1967-ben Richard Pollak meglátogatta Bruno Bettelheimet, aki ekkor a chicagói egyetemen mûködõ Sonia Shankman Ortogenikus Iskola kinevezett igazgatója volt, azért, hogy többet megtudjon bátyja, Stephan haláláról, aki két évtizeddel azelõtt az intézet lakója volt. Pollakot megdöbbentette Bettelheim védekezõ hozzáállása, nevezetesen az, hogy édesanyjáról mint gonosztevõrõl, édesapjáról mint egy szürke senkirõl beszélt, és az a magabiztossága, amellyel azt állította, hogy bátyja harminc lábnyi esése a szénaboglya tárolójába öngyilkosság volt.
"Hogyan is van ezekkel a zsidó anyákkal, Mr. Pollak?" - kérdezte Bettelheim kemény, ellenszenves hangnemben, amellyel oly sok évvel késõbb is elképesztette beszélgetõtársát. Végül ez az interjú indította Pollakot arra, hogy megírja ennek az okos és elbûvölõ embernek kiváló és pártatlan életrajzát, akinek igazságokkal körülölelt hazugságai és hazugságokkal körülölelt igazságai egész életére ráillettek.
Gomba módra szaporodtak az öngyûlölõ zsidók Bettelheim Bécsében, és sokan közülük, miután megérkeztek Amerikába, felfújták korábbi eredményeiket és iskolázottságukat, mert szükségük volt munkára. Azok a menekültek, akik az Eclairnál gyûltek össze New York 72. utcájában az 1940-es évek elején, tréfájuk tárgyává tették azokat a hegedûmûvészeket, akik a Bécsi Filharmonikusokkal akartak együtt játszani, illetve vezényelni a Staatsoperben, vagy azokat az üzlettulajdonosokat, akik most emlékeiket mesélik áruházaikról, és azokat a banki alkalmazottakat, akik a bankárságig pöffeszkedték fel magukat. Mindemellett az a kiábrándító helyzet, amely az újonnan érkezettek friss kiszabadulásának következtében vált valósággá, ötvözõdött rokonaik élete miatti aggódásukkal, azzal a nehéz szembesüléssel, hogy uras kényelembõl szegénységbe süllyedtek, szakképzetlen munkáért tülekedtek, és mindezeken felül még az angol nyelvet is tanulták; egybekovácsolta õket. Mindannyian úgy érezték, hogy hazudniuk kell azért, hogy munkát kapjanak. A menekültek a következõ tanácsokkal látták el a frissen érkezetteket: "ha nem érted azt, amit a jövendõ fõnököd mond neked, csak bólogass, ha még soha nem végeztél olyan munkát, amit felajánl neked, akkor mondd azt, hogy már van tapasztalatod azon a területen, és figyeld, hogyan végzi azt a melletted dolgozó, még akkor is, ha a nap végén elbocsátanak, megtanultál valamit, és néhány dollárral gyarapodtál. Csak folyamatosan improvizálj!" Mivel a náci törvények és a háború miatt a korábban szerzett bizonyítványokat nem lehetett bemutatni, Bettelheim állíthatta azt, hogy a humán tudományok területén pszichológiából doktorált.
Biztos vagyok benne, hogy Bettelheim nem tudta volna csak úgy egyszerûen eladni magát, mint az unokahúga, Edith Buxbaum, aki orvos és pszichoanalitikus is volt egy személyben, és be tudta bizonyítani szakértelmét az állami bizottság elõtt. Neki ki kellett dolgoznia a "menekültek tízparancsolata" saját magára szabott változatát. Végül Bettelheim a Rendkívüli Segélyezési Bizottság segítségével szabadult ki a dachaui és a buchenwaldi táborokból. Buxbaum Lawrence-Kubie-t, a híres pszichoanalitikust bízta meg azzal, hogy járjon közben Bettelheim érdekében az amerikai külügyminisztériumban. Ez a szerencsesorozat tette lehetõvé számára azt, hogy felhasználja korábbi olvasmányait és a Richard Sterbával, Freud egyik tanítványával folytatott, meglehetõsen rövid ideig tartó pszichoanalízisét arra, hogy elhitesse pszichoanalitikus múltját. Amikor 1939 végére néhány ember szintén kiszabadult a táborokból, azonnal az Egyesült Államokba menekültek, a pszichoanalitikus elmélet még mindig hamisítatlan volt. Így Bettelheim tábortársain végzett pszichoanalitikus praxisa látható elismerést nyert.
