Ha a Kongresszusi jegyzõkönyvet olvassuk, az a benyomásunk támad, hogy a tudománytörténet sokkal inkább egy puszta elnevezés, semmint tudományág vagy világos fogalom. Az ilyen üres rubrika aztán tetszés szerint tágítható vagy szûkíthetõ, hiszen szemben a világos fogalommal csupán semmitmondó címkérõl van szó, míg a pontosan meghatározott fogalom extenziója nem változhat anélkül, hogy a benne foglalt tartalom ne szenvedne csorbát. Ezért lehetséges a tudománytörténet címszava alá besorolni egy nemrégiben megtalált hajózási térképet éppúgy, mint egy fizikai elmélet tematikus analízisét. Nem hiábavaló tehát, ha elõször azoknak a tudománytörténetrõl alkotott elképzelését vizsgáljuk meg, akik állítólag ezt a történetet megírják. Ebben a tárgyban persze néhány kérdést már hosszú ideje rendszeresen feltesznek, és még sokáig fel is fognak tenni, itt elsõsorban a ki, a miért és a hogyan kérdéseire gondolok. Egy lényegi kérdésrõl azonban mintha mindenki megfeledkezne, nevezetesen arról, hogy minek a története is pontosan a tudománytörténet? S talán azért nem tették még fel mindezidáig, mert magától értetõdõnek tartották a választ, mely a tudományok története vagy a tudomány története kifejezésben egyértelmûen benne van. 

Nézzük most meg röviden, hogy rendszerint milyen megfogalmazásban találkozhatunk a ki, a miért és a hogyan kérdésével! 

A ki rögtön a hol kérdését veti fel. Másképpen fogalmazva, ha a tudás egy adott, már specifikusnak számító területén felmerül a tudománytörténet kutatásának és oktatásának követelménye, az azon nyomban valamely egyetemi intézményben talál visszhangra. Bernard Sticker, a hamburgi Tudománytörténeti Intézet igazgatója egy helyen kiemelte, milyen ellentét feszül a tudománytörténet rendeltetése és módszere között;[1] rendeletetése szerint ugyanis a természettudományi karokon lenne a helye, míg az alkalmazott metódusokat illetõen a bölcsészettudományi fakultáshoz tartoznék. Ha a nem–faj reláció alapján szemléljük a tudománytörténetet, akkor mindenképpen a történeti tudományok központi intézetében kellene számára helyet biztosítani, a valóságban azonban az a helyzet, hogy mind a történészek, mind a tudósok csupán mellékvágányon érkeznek a tudománytörténethez. Az általában vett történettudomány elsõsorban politikatörténet vagy társadalomtörténet jelent, ami legfeljebb a vallásos vagy filozófiai eszmék történetével egészülhet ki, az egészében vett társadalom története pedig elsõsorban a jogi intézmények, a gazdaság, a demográfia történeti változásait öleli fel, s nem kap benne helyet a tudományos metódusok és elméletek története, holott a filozófiai rendszerek szoros kapcsolatban állnak vulgarizált, vagyis ideológiává satnyult tudományos elméletekkel. De a tudósoknak sincs szükségük a tudománytörténetre, eltekintve attól a minimális filozófiától, ami nélkül képtelenek lennének a nem tudós társaikkal megosztani tudományuk alaptéziseit. Nagyon ritka, különösen Franciaországban, ahol jószerivel az egyetlen ellenpéldát Bourbaki szolgáltatja, hogy tudósok, munkájuk összegzése során, a tudománytörténet eredményeit is beleszövik mûveikbe. S ha alkalomszerûen történésszé válnak is, az nem áll összefüggésben kutatásuk belsõ igényeivel. Persze arra is akad példa, hogy az elsõrendû fontosságú kérdések kiválogatásában tudósi kompetenciájuk vezérli õket. Így járt el Pierre Duhem a mechanika történetének megírásakor, s ugyanez áll Karl Sudhoff és Harvey Cushing orvostudománytörténeti vizsgálódásaira. Ami pedig a filozófusokat illeti, õk vagy tradicionálisan és közvetetten, a filozófiatörténeten keresztül jutnak el a tudománytörténethez – hiszen a filozófia minden korban egy éppen diadalmaskodó tudománytól kölcsönözte az eszközeit ahhoz, hogy az üdvözítõ tudás útját és módját megvilágítsa –, vagy közvetlenül, az episztemológia felõl érkeznek, amennyiben az episztemológia (a tárgyával adekvát tudás éppen aktuális metódusainak eme kritikai tudata) mindig is azt gondolta, hogy az õ feladata ennek a tudásnak a dicsfényét emelni, mégpedig azáltal, hogy beszámol azokról az akadályokról, melyek a gyõzelemhez vezetõ úton tornyosultak elõtte. Ezért érdektelen például a biológus és még inkább a valószínûség-számítással foglalkozó matematikus számára annak kiderítése, hogy a XIX. században Auguste Comte és Claude Bernard milyen tilalomnak engedelmeskedett, amikor nem fogadta el a valószínûség-számítás érvényességét a biológia területén, s ugyanezen oknál fogva lesz ez lényegi kérdés annak számára, aki episztemológiai szempontból vizsgálja azt, hogy milyen szerepe lehet a valószínûség-számításnak a biológiában. A feladatunk most annak megmutatása – s erre teszünk kísérletet alább –, hogy ha a filozófia közvetlenebb viszonyban áll a tudománytörténettel, mint a történelem vagy maga a tudomány, az csak azért lehet, mert a tényeknek engedve, elfogadta a tudománnyal szembeni új státuszát.

