzelhetõ
nélkülünk is - hát mivégre
léteznek tájak: dombok,
fenyvesek s a tiszta égre
gomolygó felleg, ama csatatér
fölött vonulva át,
hol szobrok hûlnek s ünneplik
a testalkat diadalát.
1989. január 18.
KEDVESEM,
MA KÉSÕ ESTE...
Kedvesem, ma késõ este
kiléptem a parti sétányra a házból
friss levegõt szívni,
amely az óceán lehelete.
Az égi karzaton az alkonyat
kínai legyezõje lángolt,
és felhõ tornyosult,
akár egy hangversenyzongora fedele.
Negyedszázada rajongva szeretted
a finn késeket s pipákat,
tusrajzokat csináltál,
egy kicsit énekelni tanultál,
szórakoztál velem;
de azután egy vegyészmérnök lett a társad,
és, a leveleidbõl
ítélve, rémesen elbutultál.
Most vidéki templomokban
látnak téged és a közös barátok
gyászszertartásain
- õk már tömött sorokban
távoznak; s én örülök,
hogy a földön vannak távolságok:
felfoghatatlanabbak, mint ami kettõnk
között van.
Kérlek, félre ne érts!
A hangoddal, testeddel és neveddel
már semmi sem köt össze,
bár még egyik sem halott,
de minimum egy élet kéne
még, hogy egy életet elfeledjen
az ember. S nékem ez az
osztályrész jutott.
Szerencsés vagy te is: ily
ránctalannak, ifjú-szertelennek
mi más õrizhetne
meg, talán csak a fotográfia.
Mivel az emlékezettel szemben
az idõ vereséget szenved.
Rágyújtok, orromban
az apály rothadásszaga.
1989. január 18.
I
Elõször számodra
idegen szélességi körön láttalak.
Lábad se tetted be oda;
de dicsõséged elérte
a tájakat, hol a gyümölcsöket
többnyire agyagból csinálják.
Térdig hóban magasodtál
elõttem, hófehéren,
s mi több - mezítelen,
a féllábú s szintén csupasz
fák társaságában,
az alacsony hõmérsékletek specialistája
minõségében.
"Római istenség"-
hirdette a kifakult tábla,
s nekem te isten is voltál,
amennyiben a múltról többet
tudtál, mint én (a
jövõ akkoriban engem
kevésbé érdekelt
még).
Másrészt meg göndör
fürtöd, széles arcod
miatt a kortársamnak tetszettél.
S habár egy szót sem
érthettél helyi dialektusunkból,
szót értettünk valahogy.
Kezdetben én fecsegtem;
Pomonáról valamicskét,
folyóink kanyarairól,
a szeszélyes idõjárásról, pénzrõl,
a zöldséghiányról,
az évszakok szeszélyes
váltakozásáról
- oly dolgokról, melyekrõl véltem, te is érted,
ha nem is lényegük
tekintve, de a panasz hasonló
tónusa révén.
Lassan-lassan (a panasz univerzális
õsnyelv; nem volt más,
bizonyára, egykor,
mint "juj" meg "jaj") te kezdtél
reagálni:
homlokráncolva, hunyorítva;
arcod alsó része
mintegy felolvadt, s megmozdult
az ajkad.
"Vertumnus" - préselted
ki végül. - "Engem Vertumnusnak hívnak."
II
Télvégi, szürke,
pontosabban színtelen napon volt.
Végtagjaid, vállad,
törzsed, ahogyan témáról témára
szökdeltünk, lassan-lassan
rózsásak lettek és
szövetbe burkolóztak:
ing, nadrág, tökfedõ,
zakó, sötétzöld
télikabát, Balansiagi-márkájú
cipõ.
Kívül is egyre langyosabb
lett, s te idõnként, megdermedve,
feszülten hallgatóztál:
hogy susog a park,
olykor ragacsos levelet sodorgattál,
keresve
a pontos szót, a pontosabb
kifejezést.
Mindenesetre, ha nem tévedek,
azon pillanatig, mikor felbuzdulva
alaposan,
szónokoltam a történelemrõl,
a háborúkról, éhínségrõl,
aljas kormányzatokról,
elvirágzott már az orgona,
s te ültél a padon,
emlékeztetve messzirõl
egy közönséges
állampolgárra, kit meggyötört az állam;
a hõmérsékleted
36,6 volt.