A táborban mindenekelõtt saját magának harcolta ki az elismerést azzal, hogy bizonyította erejét bebörtönzõivel szemben, akik viszonzásképpen megtisztelték õt bátorságáért. Azt azonban már mindannyian régóta tudjuk, amirõl Ernst Federn, a Buchenwald táborbeli legjobb barátja tudósított, és amit Pollak a késõbbiekben dokumentált, hogy Bettelheim ugyanolyan nyomorult volt a táborban, mint bárki más, de olyan szerencséje volt, hogy pénzt kapott az édesanyjától, és így megvesztegetett néhány õrt. Így elõször is sikerült elérnie azt, hogy mentesüljön a fárasztó munkák alól, ezután elérte a szabadulást, majd pedig a Rendkívüli Segélyezési Bizottság révén amerikai beutazási engedélyhez jutott. Ha neki is, mint a többieknek, csupán a páratlan szerencsén múlt volna szabadulása, senki sem tehetett volna neki szemrehányást. Õ azonban ezt a privilegizált menekülést álfreudista pszichológiai elméletté alakította, szem elõtt tartva azt, hogy ha a zsidók erõsebben és tevékenyebben léptek volna fel elnyomóikkal szemben, elérhették volna a náciknál, hogy emberségesebben bánjanak velük.
Mint ismeretes, amikor Bettelheim képtelen gondolatai napvilágot láttak, az emigráns közösség nagy részének dühét zúdította magára, mivel eltekintett attól a ténytõl, hogy 1939-ben a halálgépezet még nem mûködött. Gordon W. Allport, a Harvard Egyetem pszichológusa közölte le az Egyéni- és tömegviselkedés szélsõséges helyzetekben 1 címû 1943-ban írt cikket, mivel az az individuummal foglalkozott, de a többi kiadó visszautasította, mert az írás megbízhatatlan adatokon alapult. Ebben az esszéjében, amely arról szólt, hogy a rabok elnyomóik ellen úgy próbáltak védekezni, hogy velük azonosították magukat, Bettelheim nem hivatkozott Anna Freud és Ferenczi Sándor elméleteire, annak ellenére, hogy õk ezt a gondolatot kevéssel az Anschluss elõtt fedezték fel. Az olyan nagy elmék, mint Hannah Arendt, Max Horkheimer és Th. W. Adorno, akik a nácik sikerét ugyancsak az egyéni viselkedés terminusaival próbálták magyarázni, bár eltérõ filozófiai álláspontot vallottak, és nem értettek egyet Bettelheim néhány állításával és hiperbolájával sem, nyilvános vitákon elkötelezték magukat mellette, és nem sokkal késõbb felkérték õt arra, hogy mûködjék közre egy kötetben, amely a nemzeti szocializmusról szól. Dwight Macdonald részleteket közölt a Szélsõséges helyzetek bõl a Politics címû folyóiratban, és gyakran idézték a Commentary ban is. Mindezek reflektorfénybe állították Bettelheimet, és felkeltették a média érdeklõdését.
Amikor Bettelheim megérkezett New Yorkba, azt követõen pedig Chicagóba, a bécsi pszichoanalitikusok közül még senkinek sem ismerték a nevét, bár az amerikai környezet készen állt fogadásukra. Bettelheim élvezte ennek a kulturális atmoszférának az elõnyeit, és nem utolsósorban tehetségének köszönhetõen, ki is használta azt. Azzal, hogy a freudi kategóriákat alkalmazta, két legyet üthetett egy csapásra: megalapozta professzori hírnevét a pszichoanalitikus nyelvezet segítségével, és alátámaszthatta azt az állítását, hogy közel állt Freudhoz, akivel sohasem találkozott. Hiszen ki tudta volna Amerikában bebizonyítani, hogy ez nem volt igaz, és ki törõdött ezzel?
