Jegyzetek

A pszichoszexualitás vörös posztó mindazok szemében, akik már létrejöttétõl kezdve izzó ellenszenvvel viseltettek a freudi pszichoanalízissel szemben, olyannyira, hogy elvakult igyekezetükben soha nem tisztázták maguk elõtt: mit is jelent e kifejezés valójában. Tudván, hogy Freud a pszichoszexualitást mint terminust már kezdettõl fogva használta, úgy hirtelenjében nem értjük ezt az ellenséges beállítódást. Ugyanakkor mintha a követõk körében is csak a szó második felét érzékelték volna – mégpedig egyszerûen azért, mert csak ez utóbbi alkotórész kapcsán kellett felvenni a kesztyût, míg a szó elsõ felével kapcsolatban senkinek nem voltak elõítéletei. Érthetõ persze, hogy e szó kapcsán félreértések adódtak és rögzültek nemcsak a szélesebb nagyközönség soraiban, de szakmai berkekben is. Így eshetett meg, hogy az 1913-as londoni neurológus-kongresszuson Pierre Janet szájából a következõ furcsa, ironikus megjegyzést hallhattuk: „A pszichoanalízisben használatos olyan kifejezések, mint a szexuális ösztönök, a genitális szerelem, a koituszvágy vagy a libidó stb. egészen egyszerûen a metafizikusok élan vitalját jelölik”. Efféle kérdéseket már több, Freud komoly megértésére törekvõ kutató is felvetett, hogy vajon miért kell annyira ragaszkodni egy olyan kifejezéshez, amelyik ennyire felkorbácsolja a kedélyeket. Persze mint puszta hívószó, a pszichoszexualitás is természetesen a szalonképesebbek közül való, amelyeknek, úgymond, volt „filozófiai gyerekszobájuk” – még ha Freud lenne is az utolsó, aki kész volna vitát nyitni szavak és gyerekszobák vonatkozásában. Esetünkben a dolog megnevezésén kívül e fogalommal a formálison kívül még gyakorlati célt is szem elõtt tartunk, s ezen felül egy további funkciónak is eleget kell tennie: ugyanis fontos, hogy már magában a szóban kimondassék, miféle összefüggés áll fenn a nemiséghez kapcsolódó jelenségek között, amelyeket eddig vagy nem méltattak eléggé figyelemre, vagy fordítva, túlságosan is óvatosan kezeltek. Ha azonban egy másik kifejezést választanánk az emberi test szótárából, mondjuk olyat, amelyik a „testi vágyra” rímelne, akkor a nagyon is semleges hangzás túl könnyen félrevihetne bennünket: azok felé az élettani folyamatok felé, amelyek az énfenntartásban (Icherhaltung) jutnak szerephez. Továbbá itt van még az az ellenvetés, miszerint a „szexualitás” egy jól körülhatárolt, érvényes definíciókkal rendelkezõ fogalom, aminek a felrúgása maga is félreértésre adhatna okot – még ezt az ellenvetést is, bár meg kell fontolnunk, vissza kell tudnunk utasítani, pedig a legjogosabbak közül való. Hiszen azon elõítéletek és félremagyarázások darázsfészkét akarjuk ezáltal felzavarni, amelyek a nemiség dolgaiba való mélyebb belátást akadályozzák – hadd zúgjanak a fülünkbe minél mérgesebben és alávalóbban. Ha egyszer itt alaposan rendet raktunk, akkor aztán nevezheti magát a hírhedt szexualitás, aminek csak akarja: akkor aztán tényleg elérkezik a terminológiai viták ideje, amelyekkel tudatosan vagy tudattalanul mindezidáig csupán eltakartak (méhészfátyol) valamit. Eddig ugyanis a szexualitás terminusával is az volt a helyzet, mint sok más freudi fogalommal, amelyek szintén félreismerhetetlenül magukon viselik az értük történt hadakozás nyomait, nevezetesen, hogy a kifejezés tartalmának túlfeszítésével együtt jár valami, ami tovább harcol: valami, ami rikító vérvörös színével azonnal szemet szúr, de csak azoknak, akik még mindig a régi, mindent átfestõ szépítkezésre kíváncsiak. Ezért kell, ha ezen múlik a freudi kutatási eredmények sikere, teljes mellszélességgel kiállnunk e mellett a megjelölés mellett: tisztelnünk kell önmagáért, és meg kell becsülnünk a maga teljes történeti valódiságában is.
Mint ismeretes, Freud elsõ ízben a Breuerral közösen kezelt hisztériás betegekkel kapcsolatos, utólagosan napvilágra került információk révén jutott arra a felismerésre, hogy a kórisme hátterében egy figyelmen kívül hagyott jelenség, a szexualitás rejlik. A késõbb egyedül elvégzett kezelések alapján pedig mindinkább bizonyossá vált elõtte, hogy a hisztéria általában is szexuális zavarokra vezethetõ vissza, míg a kényszeres neurózis kezelésekor a másik faktor – az éntendenciákon belüli zavar – kerül elõtérbe és válik egyre inkább irányadóvá a neurózistól a pszichózis felé vezetõ úton. Freud mai felfogása mind a kettõ vonatkozásában tartalmazza a gátlás kölcsönösségét, mivel szerinte „a neurózisok is az Én és a libidó konfliktusából keletkeznek”.1 Aki Freud munkáit ebbõl az alapállásból tekinti, ahogyan õ ennek a két dolognak az egymásravonatkoztatottságát akarja – végig empirikus anyagon tesztelve – felszínre hozni, az maga is tisztában van azzal, hogy itt egyáltalában nem arról van szó, hogy kiderítsük a „komplexusokról” (Jung) azok „szexuális” jellegét, hanem arról, ami a legmélyebben rejlik, a pszichésen legvégsõrõl és a legnehezebben megragadhatóról. Mivel a szexuális komplexusok jóval mélyebben rejlettek, mint a Breuer-Freud-féle hisztériás esetek során felfedezett és terapeutikus céllal felhasznált komplexusok, ezért egy ideig nem is figyeltek fel rájuk, azoknál pedig továbbra is homályban maradnak, akik ellenállnak önmaguknak, illetve a betegeknek, vagy éppen a tüneti szimptómák eltüntetésében elért gyógyítói sikereikbõl kiindulva ellenzik a mélyrehatóbb pszichoanalitikus beavatkozásokat. Freudot ezért illeti meg ezután is a „szexualitás nyomkeresõje” cím, és ezután is megmarad az a híre, hogy bárkit, aki a pszichoanalízis határvidékére vetõdik, képes anyaszült meztelenre vetkõztetni, csakúgy, ahogyan a vámtisztnek is jogában áll põrére vetkõztetni a gyanúba fogott és mindent tagadó csempészt. Ennek ellenére egyértelmû, hogy mitõl olyan fontos ez a csempészáru a pszichoanalízis számára: mégiscsak úgy beszélünk a „lelki” megnyilvánulásokról, mint amelyek túlmennek a számunkra fiziológiai szinten értelmezhetõ határokon, és a szexuális mégiscsak valami olyasmi, amelyet mindkét oldal – a szomatikus állapot és a lelki rész – felõl is interpretálhatunk. Bár más testi állapotaink is fokozhatják vagy éppen tompíthatják pszichés állapotunkat, azért mégis ez az egyetlen, ahol egységben adott a kettõ, ahol tapasztalataink szerint a testi vágyaink lelki élménybe csapnak át. Ez az egyetlen olyan egységesség, amelyet két nézõpontból is egyformán szemlélhetünk, s e nézõpontoknak a keresztezõdésében tényleg önmagával találkozik – mintha ránézvén bandzsítanánk –, és még akkor is egységesnek tûnik föl, ha értelmünk ki tudja mutatni a benne rejlõ kettõsséget. Ezért sehol sem juthatunk közelebb annak forrásához, amit lelkinek nevezünk, mint ebben a kettõs izgalomban, amelyben ennyire tagolatlan egészlegesség nyilvánul meg, ahogyan a szomatikus nemi aktusban mint olyanban szintén az élet alkotóelemeinek totalitása fejezõdik ki a maga primitív, ám mindent magában foglaló formájában. Ennek a keresztútnak a kivételével máshol mindenütt csak különféle irányokból közeledve ismerjük meg magunkat: mint testi világot, azaz még a saját testünk számára is csak mint külsõleg adott világot vagy éppen mint a saját belsõ világunkat, amelynek a megértése szintén önmagából indul ki.*
Amikor Freud egészen a szexualitás keresztútjáig visszament, akkor ezt elõször is olyan orvosként kellett megtennie, akinek úgy tûnt, a beteges tényállapotok ezekkel az egymást keresztezõ rétegviszonyokon belül kialakuló kölcsönös gátlásokkal azonosítandók – azaz mint csomósodások, gubancok lelhetõk föl a szexualitás folyamatában. Freud figyelme ezen a területen elsõsorban a szexualitás jelenségeinek korai pszichés stádiumaira irányult, amelyekre úgy tekintett, mint azokra a feltételekre, amelyek mellett ezekbõl a korai stádiumokból az lesz, amit a köznapi szóhasználat a szexuális megnevezésen ért: vagyis kóros eltévelyedés, az infantilis nemiség. Az „infantilis-szexuális” szó váltotta ki a leghangosabb ellenkezést: mindent csatasorba állítottak a gyermek jó híre védelmében, és még ma is több színtéren folyik a küzdelem. A helyzet azonban mégiscsak az, hogy a gyermek, ez a szegény, piciny, gonoszul megrágalmazott ártatlan poronty szolgáltatta az elsõ pszichológiai szempontból is mélyreható belátásokat a visszamaradt és ezáltal betegesen elfojtott vagy éppen aszociális formában kitörõ szexualitás mibenlétével kapcsolatban. A gyermek révén sikerült tisztázni, hogy milyen összefüggés áll fenn a korai stádiumok és a beteges állapotok között – rajta keresztül sikerült, úgymond, in flagranti kapni a gyermeki szexualitást a beteggel, az õrülttel, valamint a bûnözõvel. Ahelyett azonban, hogy sûrûn keresztet vetnénk, akár egy sátáni tréfa láttán, sokkal inkább azon kellene lennünk, hogy ezeknek a szerencsétlen páráknak jusson egy talpalatnyi föld abból, amit mindannyiunk régi gyermekvilágából visszanyertünk. Ahelyett, hogy emiatt a gyereket rossznak tekintjük, érezzünk ki legalább valami keveset abból a szentségbõl, amit a gyermek magán visel, ami az utolsó órában még a keresztre feszített lator elõtt is felnyitotta a Paradicsom kapuját. Ez ugyanis kétségtelenül a pszichoanalízis egyik legnagyszerûbb vívmánya, jelesül az, hogy sejtetni engedi, micsoda soha fel nem tárt mélységekben válik szét és egyesül az, ami aztán a mi emberi-tudatos értékelésünktõl függõen utólag vagy mint a „legmagasabb rendû”, vagy mint a „legalacsonyabb rendû”, vagy éppenséggel mint a legszörnyûbb, a legpusztítóbb energiakisülés jelenik meg. Ezen a ponton nem szabad elkalandoznunk az ellenkezõ irányba, és nem szabad a pszichés kisülések komor oldalát más színben feltüntetnünk, csak mert érintkezik az infantilissel: hogy ezt az oldalt addig értelmezzük, amíg súlytalanná nem tesszük, olyannyira, hogy lassan már úgy viszonyulunk hozzá, mint egy gyerekjátékhoz, és csak látszatra marad meg annak, ami valójában – ahogyan manapság a gyermeki szexualitást is kedves mókaként fogjuk föl. Freud azonban nem torpan meg az ártatlanság erõdjének bevehetetlen bástyája, a gyermek elõtt, de áttörvén a falakat, nem zuhan bele a mindent elhallgattató absztrakciók pusztán szimbolizáló ürességébe. Megvolt hozzá a bátorsága, a jó értelemben vett merészsége, hogy ezen a felettébb elgondolkodtató helyen még tovább ásson, hogy pszichológusként tántoríthatatlanul végigjárja ennek a vájatnak a koromfekete folyosóit, s csak ezért érhetett el olyan földalatti összekötõ járatokat, amelyek láttán a határvonalak itt fent elmosódnak – még a legjobban õrzötteké is.