"Menjünk!" - szóltál
hozzám, a könyökömhöz érve.
"Menjünk; megmutatom neked
a tájat, ahol születtem s felnõttem."
III
Az út oda, természetesen,
felhõkön át vezetett,
melyek színe hol gipszre,
hol márványra emlékeztetett, ám
olyannyira, hogy úgy tetszett,
te éppen erre
gondoltál: elmosódott
körvonalakra meg a
káoszra, a világ-romokra.
De ez jelentette volna
a jövõt - abban az
idõben, amikor te már
léteztél. Valamivel
késõbb, kihalt kávéházban,
egy naptól fehérre
hevített, alvó városka zugán,
hol egy túlbuzgó
építész miatt most minden csupa boltív,
megértettem, hogy tévedek,
beszélgetésed hallva
egy helyi vénasszonnyal.
Ez a nyelv elegynek bizonyult:
az örökzöld suttogás
és az örökkéken csevegõ hullámok
elegyének - s olyan sebesnek,
hogy beszélgetésetek alatt
te a szemem elõtt többször
is átváltoztál õbeléje.
"Ki volt ez?" - kérdeztem
késõbb, mikor kimentünk.
"Ez?" - megvontad a vállad.
"Senki. Istennõ - tenéked."
IV
Kissé hûvösödött
már. Velünk szemben gyakran
bukkantak fel járókelõk.
Néhányan biccentettek,
mások meg félrenéztek,
csak profiljuk látszott.
Azonban valamennyi fekete hajú
volt.
Mindegyikük háta mögött
kifogástalan perspektíva,
a gyerekek mögött is.
Ami meg az öregeket illeti:
övék mintha begörbült
volna kissé, mint a csigaház.
Valóban, a múltból
mindenhol sokkal több volt,
mint a jelenbõl. Több
évezred,
mint csillogó autócsoda.
Az emberek s a szobrok,
közeledésük s
távolodásuk mértékében,
nem növekedtek és nem
kisebbedtek,
megértvén, hogy nagyságuk
változhatatlan.
Furcsa volt téged természetes
környezetben látnom.
De az a tény kevésbé
furcsa volt, hogy szinte mind
értettek engem. Ezt bizonyára
az ideális
akusztika okozta, az architektúra
mestermûve,
vagy - a te beavatkozásod;
az abszolút hallás
tehetsége a tagolatlan hangokat
megérteni.
V
"Ne csodálkozz: specialitásom
a metamorfózis.
Bárkire nézek - tüstént
azzá lesz, mi én vagyok.
Tenéked ez kapóra
jön. Külföldön legalábbis."
VI
Negyedszázad múltán
hallom a hangodat, Vertumnus,
ahogy e szavakat kiejted, s érzem
magamon
dél szülötténél
szokatlanul szürke szemed fürkészõ
tekintetét. A háttér
- pálmák,
akár a tramontána
által összeborzolt
kínai hieroglifák,
és ciprusok,
mint egyiptomi obeliszkek.
Délidõ; roskatag
balusztrád;
és Lombardia napjától
befröcskölt halandó arcmása
az istenségnek, mely számára
ideiglenes,
de számomra az egyetlen.
Kopaszodón, bajusszal,
inkább à la Maupassant,
mintsem Nietzsche,
erõsen - tán a nagyobb
kamuflázs kedvéért -
kitágult törzzsel.
Másrészt nem nekem kell
az átmérõvel
dicsekednem, Szaturnusznak tettetnem magam,
a teleszkóppal kacérkodni.
Semmi sem adatik ingyen,
az idõ különösképp.
A mi gyûrûink -
inkább a fák évgyûrûi
a tönkök távlatával,
semmint falusi körtáncé
vagy
az ölelésé.
Érinteni téged éppen olyan, mint
a sejtek asztronómiai összegét
érinteni,
melyeknek ára örökkön
- a sors,
de amellyel csakis a gyöngédség
arányos.
VII
S berendezkedtem a világban,
melyben gesztusod s szavad
csalhatalanok voltak. A mimikrit,
az utánzást
lojalitásnak tartották.