Elsõ felesége, Gina, egy autista gyermeket vitt bécsi otthonukba, aminek következében Bettelheim elkerülhetetlenül is betekintést nyert ennek a lánynak, Patsy Lyne-nek a lelkivilágába. Hogy azután Freud követõjeként tovább növelhesse pszichoanalitikusi hírnevét, és hogy munkát kapjon a pszichológia világában, eltúlozta eredményeit, mondván, hogy õ maga foglalkozott a lánnyal. (Amikorra 1960-ban megírta The Informed Heart címû mûvét, továbbra is azt állította, hogy két autista gyermekkel élt Bécsben, akiket kezelt, és történeteket talált ki velük kapcsolatban.) A bécsi Schmäh az autizmus egyik atyjának kiáltotta ki, bár az autizmus ebben az idõben még nem volt jól definiált és általánosan elfogadott kategória. Elbûvölõ személyisége és kivételes tehetsége, amellyel képes volt magára irányítania a rivaldafényt, meggyõzõ ereje és hallgatni tudása juttatta õt elsõ megbízatásához az Ortogenikus Iskolában.
Bettelheim bizonyára többet takart el, mint csupán szakértelmének hiányosságait. Megpróbálta meghamisítani a múltját, és mindenekelõtt magyarázatot adni arra a tizenkét évre, amelyet használt bútorok kereskedésével töltött. Az üzletet neki kellett átvennie, miután édesapja meghalt szifiliszben. Miközben a tönkremenéstõl rettegett, a fiatal Brunót rémképek gyötörték, fõleg amiatt, mert nem tudta azt, hogy vajon apja betegsége (ami biztos halálhoz vezet) azután jelentkezett-e, hogy õ megszületett, vagy elõtte, és így örökölte azt. Az otthon elkerülhetetlen nyomasztó légköre miatt szívesebben töltötte idejét a nagynénje és unokaöccse, Buxbaumék társaságában. Tudatában volt annak, hogy külseje nem vonzó: kistermetû, krumpliorrú, szemüveges ember volt. Mint minden magában bizonytalan ifjú, hajlamos volt arra, hogy beletemetkezzen a könyvekbe. Végül Gina sürgetésére, harmincöt éves korában visszament a bécsi egyetemre, hogy megírja doktori disszertációját a humán tudományok területén - 1938 júniusában, pár hónappal az Anschluss után.
Pollak könyvében rendszeresen visszatér Bettelheim korai tapasztalatainak köszönhetõ különbözõ depressziós küzdelmeire. Habár Bettelheimnek az volt a szokása, hogy mindenki más tüneteit a pszichoanalízis révén magyarázta, a sajátjai esetében nem tette ezt. Még az sem teljesen világos, hogy Sterbával folytatott pszichoanalízise depressziójának leküzdése céljából 1929-ben történt-e, mint ahogyan azt õ legalább egyszer állította, vagy 1936 körül, ahogyan Gina, az õt leginkább ismerõ tanú visszaemlékszik. Gina azt mondta, hogy a kezelés legfeljebb egy évig tarthatott, míg Bettelheim azt állította, hogy legalább két évig. Hogyan is ismerhette volna be Bettelheim azt, hogy szinte nem is vett még részt analízisben, miközben egekig magasztalták õt, mint kiváló pszichoterapeutát - ha nem is szükségszerûen szakmai hozzáértése alapján, de a világ szemében mindenképpen! Vajon félt-e attól, hogy ha a média kitalálja, hogy páciensként kezelték, kártyavára összedõlhet, és a király újra békává változik? Hiszen a mély önismeret alapvetõ feltétele és egyben belsõ lényege is a pszichoanalitikus munkának. Bettelheim nem vette komolyan Kurt Eissler tanácsát, nevezetesen azt, hogy addig, amíg nem vett részt teljes analízisben, senki nem vezethet egy olyan iskolát, ahol érzelmileg sérült gyermekeket gyógyítanak. Úgy vélem, ez a hiányossága okozta az örökbe fogadott családokkal szemben mutatott felsõbbrendû viselkedését, valamint hajthatatlan ragaszkodását ahhoz, hogy miután megbíztak benne, eltávolítsa a szülõket gyermekeiktõl. Pollaknak azt állította, hogy az õ (mármint Pollak) apja egy "slemil", azaz szerencsétlen flótás volt, aki erõsen hárította az érzelmeket, az édesanyja pedig szentnek és mártírnak tüntette fel magát, s nem fogadta el azt, hogy felelõs Stephan pszeudo-gyengeelméjûségéért.
