Amikor Heinrich Heine a göttingeni Georgia Augustát elhagyta, hogy megkezdje a “har­zi utazását”, a kapu el?tt két iskolás fiúval találkozott, akik közül az egyik valami ilyesmit mondott a másiknak: “Figyelj csak, micsoda egy hitvány ember ez a Karl, még a mensát sem tudja elragozni.” Azok az elmélkedések, amelyeket Heine a kis ember ezen szavához f?z, semmi kétséget nem hagynak afel?l, hogy a korabeli német tudománynak nem az alsóbb iskolásait, hanem a vezet?it – természetesen els?sorban Göttingenben – akarta ennek a gyerekes etikának az atyjaiként és tanítóiként ábrázolni. Több mint ötven év múlt el azóta, hogy ez a szemrehányás tétetett, és – akkoriban nem csupán Göttingent illet?en – igaznak is találtatott. Manapság ostoba rágalom lenne. Egyetemeinknek vajon hány professzora képviseli még ezt az egyoldalú és megkövesedett álláspontot, a tudós monománia álláspontját, melynek alapján minden másként tanítót és másra törekv?t kerek-perec oktalan bolondnak vagy lecsúszott jellemnek nyilvánítanak? A tudósoknak ez a fajtája kihalófélben van. Csak néhány félrees? egyetem – melyeket ritkán érint meg a haladás szell?je – tartós homályában maradt fenn egyik vagy másik példánya ennek az egykor oly er?s fajnak, t?rhet?en jó egészségben. Bázelb?l újabban Dr. Friedrich Nietzsche úr (aki ott a klasszika-filológia rendes tanára) tesz néhány semmi esetre sem szerény kísérlet, hogy a professzorok ezen fajtáját új életre, és korszellemünk elleni, egyesült erej? támadásra gerjessze. Nietzsche úr ezen nagy ízléssel bíró törekvésében ráadásul jóval kíméletlenebbül bánik a m?vekkel, mint az a kis alsóbb iskolás, akivel Heinrich Heine ötven évvel ezel?tt Göttingen kapui el?tt találkozott. A kicsi ember csak az egyes embert nézte le, aki a mensát nem tudta elragozni, Nietzsche úr viszont az egész német nemzetet, egyáltalában véve a kultúrát teszi vita tárgyává, és minket a legnagyobb határozottsággal nevez “kultúrfilisztereknek” és “barbároknak”, mivel véleménye szerint nem sajátítottuk el az ? els? deklinációjának klasszikus formáit. Ez a következ?képpen értend?: Nietzsche úr (bocsássa meg nekünk, hogy ezt nem tekintjük mindenki által ismeretesnek) Schopenhauer filozófiájának lánglelk? tisztel?je. Ebben önmagában véve még semmi természetellenes nincsen. Schopenhauer tudvalev?leg azok közé a filozófusok közé tartozik, akik nem kimondottan jókedv? életszemlélettel rendelkeztek. Nem felt?n?, és erkölcsileg még kevésbé megvetend?, hogy a bázeli egyetem rendes klasszika-filológia professzora ebben a vonatkozásban Schopenhauer mesterrel egyformán érez. Semmi okunk nincsen azt feltételezni, hogy maga Schopenhauer, még ha a klasszika-filológia professzora lett is volna Bázelben, vidámabb életszemlélet felé hajlott volna. Az, hogy Nietzsche úr osztja Schopenhauer szigorú véleményét a kultúráról és a nem-kultúráról (Nichtkultur), szintén az ? dolga. Ebb?l a szempontból nincs ok a szemrehányásokra. De Nietzsche úr azért teszi vita tárgyává a kultúrát és mindenféle magasabb rend? nemzeti életet, mert Németország modern élete nem illik az ? kultúráról alkotott magándefiníciójához. Azt jósolja nekünk, hogy “az a tévhit, hogy kultivált nép vagyunk”** – amit Niet­zsche úr csak a Franciaországgal szemben aratott gy?zelmünk óta vett észre rajtunk – “gy?zelmünket teljes vereségbe fordíthatja át: a német szellem vereségébe, s?t feláldozásába a »német birodalom« oltárán.” Ha egy professzor ilyesmit ad rólunk nyomtatásba – ráadásul még kiadót is talál hozzá Németországban –, akkor bizony itt az ideje, hogy megosszuk véleményünket arról, vajon a szerz? úrnak a tudatlansága nagyobb a körülményeinket illet?en, vagy a körülményeinkr?l alkotott ítéleteinek dölyfössége, valamint hogy a szerz? érdekében milyen enyhít? körülményeknek lehet érvényt szerezni, avagy hogyan lehet csökkent beszámíthatóságát kimutatni.