Elsajátítottam a tereppel -
úgymint bútorzattal
és redõnnyel - való összeolvadás mûvészetét
(ami évek során hatással
volt a ruhatárra is).
Ajkamról beszélgetés
közben az egyes
számú névmás
helyett a többes számú szólalt,
s ujjaimban a galagonyabokor élénksége
ébredt.
Az óvakodó figyeléssel
is felhagytam. Ha dobogást hallok
hátam mögül, nem
remegek. Lapockáimmal, mint a cúgot,
érzem hogy oszlopsor-benõtte
utca húzódik mögöttem,
hogy messzi végén
ugyancsak az Adria
hullámai kéklenek.
Összegük, feltétlenül,
a te ajándékod, Vertumnus.
Ha úgy tetszik - visszajáró,
aprópénz, amellyel
a gazdag végtelenség
a végest elhalmozza olykor.
Részben - babonából,
részben, bizonnyal, amennyiben
egyedül
a véges az, mely a boldogság
érzékelésére képes.
VIII
"Ebben az értelemben van
az ilyeneknek, mint én,"-
kuncogtál - "a magadfajtából
némi haszna."
IX
Évek múltával
úgy tetszett nekem, hogy az életöröm
mintegy a második természeteddé
változott.
Még meg is játszottam
magam, valóban oly veszélytelen
az istenségnek az öröm?
Nem öröklétével fizet
vajon végeredményben
életöröméért
az istenség? Te csak legyintettél.
De senki,
senki, Vertumnusom, nem örült
úgy a tündöklõ vizeknek, a
bazilika téglájának,
a fenyõk tûleveleinek,
a kézírás
makacsságának. Jobban, mint mi! Sokkal
jobban. Már úgy tetszett
nekem, megfertõzött téged a mi
mindenevõ természetünk.
Valóban: a kilátást
a balkonról a tágas
térre, a kongó harangokat,
a halak áramvonalát,
a csak profilban látható
madár megszakadt koloratúr-áriáját,
a babér ovációvá
erõsödõ ütemes tapsát,
bankjegyek zizegését
- azok tudják megbecsülni csak,
kik tudják, holnap, legjobb
esetben holnapután
mindennek vége lesz. Lehetséges,
hogy éppen tõlük
tanulnak örömet, mosolyt
a halhatatlanok.
(Hiszen a halhatatlanoktól
idegenek az efféle aggodalmak.)
Ebben az értelemben van
a magamfajtájából hasznod.
X
Senki sem tudta sohasem, hogy töltöd
éjszakáid.
Ez nem is olyan különös,
ha számításba vesszük
a származásod. Egykor,
éjféltájt, a világ közepén,
homályos csillagok közt
leltem én rád,
s te rám kacsintottál.
Titkolódzás? De a kozmosz egyáltalán
nem titkolódzás.
Épp fordítva: a kozmoszban minden
látható szabad szemmel,
és takaró nélkül alszanak.
A közönséges csillag
izzása olyan,
hogy ha kihûl, ábécét
képes alkotni meg a
növényzetet, az idõ
formáját: azaz bennünket a
múltunkkal, a jövõnkkel,
jelenünkkel
satöbbi. Mi csupán
hõmérõk
vagyunk, a jég fivérei
s nõvérei,
és nem a Betelgeuze. Téged
a melegbõl alkottak,
s attól vagy mindenütt
jelen levõ. Nem könnyû elképzelni
téged valamely különálló,
ráadásul fénylõ pontban.
Ezért vagy láthatatlan.
Az istenek nem hagynak nyomot
a lepedõn, utódaikról
már nem is beszélve,
beérik a kézalkotta
hasonlósággal,
egy kõfülkében
vagy a fasor végén,
boldogok lévén, hogy
kisebbségben maradtak.
XI
Jéghegy úszik a trópusok
felé. A teve, füstöt eregetve,
valahol északon egy betonpiramist
reklámoz.
Te szintén, ó jaj,
kitanultad már, hogy nézd le
igazi kötelezettségeidet.
Egyre inkább
egymásra hajaz a négy
évszak, összekeveredve,
akár egy szenvedélyes
utazó kopott
pénztárcájában
a frank és a líra,
korona, márka, font és
rubel.
