Én egy mozgássérült fiatal vagyok. Hogy, hogyan lettem tolókocsis? 1977. Június 9. napján, egy tatabányai kórházban agyvérzéssel születtem. Szüleim miután megtudták, hogy sérült vagyok, mindent megtettek, hogy minél teljesebb életem lehessen. 4 éves koromtól, a Pethő András Intézetébe kezdtem járni. Itt 11 évig tanítottak több-kevesebb sikerrel lépkedni, önellátó lenni, és az általános iskolát is ott végeztem. Ez egy bentlakásos intézet, ahol én a hétköznapokat töltöttem, és hála a Szüleimnek majd minden hétvégén a családdal lehettem.

Amikor elballagtam az intézetből, nagyon szerettem volna továbbtanulni, és tekintve, hogy az állapotomból adódóan szinte csak a fejemet tudom hatékonyan felhasználni, ezért ez az egy kitörési pont volt, amin nehezen, de tovább lehetett indulni. Tanulmányaimat a bicskei Vajda János Gimnáziumban folytattam. Az első év meglehetősen nehéz volt, mind a Szüleimnek, mind nekem. Minden nap kocsival vittek be, és napközben is ott maradtak segíteni, átmenni az egyik teremből a másikba. Ebben az évben született meg Dávid, az első testvérem. A második tanév már egy kicsit könnyebb volt, mert az osztálytársaim átvállalták a Szüleimtől, hogy napközben segítsenek nekem. Írták a füzeteimet, segítettek helyet változtatni. A tanárok is igen rugalmasak voltak, de tőlem is megkövették azt, a többiektől, aminek nagyon örültem. 1996-ban sikeresen leérettségiztem.

Ezért úgy gondoltam, hogy folytatom a tanulmányaimat, hiszen minél sokoldalúbb képzési formákban sikerül jártasságot szereznem annál több esélyem van arra, hogy hasznos, alkotórésze legyek a társadalomnak. Ismét továbbképzési lehetőségek után néztünk. Én elsősorban a történelem, és a hittudományok irányában érdeklődök, ezért első nekifutásra a Pázmány Péter Egyetemen próbálkoztam. Az oktatási rendszer olyan, hogy csak minden napos bejárással tudtuk volna megoldani, ami már nagyon megterhelő lett volna a Család számára. Így hát más lehetőségek felé fordultunk. Ismeretségi körömből, tudomásomra jutott, hogy létezik egy felsőoktatási intézmény, amelynek az oktatási szerkezete lehetővé teszi, hogy én is hatékonyan be tudjak kapcsolódni az oktatásba, az Internet segítségével. Jelenleg itt folytatom a tanulmányaimat.

Szabad időm nagy részét a számítógép előtt töltöm, ugyanis szinte ez az egyetlen eszköz, amin aktívan tudok egyedül "alkotni”. Ez nem azt jelenti, hogy csak ez érdekel, sőt éppen az ellenkezője az igaz, ugyanis nekem elég tág az érdeklődési köröm. Sokat olvasok, főleg történelemmel és teológiával kapcsolatos témák iránt érdeklődöm. Mindig kiemelten figyeltem arra, hogy ne foglaljon el az életemben túlzottan nagy “helyet” a számítógép. Mivel szinte mindent ezen keresztül tesz ezért tartottam attól, hogy a személyes kapcsolatokat is egy idő után felváltja a gép. Szerencsére, ez nem következet be, hanem éppen az ellenezője valósult meg. A gép segítségével kiterjedt levelezést tudok folytatni, különös képen amióta lehetségessé vált hozzáférnem a Világhálóhoz. Barátaimmal, ismerőseimmel, tanáraimmal az Interneten keresztül szinte napi kapcsolatban tudok maradni, ami ebben a teljesítmény orientált, rohanó világban nem kis eredmény, főleg, ha figyelembe vesszük, hogy gyakorlatilag teljesen helyhez vagyok kötve.

Nyaranta pár hetet mozgássérült táborokban töltök. Ezeket a nyaralási lehetőségeket, a MEVISZ Bárka szakcsoportja szervezi mely egyike azon keveseknek, akik a sérült (mozgáskorlátozott, vagy értelmi fogyatékos, vakok) emberek életén próbál könnyíteni. A táboroztatás csak egy azon tevékenységek közül amiket ez a szervezet magára vállal. Igen sokat jelentenek nekem ezek a táborok, mert szinte ez az egy olyan hely, ahol együtt lehetnek a rég nem látott barátok, ismerősök. Én igen szerencsés helyzetben vagyok, mert családban élek, de sajnos nem ez a jellemző a mozgássérült társadalomra. Sok olyan mozgássérültet ismerek, aki számára ezek a nyaralások jelentik az egyetlen kikapcsolódási, kapcsolatteremtési lehetőséget.