Ezért a szexualitásnak a megjelenése magával a létezéssel – a születés utáni elsõ napokkal – veszi kezdetét, vagy hogy egy freudi kifejezést használjunk: „Eredetileg csak szexuális tárgyakat ismertünk” (Jahrb. IV. 443.). Amit itt Freud kimond, azt a lehetõ legreálisabbnak kell felfognunk, olyan kijelentésként, amely elveszi Janet gunyoros megjegyzésének ironikus élét, mindamellett közel jár az igazsághoz. Valójában ugyanis az egyedi teremtmény világba való beleágyazottsága, egységünk a rajtunk kívüli létezéssel, amivel pedig a filozófusoknak és nem a pszichoanalitikusoknak kell foglalkozniuk, sehol máshol nem szolgál közvetlenebb élménnyel, mint az eredeti testi összefüggésben, amin túlra bennünk magunkban nem törekszik semmi; egyedül az újszülöttnek olyan a külvilág, mintha csak belsõ világa folytatódna, hiszen továbbra is az anyai organizmushoz kötõdik, ahogyan addig is – csak most már kívülrõl, nem pedig belülrõl. Ekkor „érzelmekrõl” még nem igazán beszélhetünk, de nem pusztán azért, mert a szunnyadó képességek mellett alig marad hely néhány testi érzetnek, hanem azért, mert ezen egységes folyamaton belül, úgymond, hiányozna az érzelmek számára az a legkisebb szükséges távolság, melynek áthidalásával az érzelmek egységes megjelenése lehetõvé válna. A gyermek legkorábbi megnyilvánulási formái egy olyan szerelmi állapotnak felelnek meg, amelyet a mindentõl-körülöleltség (In-allem-umfangen-sein) biztosít: éli (lebt) az anyát, mielõtt még „szeretné” („liebt”), s ennek folytán az anya késõbb a gyermek elsõ tárgykeresésekor annak számára nem mint valami teljességgel egyszeri dolog jelenik meg, hanem sokkal inkább a „visszatalálás”2 (Freud), a viszontlátás formáját ölti. A tárggyal való ezen eredetszerû összeolvadásból adódnak aztán az érzékelt világhoz kapcsolódó elsõ örömérzetek, amelyet a saját testiség kellemes volta közvetít. Öröm, egyelõre még szorosan kapcsolódva az önfenntartás ösztönéhez, a táplálékfelvételhez, a kiválasztási hajtóerõhöz; a szopás, a saját végtagok érintésének öröme; öröm, amelyet az egyes testtájak elkülönítetten küldenek – majdnem úgy, mintha kicsiny teste darabonkénti felkínálásának részleteiben feltárulna a gyermek elõtt a tárgyi világ sokrétû voltából valami, ami libidója számára egyelõre nem hozzáférhetõ. Ezt a periódust nevezzük az autoerotizmus korszakának, amikor is a gyermek egész teste bizonyos értelemben egyetlen szexuális szerv. Freud ezt a szakaszt hangsúlyozottan megkülönbözteti a rákövetkezõtõl, ami már valamivel tudatosabb létezést jelent, és lehetõvé teszi, hogy a különleges vágyak egy központi tárgy köré csoportosuljanak, ami azonban ekkor még a gyermek saját személye. Az autoerotizmust mint szexuális korszakot más szerzõk is tárgyalják (és egy I. Bloch nevével fémjelzett folyóirat olvasói elõtt ez bizonyára nem ismeretlen). Mégis ez az utóbbi, a gyermek személye bír nagyobb jelentõséggel Freud speciális felfogása szempontjából. A „nárcizmus” elnevezés (melyet még Näckétõl és Ellistõl vett át, akiknél tautologikusan az autoerotizmust jelenti) Freudnál egyformán hangsúlyos mind az Énre kihegyezett szexuális választás, mind pedig fordítva, az éntendenciák szexualitása vonatkozásában. („A pszichés energiák különbségével kapcsolatban végezetül azt a következtetést vonjuk le, hogy ezek az energiák elõször a nárcizmus állapotában találhatók meg együtt és megközelítõ elemzésünk számára egymástól megkülönböztethetetlenül, s csak a tárgymegszállás nyomán válik lehetségessé a szexuális energiát, a libidót az énösztönök energiájától megkülönböztetni.3) Úgy mondhatnánk: a nárcizmus ily módon mint pszichés tényállás* annak analogonja, ami a mindenbe beágyazottság testi visszhangjaként, illetve az újszülöttnek az anya testéhez való hozzásimulásában nyilvánul meg.
Ez olyan félreértésekhez vezethet, miszerint ennek a freudi fogalomnak nemhogy nem felelne meg semmiféle rákövetkezõ szexuális fázis, hanem mintha éppenséggel egyfajta visszafordulás lenne megfigyelhetõ az autoerotizmus legalsó fokához (ez vezetett W. Stekel rosszízû tréfájához, amit kérdésként intézett Freudhoz: mit gondol, vajon hogyan szaporodnak a vademberek, ha Ön szerint azok megrekedtek a nárcizmus szintjén?). Ez a látszólagos ellentmondás, miszerint a nárcisztikusság elve egyúttal felette is áll az egyszerû autoerotikusnak, mégis mintha az autoerotikus mögé kellene visszalépnie, úgy oldható föl, hogy a nárcisztikusságot mint elvet nem egyszerûen a szexuális- és énfejlõdés egyik átmeneti szakaszának fogjuk föl, hanem az egyes fázisok állandó kísérõjeként: mintegy önszeretetünk élethossziglani mércéjeként. Freud szavaival: „Így alakul ki bennünk az én eredeti libidómegszállásának elképzelése, amely késõbb tárgyakra helyezõdik át, alapjában véve azonban a helyén marad, s úgy viszonyul a tárgymegszállásokhoz, mint valamely protoplazmaállatka teste az általa kiterjesztett ál-nyúlványokhoz”.4 Freud tehát terapeutikus értelemben is úgy beszél a nárcizmusról, mint arról a pontról, ameddig el kellene jutnia a gyakorlati pszichoanalízisnek, s úgy tekinti, hogy azon túl már nem kísérhetõk figyelemmel a regressziós folyamatok, de amelyrõl elrugaszkodva mégis minden regenerációs folyamat az utolsó erejével nekilendülhet. A fenti, biológiából vett képet még ki lehetne egészíteni egy úgyszintén a biológiából származó képpel: nemcsak a moneronok protoplazmacsomócskája bocsát ki és fogad be újabb és újabb darabkákat, hanem az emberi organizmus minden testsejtje is tárolja a saját protoplazma-maradékát – hosszú távú tartalék rejlik a sejtosztódás mögött. A nárcizmus, ami azután is megmarad, hogy nem egyeduralkodó többé, olyannyira nem tûnik el teljes mértékben a késõbbi fejlõdés folyamán, ahogyan a protoplazmaalap sem. De ahogyan az ál-nyúlványokat sem tekintjük úgy, mintha kifejlett kezük meg lábuk lenne, éppúgy nem szabad úgy elgondolnunk a nárcizmust, mint ami szilárd tudatformákban fejezõdik ki: kizárólag a közösségi szilárd magja fejezõdik ki ilyen módon, ami egységes bázisul szolgál mind a korai autoerotikus specializációk, mind pedig a késõbbi tárgyválasztás számára. Ezzel egyben vissza is utasíthatjuk azt a különös ellenvetést – és az a legmegdöbbentõbb, hogy C. G. Jung is ezt képviselte, pedig õ igazán érthetne a dologhoz –, miszerint Freud pszichológiája „pszichodinamikai beállítódása ellenére is”, azon vélekedése révén, hogy „az egyes szexuális részösztönök” majd csak a genitáliákban összefonódva egységesülnek, valami olyasmihez lép vissza, mint a régi skolasztikus lélekképesség fogalma. Ezzel szemben Freudnak van igaza, amikor úgy fogalmaz, hogy „a pszichoanalízis kiáll a szexuális részösztönök, az erogén zónák mellett, elismeri azokat, de kiáll a »szexuális funkció« így nyert, kiterjesztett fogalma mellett is – a szûkebb értelemben vett genitális funkciókkal szemben”.5
A libidó eredeti megnyilvánulási formáiról – ez az egész testben ott lüktetõ érzéki öröm, ami azonmód egy, az életet igenlõ örömmé szélesedik – az idõ múltával mindinkább egyes területekre szûkülve, végezetül a genitáliákra korlátozódik: mindazonáltal nem veszíti el a mindenen túlmutatni akarás tulajdonságát – azt a hajtóerõt, hogy még az énterületeket is bevonja a szexualitás körébe, amely területeket a nárcisztikus állapot még egységesnek mutatott. Ez a nárcizmus térbeli korlátozottsága folytán csupán néhány pillanat erejéig sikerülhet – az egész bódulatában, mintegy rajtaütésszerûen, és csak annyira, amilyen mértékben a mindenre kiterjedõ infantilis szexualitás visszaszorul. Ennek tükrében a szexuális folyamatok alapjában véve két egymással ellentétes irányba mutatnak: az egyik a pubertás szintjéig megy vissza, a másik onnan fölfelé vezet, és – nekem legalábbis – úgy tûnik, mintha így lehetne a legszebben megvilágítani azt, amit Freud lappangási idõnek nevez: hiszen ott, ahol a két irány találkozik, vagyis valahol középtájon, ott a megnyilvánulási formák bizonyos értelemben felfüggesztik egymás érvényességét, de legalábbis eltûnnek a szemünk elõl, és egy idõre nem manifesztálódnak. Közben fény derül arra a csaknem mulatságos tényre, hogy míg az õsszexualitás kezdetben tisztán testi irányultságú, s csak késõbb, fokozatosan fordul át egyre lelkibb gyengédségekbe – vagy akár azt is mondhatnánk: hogy egyre lelkibb gyengédségekig kapaszkodik fel –, addig a szexuális érés, az összes lelki-szellemi elõzmény után, végkifejletében a nemi aktus tiszta testiségébe torkollik. Amit aszexuálisnak szokás nevezni, az majd csak azután következik, amikor már elhalkult ez az átszellemült hang, ami a késõbbiekben aztán nagyon is hangsúlyos lesz, míg végezetül túl nem harsogja a pubertás nemiség hangorkánja. Az egész programot egyedül és kizárólag a „szexualitás” címszó alatt találjuk meg, és egyedül az erkölcsiség fütyüli ki, mivel egyre élesebb disszonancia kezd létrejönni mindabból, amirõl a már kifejlõdött tudat egyénileg beszél. Itt gyûlik össze a „szexuálissal” kapcsolatos minden ódium, és összeszövetkeznek ellene, megakadályozandó mind a kulturális Énnel, mind pedig az individuális Énnel szembenálló elv feltárását és érvényre juttatását. Ennek a szembenállásnak a benyomását valóban nem tudjuk elnyomni magunkban, tartsa bár az ember legbensõbb valója a nemiségét rövid pórázon vagy éppen engedje szabadjára, tegye meg hajbókoló szolgának vagy fogja föl titokban irányító démonnak; a viszonyuk továbbra is alapvetõen ellentmondásos marad, hiszen az egyed, aki énszerû fejlõdésre ítéltetett, ehhez a hajtóerõt a mindenbe-beleágyazottságtól vonja el, amelynek révén saját magához végtére is mint nemiséghez jut el (amiért is E. Bleuer megjegyzése – a Jahrbuch elsõ kötetében – teljességgel helytálló, miszerint ez a harc nem a kulturális gátlások [nevelés] mentén bontakozik ki, hanem benne rejlik már magában a dologban is). A „szexualitás” és az „Én” Freud számára egyszerûen csak közkeletû megnevezések, amelyek egy mostanra már elismerten mélyreható pszichikai ellentétpárt jelölnek.
