ODÜSSZEUSZ
TÉLEMAKHOSZNAK
Télemakhoszom,
Trója ostroma
már véget ért.
Nem emlékszem, ki gyõzött.
Talán a görögök,
hisz ennyi hullát
mi, görögök, hagyunk
csak idegenben...
És mégis, a hazafelé
vivõ út
túl hosszú lett számomra,
mintha csak
Poszeidón, míg ott
vesztegettük az
idõt, a távot megnyújtotta
volna.
Így hát nem is tudom,
hová vetõdtem,
milyen vidék ez. Egy koszos
sziget,
viskók, bozótok,
disznóröfögés,
egy elvadult kert, valami királyné,
fû és kövek...
Kedves Télemakhosz,
egyik sziget olyan, akár
a másik,
ha túl soká bolyongsz
már, és agyad
hullámszámlálgatástól
kótyagos lett,
a szennyes láthatártól
könnyezik
szemed, s a víz füled
bedugaszolja.
Nem emlékszem, hogy végzõdött
az ostrom,
és nem tudom már,
hány éves lehetsz.
Nõj nagyra, Télemakhoszom!
Csupán
az istenek tudják, találkozunk-e.
Már nem vagy az a kisded,
ki elõtt
igavonókat fékeztem
meg egykoron.
Ha Palamédész nem
jön, együtt élnénk.
De tán igaza volt, mert
nélkülem
az oidipuszi vágyak elkerültek,
és álmaid se bûnösek,
fiam.
1972
I
A szél a tengert fölveri,
s úgy zúdul a
fagy államára, mint feltépett szájról
szitokszók hordaléka,
egy szabályszerû
dó-re-mi-
fá-szó-lá-ti-dót
csalva ki a kémény-trombitákból.
Sok nem-cárnõ-se-béka
lapul a földre lenn,
pislog egy csillag tízkopekes
ónja,
s valami arcszerû
folyik szét a fekete
üvegen,
mint a zápor pofonja.
II
Szevasz, Tomas. Az én
kísértetem, testemet
egy tengerentúli szállodában hagyva,
északi fellegek
rajával szemközt
evickél hazafelé,
az Új Világtól
elszakadva,
riasztva tégedet.
III
Késõre jár
Litvániában.
A templomokból hazamennek,
gyertyák vesszeit a tenyerek
zárójelébe
zárva. A megdermedt udvarokban a
murvában tyúkok
kaparásznak.
Zemaitija síkja felett
hó pilinkél,
mint az égilakók pora.
És halszag árad
nyitott ajtók mögül.
Egy félpucér gyerek
s egy kendõs vénasszony
a tehenet pajtába hajtja már.
Kései zsidó vágtat
a kisvároson át;
dübörögnek a kerekek
a macskaköveken;
s õ gyeplõt tépve,
hetykén felrikolt: "Gerai!"
IV
Hogy rád törtem,
bocsásd meg!
Tekintsd e megnyilvánulásomat
idézet visszatételének
ama Kiáltvány soraiba:
csöppet tán raccsolóbb,
csöppet a messzi vándorlásoktól
magasztosabb.
Ezért - ne vess keresztet,
ne tördeld kezedben a
sapkád:
eltûnök, mire felharsannak
virradatkor a
kakas-vezényszavak.
Hogy kéretlen jöttem,
bocsásd meg!
Ne félj, ne hõkölj,
nincs okod, lám:
az elmúlás a
határõrsök kontójára szélesíti
ki rádiuszát.
Bosszulón, mint a kõ
a kútban, sárgyûrût kavarva,
a balti hullámok felett
én zümmögök,
akár az a monoplán -
mint Darius és Girenas,
csak épp nem vérbe
fagyva.
V
Késõre jár
a nagy Birodalomban,
a koldustartományban.
A Nyemanon át-
gázoló fenyõk
serege, pikáit
emelve a sötétben
elfoglalja Kovno városát.
Bíborszínûre
válik
a falak mesze, s villódznak
az utcakövek, mint a partra rántott
halak.
A helyi színház
függönyét magasra vonják.
És három részre
osztják, ami a legfontosabb,
nincs is vitaalap.
Huzat borzolgatja a tüll-
függöny rojtjait.
Ragyogóbban ég a csillaga
is a vidéknek: mint
a kártyalap, mibe beletrafáltak.
És sötétbe
merül,
az üvegen dobolva, ujjaid
torkolata.
Más torkolat se várhat.