A miért kérdésére adott válasz szimmetrikus a ki kérdésére adott válasszal. Három okból lehet tudománytörténetet mûvelni: történeti, tudományos és filozófiai okból. A történeti ok a valóság adott területén verifikált diskurzusként értett tudományhoz képest külsõdleges; tulajdonképpen ki is merül a visszatekintésben, az emlékezésben, az intellektuális rokonságok kutatóinak rivalizálásában, az elsõbbség körüli vitákban. Jó példa erre Joseph Bertrand egyik beszéde, a Niels Henrik Abel akadémiai méltatása, mely az elliptikus függvények felfedezésérõl szól (1827). A kutatás történeti okát az akadémiák létezése és mûködése, illetve a nemzeti akadémiák sokrétûsége szolgáltatja. Létezik továbbá egy egyértelmûen tudományos ok is, amit a kutatásokat végzõ tudósok és nem az akadémikusok észlelnek. Aki egy addig ismeretlen, a kortársak eredményeivel nem egybecsengõ elméleti vagy kísérleti eredményre jutott, semmilyen támaszt nem talál a tudomány birodalmában, hiszen ott meg sem értik. S mivel tudósként hinnie kell abban, hogy felfedezése objektív, utána néz annak, hogy véletlenül nem gondolta-e már más is azt, amit õ gondol: egy feltaláló akkor fedezi fel múltbeli tudóstársait, amikor a múlt felé fordulva igyekszik hitelt szerezni felfedezésének, mivel a jelenben erre nem képes. Így fedezte fel újra Hugo de Vries a mendelizmust és magát Mendelt. S végül a tisztán filozófiai ok az, hogy az episztemológiára való referencia nélkül az ismeretszerzés teóriája nem szólna semmirõl, a tudománytörténettel való kapcsolata nélkül pedig az episztemológia nem a tudományról szóló diskurzus volna, hanem a tudomány felesleges dupluma lenne csupán.

A tudománytörténet és az episztemológia kapcsolata mindkét irányból értelmezhetõ. Dijksterhuis A világkép mechanizálása címû mûvében azt mondja, hogy a tudománytörténet nem csak a tudomány emlékezete, hanem az episztemológia laboratóriuma is. Ezt a kifejezést gyakran idézik, s a gondolat sok szakember tetszését is elnyerte. Van azonban egy kevéssé ismert elõképe ennek az állításnak; Flourens a Cuvier méltatása címû munkájában utal a Magdelaine de Saint-Agy által közzétett, A természettudományok története címû könyvére, s azt mondja, hogy tudománytörténetet ûzni annyi, mint “kitapasztalni az emberi szellem viselkedését (…) létrehozva az emberi szellem kísérleti elméletét”. E szerint az elgondolás szerint a tudománytörténetnek az adott tudományhoz való viszonyát annak a viszonynak a mintájára kell megszerkeszteni, amely az adott tudomány és annak tárgya között áll fenn. A kísérletezés vonatkozása valóban egyike ezen viszonyoknak, az azonban egyáltalán nem magától értetõdõ, hogy a tudománytól éppen ezt a vonatkozást kell kölcsönvenni és a tudománytörténetbe átültetni. Ráadásul ez a történeti metodológia, újsütetû védelmezõinél abba az episztemológiai tézisbe torkollik, miszerint létezik egy örökkévaló tudományos metódus, amely bizonyos korokban a mélyben szunnyad, más korokban pedig aktívan mûködik. Gerd Buchdahl naivnak tekinti ezt az elgondolást, amivel egyet is értenénk, ha a mögötte megbúvó empirizmust vagy pozitivizmust letudhatnánk ennyivel.[2] S nem véletlenül utalunk itt az elmélet pozitivizmusára. Idõben Flourens után és Dijksterhuis elõtt Pierre Lafitte, Auguste Comte elkötelezett tanítványa a tudománytörténet szerepét mint egyfajta “mentális mikroszkópét”[3] határozta meg, melynek feladata, hogy a tudományos tudás felfedezésének és elterjedésének nehézségeit felidézve, e tudás folyamatos kifejtését a történeti tér és idõ dimenziójába emelje. A mikroszkóp megidézése ismét csak a laboratóriumba visz minket, abban a gondolatban pedig, hogy a történelem csupán a tudományos eredmények kifejtésének folyamatosságába injektált idõbeliség lenne, pozitivista elõfeltevést kell látnunk. A mikroszkóp olyan kibontakozási folyamatot nagyít ki, amely nélküle ment végbe, azonban csak általa válik láthatóvá, a tudománytörténetnek a tudományokhoz való viszonya itt szintén úgy jelenik meg, mintha azonos volna egy tudományos kutatóeszköznek a már kész tárgyakhoz való viszonyával. 