Freud a legkorábbi szakadást, ami ebbõl a tényállásból adódik, az incesztusszituáció, valamint a gyermek ödipusz-komplexusa kapcsán tárgyalta – ez utóbbi egyébként a pszichoanalízis legszárnyalóbb és leginkább dédelgetett kifejezése. A szüleink, akik minket a világra segítenek, természetszerûleg szexuális kötõdésünk létrejöttének csomópontját alkotják, ahogyan az énmegkülönböztetését is, ahol egyébiránt a mindenkori zavaró részt, vagyis a szülõi „versenytársat” ugyanolyan hevesen eltagadják, mint amilyen erõsnek a másikkal való azonosulást vallják. És még ha ez valószínûleg csak a neurotikusokra volna is jellemzõ, akiknek a szemében az „infantilis incesztus” túlságosan vérszomjas kegyetlenségnek tûnik fel, és még ha igaz is, hogy az agresszív halálvágy nem annyira a gyilkolás örömébõl, mint inkább abból ered, hogy gyermekkorban még összekeveredik a meghalás és a távollevés, azért vigyázni kell, hogy ne fosszuk meg ezt a belsõ szituációt a pozitivitásától. Emlékezzünk csak, hogy mi jellemzõ az infantilitásra: az ártalmatlan önkényességbe fordulás, valamint a megregulázatlan érzelmi kitörések hevessége. Ez a kezdete ugyanis annak a folyamatnak, hogy az, ami elemi módon nem behatárolt, hirtelen személlyé sûrûsödik össze, s hogy a tudattalan éntudatba megy át – mindez sorsalakító, robbanásszerû hatások sorozatát indítja el. Nem véletlen, hogy Freud – minden tréfát félretéve – az ötödik életév elõtti idõszakról mint a szenvedélyek uralmáról beszél, amellyel szembeállítva a késõbbiek idillinek mondhatók; továbbá azt is kijelenti, hogy azzal az erõvel kapcsolatban, amit a késõbbiekben kriminálisnak nevezünk és ami ellen törvényekkel és tiltásokkal védekezünk, tehát még ezzel kapcsolatban sem lehetnek soha többé olyan erõteljes élményeink, mint amikor a mindent-szabad kötetlensége az emberi kapcsolatok megtapasztalásába csapott át. Ugyanis nem feledkezhetünk meg arról, hogy a gyermek a maga gondolkodását, fantáziáját az õt körülvevõ realitástól még elválasztja; éppúgy, ahogyan a testi adottságai mindent megelõznek, hiszen mindennek ilyenformán kellett megnyilvánulnia, s ez volt az, amibe mindent bele lehetett gyömöszölni, mindent, ami a belsõ élet kezdeteként már meg-megmoccant és kifele törekedett, ennek megfelelõen pl. az „incesztusérzéseket” is a maguk gyerekességében mind fizikainak kell tekintenünk. Bár a neurotikus esetében, akit félelmei nyomasztanak a gyermekkori önkép egy piciny kis Oidipusz, tele gyilkos vágyakkal és vérfertõzõ gondolatokkal, azért ez a túlzó és majd csak a késõbbiekben elsajátított ítéletalkotási mód mégiscsak hamis. Azonban az a valami, ami a neurotikus félelmét a gyermekkorba vetíti vissza, az nem ebbõl az ítéletalkotásból táplálkozik, hanem pontosan azokból a fel nem dolgozott alapérzésekbõl, amelyek folytán a neurotikus ismételten visszacsúszik az infantilis mindent-akarás tudattalan anyagiságába, a mindent kizárólagosan birtokolni akarás gyermeki vágyának szintjére.
Ezért én a magam részérõl nagyon is elgondolkodtatónak tartom, hogy amikor meg akarjuk érteni ezeket a folyamatokat, akkor „szimbolizáljuk” õket, amiként ezt tesszük olyankor is, ha gyengíteni akarunk rajtuk. Freud néhány korábbi követõje is így jár el: részben azzal, hogy – mint pl. a Svájci Iskola6 – az infantilis incesztusvágyat puszta hasonlatnak tekinti, mégpedig a gondolkodás archaikus visszamaradottságára, melyen a lét anyaméhébe való visszatérésvágyat, illetve az abból való újjászületést értik. Részben pedig azzal, hogy – mint pl. Alfred Adler – az infantilis incesztusvágyban rejlõ szexuális faktort kiiktatja a hatalomvágyó énakarat javára. Még csak nem is annyira azt tartom fontosnak, hogy valamit többé-kevésbé „szimbolizálunk”, hanem azt, hogy vajon nem fordítjuk-e ki ezzel teljes egészében fikció és valóság viszonyát, melynek folytán az egyedül valóságos éppenséggel fiktívnek tûnik majd, miközben a puszta hasonlatszerût realitásnak tekintjük. Ugyanis az incesztusszituáció eredetileg éppenséggel a legesleginkább meghatározott személyes benyomások élményén alapul, melyeket a pszichoanalízis segítségével ismét feltárhatunk, és ami örökké azon van, hogy összegyûjtse mindezeket az affektív izgalmi lehetõségeket, mégpedig azért, hogy ez a kiindulópont élénk maradjon és tovább pulzáljon. Amennyiben az így megélt nem esik bele valamely kifejlõdöttebb lét tudat felügyelte létezésébe, vagy ha azt elégtelen volta miatt rövid idõn belül elfojtjuk, azért marad még valamekkora játéktér arra, hogy utólagosan hozzunk létre viszonyokat, amelyekhez azonban az élmény komplexusszerûen kapcsolódik. (Kissé hasonlítanak ezek a viszonyok azokhoz a „gondolati emléknyomokhoz”, amelyekkel deja-vu élményekkor találkozunk. Freud szerint a deja-vu valami már látott ismételt felismerését jelenti, és úgy jön létre, hogy a tudat olyan szempontokra lel, amelyek alapján a valódi identitás valamely elfojtott darabját képes fedésbe hozni valamely jelenbeli elemmel.)7 Ezek a rákövetkezõ személyek vagy események, amelyeket annyira egyénre szabottan, aktuálisan és részletesen értékelünk, óriási jelentõségüket mégsem magukból, hanem a fent említett eredetibõl merítik, abból, amelynek révén alapjában véve puszta fedõalakokká válnak. Ez pontosan az, amit Freud „áttételnek” nevez. Életünk során mindvégig olyan benyomásokra referálunk, amelyekben valami valószerûtlen akar visszatérni hozzánk – valami, ami csak töredékeiben, félig eltakartan, hasonlatok formájában lesz ismételten a tapasztalás tárgya, és ez azért van, mert a benyomások érzelmi alapja a még nem tudatos, tagolatlan egészig vezethetõ vissza, amelybõl felébredve az élettõl körülölelve érezzük magunkat. Amilyen mértékben az egykor-volt „valóságosan” tört ránk, olyan mértékben vált mindinkább „szimbólumszerûvé” a késõbbi alakjaiban – annyival inkább tettük aztán ezeket az új képzõdményeket a jelentésekkel, a hangsúlyokkal és a vonatkoztatásokkal együtt totálissá. Ezzel szemben az a valami, ami nem indított be bennünk effajta áttételi mozgást, vagy e mozgás nagyon csekély volt, ha tehát a meg nem történtté tehetõ múlt nem állt hozzánk megragadhatatlanul közel és egyszersmind tõlünk távol is, az nem is igazán szívott be bennünket, bármennyire is megragadhatónak és jelenvalónak látszott. Az õsélmény – a belsõnek és a külsõnek a személyes életben megvalósuló elsõ egyesítése – gondoskodik arról, hogy ettõl kezdve otthonosan érezzük magunkat még a legidegenebb idegenségben is, és még a legismertebb dolgok is tele lesznek vágyakkal – valahogy úgy, mintha lenne a gyermek elõtt egy még fel nem lebbentett fátyol, ami eltakarja elõle a világ utolsó rejtett szegletét. Innen ered a „jövõbelátó” pillantása és a szerelem „vaksága”. Hasonlít a jövõbelátóhoz: túllát azokon a személyeken, akiknek az egyedisége, „véletlenszerûsége” bennünk a legtipikusabb élmények létrejöttéért felelõs, de akikkel kapcsolatosan a tárgyi ítéleteinkben annál inkább vakok vagyunk.