VI
Éjfélkor a vakok
biztonságával
szólnak a szavak.
A "haza" szó tapintásra
olyan, akár lady Godiva.
A sarkok pókhálóiban
titkosszolgálati mikrofonok
rögzítik a
matrac nyikorgását
az énekes lakásán, s hogy sikít a
közös dal szótalan.
A szégyenlõsség
uralkodik itt. A lomb, kívánva
választani a színe
és a visszája között, felháborítja
a kandelábert. Itt,
hangtölcsért eldobva
adnak hírt a világnak
önmagáról, hangyahátra
taposva akaratlanul, a pulzus
érthetetlen-ritka
morzéjával, csikorgó
tollal.
VII
Hát innen származik
a te
lisztes orcád, a semmibe
fúródó szembogaraid,
selypítésed és
a hajad homályos
és híg teaszíne.
Hát innen egész
életed, lágy és becsületes mondataid,
mind veszõvel határos.
Hát innen van az én
- üvegeidben tükrözõdõ,
mint léted folytatása -
leplemnek elmosódottsága,
mint a lázadó koldus-füzes
satöbbi, rajzolat a tengerek
színén,
az oldalak kifordulása,
mely biztos pontot keres,
a sorsra, horizontra vágyva.
VIII
Az irkafirkáink, Tomas!
az én lapszélre
futó állítmányom!
a te alanyod elkomorult-néma
otthonülése! csipke
és monogram véd- és
dacszövetsége,
a latin s cirill írás
elegye: az eszközé a céllal:
a Bajszanagy rendelte így
még.
Különnyomataink!
a nyirkos, gyûrött lepedõkön
a közös agy laza
tekervényeiben! -
kedveseink puha agyagjában,
a nélkülünk felnövõ gyerekekben.
Mert ez csak a kamasz tekintetétõl
keletkezett kék véraláfutás
a kozmosz-pofalemezen,
a próbálkozástól,
hogy szemmel
becsüljük fel a távolságot
ama litván kocsma és e
távoli arc között,
mely sok-sok szemmel néz a vakvilágba,
akár kancsal tatár
a földpalánk mögé,
hogy szánkba dugjuk
ujjunk - ebbe a Tamás sebébe -
s nyelvünket kitapintva,
módján egy szeráfnak
kiigazítsuk az igét.
IX
Hasonlítok
reád, Tomas, te lényegében
egy vagy énvelem,
te belülrõl kormozod
be az üveget, mit én kívülrõl bámulok.
Egymásnak én
s te
egy felvillanni képtelen
amalgámtócsa
megdupláztatott
feneke lettünk végleg.
Ha fintorogsz, én gúnyosan
mosolygok,
ha ásítasz, a
számat szétszakító némaságig
eljutsz,
én a föléd
kitett
százwattos könnytõl
három csermelyt ontok.
Foglyom vagy s én a
foglyod,
a Castorban megmutatkozó
Pollux,
a köznyelvben - egy-egy,
patt, fürge sziluett,
amely a fáklyafényben
ide-oda leng, száll,
visszhang és visszajáró
kopekek.
Minél elrontottabb a
lét, bennünket annál
kevésbé láthat
meg
az üres szempár.
X
Mit eszik a kísértet?
Álmok szemetét,
határok korpáját,
a számok héját:
vezeti a való címnyilvántartó
füzetét.
Az utca homlokzatait, mint
íny a fogait, összeszorítja még,
a kapualjak sárgáját,
mint mamlasz holló sajtkaréját,
felfalja a sötét
rókája. Bosszút
áll idõn a hely
saját állandóságáért
- lakóival, a benne
levõ élettel,
és kinyitja mind a zárat -,
majd - korszak telik el -
meglellek téged a rengetegeknek,
síkoknak ujj-zsírozta
államok fölötti államában,
mely õrzi jól
a gondolatokat, vonásokat
és leginkább
a pózt: vizes
sokversztás kenderingben,
csendülõ acélhajcsavarokban
Litvánia-anyácska
szunnyad a folyó
felett, és te magad
hozzátapadsz fedetlen,
üveges, félliteres
kebléhez nyomban.
XI
Vannak helyek, hol
semmise változik soha.
Ezek
az emlékezet pótlói,
a fixáló triumfusa.
Ott a sorompó meredeken
magasba hatol.