Ha meg akarjuk érteni a tudománytörténet szerepét és értelmét, a laboratórium modelljével állítsuk most szembe az iskola vagy a törvényszék modelljét, egy olyan intézményét, ahol a múltbeli tudásra, az elmúlt korok tudására vonatkozó ítéletek születnek. Ehhez azonban szükség van bíróra is. A történelem számára az episztemológia jelentheti az ítélethozatal princípiumát, amikor megtanítja az éppen aktuális tudományos nyelvre (például a kémiáéra), és lehetõvé teszi számára a múltba irányuló idõutazást egészen addig, amíg ez a nyelv el nem veszíti érthetõségét vagy lefordíthatatlanná nem válik az õt megelõzõ vulgárisabb nyelvekbármelyikére is. A XIX. századi kémikusok nyelve a Lavoisier-t megelõzõ korszakban veszíti el a jelentésességét, hiszen Lavoisier honosított meg új nómenklatúrát a kémiában. Alig vették észre eddig, hogy A kémia elemi tana Elöljáró beszédében Lavoisier két fontos döntésért vállal felelõsséget, amit a kortársai hibaként róttak fel neki; az egyik, “hogy megváltoztattuk az apáink által beszélt nyelvet”, a másik pedig, hogy a mûben “nem szerepel az elõdök nézeteinek történeti áttekintése”, mintha csak megértette volna, mintegy karteziánus módon gondolkodva, hogy egy és ugyanazon dolog megvetni egy új tudomány alapjait és megszakítani minden kapcsolatot a helyét korábban jogtalanul bitorló tudással. Az episztemológia nélkül tehát lehetetlen volna különbséget tenni a tudományok kétféle története között; az egyik az elavult ismeretek története, a másik pedig a hivatalosan elismert, ún. szankcionált tudás története lenne, mely hatékonyságának köszönhetõen az éppen aktuális ismeretnek számít. E kétfajta történet szembeállítása egyébként Gaston Bachelard nevéhez fûzõdik,[4] aki szerint a szankcionált tudás története, a legfrissebb tudományos eredményekkel összhangban lévõ kísérleti és elméleti tények történetét fogja át. Gaston Bachelard ezt a tézisét episztemológiai munkájának számos fejezetében alkalmazta és illusztrálta.

Ettõl alapjában véve alig különbözik Alexandre Koyré tudománytörténetrõl alkotott és a mûveiben bemutatott koncepciója, s bár Koyré episztemológiája közelebbi rokonságban van Meyersonéval, mint Bachelard-éval, s fogékonyabb a racionális gondolkodás funkciójának folytonosságára, mint a racionalista tevékenységének dialektikájára, mégis ez utóbbi miatt lett úgy megírva a Galileiánus tanulmányok és a Forradalom az asztronómiában címû munkája, ahogyan van. Mindenképpen érdemes azonban megjegyezni – nehogy az a látszat alakuljon ki, mintha az episztemológiai különbségeket a tényfeldolgozás esetlegességével vagy szubjektív voltával szeretnénk magyarázni –, hogy Koyré és Bachelard az egzakt tudományok történetének egymást követõ periódusait dolgozza fel, melyek ráadásul a fizikai problémák kezelésére nem azonos mértékben rendelkeznek matematikai eszközökkel. Koyré Kopernikusszal kezdi és Newtonnal zárja ezt a történetet, Bachelard pedig éppen innen indítja. Ily módon a Koyré által írt, episztemológiai orientációjú történelem verifikációja lehet Bachelard nézeteinek, aki szerint a folytonosságra épülõ tudományok története a fiatal tudományok története. Koyré episztemológiai tézisei szerint a tudomány mindenekelõtt teória, a teória pedig alapvetõen matematizálás – Galilei például sokkal inkább Arkhimédesz követõje, semmint Platóné –, s a tudományos igazsághoz vezetõ úton nem lehet megtakarítani a tévedéseket. Egy teória története nem más, mint a teoretikus bizonytalanságainak, tétovázásainak története. “Kopernikusz nem kopernikuszi.”[5] Ha a tudománytörténet szerepének és értelmének jellemzésére az iskola vagy a törvényszék modelljét említjük, amivel lehetõvé válik, hogy tudományos értékû ítéleteket alkossunk, sikerül elkerülnünk egy lehetséges tévedést. Egy ilyen ítélet célja soha nem lehet a tisztogatás vagy a kivégzés. A tudománytörténet nem a tudományok fejlõdési folyamatának megfordítása, azaz nem a már túlhaladott etapoknak a jelenlegi igazságból mint enyészpontból történõ perspektivikus ábrázolása, hanem arra irányuló erõfeszítés, hogy feltárjuk és érthetõvé tegyük a magunk számára, hogy a túlhaladottá vált fogalmak, álláspontok és módszerek a maguk korában mennyiben voltak egy korábbi állapot meghaladásai, következésképpen a meghaladott múlt mennyiben õrzõdött meg mint a tudományosnak nevezett tevékenység múltja. Éppoly fontos megérteni egy adott korszak tanítását, mint azokat az okokat, melyek következtében egy késõbbi korban ez a tanítás érvényét vesztette.