Nemiségünk érési affektusában az élet teljes körû egyesítését követeljük – miután a mag és a petesejt, az organikus õsalkotórészek egymáshoz kapcsolódnak –, legkifejlettebb tárgyválasztásunk azután még egyszer teljes egészében a legfizikálisabbnak mondható libidó-megnyilvánulásban összegzõdik, ahogyan az elsõ egység a külsõvel a gyermek számára fizikai-totális folyamat volt. Továbbá itt van minden késõbbi szellemi-lelki élményfeldolgozó módszeren túl – mint ami még mindig elõfeltételez egyfajta distanciát – a test, ami mindent átfogóan akar hatni, magába fogadja és kifejezi azt, ami bennünk mindenféle realitáson túl akar emelkedni. Ezzel ráadásul a test maga lesz az, mégpedig a személyek közötti testi kapcsolat tényszerû voltából kifolyólag, ami õt bizonyos mértékben a szimbólumok szimbólumává teszi ezen a területen. Ezért az egész embert megrészegítõ tulajdonképpeni szerelmi kábulatnak is szüksége van arra a lelkiségre, amely által megtámogatja az animális oldalt. Valószínûleg ez lehet az oka, hogy partnerünk testi vonzalma ennyire döntõnek bizonyul: ezért van, hogy olyan visszautasíthatatlan – ugyanakkor megalázónak tûnik –, akkor is, amikor a kábulat már alábbhagy, hiszen partnerünket továbbra is nagyra becsüljük valami értékesebb formában, mint amilyennek a testi értékei neki magának is tûnnek – ezért van, hogy továbbra is megmarad a szeretettség középpontjában. Fizikálisan már nem szeretni végül is azt jelenti, hogy a szeretett dolgot már nem annak az õsbenyomásnak a leképezõdéseként fogjuk föl, amelyet csakis fizikálisan éltünk meg, mégpedig mint önmagunk és a világ totális benyomását. Ez pedig azt jelenti, hogy visszahelyezzük az embert a maga nyomorúságos egyedüllevõségébe, amiben õ maga – bármennyit is számítson – csak annyit ér, ahányan õ maga van, és nem annyit, amennyi létezõt még hozzá lehet számítani. Vagyis annyit ér, mint a szemében megcsillanó fény, mint hajának csillogása, vagy mint kezének varázslatos puhasága. Bármennyire erõs is a vonzódás, nem egyszerûen valahol húzódik a vonzalom határa, mégis ezek a határok azok, amelyek teljes egészében meghatározzák a vonzalmat, és ez az a körülmény, melynek folytán a vonzalomnak – a testi vonatkozás eltûnésével csak erõteljesebben elõlépõ – szellemisége továbbra is földi marad, azaz visszatartja a bõség utolsó darabkáját, azt, ami érinthetetlen, az összemérhetetlent, ami a maga részérõl képes szárnyakat adni az ún. érzéki szerelemnek, annak minden földhözragadtsága ellenére is, s így az „ég gyermekévé” teszi azt.
Ez a kétirányúság felfogható úgy is, mint a mindinkább visszaszoruló õsszexualitás és az egyre inkább elõtérbe kerülõ genitális szexualitás széttartó irányai,* és éppen ezért jól jellemzi a physisrõl kialakult kettõs felfogásunkat: a physis egyfelõl olyan testi képként foglalja össze saját magunk számára önmagunkat, amelyben a külsõ és a belsõ világ folyamatosan egységbe olvad, másfelõl pedig mint olyat, amelyben a tudatos énegzisztenciánktól megkülönböztetve annak testi ellentettjeként jelenik meg. Ez utóbbi áll az elõtérben, amikor Freud az átmenetet a tisztán nárcisztikus stádiumból a tárgyát megtalált libidóra úgy írja le, mint a test fokozatosan növekvõ erogenitását – mígcsak ki nem sül a feszültség-„felesleg”, mégpedig a külvilág valamely tárgyára irányultan. (Ez a kényszer – túllépni a nárcizmus határain – akkor következik be, amikor az Én libidóval való megszállása túlmegy egy bizonyos mértéken.) Ezért is lesz sokkal világosabb minden, ha Freud nyomán a libidófolyamatok értelmezését beleágyazzuk részben a szervi megbetegedéseknek, részben pedig a hipochondriának mint a saját test szeretetének egyik fajtájának értelmezései közé (negatív elõjellel, a kedvetlenségbe és az attól való szenvedésbe). Mindhárom esetben arról a minden érdeket abszorbeáló, kizárólag a kisülésre, a megnyugvásra és a megszabadulásra irányuló túlérzékenységrõl van szó, amely valamely szervhez kötõdik – és amelyet a legszembetûnõbben a nemi szervek példáznak, valamint maga a szerelembeesés aktusa. A libidóérettséget tekintve a szexualitás, úgymond, pusztán az Én egyik tulajdonságává válik, besorolva annak különféle területeire, ezért a szexuális öröm túlzott örömmé, s így teherré, túl nagy teherré válik, mivel lényegének megfelelõen nem marad meg az énrendben (Ichordnung), hanem átlépve a területek határait énellenséggé válik: a saját test ráadásul, amit a szexuális vágy felhasznál, ily módon mint az Én ostromlója lép föl. A saját test még inkább az Én ellen fordul a hipochondriás viselkedésben, ami nem más, mint a Büntetõ kétélû szeretete, akit – ebben az állapotban – egyfelõl a pokolba kívánunk, másfelõl azonban abnormális módon azon munkálkodunk, hogy a Büntetõ kellemes közérzete megmaradjon; de még inkább a szervi betegségben, ahol is a legelkeseredettebben és legeltökéltebben megkülönböztetve kívánjuk magunkat látni a saját szenvedõ testünktõl, azt a külvilág egy darabjának, számunkra is idegennek és ellenségesnek tüntetve fel.
Teljesen más a helyzet azonban, ha a szexualitást az eredeti libidó felõl nézzük, vagyis ha még nem az Én egyik tulajdonságaként fogjuk föl, a testet pedig nem mint valami belsõvel szembeállított külsõdleges dolgot tekintjük. Az említett három esetben ugyanis az elsõdlegesen nárcisztikus viselkedésünket valahogy megzavarva érezzük. Nem tehetjük meg, hogy visszalépünk a magunk és a világ közti teljes összekapcsoltságba – ehelyett megragadunk azokban a szembeállításokban, amelyek a különbözõ fejlõdési fokozatok során mindinkább feldarabolnak bennünket, míg végül azt is elérik, amit a legsajátabbnak tekintünk: a testünket. Innen nézve válnak igazán érthetõvé Freud szavai arról, hogy a nárcizmusban a tárgyválasztás folytán egyre szegényebbek leszünk: „Aki szeret, az úgyszólván elvesztette nárcizmusának egy részét, s azt csak a szeretve levés által nyerheti vissza.” „Ebben az esetben arra a két alaptényre támaszkodunk, hogy a parafréniában az énérzés fokozódik, az áttételi neurózisban viszont csökken, s hogy a szerelmi életben a szeretve nem levés az énérzést csökkenti, a szeretve levés fokozza.”8 Ilyenkor azonban, mint ahogy akkor is, ha még megmarad valami az elõrehaladott fejlettségû tárgyválasztó libidóban a nárcizmusból, akkor az újra és újra közvetlen kapcsolatot létesít a saját egzisztencia és a partneré között, s a kettõt minden további nélkül azonosítja, ahogyan ugyanilyen kapcsolatot hoz létre a lelki megnyilvánulási formák és a testiek között, amelyeket az elõbbiek természetes kifejezõeszközének tart. Az, hogy „csak az a lélek igazán boldog, amelyik alázatos”9, nemcsak azt jelenti: azért boldog, mivel és amiért viszontszeretik, hanem azt is, hogy ennek a boldogság- és életérzésnek az erõsödése mondatik ki, mégpedig azzal, hogy „introjíciálja” (Ferenczi) a külsõt a belsõbe, amelyik ezért vagy kifosztottnak, vagy megnyomorítottnak érzi magát. Csak az a fajta szeretõ nem ilyen, akit egyáltalán nem mozgat meg az eredeti szexualitás, és – ennek folyományaként – a leginkább ilyen a neurotikus a maga belsõ kettõsségével, mert a szexuális élményben mind a kettõ énirányult marad, és nem jutnak el az „Én” és a „Te”, ahogyan a „szellem” és a „test” egymásbaolvadásáig sem. Azt pedig, hogy ez a hiány, és nem a „rendkívül nagy libidókiválasztás” önmagában, amit itt irányadónak kell tekintenünk, Freud megjegyzése csak megerõsíti: „A tehetetlenség, a szeretetre testi vagy lelki zavarok miatt való képtelenség észlelése rendkívüli módon csökkenti az énérzést.”10 Valamint: „Elfojtott libidónál a szeretetmegszállást az én rossz csökkentésének érzik, a szerelmi kielégülés lehetetlen, az én újbóli gazdagítása csak a libidónak a tárgyaktól való visszavonása útján képzelhetõ el. A tárgylibidó visszatérése az énhez, nárcizmussá történõ átalakulása mintegy ismét boldog szerelmet jelent, másfelõl viszont a valóban boldog szerelem is annak az õsállapotnak felel meg, amelyben a tárgy- és énlibidó még nem különböztethetõ meg egymástól.”11 Valóban, a szerelem boldogsága, ami mindig ki akar elégülni, vagyis ami meg akar szabadulni a libidótól, nemcsak önnön többletét ismeri, hanem a be nem tellést is, ez pedig a libidó iránti vágyat jelenti, azt, hogy nem éri be semmivel, ami nem képes az azonosulás abszolút voltát létrehozni azzal, ami eredetileg az „Egy és a Minden”-t jelentette, az „Én és a Te”-t, a lelkit és a testit.
