MIÓTA TAPOSOK...
          Mióta taposok, cipõsarkam mutatja. 
          S le sem söpörtem halánték-pókhálómat.
          Azért oly kellemes a kakas hangja, 
          mert ma se más, mint tegnap. 
          De sötét gondolatod értelemmel nem rögzítheted,
          mint homlokodba hulló fürtödet. 
          És már nem álmodod, hogy legyen kevesebb, 
          ritkábban támadjon, s ne szórjon szemetet 
          idõdre. Nyomorúságos lakónegyed 
          szúrja szemed, hogy majd, sorát követvén, 
          az itt lakót arcáról megjegyezd,
          s ne fordítva, ahogy szeretné. 
          És a szobában sámánként forogva, mint
          gombolyagot, úgy tekerem magam 
          köré a semmit, hogy a lelkem tudjon valamit 
          abból, mit Isten tud csak biztosan.
                                                                                            1975
          AKÁCOK SUTTOGÁSA
        Nyáron a városok üresek. Szombatok s nyaralások
        viszik el az embereket. Esténként vágyódsz is utánuk.
        Idegen hadak, most bármelyiket elfoglalnátok.
        És csak ha egyik barátnõdet feltárcsázod végre, 
        ki még mindig nem utazott le délre, 
        figyelsz fel idegen halandzsára és nevetésre,
        s némán teszed le kagylód: városod rég meghódítva már;
        más lett a rend; a rendõrlámpán sokkal gyakoribb az "Állj!"
        S ha megveszed a reggeli lapot, a szemed rátalál 
        a színházi hasábra, petit-tel szedték a programot.
        Ibsen nehézkes, A. P. Csehovból meg épp elég jutott.
        Hogy rossz étvágyad helyrehozd, inkább sétálj nagyot!
        A Nap örökkön a tévé-torony mögé nyugszik le. Ott 
        van Nyugat, hol a hölgy segítõ kézre mindig számitott,
        revolverekbõl lõdözgetnek, rád förmedve: "nem adok", 
        ha pénzt kérnél pofátlanul. Ott dalol a "dibáb-duba",
        fekete ujjak közt remeg ezüstösen a trombita.
        A bár itt ablak, amit kivágtak - oda.
        A palackok sora emlékeztet New Yorkra. 
        Minket egyedül ez hozhat csak izgalomba. 
        Az egyetlen, mit Kelet magából kihoz ma, 
        a gondolatok ékírása: bár zsákutca mindegyik,
        s a bankjegyeken Mohamed vagy tán a hegy virít,
        és ahogy a füledbe súgják forró hangon: "Do you speak?"
        S amikor késõbb vargabetûket írsz le, a katlant fogadod, 
        új Cannákat, hol, árasztva a belsõség-szagot,
        a fürdõszobában, amikor hajnali négy óra pont, 
        az ovális tükörbõl, a csésze felett, ahová húgy zubog, 
        szemét mereszti rád, szorítva kardmarkolatot.
        a Hódító pofája, aki "csa-csa-csát" dadog.
                                                                                                  1975