Ott fiatalosak
az õrszemek. A múlt
a köpenyes kamasz
tekintetével néz
maga elé komor-szigorúan,
s a sors határsértõként
hátrál vissza az
igazi öregségbe
- köpésekkel a falon,
nyilalásokkal, panelformák
végtelen, ravasz
lépcsõivel. Az
éj azon-
ban valóban határ
is, hol, akár tatárhadak,
a leélt élet
területeit lerohanással
fenyegeti meg a valóság,
s ez fordítva is igaz,
ahol fa lesz a tûzifából,
amit újra felaprítanak,
ahol, mit szemhéj nem
takar,
zsákmányként
ragadja magával
a való nomádcsapata.
XII
Éjfél. Rikolt
a szajkó,
s emberi hangon vádolja
meg a természetet
a hõmérõ
nulla fok elleni vétkeiért.
Vytautas, eldobva a kardot
és a pajzsot,
svédek felé gázlót
keresve, merül a hideg
Baltikumba. Egyébként
véget ér
a föld itt egy mólóval,
mely utánavetette magát
- mint síkos fokokon,
hullámokon szaladva -
a menekülõ szabadságnak.
Könny jut bérül
a hódnak erõfeszítéseiért:
nem épülhet meg a gát;
egy könnycsepp, elszakadva
ezüstlõ csermelyétõl.
XIII
Éjfél az erdõs
tájon,
köpenyszínû
kormányzóságban.
Ékírás
tornyokból. Szövetmaradék képiben
felhõ leng - küldte
a szomszédos állam.
Odalenn
szántások, kazlak
állnak,
cserép, vas, tégla,
oszlopsor dereng,
plusz még az állam
embere
szurkosvászon csizmában.
Az éji oxigént
betöltik a légköri
zavarok, az imák, az idõ-
járásjelentés,
híradó,
a bátor Koscsej
fölkerekített számokkal,
himnuszok, foxtrott, boleró
s betiltások, miket
imént
rendeltek ott el.
XIV
Kísértet járja
Kaunast. A székesegyházban terem,
s mindjárt ki is fut.
Átkullog a Laisves-aleján,
betér a Tulpéba.
Asztalhoz ül.
A pincér bámul
mereven,
s csak szalvétákat
lát s a fûszer-tüzeket talán,
egy taxit, mely ködbe
merül
a havas utcán. Én
lefogadom,
irigykedsz. Mert elõbb-utóbb
a láthatatlanság divatba jön,
mint engedmény, mit
a léleknek tesz a test,
mint célzás a
jövõre, vagy mint a Paradicsom
álruhája, a mínusz
a köbön.
Mindennek nyeresége
lesz
a hiányból meg
a
testetlenségbõl:
hegyek és folyók,
az órához olyannyira
hozzászokott rézingalap,
Isten, ki mindezt fentrõl
nézi csak,
a tükrök, folyosók,
s a megfigyelõ mind
te vagy magad.
XV
Kísértet bolyong
Kaunasban. Õ a te
kiegészítésed
a rólam gondolt gondolat
levegõjéhez,
tér a négyzeten,
de nem
egy jobb kor látnoki
ígérete.
Ne irigyelj! Soroljad a
káprázatot a
levegõ
sajátosságai
közé - akár a kisbetûs szedést,
mely raccsolásként
szóródik szét a homályban,
mint a légyzümmögés,
s mely alkalmatlan bár
egy új Klió
étvágyát
csillapítani, de tán a
lemeztelenített Uránia
fülébe súgni
jó.
Csak õ,
a térbeli pont és
az elvesztett körvonalak
Múzsája képes
értékelni, mint
fösvény a pénzét,
az állandóságot,
mint az azért való
elszámolásnak
formáját, hogy
mozognak lelkeink.
XVI
Ezért ragaszkodik hát,
Tomas, a betûkhöz
a vastoll?
Nem ezzel
magyarázhatjuk a nehézkedést
is?
Rekedten
hurrázva, elszakítva
magam a hazai mocsaraktól,
még tõled is
- mit rejtsem? -,
betûktõl, oldalaktól,
a - mondjam-e? - hangnak az
értelem s a
testetlenség, a tömeg
és szabadság
iránti szerelmétõl
- megbocsásd,
s ne vágj pofát!
-,
attól, hogy húshoz
köt a rabság,
a testhez, csonthoz,
így szárnyalok
a tintaszínû égi lakba,
az ablakfülkék
mellett, ahol álmuk
a helyi angyalok alusszák:
náluk
s a denevéreknél
is magasabbra.
XVII
Térbeli pont múzsája!
Csak teleszkóppal észlelhetõ
dolgoké, maradéktalan
kivonásé! Zéró
múzsája, te!