Talán olybá tûnhet, hogy túlságosan is sokáig idõztünk ennél a nárcisztikus kiindulópontnál (valahogy úgy, mint amikor álmunkban futunk, mégsem haladunk elõre egy tapodtat sem). Ennek oka abban keresendõ, hogy nemcsak hogy minden benne veszi kezdetét, de még a látszólag legtávolabbi célok érdekében is minduntalan meg kell benne merítkezni. Eme társadalmi gyermekszoba, amelyet a szexuális- és az énösztönök formájában különböztetünk meg („A nemi tevékenység eleinte a létfenntartás szolgálatában álló mûködések egyikére támaszkodik s csak késõbb függetleníti magát tõle”12), hosszú idõn át fontos marad – igen: „lehetséges, hogy semmi lényeges dolog nem mehet végbe a szervezetben anélkül, hogy abból ne hasadna le egy részlet, mely a nemi ösztönt ingerli”.13 Az érett szakaszban aztán már csak az ellenkezõ irányú folyamat mûködõképes: a „centralizált”, genitálisan rögzült szexualitás átterjed az énéletre: „Az ember szerelmi életének számtalan sajátsága s maga a szerelemnek kényszerjellege mind csak akkor érthetõk meg, ha a gyermekkorra vonatkoztatjuk vissza és ezen kor utóhatásaiként fogjuk fel.”14 Még maguk az infantilizmusok is, amelyek pedig a genitálisan rögzült szexuális célokkal ellentétben perverziók formájában rögzülnek, reaktivizálódnak azáltal, hogy a tárgyat „szõröstül-bõröstül” bekebelezi a szerelem: „Éppen ez a nemi túlbecsülés az, ami oly nehezen nyugszik bele abba, hogy a nemi cél a tulajdonképpeni nemi szervek egyesülésére szorítkozzék, s ennek segítségével emelkednek egyéb testrészeken véghezvitt ténykedések a nemiség céljává.”15 Végül a harmadik esetben, ahol a nemiség sem nem infantilisan fixálódott, de nem is a genitáliacélba torkollik, hanem céljait az aszexuálisban jelöli ki, vagyis a szexuális szublimációk esetében, az Én és a libidó eredeti egysége marad csak igazán irányadó. Hiszen ami másképpen zajlik le a szublimációs folyamatokban, az nem más, mint a libidinózus ösztönerõk megújult vonatkozása, amely a tudatos énterületet célozza meg – a szellemileg kifejlett ember bújtatott ismét-gyereksége ez. A kölcsönös megtermékenyülés ezen állapotában az ember szellemi impulzusai olyan fokot érnek el, hogy az már átveti a legszûkebb énállításán (Ichbehauptung), ami a maga részérõl a szexualitását átszellemítésként érzékeli, olyasminek, amely így újfajta értelemben válik a megtermékenyítés eszközévé. Minden olyan dolog, amit termékenynek tartunk, innen meríti a maga meghatározhatatlan érvényességigényét, mintha csak valami olyat állítanának elõ, amely mélyebben és messzebbre nyúlik, mint a normál-szexuális és a normál-énszerû egymásmellettisége – ez egy megkülönböztethetetlen áldozatkészség, ami ugyanúgy túlmegy mindkettõ saját énigényein, ahogyan a puszta szexuális szükségen is. A szublimációkban az elmúlt gyõzedelmeskedik és eggyé válik szellemi jövõnkkel: Freud ezt röviden és világosan „az ideálalkotás nárcisztikus csírájának” nevezi: „Az énfejlõdés távolodás az elsõdleges nárcizmustól, egyszersmind erõteljes törekvést hoz létre arra, hogy azt ismét visszanyerje. Ez az eltávolodás úgy megy végbe, hogy a libidó egy (kívülrõl rákényszerített) ideálra tolódik át, s a kielégülés ezen ideál megvalósítása által megy végbe.”*16
A „genitálisan rögzült szexuális céloktól való elfordulás” olyannyira jellemzõ egyaránt a szublimációra és a perverziókra, hogy Freud talán ezért mondhatta azt a szakorvos hûvös nyugalmával: „El kell ismernünk, hogy talán éppen a legvisszataszítóbb perverziók azok, melyeknél a lélek a legnagyobb mértékben mûködik közre a nemi ösztön átváltoztatásában. Oly lelki munka kifejtésérõl van itt szó. amelytõl, ha eredménye mégoly irtózatos is, nem lehet elvitatni, hogy az az ösztön egyik eszményítési módjaként értékelendõ.”17 A perverziónak azonban, mivel megmarad az énfenntartás területén, melynek szerveivel szexuálisan visszaél, pontosan az énfejlõdés szellemi irányultságának vetülete hiányzik, és ezzel az átalakulás és az idealizáció pozitív volta is: a genitáliacéltól eltekintve megmarad a tisztán negatívban, a puszta „áthágásoknál” és „belefeledkezéseknél” (Freud) az infantilizmus területén. Ez érvényes a legnagyobb perverzióktól kezdve – vagyis azoktól, amelyek egyáltalán nem tudják elleplezni a rossz hírüket, és amelyeket csak a legkisebb gyerekkorban tolerálunk –, egészen addig a fajtáig, amelyik fel nem ismerve ravaszul megbújik annak a köpönyege mögött, amit Freud az „alulról fölfelé áttevõdésként” derített föl, és amely perverzió minden életkorban képes úgy feltûnni, mintha „szublimált” lenne. Az eredeti, a genitáliacéltól legtávolabbi szexualitásnak van még egy további, egy második tulajdonsága is, amely – nekem legalábbis úgy tûnik föl – a perverziókon és szublimációkon keresztül továbbra is megmarad: vagyis hogy a perverziók és a szublimációk infantilis szexualitásként, valami még nem differenciáltként, mind aktív-passzív irányultságúak. A szublimált libidótermékekkel kapcsolatosan nem akarom idecitálni a biológiai oldal azon föltevését, mely szerint a tehetséges alkotó ember rendelkezik mindkét nem elõnyeivel; minden esetben duplán is jelen vannak a mûvekben, mint teremtõ és mint teremtmény, feloldódva az alkotásban, ugyanakkor irányítva is azt, tudattalan erõktõl hajtva és tudatosan elhatározva. A perverzitások szerintem mind, társuljanak bármelyik erogén zónához is, aktívak és passzívak: legyen szó akár Freud „orális, kannibalisztikus” tevékenységeirõl – amelyek esetén már a csecsszopásban is jelen van az ajkak összezárásával történõ bekapás, valamint a befogadás momentuma –, akár az anális erotikáról, ahol a produkció kioldódása mellett „passzív nemi célú szerv gyanánt elsõsorban a bélnyálkahártya érvényesül”.18 Az erogén zónáktól viszonylagosan függetlenül fellépõ kukkoló és magamutogató ösztönökrõl (voyeurség, exhibicionizmus), de méginkább a szörnyûségek perverziójáról (szadomazochizmus) Freud felteszi, hogy aktív-passzív jellegûek, és ezzel egyben azt is feltételezi, hogy megjelenésükben ellentétpárt alkotnak. Úgy vélekedik, világos, hogy „a szadisztikus-mazochisztikus ellentétpár létezését nem lehet egyszerûen a nemiség agressziós alkatrészébõl leszármaztatni. Ellenben csábító gondolat volna az ilyen egyidejûleg fennálló ellentéteket a kétnemûséggel hozni viszonylatba, melyben szintén két ellentét, a hím és a nõi kvalitások ellentéte keveredik. Ezen ellentétes nemi sajátságok jelentõségét a pszichoanalízis a cselekvõ és szenvedõ kvalitás ellentétére redukálja.”19 Freud a továbbiakban ennek a perverziónak a passzív alkotóelemérõl még azt is mondja: „jogosan kétségbevonható, hogy elsõdleges elõfordulásáról egyáltalán szó lehetne és nem keletkezik-e az minden esetben a szadizmusból, átalakulás útján”.20 Azonban úgy is felfoghatnánk az eredeti, szubjektum–objektum-viszonyt még szétválasztatlanul magában foglaló szexualitást, mint ami alapul szolgál – pontosan õ szolgál majd bázisul – annak, amitõl a szexuálisnak (mint egy, az énre rátelepülõ tulajdonságnak) egyre jobban tudatosuló hatalmi ösztöne mindinkább aktívabb és agresszívabb lesz, míg végül az alapul szolgáló infantilis a passzív-nõi, pusztán reaktív ellentétpár színében tûnik föl. Ez volt az, ami végzetesnek bizonyult A. Adler számára, aki túlhangsúlyozta a férfi-agresszív oldalt, és negatív színben tüntette föl a passzív nõi részt. Számomra nemcsak hogy úgy tûnik, mintha mindkettõben egyaránt pozitív gyönyör fejezõdne ki, hanem úgy gondolom, hogy ezzel összefügg a genitális irányultságú libidó egyik problémája is: arról a kérdésrõl van szó, hogy melyek e libidó „ingeréhségének” az okai, valamint hogy miért az inger fokozását és nem pedig a tompítását jelenti, ha az emberek idõszakosan lemondanak róluk. Ezek a vallomások, bármennyi „elõkéjt” (Freud) jelentsenek is, mindazonáltal fokozzák az ingeréhséget és közben ez a fokozás még kínokkal is együtt jár, ahelyett, hogy elcsitulnának. Vajon nem arról van-e szó, hogy mintha kétféle személyre osztódnánk az érzésfajtáknak megfelelõen, amelyek közül az egyik élvez, a másik pedig elviseli ezt, és éppen e tûrésben leli élvezetét? Vajon mindeközben a gyengédségben eltöltött idõ és az összes kontrektációs-ösztön (Moll)21 nem kínzó-e a detumeszcen-ösztön szempontjából,22 amelyik ennek ellenére kívánkozva veti alá magát neki, mint olyannak, akinek jólesik, hogy megkínozzák?* Valójában már a megfogalmazás is, hogy „az önmaga személyéhez fordulás” (Freud), amelyik a szadomazochizmus mélyén is megbúvik, szóval ez a megfogalmazás is olyan, ami miatt Freud alig akarta ezt a perverziók körébe sorolni, mivel az „a cselekvõképesség és a szenvedõlegesség közti ellentét (…) a nemi élet általános jellemvonásaihoz tartozik”.23 Igaz, csak a szadomazochizmus olyan, mintha a libidó zónapörköltjébõl kivonnánk minden fûszert, és azt külön szolgálnánk föl. Ami továbbra is érdekes, az az, hogy ez a fûszerekbõl összeálló íz még másutt is képes megtartani az élvezeti értékét, több helyen, mint a normális: csillapíthatatlan örömérzetének még a máskülönben az élvezet korlátját jelentõ fájdalom sem szabhat gátat. Az „öröm” máskor valami olyan, ami csupán egy igencsak meghatározott szakaszon kísérhet el bennünket, anélkül, hogy ne csapna át hatalmaskodásba, illetve kedvetlenségbe: a szexualitás területén még abban is megnyilvánul, hogy ugyan anonim módon, de továbbra is tevékeny marad, látjuk, ahogyan az ijedtség, a szükség, a halálfélelem libidinózus izgalommá alakul át; talán az a leginkább paradox, amit lelkileg teszünk, az, hogy az antipódusunkat és õsellenségünket, az énmegsemmisítõt ezzel szexuálisan magunkhoz kötöttnek gondoljuk, mégpedig az önfokozás egyik különleges fajtájaként. Éppen ezen ismerhetjük fel újra a legeredetibb szexualitás keze nyomát – a nárcizmusét, ami képes a kettõt egyesíteni magában, s ekkor még nem akar tudomást venni olyasmikrõl, mint az énkorlátok, és a nárcizmus gyönyörébõl még egyszer az utolsó eksztázisban fellobban a genitálisan rögzült libidó, mint valami láng, amelyik önmagából táplálkozik, úgy, mintha csak a partner révén lobbanna lángra.