Hogyan mûveljük jelenleg a tudománytörténetet, és hogyan kellene mûvelnünk? Ez a kérdés még közelebbrõl érinti a mi problémánkat, vagyis azt, hogy minek a története a tudománytörténet. Ez utóbbi kérdés – már azáltal is, hogy soha nem merül fel, mert eldöntöttnek vélik – az elõbbi elõfeltétele. A kérdés mellõzésére jó példa az angolszász szerzõk mûveiben externalistáknak, illetve internalistáknak nevezett teoretikusok közötti vita.[6] Az externalizmus a tudománytörténet írásának olyan módja, mely bizonyos számú eseményt – melyeket inkább csak a hagyomány miatt, nem pedig kritikai elemzés nyomán tekintenek tudományosnak – a gazdasági és társadalmi vonatkozásai, a technika követelményeivel és gyakorlatával, valamint a politikai és vallási ideológiákkal fennálló kapcsolatai alapján elemez. Végsõ soron a gazdag társadalmakban forgalomban lévõ legyengített vagy inkább lenyomorított marxizmusról van itt szó.[7] Az elõbbiek által idealizmusnak tekintett internalizmus viszont úgy gondolja, hogy nem beszélhetünk tudománytörténetrõl, ha nem helyezkedünk a tudományos mûvön belülre, és nem az olyan specifikus normákat kielégíteni akaró eljárásokat elemezzük, melyek lehetõvé teszik, hogy a mûvet tudományként, nem pedig technikaként vagy ideológiaként határozzuk meg. A tudománytörténésznek ebben a vonatkozásban teoretikus attitûdöt kel felvennie a teoretikusnak tekintett tényekkel szemben, vagyis hipotéziseket és paradigmákat alkotva, tudósként kell eljárnia.

Világos, hogy a tudománytörténet tárgyát mindkét álláspont egy adott tudomány tárgyával azonosítja. Az externalizmus a tudománytörténetet a globális kulturális környezet egy konkrét kulturális fenoménjének magyarázataként szemléli, s ezáltal az intézmények naturalista szociológiájába illeszti, miközben egyetlen szót sem ejt arról, hogy a tudomány az igazság igényével fellépõ diskurzus. Az internalizmus a tudománytörténet tényeiben (például az olyan egyidejû felfedezésekben, mint az infinitezimális számítás és az energia megmaradásának törvénye) olyan tényeket lát, melyek történetét valamiféle teória megalkotása nélkül nem lehet megírni. A tudománytörténet faktumait ezért a tudomány faktumaiként kezeli, mégpedig annak az episztemológiai pozíciónak a nevében, mely szerint az elmélet kitüntetett az empirikus adatok vonatkozásában.

Az igazi problémát azonban az a szinte általánosnak mondható, spontán attitûd képezi, mellyel az ismeretnek a tárgyához való viszonyát elemezve, a tudománytörténetet a tudomány meghosszabbításának tartják. Vizsgáljuk meg tehát végre, hogy pontosan minek is a története a tudománytörténet.

A “kristályok tudománya” kifejezésben a kristály és a tudomány viszonya nem olyan, mint a “gyermek édesanyja” kifejezésben a gyermek és az édesanya viszonya. A kristályok tudománya a kristályok mibenlétérõl szóló diskurzus, a kristályok mibenlétét pedig nem egyéb alkotja, mint maguk az önazonosságukban tekintett kristályok, ezek a növényektõl és az állatoktól különbözõ kõzetek, eltekintve attól, hogy az ember éppen mire használhatja õket. Abban a pillanatban, amikor a kristálytan, a kristályoptika, az ásványi anyagok kémiája tudományként megszületett, a kristályok mibenléte egyenlõvé vált a kristályról szóló tudományok tartalmával, tehát azokkal az objektív tudományos kijelentésekkel, amelyek eredményessége elhomályosítja a hipotézisek és igazolások fáradtságos munkájának emlékét. Amikor pedig Hélene Metzger megírta A kristályok tudományának genezise[8] címû könyvét, a kristályok mibenlétét elemzõ diskurzusokról szóló diskurzust hozott létre, amely nem minden esetben azokat a helyes diskurzusokat taglalta, melyek terminusaiban aztán a kristályok a kristályok tudományának tárgyává váltak. A tudományok történetének tárgya tehát olyan tárgy, melynek története van, s mely maga is egy történet, ellenben a tudomány egy olyan tárgy tudománya, mely maga nem történet, és melynek magának sincs története.