Pollak szerint Bettelheim más prominens pszichoterapeutáknál sokkal ellenségesebb volt az anyákkal szemben, mind a magánéletben, mind pedig a közéletben, és nagyobb gyûlöletet érzett a saját anyja iránt, mint amit valaha is leírt vagy beismert. Bettelheim boldog házasságban élt Trude Weinfelddel, akivel volt már Bécsben egy kalandja, mielõtt Trude Ausztráliába emigrált volna. A házasságkötésre azután akkor került sor, hogy Gina röviddel Amerikába érkezése után elhagyta Bettelheimet. A Trudéval való házasság Bruno körül forgott, amit Trude látszólag nem bánt. Mindezekhez hozzá kell még fûznöm azt, hogy Trude elsõ pillantásra halálosan szerelmes lett Brunóba, és ez a fajta egyoldalú kapcsolat mélyen magán viselte a bécsi stílusjegyeket. Késõbb a házaspár legtöbb közeli barátja menekültek közül került ki, akik közé tartozott Gina a férjével, Peter Weinmann-nal. Bettelheim még sikerei és híre ellenére sem mondott le arról, hogy kicsi, csúnya, idegen zsidóként gondoljon magára. És amint egyre öregebb lett, romló egészsége csak felfokozta ezeket az érzelmeket, különösen Trude halála után.
Hogyan tudott vajon Bettelheim mindezekkel a sérülésekkel együtt maga köré gyûjteni olyan sok hûséges barátot és kollégát, és mindamellett, hogy hírnévre tett szert, felépíteni az Ortogenikus Iskolát, ha - mint ahogyan halála után egyre inkább kiszivárgott - várát homokra építtette, és a féligazságok hálójában tartotta azt fenn? Természetesen ki tudta használni azt, hogy Amerikában egyre inkább szükség lett olyan módszerekre, amelyekkel az érzelmileg sérült és bûnözõ gyermekeket lehet kezelni. Bár voltak más szakértõk is, akik a gyerekek kezelésére tették a hangsúlyt, nem pedig zárt intézeti elhelyezésükre, ezek mégsem tudták úgy magukra vonni a közfigyelmet, mint Bettelheim. Õ persze sokkal termékenyebb író volt, mint a többiek, akik az autizmus okainak és gyógymódjainak kutatásával foglalkoztak, és ezen felül képes volt arra, hogy megtartsa szerfelett hûséges szerkesztõit, akik szorgalmasan dolgoztak írásain. Miután a The New Yorker kedvence lett, semmi sem tarthatta vissza õt attól, hogy nagy hûhót csapjon szabad asszociációival.
Miután elolvasta Melford Spiro könyvét ebben a témában, a kibucok gyermeknevelési szakértõjévé kiáltotta ki magát. Spiro antropológiai munkáját, amely mindössze egyéves kutatáson alapult, gyengének és korlátozott érvényûnek minõsítette, annak érdekében, hogy elõremozdítsa saját karrierjét. Anélkül, hogy valaha is ellátogatott volna Izraelbe és látott volna akár egyetlenegy kibucot is, Bettelheim azt állította, hogy bár a gyerekek alkalmanként kedvesen néznek szüleikre, ezt szeretet és tisztelet nélkül teszik, ugyanakkor a szülõk sem hiányolják azt, hogy gyermekeik érzelmi középpontjai legyenek. Eme felfedezés után Bettelheim továbbment, és azt tartotta, hogy a kibucban folyó nevelés "kétségtelen siker" - miközben maguk a kibuclakók is ambivalensek voltak iránta, és elkezdték otthon marasztalni gyermekeiket. Nem kellett sok ahhoz, hogy láthatóvá váljék az, hogy ez az írás Bettelheim álláspontját próbálta alátámasztani arról, hogy a szülõk rossz hatást gyakorolnak utódaikra, és azt az elhatározását, hogy saját felelõsségükre tartsák távol õket maguktól azzal, hogy az Ortogenikus Iskolába adják gyermekeiket.