Az, hogy már ezek a perverziók is a partnerre irányulnak, és hogy amik mégsem ilyenek, azokhoz is alászállhat a normállibidó, mégpedig anélkül, hogy a partnerséget a legkisebb mértékben is feladná, mindez nemrégiben arra késztette Freudot, hogy az autoerotikus-nárcisztikus szexuális tevékenység, valamint a genitálisan rögzült szexuális élet szintje közé teoretikusan beiktasson egy pregenitális szintet. Ez a maga részérõl amphierotikus (Ferenczi) irányultságú szint mint lényegileg a normálhoz tartozót foglalja magában mind a homo-, mind pedig a heteroszexualitás egész területét, hiszen: „A pszichoanalitikus kutatás a legnagyobb határozottsággal elítéli azt a felfogást, amely a homoszexuálisokat mint valami különös emberfajtát akarja a többi embertõl különválasztani. Azáltal, hogy e módszer nemcsak nyilvánvalóan mutatkozó, hanem egyéb nemi ingerületeket is tanulmányoz, felderíti, hogy minden emberben megvan a képesség az azonos nemû tárgyválasztásra, s e választás tudattalanjában létre is jön. Mi több, azok a libidinózus érzelmek, melyek az embert a vele egynemû személyekhez fûzik, a rendes lelki életnek nem kevésbé fontos tényezõi, lelki betegségeknek pedig még hatalmasabb rugói, mint a másik nemet illetõ érzelmek. (…) A pszichoanalízis szerint tehát a férfinak a nõhöz való kizárólagos nemi vonzódása magyarázatra szoruló probléma és nem magától értetõdõ dolog…”24 Az inverzió maga annyiféle jelentéssel bír, mint pl. az androgén áttétel – legyen az organikusan vagy pszichésen hangsúlyos – pl. Fliess „biszexualitás” fogalma, Hirschfeld „köztes fokozata”, Ferenczi „szubjektum-homoerotizmusa”, valamint a saját nemen belüli puszta ízlésbeli választás objektív homoerotizmusa: „Végül pedig szorgalmazni kell, hogy a nemiség objektumának inverziója fogalmilag szigorúan megkülönböztetendõ a nemi jellemvonások keveredésétõl a szubjektumban.”25 Végezetül pedig még azt is meg kell jegyeznünk az invertált egyén normalitásával kapcsolatosan, hogy az elsõ esetben, vagyis a „köztes fokozatnál” a kettõs nemiség még magán hordja a heteroszexualitás nyomait, azaz egyfajta távolságtartást a saját nemmel szemben is – amennyiben ezt választják ki (mint a második esetben), ami egyébként ha nem is szükségképpen, de azért elég gyakran megtörténik –, valamint hogy a heteroszexualitás csak a gyerekkor viszonylagos azonosnemûségének ténye révén válik egyáltalán lehetségessé, és mint probléma megfogalmazhatóvá. Ugyanakkor Freud eredményeinek fényében továbbra is kérdéses, hogy milyen gyakran beszélhetünk fejlõdési zavarokról, ha valaki hosszabb ideig megragad ebben a fázisban. Õ ugyanis a következõkre jutott: „Az összes így vizsgált esetben megállapítottuk, hogy a késõbbi invertáltak gyermekségük elsõ éveiben igen intenzív, bár hamar múló idõszakán mentek keresztül a nõhöz (többnyire az anyához) való rögzítettségnek, ennek leküzdése után magukat azonosítják a nõvel és önmagukat teszik meg nemiségük tárgyává, vagyis – a nárcizmusból kiindulva – a saját személyükhöz hasonló férfiakat keresnek fel, s ezeket olyképpen szeretik, mint ahogy õket szerette az anyjuk.”26 És ha az inverzió patologikus fordulata is csupán akkor járna komoly veszéllyel, ha elfojtják, ha tudattalan marad (errõl – mint ismeretes – a kényszeres neurózis és a paranoia tanúskodik), úgy a manifeszt inverzió esetén sem lenne az eredetileg a heteroszexuálisról a homoszexuális tárgyra történõ áttérés tudatos, s ennyiben nehezen lehetne elkerülhetõ, hogy ne maradjon vissza valamiféle gátlás. Hiszen még ha végsõ soron az összes szerelmi tárgyunk is az elfelejtett áttételeknek köszönheti varázserejét, a normális rájuk vonatkoztatottság szempontjából az a mérvadó, milyen mélyre sikerült rejteni õket a felejtés barlangjába, hogy azok ne állhassanak az új illúzió útjába. Ha az invertált ember, akármilyen is legyen normális állapotban, akként tekinthetõ, mint aki megragadt a szexuális fokozatok, mondhatni, utolsó elõtti lépcsõfokán, akkor így már megmagyarázható, hogy miért nem annyira hangsúlyos a genitálisan fixált libidó* – s erre maguk az invertált személyek is több esetben rámutattak, mint valamire, amely szellemi társaságuknak csak elõnyére válik, és egymás kölcsönös támogatását is megkönnyíti. Valóban, azt szeretnénk, hogy ez igaz legyen: miközben önnön akaratukból megragadtak a pregenitális fázisban, s ezért nyitva áll elõttük annak lehetõsége, hogy libidójuk egy részét az alkotó emberhez hasonló módon szublimálják, vagyis úgy, ahogyan azt az alkotó ember a munkáiba fekteti be – õk emberekbe fektetik be, mint mûvekbe.* Ha azonban az invertált a maga libidójából szintén csak az egoista á deux-t képes kifarigcsálni, azt, ami a heteroszexuális (mint gyereknemzõ) kapcsolatok köré húzza föl a maga nyomortanyáját, akkor ezzel a családépítéssel elveszi a helyet azok elõl a kulturális helyek elõl, amelyek alkalmasak arra, hogy összefogják az emberiséget. A homoszexuális libidó a legtágabb értelemben véve nem is ér el a másik nemig, hanem minél inkább saját nemén belül parancsol megálljt magának, annál inkább belenyúlik az emberibe, az összes anyaöl szülte testvériességbe, õ az egyetlen, ami még arra is képes, hogy az ellenségszeretetet e testvériesség utolsó kifejezõdéseként (Tolsztoj híres szavait követve – „az egyetlen igaz szerelem” kifejezõdéseként) mint élményt mutassa föl. A homoszexuálisnak a kulturális célok és a társadalom szempontjából jelentõs voltát Freud mindig erõteljesen hangsúlyozta, és való igaz, világosan meg is mutatkozik benne, hogyan képes a túlélésre a legeredetibb libidójellegzetesség: még egyszer mint a nárcisztikusból küldött követ jelenik meg, amivel egyúttal a nárcisztikus maga is megint színre lép, ha most már tartalmasabban is, feltöltve addigi útjának szerzeményeivel, felnõve ahhoz, hogy megfeleljen a szellem állította követelményeknek.
A valós életben a homo- és a heteroszexualitás nem válnak el olyan élesen egymástól, mint ahogyan az a fogalmiságukból következne. A pszichoanalitikus vizsgálódások számos esetben kimutatták, hogy ezek miként játszanak át egymásba, és hogy – tudottan vagy nem tudva róla – miként jelennek meg valakinél váltakozva. Jó néhány rokonsági körön belüli házasságban, illetve némely heteroszexuális vonzódás testvéri színezetében, valamint az incesztustól a lehetõ legtávolabbra esõ kapcsolatban mégis fennmaradó incesztus-félelem mögött egy igen erõteljes inverziós hányad húzódik meg. Ahol a szeretett lényt elsõsorban anyai vagy nõvéri szeretettel, a tulajdonképpeni elbódítás majdhogynem teljes kizárásával keresik és szeretik, az Freud számára éppen annyira árulkodó, mint amikor valaki ezzel szemben az egzotikust vagy a kurvaszerût keresi, mintegy menekülésként az inverzió veszélyével szemben. A genitálisan rögzült libidó, a szexuális érettség ezen utolsó stádiuma ugyanis minden további nélkül fölveszi magába a korábbi, inkább még biszexuális fázisok legkülönfélébb értékeit és gyengédségeit, legyenek azok lelki vagy testi természetûek: itt gyûlik össze minden a végsõ felhasználásra. A genitális libidó minden õt megelõzõ vívmány végsõ örököse – még azoké is, amelyek nem akartak az örökös felõl rendelkezni, így pl. ez a helyzet, amikor az invertált libidót, mintha csak nem is létezne, fölszívja magába és olyan lyukakat tölt föl vele,* amelyeket õ maga máskülönben üresen hagyott volna. Ezen a ponton éppen emiatt szerencsés lenne, ha az inverzió-helyeslõk mellett foglalnánk állást. Manapság ugyanis mindinkább az a benyomásunk, mintha mindaz, amire a heteroszexualitás – és csak õ – törekszik, vámpírként ki akarná szívni minden másból az erõt és a szépséget. A valóban ideális házasságban, ahogyan azt mindenki magától értetõdõnek veszi – bár a többség azért csupán ideálnak tartja – az effajta pofazacskóba-gyûjtési vágynak kizárólagos birtokjogot tulajdonítanak. Sem arra nem marad ehhez fogható hely, ahol a férfi a férfival barátkozhatna, nem is szólva arról, ha hárman vannak, sem pedig a házastárs szeretete nem egyeztethetõ össze ebben a kizárólagosságban a tárgyi értelemben vett teljes odaadással, történjék az csupán munka- vagy alkotói célból. Az olyan korszakokban, mint amilyen a mienk is, ahol az embereknek a korábbi vallásos célkitûzései által jótékony határok közé terelt, túlzottan is személyes szerelmi életét más irányokba viszik el és e korábbi szerelmi élet egzaltációi össze sem mérhetõk immár az erotikus egzaltációkkal, ott úgy tûnik, arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a vallásosság szabadon lebegõ mennyisége egyfajta szerelmi és házassági ideálban csapódott le. A nõ számára ez nem ugyanabban az értelemben veszteség, mint a férfinak: nemcsak azért, mert a heteroszexuális kapcsolatban a nõ a gyõztes, hanem azért is, mert a nõ azzal, hogy anya lesz, egy jó adag inverziót tud belevinni az effajta kapcsolatba. Számomra egyébként az anya mint a nõiségben meglévõ férfiség jelenik meg: egyfajta teremtõ, uralkodó, vezetõ, felelõs, védõ (ahogyan tisztán a nemi jelleget tekintve a nõi nemi szervek megmaradnak a szerelmi aktusban passzívnak, de a gyerekkel szemben már produktívak („detumeszcálók”). A nõnek ily módon természeténél fogva sajátja, hogy benne átjátszanak egymásba a különféle irányultságú emberi tendenciák, vagyis azzal van megáldva, amit a férfi a szellem erejével tud csak kialakítani. Legalábbis ebbõl a szempontból nézve meggondolandó, hogy milyen sokat köszönhet a heteroszexuális libidó az õt a fejlõdésben megelõzõ fázis homoszexuális libidójának, és hogy háláját le is kell rónia ezért. Ugyanis csakis azért vagyunk képesek az idegen nemû partnerhez oly nagy mértékben hasonulni, mert az emberek közötti homoszexuális viszony kezdetben testhez kötött volt, és mert ez a kezdeti viszony mindinkább átlelkesítve, illetve szellemmel telítõdve volt képes a hozzánk hasonlót belsõleg oly erõsen áthatni. Ugyanakkor a nemi kapcsolatban a szexuális agresszió a testileg leghangsúlyosabbra, bizonyos szempontból pedig megint csak a legprimitívebbre megy vissza. Ami miatt azonban mindez számomra igazán fontos, az az a körülmény, hogy a megelõzõ fejlõdés eredményeként annak a képessége, hogy a libidót testileg nem a lehetõ legrövidebb úton juttatjuk el a céljához, hanem útközben feldolgozzuk, hogy „szublimáljuk” – a heteroszexuális, genitálisan rögzült libidó számára ily módon felhasználásra készen jelenik meg: anélkül, hogy az saját magából, mintegy önálló teljesítményként ahhoz bármit is hozzátenne. Ennek a ténynek a folyományaként képes valaki eljutni addig, hogy a partnerével magasröptû, sokkal komplexebb és átfogóbb közösségiséget alakítson ki, mégpedig anélkül, hogy eközben a saját fizikai, genitális jellegzetességét lerontaná vagy felélné – képes az egymásmellettiségre, arra, hogy nem rövidíti meg a másikat, sõt arra is, hogy a másikra támaszkodva még magasabbra jusson, de képes arra is, hogy a másikon élje ki az agresszivitását és az odaadását, hogy tér nyíljon a másikkal való kapcsolatban a megnyugvásra és gyengédségre irányuló törekvések elõtt. Csak ezek kölcsönzik neki a rendkívülit, ami, úgymond, az erotika királynõjévé teszi meg õt – arról van szó, ami õt, a maga területén egy szintre helyezi a magát totálisan átváltoztatni képes erotika ritka megnyilvánulásaival: a teremtõ mûvekkel, amelyekrõl szintén az derül ki, hogy önhatalmúlag felfalnak mindent, amit a szublimációs munka eredményeként elõtalálnak, hogy ezekbõl építkezve valóságossá váljanak – a felhasználhatatlan maradékot pedig leküldik a perverziók kísérteties világába.