A kristályok adottak, s még ha a kristályok tudományának számot kell is vetnie a Föld vagy a kõzetek történetével, ennek a történetnek az ideje maga is adott lesz. Így a kristály mint tárgy, az õt tudás tárgyává tevõ tudományos diskurzustól teljesen független, ezért mondjuk róla, hogy természeti tárgy.[9] Ez a természeti tárgy a róla szóló diskurzusokon kívül nem lehet tudományos objektum. A természet nem válik ketté, és nem oszlik meg természeti tárgyak és tudományos jelenségek között. A tudomány, amióta feltalálta azt a módszert, hogy a tökéletesen egymáshoz illeszkedõ kijelentések segítségével olyan elméletet alakít ki, amely éppen a saját cáfolására tett erõfeszítések nyomán válik ellenõrzötté, a maga számára konstituál tárgyat. A krisztallográfia akkor született meg, amikor a kristályokat a kristálylapok konstans szögei, a szimmetrikus szerkezet és a csonkacsúcsok ennek következtében kialakuló szabályossága alapján definiálták. “A lényeg – mondja Haüy –, hogy az elmélet és a kristályosodás folyamata egyszer csak egybeesik és egymással összhangba kerül.”[10]

A tudománytörténet tárgyának semmi köze a tudomány tárgyához. A tudományos objektum, amennyiben egy módszerre épülõ diskurzusban konstituálódik, másodlagos a természeti objektumhoz képest, noha nem lehet úgy tekinteni, mintha annak derivátuma lenne: a természeti tárgy mint alkalom szüli a tudományos objektumot. A tudományok története ezekre a másodlagos, nem természeti, hanem kulturális tárgyakra irányul, s mint ahogyan a tudományos objektum sem a természeti tárgy derivátuma, úgy a tudománytörténet sem derivátuma a tudománynak. A történeti diskurzus tárgya nem más, mint a tudományos diskurzus történetisége, mely történetiség egy belsõleg szabályozott terv kudarcokkal, megtorpanásokkal, kitérõkkel, válságokkal (mondhatni, az ítélet és igazság momentumaival) tarkított végrehajtásában nyilvánul meg. Ezidáig talán nem részesült kellõ figyelemben az a tény, hogy a tudománytörténet mint irodalmi mûfaj csak bizonyos történeti feltételek mellett születhetett meg a XVIII. században, tudniillik két tudományos és kétfilozófiai forradalom zajlott le ebben az idõben. A matematikában elõbb Descartes algebrikus geometriája, majd a Leibniz és Newton által kidolgozott differenciálszámítás tartozik ide; a mechanikában, illetve a kozmológiában pedig Descartes, valamint Newton Princípiái. A filozófiában, pontosabban az episztemológiában, vagyis a tudományok alapvetésének elméletében a karteziánus innéizmust és Lock szenzualizmusát kell megemlíteni. Descartes nélkül, vagyis a hagyománnyal való szakítás nélkül a tudománynak nem lenne története. Descartes szerint azonban a tudásnak nincs története, ezért Newtonra és a karteziánus kozmológia cáfolatára kellett várni, hogy az elutasított eredetekkel szemben kikövetelt kezdet hálátlan története mint a tudomány dimenziója megjelenhessék. A tudományok története annak a ténynek a világos felismerése és elméletbe öntése, miszerint a tudományok kritikai és progresszív diskurzusok, melyek arra szolgálnak, hogy meghatározzuk, mit kell a tapasztalatban reálisnak tartanunk. A tudománytörténet tárgya tehát nem egy elõre adott tárgy, hanem olyan tárgy, melyhez lényegileg hozzátartozik a befejezetlenség. A tudománytörténet semmiképpen sem lehet egy kulturális objektum természetes története. S ha gyakran természetes történetként íródik, az vagy azért van, mert a tudományt a tudósokkal, a tudósokat pedig a civil vagy akadémiai életrajzukkal azonosítja, vagy pedig azért, mert a tudományt az eredményeivel, az eredményeket pedig az aktuális pedagógiai megfogalmazásukkal téveszti össze.