Te, ki a toroknak írod
elõ,
ne siránkozzék
untalan,
s nem kell a "lá" túlszárnyalása
se,
mértékletességet
tanácsolsz! Múzsa, halld meg, ím,
ez áriát, amit
az okozat dalol az ok fülébe,
azaz a hasonmáshoz szóló
éneket,
s fogadd el õt és
dó-re-mi-
jét, ritka rangodban,
az égben
odafent
a levegõ szempontjai
szerint.
A levegõ az epilógusa
recehártyánknak
- amennyiben nincsen lakosa.
Õ hát a mi haza-
takarodó "haza" szavunk.
Kopoltyúval bármennyit
habzsolunk
belõle, csak befoltozza
a végén
az egymással vetélkedõ
sötét s fény.
XVIII
Határa van mindennek:
szembogárnak a horizont,
fájdalomnak az emlékezet, a növésnek
a szélesedõ vállak.
Csupán a hang hagyhatja
el a testet,
Tomas, mint egy kísértet:
a szó a hangod árvasága.
A lámpaernyõt
félrelökve,
magad elé meredsz most,
nézve
a levegõt:
benne forognak
szemed elõtt,
kik elõttünk beszédre
ajkat nyitottak.
XIX
A levegõ-birodalomban!
Az oxigénkorty s a szótag
egyenlõségében!
Áttetszõ és felhõkké összeálló
kilégzéseinkben!
Ama világban,
melyben, miként az álmok
a plafonra,
a mennyekre tapadnak "ó"-ink,
csillag csillámlik a szájtól
diktált arculatával.
Így lélegzik
a mindenség. Ekképp
kukorodik a kakasok szava,
megelõzve a gégefõ
aszályát.
A nyelv tárgya a lég.
Az ég
magán- és mássalhangzó
molekulák kórusa,
a köznyelvben - a lelkeké.
XX
Épp attól olyan
tiszta.
Nincs a világon nála
tisztesebb
(tán a halált
kivéve),
ami papírlapot fehéríthetne
vissza.
Minél fehérebb,
annál embertelenebb.
Múzsám, nehetek
végre
haza? Ama vidékre,
hol a dühöngõ
Boreus tiporja le a szájak
trófeáit. Központozástalan
grammatikába. Édenébe
az ábécének,
tracheának.
"Likbez"-edbe, mely arctalan.
XXI
A litván dombvidék
fölé
könyörgés
száll fel az egész
világért a sötétben:
tompán zúgva, komoran
úszik a hang a falvak
felett a Kursi turzás felé.
Szent Kazimieras és
a Csodatevõ Nikola
múlatja idejét,
a téli pirkadatra várva.
A hit határain túl,
saját sztratoszférádból,
ó, Múzsa, velük
együtt nézz reá a
síkságok dalnokára,
emberkézzel alkotott homályba
merült mezõk,
a jámbor tájképek
énekesére!
Õrizd meg õt,
vigyázz házára
és szívére!
1974
BOJTÁR ENDRE JEGYZETEI
A VERSHEZ:
I. versszak: "nem-cárnõ-se-béka":
orosz népmesemotívum.
III.: "Zemaitija": Litvánia
északnyugati része; "Gerai" : jól van! (litvánul).
IV.: "Kiáltvány":
a Kommunista Kiáltvány. Elsõ mondatának hazajáró
kísértete ezúttal maga a barátját képzeletben
meglátogató költõ. Ezzel a viccel Brodszkij a
továbbiakban is eljátszogat.
"Darius és Girenas":
litván származású amerikai pilóták,
akik 1933-ban az elsõ litván óceánátrepülés
során Németország felett lezuhantak. Monoplánjuk,
a Lithuanica roncsait a kaunasi történelmi múzeumban
õrzik.
V.: "A Nyemanon átgázoló
fenyõk... Kovno városát": utalás Napóleon
hadseregére, amely 1812 júniusában a Nemunason átkelve
elfoglalta Kovno (litvánul Kaunas) városát; "ami legfontosabb,
ott három részre osztják": az üveg vodkáról
van szó, amit gyakran hárman vesznek meg és isznak
meg.
VI.: "titkosszolgálati
mikrofonok": a címzett vilniusi lakása, ahol gyakran
megfordult Brodszkij is, egy gyanús postahivatal (lehallgatóközpont)
fölött volt, amin a két barát gyakran tréfálkozott.