A hírlapok "melegházhatásról"
s a "közös piacról" fecsegnek,
de sajognak a csontok, akár
otthon, akár egy külhoni ágyban.
Figyeled, még a naplopó
Christo aknamezõn futó
elõdje is elpusztul-széthull
az évek során.
Az eredmény - a madarak
nem kelnek útra
idõben Afrikába,
a hozzám hasonló pasasok
mind ritkábban s ritkábban
térnek meg haza,
a lakbér meredeken felszökik.
Nem elég, hogy lakni kell valahol,
de ráadásul jó
sokat leperkálhatsz havonta.
"Minél banálisabb
a klíma" - ahogy megjegyezted -,
"a jövendõ annál
elõbb jelenné változik."
XII
Forró júliusi reggel
a tested hõmérséklete
lejjebb zuhan, hogy elérje
a nullát.
A hullaház horizontális
tömege
úgy néz ki, mint
a kertszobrászat
nyersanyaga. Kezdve a szívrohammal
s végezve a merevséggel.
Ezúttal nem hatnak
többé a szavak sem:
a nyelvem
számodra többé
már nem idegen,
hogy kifüleld. És nem
lehet
még egyszer ugyanabba a
felhõbe lépni. Légy bár
isten. Annál inkább,
ha nem vagy.
XIII
Télen a glóbusz gondolatban
belapul. A szélességek,
különösen szürkületkor,
egymásra csúsznak.
Az Alpok nem akadály. Az
eljegesedés szaga terjeng.
Szaglik, tenném hozzá,
a neolit és a paleolit.
Köznyelven - a jövõ.
Mivel az eljegesedés
a jövõ kategóriája,
amely oly idõ,
mikor többé már
senkit sem szeretsz,
még magadat sem. Mikor a
holmid magadra öltöd,
még nem számítasz
rá, hogy le is dobhatod hamarosan
valakinek a szobájában,
aztán nem jöhetsz ki
a házból egy szál
kék ingben, nem is beszélve
arról, hogy anyaszülten
sem. Sokat tanultam
tõled, de mégsem
ezt. Bizonyos értelemben
nincs a jövõben senki
sem; bizonyos értelemben
senki se drága nékünk
a jövõben.
Persze, ott mindenütt morénák
és cseppkövek derengenek,
mint louvre-ok s felhõkarcolók
szétfolyó körvonalai.
Persze, mozog valaki ott: vagy
mamutok vagy
bogár-mutánsok alumíniumból,
némelyek - sítalpon.
De te a szubtrópusok istene
voltál, felügyelet
jogával erdõvel vegyes
feketeföld-zónák felett -
hona felett a múltnak. A
jövõben nyoma sem lesz,
s te semmit sem tehetsz ott. Lassan
elfoglalja
télen az Alpok láncait,
a kedves Apennineket,
elragadva hol az erdei tisztást
virágostul, hol egyszerûen
valami örökzöldet:
magnóliát, babérágat;
és nem csak télen.
A jövendõ mindig
bekopogtat, ha meghal valaki.
Különösen, ha ember.
Még inkább, ha isten.
XIV
A hajnal színeire kipingált
kutya
az éjszaka-színû
járókelõt csaholja.
XV
A múltban nem halnak meg,
akiket szeretsz!
A múltban õk lesznek
a távlat, vagy mögéje bújnak.
A múltban a hajtókák
szûkebbek; egyetlen félcipõd
a radiátor elõtt
gõzölög, akár a bugi-vugi romja.
A múltban a kihalt parki
ülõpad
keresztlécei sokaságával
az egyenlõség
tébolyult jelére
emlékeztet. A múlt szele
mindmáig felkavarja a latin
s a glagolita elegyét a
lecsupázott parkban:
zsé, csé, sá,
scsá plusz iksz, ipszilon és zé,
s te hangosan kacagsz: "Ahogy e
vezetõtök mondta volt,
nem ismerek az abrakadabránál
semmi jobbat."
XVI
Negyedszázad múltával
egy hátgerinchez hasonló
villamos szikrát lobbant
az alkonyi égen,
akár polgári díszlövést
egy örökre kihunyt
ablak tiszteletére. Egy
caravaggio két berninit ér,
gyapjúsállá
vagy pedig egy opera-
áriává átalakulva.