A tudománytörténész kutatási tárgyát csak egy döntéssel határolhatja körül, ami egyben utal érdeklõdésére és jelentõségére is. Ez a tárgy egyébként alapvetõen mindig körülhatárolt, még akkor is, ha a történész választása során csak egy kritikátlanul szemlélt hagyományra támaszkodik. Nézzük meg egy példán keresztül, hogyan jelent meg a biológiában és a humán tudományokban a XIX. század végén a valószínûség-számítás matematikai elmélete.[11] Ennek a történetnek a tárgya nem tartozik egyetlen XIX. századi tudományhoz sem, s nem egyezik meg semmilyen természeti tárggyal, melynek tudománya így csupán deskriptív pleonazmusnak minõsülne. A történész a biológia és az embertudományok aktuális állapotából maga konstituálja meg a tárgyát, ez az állapot azonban nem logikai, de nem is történeti következménye egy önálló tudomány valamely korábbi állapotának, így sem Laplace matematikájának, sem Darwin biológiájának, sem Fechner pszicho-fizikájának, sem Taylor etnológiájának, sem pedig Durkheim szociológiájának. A biometriát és a pszichometriát ellenben nem teremthette meg Quêtelet, Galton, Catell és Binet, csak abban a pillanatban, amikor nem tudományos gyakorlatok eredményeképpen olyan homogén anyag állt készen a megfigyelés számára, mely egyben matematikai eszközökkel is kezelhetõ volt. Az emberi testmagasságot nem tehette volna vizsgálódása tárgyává Quetelet, ha elõzõleg nem születik meg a nemzeti hadsereg és a katonai összeírás intézménye, és a reform kritériumai nem kerülnek az érdeklõdés elõterébe. Az intellektuális képességek vizsgálatát, ami Binet kutatási területe, meg kellett elõznie az iskolakötelezettség intézményének, melynek bevezetése nem nélkülözhette az iskolaérettség kritériumainak meghatározását. A tudománytörténetnek tehát nem csak egymással semmilyen belsõ kapcsolatban nem álló tudománycsoportokkal van dolga, hanem – amennyiben a fent említett körülhatárolt tárgyakra irányul – a nem-tudományos ismeretre, az ideológiára, a politikai és társadalmi gyakorlatra is figyelmet kell fordítania. Ezért a tudománytörténetnek nem ebben vagy abban a tudományban kell keresnie és feltárnia tárgyát, de nem is a politikában vagy a pedagógiában kell kutatni utána. E tárgy természetes teoretikus helye egyébként még csak nem is kereshetõ máshol, mint a tudománytörténetben, hiszen éppen õ, és csakis õ konstituálja azt a speciális területet, ahol a kibontakozásában szemlélt tudományos gyakorlat által felvetett elméleti kérdések a maguk helyét megtalálják.[12] Quetelet, Mendel, Binet-Simon a matematika, illetve más, eredendõen nem-tudományos gyakorlatok között tárt fel addig észrevétlen kapcsolatot, amikor a kiválasztódás, a hibridálás és az orientáció kérdéseit vizsgálta. Felfedezésük válasz volt olyan kérdésekre, melyek megfogalmazásához a nyelvet nekik maguknak kellett kidolgozniuk. Ezeknek a kérdéseknek és válaszoknak a kritikai tanulmányozása lesz a tudománytörténet tulajdonképpeni tárgya, s ez elegendõ ahhoz, hogy kitérjünk az externalista koncepció ellenvetései elõl.

A tudománytörténet az általa konstituált specifikus elméleti területen a tárgyak különbözõ szintjeit különböztetheti meg, így például a katalogizálásra váró dokumentumokat, a leírást igénylõ eszközöket és technikákat, az értelmezésre szoruló módszereket és problémákat, illetve a kritikai elemzésre váró fogalmakat. Csak ez utóbbi feladat elvégzése emelheti a többit a tudománytörténet tárgyai közé. Könnyebb ironizálni a fogalmaknak tulajdonított jelentõségen, mint azt megérteni, miért nem létezhet nélkülük tudomány. Az eszközök vagy a tudóstársaságok története csak akkor tartozhat a tudománytörténethez, ha feltárjuk, milyen viszonyban van alkalmazásuk, illetve mûködésük a tudományos elméletekkel. Descartes tevékenységéhez elengedhetetlen ugyan Ferrier, aki az optikai lencséket csiszolta, azonban a csiszolt lencsével elõidézhetõ fényelhajlás elméletét Descartes dolgozta ki. 