VIII.: "Bajszanagy": az eredetiben
"Makrousz", Marx és a bajuszos Sztálin egyszemélyben;
"litván kocsma":
egy valóságos litván kocsma kapcsolódik össze
itt "a litván határon lévõ kocsmával"
Puskin Borisz Godunovjából;
"módján egy szeráfnak
kiigazítsuk az igét": idézet Puskin Próféta
címû versébõl, ugyanúgy ironikus kontextusba
helyezve, mint a "Tamás sebébe", ami a címzett
Tomas druszájára, Tamás apostolra utal.
IX.: "Hasolítok reád,
Tomas": a Tomas név jelentése "hasonmás, iker",
s ez a motívum többször is elõjön a továbbiakban;
"százwattos könnytõl
három csermelyt ontok": a villanykörtétõl
könnyezem.
XI.: "Ott a sorompó":
a versszak a szigorúan õrzött szovjet határ és
az emlékezés határnélküliségének
az ellentétére épül.
XII.: "Vytautas": 15. századi,
kiemelkedõ litván uralkodó;
"Egyébként véget
ér a föld itt": valószínûleg Palangáról
van szó, a tengeri üdülõhelyrõl, ahol a
móló Svédország felé mutat;
"Könny jut bérül
a hódnak": a hód sírása gyakori szólás-
és közmondásmotívum.
XIII.: "a bátor Koscsej
felkerekített számokkal": a szovjet statisztikai adatok
kapcsolódnak az orosz mesék gonosz, elpusztíthatatlan
varázslójának az alakjához.
XIV.: "Laisves-aleja": Kaunas
fõutcája, ahol a Tulpe (Tulipán) értelmiségi
kávéház található;
"mínusz a köbön":
a hiány, az ûr motívuma.
XV-XVII.: E versszakok a már
említett kísértet, valamint az idõ (a történelem
múzsája, Klió) és a tér (a csillagászat
múzsája, Uránia) szembeállításának
a motívumára épülnek, összekapcsolva a hasonmás
témájával.
XIX.: "a gégefõ
aszályát": a régi barométereken az "aszály"
felirat volt a "vihar" ellentéte. A versszakban összekapcsolódik
az "ég" mint a túlvilági létezés színtere
és a "nyelv", amelyben a költõ léte tart.
XX.: "Likbez": a "likvidacija
bezgramatnosztyi", "az írástudatlanság felszámolása"
elnevezésû szovjet mozgalom rövidítése.
XXI.: "Szent Kazimieras és
a Csodatevõ Nikola": Litvánia, illetve Oroszország
védszentjei.
ZSUKOV HALÁLÁRA
Látom az unokák feszes
sorát,
koporsót, ágyútalpra
téve.
De nem hallik ide a trombiták
katonás, orosz gyászzenéje.
Érdemrenddel látom
tetézve
mellét - de nincs már
benne láng.
Katona volt, ki elõtt a falak
ledõltek, bár õ
volt a gyengébb;
hannibáli hadmozdulatokat
láthattak a volgai sztyeppék.
Mint Belizár, Pompeius,
ugyanazt
kapta - a bére kegyvesztettség.
Hány harcosa vérét
ontotta ki
idegen földbe! Bántotta
volna?
Vajon eszébe juthatott-e
mind
az ágy fehérén,
haldokolva?
Mit válaszol, a pokol bugyrai
közt rájuk lelve? "Hadakoztam."
Zsukov halott, igaz ügyért
soha
többé már õ
se kelne hadra.
Orosz históriánk
lapjaira
más is került, ki bátran
lépve a
meghódított fõvárosokba,
a sajátjába félve
tért haza.
Marsall! A Léthe elnyeli
talán
e szavakat, miként a csizmád,
vedd mégis, mint alvó
hazám silány
obulusát - mi mást
is bíz ránk?
Dob döng, pirókmód
hadi fuvolán
visítanak - sirassanak csak!
1974
HÁBORÚ
CIPRUSON
Golyók képében
röppen a halál
magnóliacsalitból,
párosával.
A robbanás, akár
egy szétcibált,
ideiglenes koronáju pálma.
Üres villa. Repedt homlokzaton
dombormû: antik hõsök
kéziharca.
Tengerben lángol az új
Phaeton,
jóval kisebb dörgéssel
lezuhanva.
S a fehérre hevített
homokon
reklámplakátok pózában
hevernek,
minthogyha csak napoznának,
a testek:
nem mozdulón, túl
minden alkonyon.
1974. július 21. |