Ahogyan a szellemi alkotófolyamatokhoz az embernek lénye legmélyebb rétegeit is meg kell mozgatnia és be kell vetnie még a legõseredetibbet, a leginfantilisabbat is, hogy egy ilyenféle valóság alkotásként a tudat szintjéig felemelkedjen, valamint ahogyan az organizmusnak az utódnemzéshez is minden erejét mobilizálnia kell, mégpedig a testiség legprimitívebb totális kifejezõdéseként, úgy a szexuális élmény csúcspontja is elõfeltételezi, hogy a fizikailag is rögzült primitivitás bekerüljön a tudattalanba. A genitális nemi aktusban – bármennyi elõzze is meg – semmi más, csak a puszta fizikainak a kifejezõdése marad vissza mindig, amelynek a teljes valósága nem hagy teret a pszichés izgalmak osztódásának. Annyira földhözragadtan, mintha csak valami semmiség válna köddé benne, mintha legalábbis csak valami csoda folytán lenne képes kiszabadulni a korábbi teljességében. Banalitás és csoda kapaszkodnak itt egymásba e probléma kapcsán, amennyiben a legprimitívebb és a legrendkívülibb között nincs lehetõség semmiféle végsõ felosztásra, hanem csak a relatív céltételezések felõl nézve nyílik erre lehetõség, azok felõl, amelyek azon alapulnak, hogy mi a folyamatokat csak egy rövid részlet erejéig vagyunk képesek tudatosan követni – ahol is a kezdet és a vég a banálisba, a már csak materiálisba, külsõségbe, elképzeltbe oldódik fel. A megélés tudattalan részében mindazonáltal majdhogynem mindennek a fordítottja érvényes: akkor tarthatjuk a folyamatot a legtökéletesebbnek, ha a tudatos pillantásnak semmi sem tûnik föl, ha semmi sem szembeütközõ. Mindkettõ – semmi máshoz nem hasonlíthatóan – felhívja figyelmünket a nemi csodára. A tudatos ítélet számára ezért – a szeretõ fél pátosza ellenére is – mindaz, ami a szerelmi aktust a testi felfokozottságában körülveszi, úgy jelenik meg, mint egymás kölcsönös túlbecslésének dadogó megnyilvánulásai, amelyek a szellemi kábultság állapotában mintegy véletlenül csúsznak ki a közösülõk száján – valahogy úgy, ahogyan a mesében a virágok és a drágakövek potyognak ki az elvarázsolt herceg (egyébként lehet, hogy hercegnõ volt) szájából.
Mindeközben ez a kitörés lényegileg magát a dúskálást ünnepli, vagyis azt a tényt, hogy a szeretõ testben és lélekben egy lett vele. Ha továbbmegyünk ezen a vonalon – a nemi aktustól az anyaságig: vagyis a tényleges megtestesülésig, a megvalósulásig, addig, ami ezekben egymás felé törekszik, akkor kezdettõl fogva ugyanazt látjuk: ami az anyai lényegben túláradóan jelen van, ami semmire sincs tekintettel, miközben ünnepel és magát felékesíti, mintha csak valami olyanról lenne szó, ami a föld minden kincsénél drágább, az egyedül a megtestesültségre vezethetõ vissza, félelmének valóságosságára, és az érvényes rá, ami mint valami ismeretlen, a legtávolabbi felõl mint öle összes lehetõségének legkiszámíthatatlanabb gyümölcse növekedett, a maga banalitásának csodájára. Néha az anyai szeretetnek teljességgel jogtalanul vetik a szemére (Weininger módjára) banális kötõdésének ezt a választásnélküliségét, amely már csak azért sem szerelem, mert az a távolságok nélküli egyesülésélmény. Itt is a saját test megtapasztalása a kiindulópont, vagyis a létbe beleplántált saját életrész. Az anyaiban keresztezõdik csak véglegesen az örökkön önerotikus a mindent átfogóval, a legszélesebb környezet, amit a libidó képes leírni az organizmushoz kapcsolódó testrésszel: ahogyan minket meggyõz, mégpedig azért, hogy minden gyengédségünket, még ha a legmesszebbmenõkig szublimálja is magát, megmarad beleágyazódva a saját szexuális énkeresés gyökérállományában, ami azonban a mi egoizmusunk is, és ami a maga banalitásában belesüllyed totalitásának létcsodájába. Csakis abból, ami – a gyermek és anya szeretetegységében – ezt a tényt olyannyira abszolút módon kifejezésre juttatja, csakis innen kiindulva volt képes átvinni a melegséget a tárgy felé, mint egyfajta világtényt, és bele tudott helyezkedni annak különféle fázisaiba és fokozataiba. Ahogyan az anyaság lényege az, hogy mindenféle élet beleszületik a maga megszülésébe, úgy virágzik ki minden másban is – mindennel, ami él, visszatérve végtelen formában és más ruhában, megújulva és átváltozva. Ami ezzé a mindent egyesítõ túláradássá teszi az emberi teremtményt, nem is hagy alább lüktetésében, míg csak át nem járt minden alakot – míg el nem jutott a mi ajtónkhoz is valamilyen addig ismeretlen formát öltve, talán a legidegenebb koldus vagy valamilyen más teremtmény, talán éppen az ellenség alakjában.

Jegyzetek

* © Lou Andreas-Salomé: Das „zweideutige” Lächeln der Erotik (Inge Weber és Brigitte Rempp szerkesztésében). Kore Verlag, Freiburg, 1990. 145-171. (Az írás elsõ ízben 1917-ben jelent meg a Zeitschrift für Sexualwissenschaft nevû folyóiratban, Psychosexualität címmel.) A szerzõ jegyzeteit csillaggal, a szerkesztõi jegyzeteket számmal jelöljük.
  1 Sigmund Freud (1912) : Über neurotische Erkrankungstypen. GW VIII 329.
* 2 Mindkét lehetséges irány képviselteti magát a freudiánus folyóiratokban, amilyen ez is: felfogásaikban kiegészítve egymást, módszertanilag ugyanakkor egymástól függetlenül, mivel egymástól abszolút elválasztandó területeken munkálkodnak. (Zentralblatt für Psychoanalyse. Medizinische Monatsschrift für Seelenkunde [röv.: Zb]. – Zeitschrift für *rztliche Psychoanalyse. Késõbb átkeresztelték Internationale Zeitschrift für *rztliche Psychoanalyse [röv.: IZ]. – Jahrbuch für psychoanalytische und psychopathologische Forschungen [röv.: Jb). – Schriften zur angewandten Seelenkunde [Ezt a sorozatot Freud szerkesztette.] – Imago. Zeitschrift für Anwendung der Psychoanalyse auf die Geisteswissenschaften.)
  Lásd S. Freud: Adalékok a szerelmi élet pszichológiájához II. (Vajda Júlia fordítása). In: Uõ: A szexuális élet pszichológiája. Cserépfalvi, Bp. 1995.
  3 S. Freud: A nárcizmus bevezetése (Berényi Gábor fordítása). In: Uõ: Ösztönök és ösztönsorsok. Metapszichológiai írások. Filum, Bp. 1997. 19.
* Ezért ezt a tényállást a lehetõ legjobban el kell tudnunk különíteni annak a két oldalnak megfelelõen, amelyek felcserélésekhez vezethetnek – legyen szó akár az autoerotizmusról túlságosan is általános értelemben véve, vagy éppen az énre irányulóról túlságosan is speciális értelemben. Így lehetséges véleményem szerint az, hogy a libidó nagyon is vonatkozhat a testi egységre anélkül, hogy abba azonmód beleértenénk az énszemély egészét (sõt egy helytelenítõ vagy egy meghasonlott viselkedésmódból is következtetni lehetne a lelki-szellemi személyre, hogy autoerotikus tettekkel bódítsa el magát). És ugyanígy a fordítottja is bekövetkezhet: valaki erotikusnak hiheti magát egész személyében, s ennek mégis olyan fokon tudatában lehet, ami öntükrözésbe mehet át, tudálékos hiúságba, annak a körülménynek az élvezetébe, hogy magamagát élvezi valaki. A két eset egyikében sem egészen a freudi definíciónak megfelelõen hatja át egymást szubjektum és objektum; a vízben a saját képét visszatükrözõdni látó Nárcisz számára e kép immár nem a világ helyett áll, a világ pedig nem Nárcisz legbensõbb valójaja helyett. (Különösen az alkotó szellemi tevékenység megítélésében válnak fontossá ezek a különbségtételek, amelyekkel e helyütt azonban nem kívánunk foglalkozni.)