A tudás eredményeinek története csakis kronológiai leltárnak tekinthetõ. A tudománytörténet egy axiologikus tevékenységre, az igazság keresésére irányul, és csak a problémák, a módszerek és a fogalmak szintjén bizonyulhat valamely tevékenység tudománynak. Ezért az az idõ, amivel a tudománytörténet szembetalálkozik, nem az egyenletesen zajló általános idõ egyik oldalszála. Az eszközök és az eredmények kronológiai története tagolható az általános történelem korszakai szerint, a tudósok életrajza a mindenki számára közös idõben íródik, a tudományos igazság beteljesedésének ideje, a verifikáció ideje viszont az általános történelem azonos korszakaiban a különbözõ tudományágakban más és más likviditással és viszkozitással rendelkezik. Az elemek Mengyelejev által megalkotott periódusos rendszere robbanást idézett elõ a kémiában és gyökerestõl felforgatta az atomfizikát, miközben más tudományok komótosan haladtak a maguk útján. A tudománytörténet tehát – mely az intellektusnak az igazsághoz való progresszív viszonyát dolgozzafel – mintegy kiválasztja a maga idejét, s teszi ezt különbözõ módon aszerint, hogy a fejlõdési folyamatnak mely pontjáról kiindulva tûzi maga elé azt a feladatot, hogy a korábbi korok teoretikus diskurzusaiból elevenné tegye azt, amit mostani nyelven mégérteni vélünk belõlük. Egy adott tudományos felfedezés a maga korában meg nem értett diskurzusokat is reflektorfénybe állíthat, Grégor Mendel írásai például számos olyan diskurzust tesznek semmissé, melyekrõl szerzõjük azt gondolta, iskolát teremt velük. A tudománytörténész csak úgy tudja a történeti filiációk és szakadások értelmét megadni, ha állandó kapcsolatban áll a legfrissebb tudományos elméletekkel. A kapcsolatot pedig az episztemológia biztosíthatja, feltéve, ha éber marad, ahogyan Gaston Bachelard tanította. Az így értett tudománytörténet mindig kételyek között él, s folytonos kiigazításokra szorul. A modern matematikusok Arkhimédesz módszere és az infinitezimális számítás viszonyát nem ugyanúgy szemlélik, mint mondjuk Montucla, az elsõ nagy matematika-történész. Azért nem, mert a matematika, vagyis a matematikát konstituáló felfedezések és döntések mindig folyamatban lévõ sora elõtt nem lehetséges a matematikát definiálni. “A matematika egy folytonos fejlõdés” – ahogyan Jean Cavailles mondta.[13] A matematika-történész ilyen feltételek mellett kizárólag a mai matematikusoktól veheti a matematikának nevezett tudomány ideiglenes definícióját. Innen származik az, hogy számos, valaha érdekesnek tûnõ matematikai munka elveszíti matematikai érdekességét, és egy új egzaktság felõl szemlélve triviális applikációnak bizonyul.[14]

Minden teóriától joggal várható el, hogy gyakorlati hatékonyságának is bizonyítékát adja. Miben áll tehát a tudománytörténész számára egy olyan elmélet gyakorlati hatékonysága, amely a tudományos gyakorlat által felvetett elméleti kérdések terepeként tart számot diszciplináris autonómiára? Egy elmélet egyik legfontosabb gyakorlati effektusa annak kizárása, amit J. T. Clark “az elõfutár vírusának” nevezett.[15] Ha léteznének szigorú értelemben vett elõfutárok a tudományban, a tudománytörténet úgy, ahogy van, értelmét vesztené, hiszen a tudománynak csak látszólag lenne történeti dimenziója. Ha az antikvitásban, a véges és zárt világegyetem kozmológiájának korszakában valakit a végtelen univerzum korában élõ gondolkodók elõfutárának kellene tekinteni, Alexandre Koyré tudomány- és eszmetörténeti tanulmányai nem születhettek volna meg.[16] Az elõfutár egy olyan gondolkodó, egy olyan kutató lenne, aki már hajdanában végigment volna azon az úton, amelynek építését csak nemrég fejezték be. Az elõfutárok kutatása, megtalálása és dicsõítése az episztemológiai kritikára való képtelenség legtisztább tünete. Még mielõtt egymásra illesztenénk két nyomvonalat, érdemes megnézni, hogy ugyanazokról az utakról van-e szó. Egy koherens tudásban minden fogalom kapcsolatban áll az összes többivel. A szamoszi Arisztarkhosz, a heliocentrikus világmodell feltételezésével nem tekinthetõ Kopernikusz elõfutárának, még ha ez utóbbi hivatkozik is rá. Az égi mozgások referencia-centrumát megváltoztatni annyi, mint relatívvá tenni a fentet és a lentet, megváltoztatni az univerzum dimenzióit, röviden: rendszert alkotni. Márpedig Kopernikusz éppen azt rója fel hibául az õt megelõzõ csillagászati elméleteknek, hogy nem voltak racionális rendszerek.[17] Egy elõfutár egyidejûleg több korszak gondolkodója lenne, nemcsak a saját korához tartozna, hanem azéhoz vagy azokéhoz is, akik állítólag az õ követõi és az általa befejezetlenül hagyott feladat elvégzõi. Az elõfutár olyan gondolkodó, akit a történész – hite szerint – kiemelhet a maga kulturális kereteibõl, és egy másik kulturális közegbe helyezhet, ami egyben arról árulkodik, hogy a fogalmakat, a diskurzusokat és az elméleti vagy kísérleti gesztusokat szintén elmozdíthatónak és egy olyan intellektuális térbe helyezhetõnek tartja, amelyben a viszonyok reverzibilitása az elemzett tárgy történeti aspektusainak elfelejtésével áll elõ.

