HÚSZ SZONETT STUART MÁRIÁHOZ
A skótok, Mary, mégiscsak
vadak.
A kockás klánok melyik
ága látta
elõre: mozivászonról
leszállva
ma szoborként a kertek dísze
vagy?
A Luxembourg-é, többek
közt. Minap
ebéd után épp,
arra vitt a lábam,
s akár a borjú, tátott
szájjal álltam,
bámulva új kaput
s a tavakat.
S megláttam Önt. S
e nagy találkozással
úgy eltelék, s mivel
"kihûlt szivemben
a múlt feléledt",
csõre töltve menten
vén fegyverem a klasszikus
kartáccsal,
maradék orosz szavaim mi
másra
szórhatnám, mint
e tompa fényü vállra.
II
Már véget ért
a háború, a nagy,
mely vérre ment, de zsírunk
is megette,
mikor Sarah Leandert láttam
- mint te:
top-top, a vesztõhely felé
haladt.
A bárd egy szintre helyezi
a mennyet
a földdel, bár te így
nem mondanád
(ld. vízmélybõl
felszálló napvilág).
Elhagytam a befülledt mozitermet,
de valami azonnal visszaránt
a "Szpartakusz"-ba, melynek plüss
ölében
jobb lenni, mint Európában
éjjel.
A bekeretezett filmcsillagok
alatt sor áll, két
filmet adnak éppen.
S minden jegy elfogyott.
A Luxembourg-kert mélyire jutottam
az emberélet útjának
felén,
gondolkodó és tollnok
sok van ottan,
s mind õsz, mivel mind kõbõl
van szegény;
hölgyek, urak vonulnak hosszu
sorban,
kéklõ zsaru a lomb
zöld hátterén,
gyerekzsivaj, szökõkútlárma,
s én
itt nem mondhatom senkinek, hogy
"menj a...".
S te, Mary, lankadatlan állsz
a kõ-
virágfüzérben,
sok királyi nõ,
e kõ-barátnõk
közt merengve, szótlan.
Veréb tollászkodik
a fejeden.
Olyan e kert, akár a Panthéon
s a
"Reggeli a szabadban" elegye.
A lány, kit én oly lángolón
szerettem,
miként te Bothwellt, rád
hasonlitott,
külsõleg, persze (ha
eszembe jut,
azt mormolom magamban: "Uramisten!",
önkéntelen, ma is).
Igaz, mi szintén
nem voltunk egymással túl
boldogok.
Elment valahová esõköpenyben.
Én pedig átszeltem
a horizont
vonalát, hogy ne szeljen
át a végzet,
habár a késpengénél
élesebb
a láthatár. Fölötte
van fejed,
s ózon gyanánt a
nitrogént belégzed,
mely gégefõdben zuborog
- köszönd
a sorsnak... ezt a tiszta... gázözönt.
A szeretõid száma, Mary,
nagy,
három se volt elég,
hogy abbahagyd,
sõt, tíz, de húsz
se, huszonöt - talán.
Bár árnyékot
vetett a koronádra,
hogy minden éj más
karjában talált.
(Ezért törékeny
a királyi pálca,
a köztársaság
biztosabban áll,
vaskos dór oszlopként
megtartja lába.)
E tájon bárki bármit
is csinál,
meg nem mozdítja Skóciát,
hiába.
Báróid annyit láttak
csak: te már
a trónt is elcseréled
tán az ágyra.
Fehér holló, saját
korodban árva,
lekurvázott a mocskos férfiszáj.
Szerettem Önt. A szerelem (avagy
tán
csak fájdalom) furkálja
még agyam.
Pokolra szállt le minden,
oda van.
Agyonlõttem volna magam,
de gond ám
pisztolyt szerezni. Másfelõl:
hogyan,
melyik halántékba?
Ki erre kész volt
már, az megérti,
ez mégsem olyan...
Szerettem Önt, oly reménytelen
és oly
erõsen, adja Isten, más
is - ó,
nem adja ám! Habár
mindenható,
nem hozza vissza már e lázt
a vérben,
se porcaim vad roppanásait,
hogy szomjamtól megolvadt
fogtömésem,
érintve "kebl..." - bocsánat:
ajkait.
Párizs nem változott.
A place des Vosges
négyszögletû,
hidd el nekem, mint régen.
A Szajna békén hömpölyög
medrében.
A boulevard Raspail éppoly
otthonos.
Mi új? Az ingyenkoncertek
s az égen
fénylõ torony - azt
hinnéd, eltapos.
Vannak sokan, akikkel lenni éden,
de elõre köszönni
ildomos.
Párizsi reastaurant - micsoda
sikk
kiejteni, az orrgaratnak ünnep.
