1867
Az éji kert ölén,
hol érik már a mangó,
táncolja
Miksa azt, mi majdan lesz a tangó.
Az árnyék bumerángja
vissza-visszaringó,
s mint
hónaljban, a hõ épp harminchat fokos.
Villog hol itt, hol ott a mellény
hófehéren.
Mint bonbon,
olvad egy mulatt leány a kéjben,
szuszogva édesen a férfi
édenében.
Ahol kell
- szõrös, ahol kell - sikos.
Az éji csend ölét
a dzsungel árnya óvja,
és
Juarez, ki a progresszió motorja,
a peonoknak, kiknek nem volt két
pesója
se tán
soha, az új puskákat osztja szét.
Závárzat kattan;
egy kockás lapú füzetbe
a fegyverszámokat
Juarez feljegyezte.
S az ágon trópusi
tarkán csücsült felette
egy papagáj,
és dalolt eképp:
A gõg, amely csupán
a rózsákat szagolná,
nem jobb,
de tisztességesebb a honfi-póznál.
S ebbõl is, abból
is vér, könny dagad folyóvá.
Fõként
a trópuson, hol a halál is, ó,
úgy terjed, mint a légyrajokkal
a ragály, és
akár
egy felkapott, új, kávéházi frázis,
és ahol háromszemûek
a koponyák is,
és
mindegyikben - dús fûcsomó.
1975
JEVGENYIJHEZ
Mexikóban felmásztam
a piramisokra.
Kifogástalan geometriai
forma
mindegyik a Tehuantepec-földszoroson
szerte.
Jó volna hinni, valamennyit
egy ûrbéli nép emelte,
mert efféléket rabszolgák
építenek különben.
S kõgombák sorakoznak
itt a földben.
Agyagistenkék, melyeket
könnyen hamisítanak,
oly könnyedén, hogy
egyre nõ a mendemonda-áradat.
Különbözõ
jeleneteket ábrázoló reliefek,
egy megfejtetlen ábécé,
mely körül kígyó tekereg,
egy nyelvé, melynek nem
volt "vagy" szava.
Ha megszólalhatna, ugyan
mit mondana?
Semmit. Legjobb esetben gyõzelemrõl
a szomszéd törzs felett,
széttört fejekrõl
mesélne. Arról, hogy
az áldozóedénybe
csorgatott embervér a Napistennek
étke;
arról, hogy nyolc erõs
ifjút ha feláldoznak este,
a napkeltét ez jobban biztosítja,
mint a vekker.
Akkor már jobb a szifilisz
meg az ágyútorok,
jobb Cortez is, mint ezek az áldozatok.
Ha már hollók vájják
ki szemünket úgyis,
jobb, ha a gyilkos gyilkos, és
nem asztronómus.
Mellesleg a spanyolok nélkül
nem tudtuk volna meg,
hogy ami történt, hogyan
is történhetett.
Unalmas ez az élet, Jevgenyijem.
Akárhova elfutsz,
mindenhol kegyetlenség,
ostobaság fogad: "Szervusz,
lám, itt vagyunk!" Lusta
vagyok megírni versben.
Ahogy a költõ mondaná:
"az elemekben..."
Ezt láttam én már
ott is, a hazai mocsarak között.
Most kiegészítem
csak: és minden délkörön.
1975
A MOCSARAK KÖZT MEGBÚVÓ FALUT...
A mocsarak közt megbúvó
falut már elfeledted,
a világvégi kormányzóságban,
ahol a kertek-
ben nincsenek madárijesztõk
- nincs mit óvniuk,
s hol út helyett a szurdok,
rõzsegát az út.
Meghalt már Násztya
néni, s nem él már
Pesztyerev, s ha mégis, részegen a földön hentereg,
vagy ágytámlánkból
fabrikál épp valami furát,
talán egy kertkaput vagy
viskója ajtaját.
Ott télen fát aprítanak,
s csücsülnek a melegben,
s a csillag füsttõl
pislog a megdermedt egekben.
És nem menyasszonyi ruha,
az ablakban por
ünnepe
kavarog, és üres szerelmünk
hûlt helye.
1975-76 |