Bármilyen pszichiátriai vizsgálat csakis akkor kecsegtethet eredménnyel, ha képes felfedezni a zavarodottság okát. Friedrich Nietzsche úr teljes nyíltsággal ismeri be ezt az okot, méghozzá azzal a büszkeséggel, amellyel rögeszméjüket a tulajdonosaik többnyire beismerik. Megzavarodott a kultúránktól, mert az ? kultúráról alkotott definíciója nem illik Németországra, vagy inkább fordítva: a német kultúra olyan neveletlen, hogy nem illeszkedik Nietzsche úr definíciójához. Mert Nietzsche szerint a kultúra “mindenekel?tt a m?vészi stílus egysége egy nép minden életmegnyilvánulásában.” Ez pedig nincs a birtokunkban. Miért nincsen? Mert nem úgy gondolkodunk, beszélünk, írunk – és szitkozódunk, ahogyan Nietzsche. Ráadásul úgy látszik, hogy a szitkozódás adja a nietzschei “m?vészi stílus egységének” tulajdonképpeni színe-javát és így a “kultúrát”. Mert ritkán szitkozódnak száz oldalon keresztül olyan sokat, mint Nietzsche úr Korszer?tlen elmélkedések cím? munkájában, ami erre az ismertetésre okot szolgáltat. A klasszikus professzor kultúrálatlanságunk f? ismertet?jegyét abban látja, hogy Straussnak A régi és az új hit cím? könyve Németországban elismerésre talált, és hogy egyáltalán olvasottságnak örvendett. Elgondolkodtató, mennyire nem sajnálja a fáradságot annak bebizonyítására, hogy az említett könyv minden tekintetben “érdemtelen” gyártmány; mindennem? kegyeletet, logikát, méltóságot és tudományt nélkülöz, és mindenekel?tt – ami a mensa dekli­ná­to­ra­i­nak mindig is a f? dolog – “alantasan stilizált”. Ami minket érint, egyáltalán nem véljük idetartozónak azt a kérdést, hogy David Strauss A régi és az új hit cím? m?ve milyen jelent?ségre tart igényt és hogy Nietzsche úrnak mennyiben van vagy nincs igaza a könyvet illet? szemrehányásaiban, és arra sem vállalkozunk, hogy nemzetünk általános kulturális élete ellen vagy mellett bizonyítékokkal szolgáljunk. Vitathatatlan tényként fogadhatjuk el, hogy David Strauss nem egyforma jelent?ség? m?veket írt; éppolyan vitathatatlan azonban, hogy legújabb munkája, mint minden írása, messze meghaladja a szokványos mértéket. Ezt közvetett módon Nietzsche úr is elismeri, hiszen ?, a német kultúra tulajdonképpeni látens letéteményese, az “egységes” klasszikus stiliszta, száz nyomtatott oldalon keresztül foglalkozik ezzel a könyvvel. Ilyen nagy koponya csak nem foglalkozik teljesen “érdemtelen” dolgokkal! Az a magas, újranyomott példányszám, amit Strauss könyve megért, a kultúram?vel? Niet­zschével nem fogadtatható el kulturális helyzetünk bizonyítékaként. Ugyan ki akarná tagadni, hogy a szerz? “korszer?tlen gondolatai” nem számíthatnak ugyanilyen széleskör? ismertségre, hiszen a szerz? mint “hitvalló és író” minden olyan tulajdonsággal rendelkezik, melyeket szegény David Straussnál hiányol! Miközben pedig Nietzsche úr kulturálatlanságunkat azon a sikeren méri le, melyet Strauss könyve nálunk aratott, addig rosszindulatúan elhallgatja, hogy minden olyan kritikát és írást tekintve, amelyeknek David Strauss könyve volt a kiváltó oka, a kedvez? és a kedvez?tlen vélemények számban és érdemi tartalom terén legalábbis kiegyenlítik egymást. Ha a straussi m? megjelenését és hatását a kultúra értékmér?jének akarjuk tekinteni, a kedvez?tlen ítéletek úgymond mégiscsak a végeredményhez tartoznak. Na igen, ha Nietzsche úrnál az igazságon múlott volna, akkor el kellett volna ismernie, hogy a német kritika – és semmi esetre sem csupán a teológiai, ahogy ? állítja – sokkal inkább megtette a kötelességét Strauss legújabb könyvével szemben, mint a Voltaire-r?l szóló könyve esetén, így hát Nietzsche szerint kulturális el?relépést dokumentálhattunk volna. Maga az a balgaság, amely egy egész népet akar etikai viszonylataiban annak a sikernek az alapján jellemezni, melyet egyetlen filozófus írásán lehet kimutatni, még nem adna rá okot, hogy Nietzsche úr pamfletjére akár csak egy szót is vesztegessünk. Két másik megfontolás azonban ad, melyek ezeknek a Korszer?tlen elmélkedéseknek az Els? részénél merülnek fel bennünk, és amelyeket Németországon belül és kívül – nevezetesen Svájcban is – bizonyára minden m?velt férfi osztani fog velünk.