Egy adott tárgyszeretet területén, mint pl. a szülõ gyermekszeretete, analóg eseteket láthatunk a már említettekkel: egyszer ott van a babusgató testi gyengédség, amivel a szülõ az új teremtményben egyúttal még a saját organizmusát is anyaian körülöleli („A gyermek személyében, akit szülnek, egyszerre kerülnek szembe a saját testük egyik részével s valamely idegen tárggyal, amelynek a nárcizmusból kiindulva immár teljes tárgyszeretetet tudnak ajándékozni” S. Freud: A nárcizmus bevezetése. Id. kiad. 30.). Máskor ezzel szemben a szülõk tökéletességkeresése nyilvánul meg a gyermekkel szemben, akiben így saját személyiségüket óhajtják egy jobb kiadásban reprodukálni – A túlértékelés vonását Freud a nevezett írásban „nárcisztikus jegy”-nek nevezi: „A megindító, alapjában véve annyira gyerekes szülõi szeretet nem egyéb, mint a szülõk újjászületett nárcizmusa” S. Freud: I. m. 31.
Egyáltalán nem érdektelen, hogy tisztázzuk, miként foglaltatik benne az eredeti önszeretetben – ellentétben a késõbbi és tudatos egoizmusunkkal, amellyel elhatárolni véljük magunkat másoktól – minden tárgyi szeretet, vagyis szükségképpen a világ in toto. Valójában az önmagunkban való elsõ csalódás és az önmagunknak való nemtetszés elsõ jelei szükségeltetnek ahhoz, hogy magunkat a tárggyal mint valami mással gyakorlatilag szembeállítsuk – mégpedig azért, hogy megtanítsuk magunknak, hogy mit jelent a nem-szeretet, a gyûlölet, az undor, röviden mindaz, amit nem szeretnénk magunkba „introjektálni” (Ferenczi), hanem amibõl projekciókat akarunk végezni: magunk számára, libidózus értelemben egy külvilágot akarván létrehozni. Amennyire hiányzik az elsõ nem tudatos szerelmi totalitásból a „külvilág”, annál inkább „külsõvé lesz téve”, annál inkább kilökõdik belõlünk, mint valamiféle idegent tételezzük elsõ tapasztalataink határmezsgyéjén, amelyek alapján már soha többé nem törekszünk arra, hogy magunkat valamiféle a világot elnyelõ egészlegességgé nagyítsuk föl, hacsak nem a szexuális és a szellemi alkotómunka hevének rendkívüli állapotjaiban.
Az a közvélekedés, miszerint maga fölött ítélkezik, aki minduntalan gyanakszik és másokat elítél, valamint az a hit, amelyik azokról a hibákról szól, amelyeket – mivel bennünk is megvannak – a leginkább gyûlölünk másokban, nos, e két vélekedés ugyanabból a forrásból ered. Abból, hogy önszeretetünkbõl kiindulva éppen az lép elénk a tárgyi világból s izgat fel bennünket leginkább, amit saját lényegünkbõl kikapcsoltunk, amitõl eredetileg nem gondoltuk elválasztva magunkat.
  4 S. Freud: I. m. 19.
  5 S. Freud: Die Disposititon zur Zwangsneurose. GW VIII 449.
  6 A C. G. Jung körül csoportosulók.
  7 Vö. S. Freud: A mindennapi élet pszichopatológiája (Gergely Erzsébet és Lukács Katalin fordítása). Cserépfalvi, Bp. 1994. 207-209.
* Ezt a kifejezést nem szabad összetéveszteni pl. C. G. Jungnak azzal a megállapításával, hogy „a libidó önmagában vett ellentétessége – a libidó elõretörekvése és visszatörekvése egyszerre” (Wandlungen und Symbole der Libido [1911/1912] – Beitr*ge zur Entwicklungsgeschichte des Denkens. I. rész. Jb. III.) Amikor Jungnál a libidó terminusába a freudi aszexuális fogalma is beleérteõdik (vagyis az éntendenciák), akkor az elõretörekvõ irány Jung szerint kitörést jelent a freudi értelemben vett libidófogalomból, és a „vissza” pedig egyszerûen azt áthidalandt jelenti – miközben Freud számára éppen ez az õsélmény jelenti minden eljövendõ dolog elõfeltételét, sõt annak gyógyforrását, amelyet a patologikus adalékanyagok csak megmérgezhetnek. Ez ugyanaz az ok, amely alapján Freudnak a Jung által kifogásolt „retrospektív” kezelésmódja ugyanúgy kapcsolódási pontot talál a gyógyuláshoz, ahelyett, hogy erre a kiásandó alapra épülne rá „aszexuálisan”.
  8 S. . Freud: A nárcizmus bevezetése. Id. kiad. 36.
  9 Uo.
  10S. Freud: I. m. 36.
  11 S. Freud: I. m. 37.
  12 S. Freud: Három értekezés a szexualitás elméletérõl (Ferenczi Sándor fordítása). In: A szexuális élet pszichológiája. Id. kiad. 79.
  13 S. Freud: I. m. 99.
  14 S. Freud: I. m. 119. jegyzet
  15 S. Freud: I. m. 52.
* A „kívülrõl rákényszerített” szavakat e helyütt zárójelbe teszem, mert ezen a ponton máskülönben esetleg félreérthetõ lehet e megfogalmazás.
  16 S. Freud: A nárcizmus bevezetése. Id. kiad. 38.
  17 S. Freud: Három értekezés a szexualitás elméletérõl. Id kiad. 61.
  18 S. Freud: I. m. 93.
  19 S. Freud: I. m. 60.
  20 S. Freud: I. m. 58-59.
  21 A bõrérintés szükséglete. „E helyütt meg kell emlékezni Moll feltevésérõl, ki a nemi ösztönt kontrektációs és detumescentiás ösztönre osztja.” S. Freud: I. m. 68. jegyzet
  22 Federn szerint (1914): A szexuális kielégülésre törekvés a végöröm [Endlust] értelmében. Federn: Beitr*ge zur Analyse des Sadismus und Masochismus. Die libidösen Quellen des Masochismus). IZ II 105 122.
* A kényszer az, ami feltétlen, és nem a fájdalom érzete mint olyan. Ez az, ami tulajdonképpen gyönyörérzetet ad, éppen ezért helyesebb – ahogyan azt Paul Federn is teszi – az algolagniát (A fájdalomérzet öröme. Vö. Federn [1913]) megkülönböztetni a szadizmustól, mintsem J. Sadgerrel feltételezni, hogy éppen a fájdalomérzet az, amit készek vagyunk okozni a partnerünknek, merthogy azt az ember maga is élvezi. Ahogyan mindannyian magunkban hordozunk egy parancsolót és egy engedelmeskedõt, vagyis az ösztönök egy korábban bevezetett rangsorát, ahogyan testünk maga is az ellenálló és az ellentétes erõk kiegyensúlyozottságára épül, úgy az a lehetõség, hogy gyönyörnek érezzük a kényszert (és elfogadjuk a vele járó fájdalmat), szexuális megnyilvánulásaink mentén végig fellelhetõ, le egészen a pszichés és organikus lényeg végsõ elrendezõdéséig.
  23 S. Freud: I.  m. 59.
 24 S. Freud: I. m. 47-48. jegyzet
 25 Uo.
 26 Uo.
* Itt is gondolhatunk mind egy pregenitális beállítódásra, mind pedig egy puszta reakcióra, ami a leginfantilisabb análerotikus emlékképeken alapul, de még a lemondásra is, ami tisztán anatómiai tények folytán következik be. Freud már korán rámutatott arra, hogy a fiúgyermek elõször az anyán elõfeltételezi a férfi nemi szerveket, majd megjegyzi: „Elvárásom szerint és J. Sadger (…) megfigyelése alapján a késõbbi homoszexuálisok gyermekkorukban mindannyian átmentek egy amphigén fázison és hasonlóan megtaláljuk a genitális zóna, speciálisan a pénisz infantilis túlértékelését.” S. Freud: Egy ötéves fiú fóbiájának analízise. A „kis Hans” (Alpár Zsuzsa fordítása). In: Uõ: A patkányember. Klinikai esettanulmányok. Cserépfalvi, Bp. 1993. 187.
* Ha összevetjük a férfit és a nõt, akkor figyelemre méltó, hogy a nõi nemet mennyire megilleti egyfajta kettõs nemûség, amennyiben ugyanis a pubertás korrral visszaesik az elsõként Freud leírta passzív fázisba, és megéli a kisfiúinak ható klitorisszexualitást. Mindig rá szoktak mutatni erre, mint a neurózis egyik lehetséges forrására. Valóban az a helyzet, hogy van itt valami, ami a tisztán fiziológiai továbbfejlõdés folytán, egyúttal pszichés értelemben is „elfojtódik”, ami – egészen úgy, ahogyan a férfiúi inverziónál is történik – ezt az eddigi, eredeti libidódarabot a genitális libidóból elfedi. Ugyanakkor – és ez a különbség a férfiúi inverzióhoz képest – ez a még eredetibb libidódarab minden további nélkül rendelkezésére áll a szublimálandó lehetõségek elõtt, mégpedig azáltal, hogy a pubertáskori szexualitás új utakon vezetõdhet le. Akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy ezáltal a testi impulzusok jóváhagyta elõretörés történik a szublimáció irányába, ahol a férfi (hogy invertált-e vagy sem, az itt mellékes) ehelyett csakis szexuális visszafogottsággal vagy megtartóztatással éri el a pregenitális fokon azt, amit akar: ami bizonyára hozzátartozik azokhoz az okokhoz, amelyek a férfi szexuális sorsába kettõséget visznek bele, illetve amelyek õt a nõ vetélytársává teszik a maga „rejtett” érdekeinek tükrében stb. Csakis a nõnek adatik meg a kettõ egymásba fonódó egysége a libidóbirtoklás teljessége révén, s így természettõl fogva elõjoga az én és a szexus összehangolása. A korán eltérített klitorisszexualitás annak a szellemiségnek felel meg, amely a férfi kezdeményezéseivel nem vethetõ össze, amelyek éppenséggel a nõi egész egyik „felét” jelentik. Ez alkalmas arra, hogy a nõiségben házasítsa össze a kettõt, mégpedig az átlelkesített, végigvitt szerelmi vallomás révén. Hiszen még ott is, ahol úgy tûnik föl, hogy egy tehetséges nõ valódi szellemi áldozatot hoz, azzal, hogy a „fiút” a nõi kísérõjeként veszi föl magába, ahelyett, hogy aszexuálisan átférfiasítaná, még ott is csak azért viszi végig a nõ felerõsített és individualizált ismétlések formájában azt, ami neki mint nemnek tipikusan a kötelessége is, amikor férfiassá vált.
* A nemek bajtársiassága a szerelemi életben.
 

Kérjük, küldje el véleményét címünkre: vulgo@elender.hu

http://www.c3.hu/scripta