S ezek a metamorfózisok is
felügyelet nélkül
maradva mára,
tehetetlenség folytán
folytatódnak. Más tárgyak, amúgy,
megkövülnek abban az
állapotban, melyben hagytad õket,
ezért aztán senkinek
a zsebéhez
nem mérhetõk. A ragaszkodás
demonstrációja? Vagy csak hajlam
a momumentalitás iránt.
Vagy az ajtót pimaszul
betöri a jövõ,
s az el nem adott lélek
szemünk elõtt nyeli
el a klasszika,
a piros fa és a Fabergé-tojás
státuszát?
Legvalószínûbb
az utóbbi. Ami metamorfózis ugyancsak,
s ugyancsak a te érdemed.
Nem nekem kell a koszorúdat
fonnom, hogy halántékod
ékesítse e rendkívül
aszályos esztendõ
végezetén.
Egy otrombán berendezett,
de nagy lakásban,
mint juhászkutya, kit gazdája
elhagyott,
négykézlábra
ereszkedem,
s a parkettet kaparom, mintha alatta
volna elásva -
mivelhogy onnan árad a meleg
-
a te mostani létezésed.
A folyosón, a másik
végén edények csörögnek;
az ajtón túl ruhaszegély
suhog, s hideg huzat jár.
"Vertumnus" - suttogom, a barna
padlódeszkához tapadva,
verejtékesen. - "Vertumnus,
térj vissza hozzám!"
München, 1990. december
Vertumnus - a római mitológiában
a változások istene (mind az évszakok,
mind a folyók áramlása,
mind a gyümölcsérés és az emberi hangulatok
változásáé).
A termékenység istennõje,
Pomona egyik férje volt.
Gianni Buttafava (1939-1990)
híres színházi és filmkritikus volt, valamint
az orosz irodalom elismert mûfordítója.
A "caravaggio" és
a "bernini" szavak szándékosan íródtak
kisbetûvel, mivel
egy aukción az egyikük
mûvét kb. 100 millió, a másikét mindössze
50 millió
lírára értékelték.
Rozsdás román tartályhajó
bukdácsol a tengeri kékben,
mint félretaposott cipõ,
amit leráncigáltak éppen.
A matrózok egy szál
gatyában - onanisták, szoknyapecérek -
napoznak a fedélzeten, ha
már e déli tájra értek,
de nincs egy kanyijuk se, hogy a
városba kimenjenek,
amely a messzeség ölén,
akár egy képeslap, remeg
az alkonyathoz gombostûzve;
míg felettük felhõnyájak
vonulnak, hónalj-veritékszag
és pengése egy gitárnak.
Ó, Földközi-tenger!
a te sivatagod után úgy
vágyik az utcák pókhálójába
gabalyodni a lábuk.
A fedélzeti felépítmények
és a lerobbant bázis
a kikötõt bámulják
kukkeren, mint teve az oázist.
Jaj, csak homokban elporladva, szétszórva
fejékedet,
juthatsz a tû fokán
keresztül, más mód erre nem lehet,
hogy a kerek asztalhoz ülhess,
valami helybéli édes
leánnyal, s girlandok alatt
hallgathasd a gyönyörûséges
kék déli égen,
melyet a nap fényessége jár át,
hogy zizegnek, mint bankót
nyálazó ujjak, a pálmák.
MIHAIL
BARISNYIKOVNAK
Régen a gyepet kannarózsával
locsoltuk.
A szúnyogokra elöltöltõs
puskát fogtunk.
A bogarat, mint törököt
húztuk karóba.
S nem dongott a bogár, szúnyog
se szállt zokogva.
Most minket öntöznek,
s mind ritkábban - a zápor.
Sebet kapunk akárki agyarától.
Mit érdekel a bogarak dongása
minket -
már gépek plagizálják
õrületeinket.
Fut az idõ, s nem körbe
ám, hanem elõre.
S aszongyák, nem csúcsra
jutunk, hanem gödörbe.
És azt mesélik, akik
most érkeztek onnan,
hogy jobb ott az idõ, amikor
nálunk rossz van.