Tudomásunk szerint ez az els? eset, hogy egy egyetemi tanár, városa legmagasabban képzett ifjúságának tanára és nevel?je, ebben a formában, ahogy az itt történik, kritikát gyakorol egy olyan ember felett, akir?l maga is be kell hogy ismerje: “Volt egyszer egy Strauss, bátor, szigorú és keményen nekigyürk?z? tudós, aki nekünk éppoly szimpatikus volt mint mindenki, aki Németországban komolyan és eltökélten szolgálja az igazságot és tisztában van korlátaival.” Nietzsche urat pedig a természet kétségtelenül olyannyira megáldotta nem-akadémiai all?rökkel, hogy – ahogy azt Ritschl egyik mesterm?véb?l és a jó bázelinek ezen mesterm?nek megfelel? kedélyességéb?l kihalljuk – a filológia diákjából rögtön annak rendes tanárává lépett el?. Egyedül ez a tény még messze nem teszi bocsánatossá Nietzsche írói stílusát, mivel olyan képzettségi fokkal rendelkezik, aminek az akadémiai stúdiumokhoz, az akadémiai tisztségr?l nem is beszélve, egyáltalán semmi köze sincs. Itt nincs helye annak, hogy ebb?l az írásmódból példák egész sorát tárjuk olvasóink elé. Egy is megteszi, hogy a támadó nyersességét legalább érzékeltessük. Strauss és követ?inek jellemzésére ezt olvashatjuk: “A hulla a féreg számára csábító gondolat, ám a féreg szörny? gondolat minden él? számára. A férgek a mennyországukat egy zsíros testben képzelik el, a filozófiaprofesszorok schopenhaueri bels?ségek szétdúlásában: és amíg rágcsálók élnek, a rágcsálók mennyországa is létezik. Ezzel els? kérdésünket – Milyennek képzeli az új hív? a mennyországát? – meg is válaszoltuk (!). A straussi filiszter úgy lakmározik nagy költ?ink és zeneszerz?ink m?veib?l, mint egy féreg, ami úgy él, hogy rombol, úgy csodál, hogy felzabál, úgy imádkozik, hogy emészt.” Az olvasó alighanem szívesen lemond az ilyen vagy még vadabb szöveghelyek sorozatáról.

Els?sorban arra kényszerülünk, hogy határozottan tiltakozzunk a tudósok közti nyilvános vita ilyen becsmérlése ellen. Nem kétséges számunkra, hogy Német­országban mi történne ilyen esetben; nem a hatóságok részér?l, hanem annak az embernek a kollégái részér?l, aki ilyet írna, miközben akadémiai tisztséget visel. Niet­zsche úr Bázelben csakugyan olyan biztonságban érezné magát a kollégák hasonló hangulata esetén? Ezt nem merjük eldönteni. 