1977-ben Bettelheim megjelentette A mese bûvölete és a bontakozó gyermeki lélek 2 címû könyvét. Ebben a mûvében azt kifogásolta, hogy csupán néhány pszichoanalitikus tartotta fontosnak a gyermekeknek szóló meséket (de õk is túlságosan leegyszerûsítve és dogmatikusan szemlélték a meséket), és senki sem írt a témáról. Pollak megállapítja és részletesen dokumentálja azt, hogy ez nem volt igaz miként az éhes Hansel, Bettelheim úgy segített magán Julius Heuscher magyarázataival, és még arról is elfelejtkezett, hogy feltüntesse Heuscher mûvét könyve irodalomjegyzékében. Arra a megállapításra jutott, hogy sokkal többet tanulunk saját magunkról és társadalmilag nehéz helyzetünkrõl a tündérmesékbõl, mint bármilyen más irodalomból, és a gyermekek képesek jól kezelni találkozásukat farkasokkal és boszorkányokkal, még nehéz helyzetekben is. A könyv megkapta az amerikai kritikusok díját és a Nemzeti Könyvdíjat is. Ezt követõen Bettelheim nyugdíjba vonult és elköltözött kaliforniai álomkastélyába. De nem volt elégedett, és még mindig melengette magában kisebbrendûségi érzését. Bettelheim utolsót dobbantott 1982-ben napvilágot látott könyvével, a Freud and Man's Soul címû mûvével. Ez eredetileg egy hosszabb cikknek indult a The New Yorker hasábjain, és azt hangsúlyozta, hogy Freud írásait rosszul fordították le angolra: az amerikai freudistákra szabták, akik tudományos alapokra próbálták helyezni a pszichoanalízist, hogy elfogadtassák azt az orvosokkal. Ily módon Strachey fordításai kimosták Freud mûveibõl az emberi minõségeket. Bettelheim kitûnõ példákkal illusztrálta ezt: a Fehlleistung ot parapraxis nak fordította Strachey, a Schaulust ot scopophiliá nak, az olyan mindennapos kifejezéseket pedig, mint Ich, Es és Über-Ich, egó nak, id nek és superegó nak. Azt azonban elfelejtette megemlíteni, hogy ezzel a témával évekig foglalkoztak az önmagukra valamit is adó pszichoanalitikusok, Freudot és leányát, Annát is beleértve. S ahogyan feltételeztem könyvismertetõmben, valószínûleg nem is gondolt arra, hogy írjon errõl, egészen az Anna Freud halálát követõ évig.
Bettelheim népszerûsége minden bizonnyal növelte az Ortogenikus Iskola hírnevét. Eredményességét azonban megkérdõjelezhetetlenül kitartó híveinek köszönhette, hûséges tanítványokból felszentelt csapatának - akik számára õ egyfajta terapeutaként szolgált -, és a freudi kánon alapos ismeretének. Mindahányszor a tanácsadók kérdéseket tettek fel és aggodalmaikat fejezték ki a gyermekek viselkedésével kapcsolatban, vagy saját személyes felháborodásaiknak adtak hangot, Bettelheim visszaemlékezett egy barátjára Bécsben, aki ugyanilyen problémával küszködött. Az anekdotákon keresztüli tanítás természetesen nem jelentett különleges megközelítést Bettelheim számára, de ezzel a meglehetõsen laza módszerrel szert tett siker arra sarkallta, hogy minél több olyan történetet találjon ki, amelyekben végül is hinni látszott. Õ maga eltúlozta a kezelések arányait, s ezzel a nevelõk, a pszichoanalitikusok, a pszichológusok és mások figyelmének középpontjába állította. Továbbá, ezeknek az eredményeknek az eltúlzása révén egyre több jelentkezõt vonzott tanítványai közé, ami egyben azt is jelentette, hogy kevésbé sérült gyermekeket is fel tudott venni, olyanokat, akik növelték az iskola sikerét. Mert ahogy mondják, semmi sem sikerül úgy, mint a siker.