Emlékszel-e a múzeumra,
hol láthattad
sokszor egy realista remekét:
"Nem adtak?"
Múzeum volt-e? S múzeumnak
miért ne hívnánk
azt, ami most les vissza itt ránk?
Utazzunk el talán Hispániába,
ott a
spanyolok mindig kaphatók
a táncra és a bokszra,
s úgy áll a lábuk,
mint a vázában a rózsa,
s ledöfik a bikát,
egy csöppet sem habozva.
Hacsak felhõk nem zavarják
meg a pilótát;
mintha valaki kezébe venné
a spongyát,
hogy letörölje krikszkrakszát
a fénynek,
mi oly erõs, mint ami a
lelkünkben égett.
1993
RITRATTO
DI DONNA
Nem elsõ frisseségû
- mint virágai
kezében. S bennük is
- önáltatásai
élnek s jövendõszomja.
Barna szempár
vizslatja a jövõt merészen,
ahol vázáról,
vízrõl szó se lészen.
Herbárium vár.
Ettõl a ráncai. Elõbb
a száj,
aztán a bordó taft,
mely arra vár,
hogy mint a függöny,
libbenjen magasra,
s feltárja járás-mechanizmusát,
ahogy
a sorsa zsákutcába
jutott;
a jóst is megzavarva.
Harisnyás lába úgy
csillog, akár a
vizes palack - most úszott
át talán a
Boszporuszon, és Európa
aszfaltját
kívánta meg, vagy
épp ellenkezõleg,
Ázsia pusztaságait,
de fõleg
homok- s bazaltját.
Dekoltázsában kámea.
Alatta a
csipke fehére s napok halmaza,
mit Nap nem érhetett,
s nem tudja azt sem, hogy a csont
miféle,
ami marokban el se férne;
fehérítõ-terek.
Mi van mögötte - tõrökön
s fali-
szõnyegen kívül?
A tegnapjai.
Évtizedek. Petrov személye
s Szidorové, nem is beszélve
már
Ivanovról, kikért
- hiába bár -
lángolt a vére.
Mi áll elõtte? Isztambul.
A tél.
A konzul vigyora. Bazári
dél
zsibongása. Minaretek,
föld-föld vagy föld-turbán
(másképpen:
felhõ) osztályúak
az égen.
Más rasszjegyek.
Plusz ez a mohazöld, a lapu
vad
karéját formázó
kalap.
Fecsegõ piktor. Karszék.
Az efféle
tárgyat szerette egykor
Anglia.
Asztalkán Ámor: egyetlen
nyila
áll tegezében.
Kifestett, összezárt
ajak
kiáltja: néki fontosabb
a "majd"
a "mostan"-nál és
fontosabb még
az "akkor"-nál is! Mert
a vászon út,
amelyet végigjárva
odajut,
hová nem juthat másképp.
Így költöztek be
istenek a kõ-
be és a fába, míg
helyükre õ
nem jött: az ember. Végül
a metamorfózis-inerciák
sziénaszíne, rózsalakk,
mi ránk
tekint a képrõl,
s nem õ maga. Mert õ
maga
megvénül, megbomlik
agya,
meghal golyótól vagy
kerék alá gurulva.
De ott, ahol nem úr az aggkor,
s nincs szükség testre,
az marad, mi akkor
volt Isztambulban.
1993
AUDENBÕL
Stop all the clocks, cut off the telephone.
W. H. Auden
Az órát állítsd
meg, feledd a telefont,
S hogy ne nyüszítsen,
ott a kutyának a csont,
Takard le zongorádat; szipognak,
amíg
Dob perdül tompán,
s a koporsót kiviszik.
Rajzolja repülõ a magyarázatot,
Miért üvölt a
mennyekben, hogy "Õ halott",
S a gyászszalag is elrejti
bánatodat,
S rendõrök sötét
kesztyûkben hadd álljanak.
Õ Északom volt, Dél,
Kelet- és Nyugatom,
Hatnapi munkám s édes-szép
vasárnapom,
Szavak s motívumok, a névmás-ötvözet.
A szerelemnek vége nincs,
hittem. De lett.