S betéved eine kleine Nachtmuzsik,
rücskös pofájú,
oldalgombos ingben.
Café. Boulevard. Karodban
kedvesed.
A hold: paralitikus genszeked.*
*Genyeralnij szekretar : fõtitkár
(orosz)
Éltemnek alkonyán, az
Újvilágban
(az Ön korában leltek
rá, lehet),
a kályha és a rozzant
kerevet
közt botladozva nyûtt
ikonosztázzal,
azt gondolom, ha téged,
engemet
a forgandó szerencse összezárna,
nem kéne sok szó,
hívhatnál Ivánnak,
mire: alas* - felelnék
én neked.
Skócia ágyunk volna,
süppeteg.
Mutatnálak büszkén
a többi szlávnak,
s Glasgow-ba hozna hajókaravánja,
háncsbocskort, mézesbábot,
selymeket.
S ha üt halálos órám
- csak veled.
És fából volna
éle is a bárdnak.
* Sajnos (angol).
Sík. Trombiták. Bejõ
két zord alak.
Kardcsörgés. "Mondd,
ki vagy!"
- "Elõbb te, pajtás!"
"Hogy én?" - "Bizony, te."
- "Nem titok: protestáns."
"Én meg katolikus." - "Úgy?
Akkor védd magad!"
Aztán hevernek szerteszét
a hullák.
Prédán civódik
éjszín varjuhad.
Majd - hó pillézi
cifra szánok útját;
sálpróba: "Hát
Damaszkusz? hol van az?"
"Hol szebb a páva-hím
a páva-tyúknál."
"No persze, attól még
barom-, nem úrfi"
(enyelgenek, majd dámát
játszanak).
Az éji kastély: díszlet,
hollywoodi.
Megint a sík. Éjfél.
Két férfi jõ be.
És összecsapnak farkasként
üvöltve.
Szép õszi este. Ülök
Camenával.
De, ó, jaj, arcát
rám nem emeli.
Már nem elõször.
Most örömteli
az is, ha harsog a vöröskozák-kar.
A ma, amely kicsit már tegnapi,
nem fárasztja magát
változtatással:
a toll, papír, a tintalé,
a sánta
hamburgi kádár ócskaságai
ugyanazok. Az elhasznált,
kopott,
bemaszatolt tárgyak iránt
erõsebb
vonzódása, bizalma
az idõnek,
ingerli õt a talmi új
dolog.
Belép szobámba a
halál, molyette,
bolhapiaci, jampecos zsakettben.
Hideglelés az ollócsattogástól.
A sorsnak új s új
bunda kéne még,
a menyegzõi, királyi
fejék
így hull gyakorta. Kobakunk
is máskor.
Isten hozzátok, szép
ifjak, derék
atyák, ti, esküvések,
szakitások.
Az agy hidegszik, mint az égbe
mártott
toronyház, melyben senki
szót nem ért.
Sziámi ikrek isznak így
- eszét
veszíti egy a másik
mámorától.
Segítségedre senki
sem futott.
S te nem tudtad - "én egymagam
vagyok" -
ékes latinsággal
kimondani,
ó, Mary - "ám föveny
homokja ti."
Történelem? - A testektõl
ragad.
Mûvészet? - test az
is, habár fejetlen.
Vegyük csak Schillert: a Történelemmel
elbánt keményen.
Mary, tán magad
se vártad volna, hogy tollat
ragad,
rég elavult ügyed felemlegetve:
végül is mi köze
volt hozzá, hogy te
hajdan kinek kínáltad
ágyadat?
Ám, meglehet, akár
a többi sváb,
félt Friedrichünk:
lesújt reá a bárd.
De ugyanakkor meghajtom a térdem
a Mûvészet elõtt,
mivel mi más
adhatja vissza, mért vagy
oly csodás.
Erzsébeté a történelmi
érdem.
XIII
A kos megrázva bundáját
(mi nem más:
az aranygyapjú), friss füvet
szagol.
Vérszagra gyûl a Glencorn
és a Douglas.
S a vérpadnál ekképpen
hablatyol:
"Levágták a fejét.
Be szörnyû volt!"
"Képzelheti a franciák
haragját."
"A franciák? Hogy a porba
gurult
egy fej? Talán ha sokkal
lejjebb nyúlnánk..."
"Fúj, neglizsében
volt nõ létire!"
"No, ez tán mégsem
képezi alapját..."
"A szemérmetlen. Átlátszott
a se...!"
"Gebedjek meg, ha mind elnyûtte
rongyát."
"Oroszt ragozni könnyebb;
Ivanov, ládd:
annak menyecskés minden
esete."
XIV
Gyengébb talán, de
tartósabb a távol-
lét, mint a szerelem. Bár
ékesebb
a kõ, az arc s az omló
test helyett
torz tréfa csak. Se illat,
hang, se mámor.