De ha fontolóra vesszük egy ilyen lépésnek még csak a lehet?ségét is, akkor a másik skandalum, amit az írás megenged magának velünk, németekkel szemben – aszerz? gy?lölete a német állami és társadalmi életet illet?en – teljesen egyedi, majdhogynem azt mondhatnók, stratégiai fényben jelenik meg. Az írás egész felépítése arra a következtetésre kényszerít, hogy Nietzsche úr éppen Németország szándékos becs­mér­lését?l remél különösen kedvez? hatást. Sehol sem lép fel bizakodóbban – és a szemtelenség hiányát különben sem lehetne hibájául felróni –, mint ahol arról van szó, hogy minket németeket teljesen kulturálatlannak, m?veletlennek és elzüllöttnek állítson be, és hogy elvitasson t?lünk minden képességet az írásm?vészet, a m?vészet és kultúra területén, minden ízlést, stílust stb., hogy kigúnyolja állami öntudatunkat, gy?zelmeinket, röviden mindent, ami a németeknek becses. Tétovázunk annak a megítélésében, mi is volt pamfletjével Nietzsche úr számára a f? dolog: a Strauss elleni támadás vagy Németország – majdnem azt mondtuk, hogy saját szül?hazája – sárba tiprása? Semmi esetre sem véletlen Nietzsche úr kitartása Németország becsmérlésében. Hiszen els?sorban hogyan is tarthatnánk lehetségesnek a vak véletlen hatását ilyen nagy stílusm?vész esetében? Másodsorban pedig hogy lehet az, hogy Németország pocskondiázása rögtön az írás elején, és aztán a Strauss elleni polémia során is olyannyira el?térbe kerül? Fentebb már hangsúlyoztuk, hogy Nietzsche úr jóslatokba bocsátkozik: “a tévhit, hogy a (Franciaország elleni) háború gy?zelmével a német kultúra is diadalt aratott, felettébb ártalmas, mert gy?zelmünket” – ugyan kérem, milyen része volt éppen Nietzsche úrnak ebben a gy?zelemben? – “teljes vereségbe fordíthatja át: a német szellem vereségébe, s?t feláldozásába a »német birodalom« oltárán.” Nietzsche úr a “német birodalmat” idéz?jelben említi, mint idegen emberek idegen idézeteit, amelyeket nem hihet el. Mi az értelme ennek – nevezetesen az egységes stiliszta saját felel?sségének ilyen nagyfokú tudatánál? Mit szólna hozzá Nietzsche úr, ha Schopenhauert, Wagnert vagy ?t magát mindig macskakörmökön vonultatnánk fel? Nietzsche úr bizonyára megengedi nekünk azt a feltételezést, hogy a “német birodalom” macskakörmei azt akarják jelenteni, hogy ezt a szörnyet máig nem ismeri el. Ezenkívül pedig Johann Jacoby, Bebel-Liebknecht és az öreg Ewald urak szívb?l kívánt társaságának örvend. Ez azonban államunkkal szembeni jelent?s ellenszenvének még messze nem az egyetlen bizonyítéka. Már a “német szellem” és a “német birodalom” ellentéte is – mely fogalmak közül az els? kell hogy messze a magasabbrend? legyen, az, amelyik a “kultúrfiliszterek” és “barbárok” részér?l, azaz éppen a “német birodalom” részér?l brutálisan kihalással fenyegetett, avat be minket Nietzsche nemzeten aluli (unternational) kulturális szférájába. Aztán Straussnak, a hitvallónak és az írónak a klasszikus kihalásával foglalkozik – de ez a legdurvább, amit ellene és követ?i ellen felhozhat, valamint a német nemzet vívmányai ellen, melyeket annyi vérrel és h?siességgel szereztek meg, és amelyeket az egész világ, kivéve Nietzsche urat, ekként is ismer el. Ha a bázeli Nietzsche úr igazán megvet?en akar Straussról szólni, akkor a“német viszonyok miatt oly görbe hátát, mindenekel?tt pedig arcátlan filiszteroptimizmusát” hányja a szemére, amit Nietzsche úr “csak bizonyos ifjúkori benyomások, szokások és betegségtünetek által” képes megmagyarázni. Mi, németek ezeket az ifjúkori bolondságokat és betegségtüneteket hazaszeretetnek és az állam iránti odaadásnak nevezzük, és Nietzsche urat örömmel nyilvánítjuk ezekt?l az eltévelyedésekt?l teljesen mentesnek, mivel írása egy másik helyén “a német állam felemelésében vállalt aktív részesedést” nem tudja másként elgondolni, vagy ahogy ? mondja, másként “nem tudja érteni, mint a söröz?kben tett mindennapos látogatásainkként!” És ha Nietzsche úr pamfletje végén “minden megbotránkozás ellenére az arcunkba vágja, hogy elfelejtette, amit megtanult, az eleven és holt, valódi és hamis, eredeti és utánzott, Isten és bálvány közti különbségtevést”, és biztosít minket arról, “hogy bennetek elveszett a valóságos és az igazságos iránti egészséges férfiösztön”, akkor vállon veregetjük magunkat, mint amikor az ?rültekházában járunk vagy a Haladáspárt balszárnyának a proklamációit olvassuk. És azt kérdezzük magunktól: mikor volt Németország valaha is nagyobb, egészségesebb, méltóbb a kultúrnemzet nevére, mint napjainkban? Melyik esemény szolgál jobban a nemzet történelmének díszéül, Nietzsche úr megbízása a bázeli egyetemen, vagy a német birodalom felemelése? Nietzsche úr mindezekre a kérdésekre “kultúránkkal” és nemzeti érzületünkkel szöges ellentétben álló választ ad. Rossz Németország, mivel érdemelted ki nagy fiad haragját? Javulj meg!