Felsorolni is sok lenne, hány elõfutárra bukkantak a naturalisták, a filozófusok vagy a XVIII. századi publicisták között a darwini egyedfejlõdés elméletének![18] Dutens nyomán mi is írhatnánk egy A maiaknak tulajdonított felfedezések eredetérõl (1776) címû munkát! Amikor Dutens azt írja, hogy Hippokratész fedezte fel a vérkeringést, s hogy Kopernikusz rendszere az ókorhoz tartozik, mosolyognunk kell, hiszen elfelejti, hogy mi mindent köszönhet Harvey a reneszánsz anatómiának és a mechanikus modellek használatának; elfelejti, hogy Kopernikusz eredetisége abban állt, hogy a Föld mozgásának matematikai leírását tekintette célnak. De a késõbbiek közül is mosolyra fakasztanak azok, akik például Réaumurt és Maupertiust Mendel elõfutárának titulálják, mert nem veszik észre, hogy a Mendel által felvetett probléma Mendel saját problémája volt, és a megoldása során olyan fogalmakat használt, melyek korábban nem léteztek, mint pl. a független örökölt karakter.[19] Amíg nem állítottuk egymás mellé és nem vetettük kritikai elemzés alá a szövegeket és a munkákat a heurisztikai idõtartam összevisszaságának vezérfonalán, s az elemzés nem bizonyította be egyértelmûen, hogy két kutatónál megegyeznek a problémák és azonosak a kutatási intenciók, hogy ugyanazt jelentik a vezérfogalmak és ugyanúgy épül fel a fogalmak számára értelmet biztosító rendszerük, addig egy autentikus tudománytörténeti terv szempontjából önkényes és inadekvát arról beszélni, hogy az egyik tudós tevékenysége – a kutatás megindításától a befejezéséig, vagy eltervezésétõl a megvalósításáig – egy másik tudós tevékenységének logikus folytatása lenne. Ha az igazság relációinak logikai idejét a feltalálásuk történeti idejével helyettesítjük, akkor atudománytörténetet összetévesztjük a tudománnyal, azaz összetévesztjük a tudománytörténet tárgyát a tudományéval, és olyan mûvi tárgyat, olyan történeti álobjektumot teremtünk, mint például az elõfutár. Alexandre Koyré azt írja: “Az elõfutár fogalma a történész számára rendkívüli veszélyeket rejt magában. Az kétségtelen tény, hogy az eszméknek kvázi autonóm fejlõdése van, vagyis miután megszülettek valaki fejében, lehet, hogy másvalakiében érnek nagykorúvá, és ott hoznak gyümölcsöt is, ezért lehetséges a problémák felvetésének és a problémák megoldásának történetét megalkotni. Az is igaz, hogy egy késõbbi generáció csak annyiban érdeklõdik a korábbi generációk iránt, amennyiben rokonának vagy elõfutárának tartja õket. Mindazonáltal evidens – vagy legalábbisannak kellene lenni –, hogy senki sem tekintette magát eddig valaki más elõfutárának, és nem tudott azzá lenni. Ha tehát valakit mi mégis annak tekintünk, az a legjobb módja annak, hogy ne értsük meg.”[20]

Az elõfutár az a tudós, akirõl csak jóval késõbb tudjuk meg, hogy az összes kortársát, a futam gyõztesét is beleértve, messze megelõzte. Ha nem tudatosítjuk magunkban, hogy csupán egyes tudománytörténeti munkák teremtményével van dolgunk, nem pedig a tudomány fejlõdésének valódi ágensével, lehetõségfeltételét valóságosnak fogadjuk majd el, vagyis az elõbb és utóbb egyfajta logikai térben elgondolt képzeletbeli szimultaneitását reálisnak véljük.

Ellenpróbaképpen, egy történeti álobjektum kritikai elemzésével igyekeztünk igazolni azt a koncepciót, amit a tudománytörténet tárgyának specifikus körülhatárolására javasoltunk. A tudománytörténet maga nem tudomány, tárgya pedig nem tudományos objektum. Tudománytörténetet alkotni, a szó valódi értelmében annyi, mint felvállalni a filozófiai episztemológia egyik, jóllehet nem a leghálásabb szerepét.

Kicsák Lóránt fordítása