Bár lábaid te szét
már nem teszed:
azért van kõbõl
(kín ez a javából!),
a szenvedély - hatkarú
Síva - lángol,
de gránitszoknya õrzi
rejteked.
Nem annak, hogy már annyi
elfolyott
víz, vér (és
nemcsak olyan, ami kéklik),
de vágyadnak kigombolkozni,
én
üveget emelnék, nem
gránitot,
a good-bye emlékmûve
lenne, Mary,
a lélekig ható tekintetedé.
XV
Hidd el nekem, nem az okozta veszted,
hogy gyávák voltak
võlegényeid,
s zord ácsokat csatába
nem vezettek;
s nem, hogy a "you" egyszerre "Ön",
"te", "ti":
és nem a toll, mely szorgosan
jelentett;
nem az, hogy - titkát hét
pecsét fedi -
Erzsébet Angliát
jobban szerette,
mint ahogyan te Skóciát
(ez így
igaz, ha akkor másképp
vélted is te);
nem börtönödben
költött dalaid,
miket daloltál búsan
estelente.
Az hozta rád a poklok kínjait,
s legvégül bárd
alá az juttatott,
hogy szép voltál,
de csúf volt századod.
XVI
A szögletekbõl jókorát
harap
az éj. Megeshet, körré
lesz a négyzet.
A fák a bíbor alkonyatban
égnek,
s kérgükkel hallgatják
a darvakat:
még hallhatók, de
már nem látszanak;
szetter csahol, dühíti
a levélzet
csörgése; õszi
dombokon vetések
zizegnek éber csillagok
alatt.
Abból, mi könnyet csalt
a szembe, nem
sok éli túl az elmúlást,
humusszá
rohad. S a toll se õrzi,
bár örök,
mindazt, miben gyönyörködött
a szem,
csak nézhetjük, hogy
száll az õsz, tél, tavasz, nyár.
S dalolhatjuk a "Borongós
idõt".
XVII
Az, amitõl az angol száj
riadt
sikolyra nyílt, s enyém
is ádáz
szitkokat szórna, bár
a dámás
rúzsok bolondja, és
ami miatt
Fülöp király,
ikonokat
feledve, felszerelte az Armádát,
az - befejezni e tirádát
nem tudom - a vendéghajad,
mely a lehullt fejrõl lepottyant
(ostoba végtelen), csak
az,
az volt a kérelmed; igaz,
a nézõket nem hívta
nyomban
tusázni érted - ehelyett
indult a külhoni sereg.
XVIII
A szájnak, amely "Isten
véled"-et
mondott tenéked s nem valaki
másnak,
már egyre megy, mit ízlel
még utánad,
miféle híg és
sótlan étkeket.
Te fel nem ültél bármi
cincogásnak.
S ha mégis, nézd
el, hogyha tévedek:
patkány a nyelv, szemétben
kotorászgat,
s véletlenül talál
csak kincseket.
Bocsáss meg, ó, elbûvölõ
szobor!
A válás szája
- meggyõzõdhetsz újra -
nem ostoba (hogy lyuk csupán
- hamis):
köztünk öröklét,
tenger habja forr.
Egyébként, szó
szerint. Orosz cenzúra.
Mi boldogulnánk pallos nélkül
is.
XIX
Van Skóciában, Mary,
sok juhnyáj
(oly tiszta, glancos mind, akár
az ünnep).
Hat órakor az élet
itt megáll,
bár tengermélybe
még a nap se süllyed.
A tavakban - számuk ma is
határ-
talan - tanyáznak õsvilági
szörnyek.
S több skót olaj jut
a palackba már,
mint whisky, melytõl híre
ment e földnek.
Mint látod, boldogul szép
Skócia.
És Anglia, hiszem, hogy
nemkülönben.
S te, állva a Luxembourg-kerti
zöldben,
imádottamra nem hasonlitasz.
S a hölgyikék, bár
nálad szebbek is tán,
egyik se te, se az a régi
kislány.
XX
Nem zabolátlan, jámbor
volt a tollam,
mellyel megírtam, hogy láttam
meg õt,
negyvennyolc mozivászonán
a nõt,
kitõl a szép érzelmeket
tanultam.
Önöktõl várok
hát ítéletet:
a) mily igyekvõ tanítványa
voltam,
b) hogy hatott reám az új
közeg,
c) végzõdésekkel
hogy boldogultam.
Katmandu, ó, Nepál,
a székhelyed!
A véletlen, ha már
belébotoltam,
munkáimnak hasznára
is lehet.
Azért, ahogy ma élem
életem,
a hószín, hajdani,
összetekert
papír lapjaié köszönetem.
1974 |