Oltsd ki a csillagképeket,
s ne nézz soha
Föl. Szedd szét a napot,
és csomagold be a
Holdat. Teáscsészéd
tengerrel töltve meg.
Mostantól bennük semmidet
se lelheted.
1994
MELPOMENÉ
TEMPLOMA
Felszállt a függöny:
ó, jaj, párbaj van a szinen.
A szekundánson barna, megfakult
köpeny.
S valaki a hóba zuhan, s
hörög: "Hát csak nem?"
De nem talál a célba
senki sem.
Az ablaknál ül, a sála
öleli át.
Míg létezik tekintet,
létezik a táv.
Zongora torlaszolja el a szobát.
Belép a doktor, s szól:
"Kár volna hát..."
A hófúvás olyan,
mint mikor valaki tésztát szeletel.
Hideg van, s befúj, ahol
csak egy résre lel.
Vetetlen ágy. A test mozdulatlan
hever.
Nõ rázza vállát
és kiált: "Michel! Michel,
ébredjen! Eltelt kétszáz
év! A lényegét
nem az adja, hogy kétszáz.
Hanem, hogy a szerepét
eljátszotta! A jelmezeket
a moly rágta szét!"
Michel mosolyog, és kínját
legyõzve még,
kezét nézõk
felé fordítja, mintha kölcsönt kérne:
"Ha színház nincs,
senki se tudná, hogy mi - én, te -
létezünk! És
fordítva!" A teremsötétben
nem hangzik más, csak a
nézõk mérsékelt hümmögése.
1994. március
UTÁNUNK,
TERMÉSZETESEN, NEM VÍZÖZÖN...
Utánunk, természetesen,
nem vízözön,
s nem is aszály jön.
Az igazság birodalmának inkább
mérsékelt lesz az
éghajlata, mind a
négy évszakot megtalálhatod
benne,
hogy a kolerikus, szangvinikus,
flegmatikus és melankolikus
irányíthassa sorban:
mindegyik
három hónapon át.
Az enciklopédia szempontjából
ez jó sok. Bár, vitathatatlan,
a változó felhõzet,
a hõmérséklet szeszélyei
megzavarhatják a reformátort.
De a kereskedelem istene
örül csak a keresletnek
a gyapjúholmik,
angol ernyõk és átmeneti
kabátok iránt.
Legbõszebb ellenségei
a stoppolt zoknik és a
kifordított zakók.
Úgy tetszik, az ablakon kopogó esõ
a tájnak és az anyag
egészének épp ilyen
megközelítésére
biztat: mert ez a leggazdaságosabb.
Lám, mért is hiányzik
az alkotmányból az "esõ" szava.
Sõt, általában,
egyetlen cikkely se szól
a barométerrõl, sem
azokról, kik görnyedezve,
éjféltájban,
a zsámolyon, egy gyapjúgombolyaggal,
akárcsak a leleplezett Alkibiádész,
ütik agyon az idõt,
divatlapokat lapozva az
eljött Aranykor gõzfürdõ-elõterében.
1994
Új mennybolt hetedhét
határon túl.
Kisdedek visítanak, hogy
magukra vonják a gólyák
figyelmét. Az öregek
szárnyuk alá dugják a fejüket,
mint a struccok, fúrva emellett
csõrüket nem a
tollukba, hanem tulajdon hónaljzatukba.
Meg lehet vakulni az ultramarin
bõségétõl,
mely nem ismer vitorlát.
A fürge csónakok
hasonlatosak a jól körülrágott
- ikráig lecsupaszított! -
halhoz. Evezõsök merednek
belõlük, kiadva a
mozgás titkát. Hajótörés
áldozataként,
húsz év alatt én
eléggé belaktam ezt a
szigetet (amúgy, meglehet,
hogy kontinenset),
és ajkaim maguktól
mozognak, mint olvasáskor, kiejtve:
"trópusi növényzet,
trópusi növényzet."
Ez bizonnyal a parti szél;
a nap második felében
különösen. Azaz,
amikor már
megüvegesedett tekintetem
nem különbözteti meg
tulajdon lábnyomomat a homokban
Péntek
lábnyomától.
Ez tán az írásbeliség
kezdete. Vagy a vége.
Különösen az esti
óceán szempontjából.
1994
|