Pollak bemutatja, hogy Emmy Sylvester, egy bécsi orvos és pszichiáter, aki segített Bettelheimnek megírni azt a beszámolót, amelynek köszönhetõen munkát kapott az iskolában, tovább könnyítette felemelkedését azzal, hogy együttmûködött vele hat olyan folyóiratcikk megírásában, amely elrejtette õt a tartózkodási engedélyt firtató hatóságok szeme elõl. De õ sem neki, sem másnak nem mondott köszönetet ezért a gyõzelemért. Például a Home for the Heart (1974) címû, tizedik könyvében hangsúlyozza a gyermekek megmentését szolgáló elkötelezettségét, amely tábori tapasztalataiból származik: abból a dühbõl, amelyet az elvesztegetett életek korbácsoltak fel benne, függetlenül attól, hogy a vas vagy az érzelmek szögesdrótja mögött rekedtek-e meg. Ekkor már számos népszerû és tudományos cikkben foglalkoztak mûveivel, és karrierjének csúcspontjára ért.
Minden egyes mûvében, csakúgy mint a Time "Jó reggelt, Amerika“ címû rovatában, számtalan interjúban, szakmai és népszerûsítõ cikkekben, Bettelheim ragaszkodott ahhoz, hogy mindenfajta verés, fizikai bántalmazás, vagy bármilyen másfajta gyermekeken elkövetett fizikai erõszak tilos legyen. Úgy tartotta, hogy a gyermek példák hatására hagy fel a verekedéssel, és a terapeutának kötelessége küzdenie a betegek fölött gyakorolt jogtalan dominanciával szemben. A Bettelheim indulatos vérmérsékletére tett elsõ utalás a New York Times Magazin ban jelent meg 1970-ben, amely azt állította, hogy Bettelheim nem cselekedett prédikációi szerint. Annak ellenére, hogy egy egykori bentlakó regényt írt az Ortogenikus Iskola életérõl a nyolcvanas évek elején, az igazság csak Bettelheim 1990-ben elkövetett öngyilkossága után derült ki. Néhányan azt állították, hogy terrorizálta a gyerekeket; mások elborzadtak attól a ténytõl, hogy Bettelheim kegyetlen ember, aki megértésrõl prédikál, megint mások védelmére keltek, visszaemlékezve a vele folytatott sikeres terápiákra, és arra, hogy legalább néhány gyermeknek felajánlotta teljes segítségét. Afelõl azonban semmi kétség, hogy Bettelheim jó néhány gyereket megvert, s ezt Pollaknak egykori diákokkal folytatott interjúi is megerõsítik. Miközben Bettelheim ahhoz ragaszkodott, hogy tanítványai inkább a pszichoanalitikus megközelítést mélyítsék el magukban, mintsem mûködõképes környezeti feltételeket alakítsanak ki, zsarnokoskodott felettük. "Azért tette-e ezt, mert meg volt gyõzõdve arról, hogy õ a gyermekek felettes-énje, amit neki kívülre kell helyeznie, míg õk magukévá nem tudják tenni?" De vajon miért nem hozta nyilvánosságra ezt a meggyõzõdését? Pollak azt állítja, hogy nem tudta megtenni, amellett, hogy pénzügyi támogatásban részesült a kormányhivataloktól, alapítványoktól és mecénásoktól, a szülõk bizalma is alábbhagyott volna, és a chicagói egyetem is visszavonhatta volna azt a feltétel nélküli segítséget, amelytõl vállalkozása függött. Vagyis, ha a teljes igazságra fény derül, ez Bettelheim egész életmûvét értéktelen semmivé változtatta volna.
Sokan állították, hogy az alkalmazkodás a zsidó élet egyik alapténye, azok számára is, akik feladták zsidóságukat - akár gyûlölik saját magukat, akár nem. Még inkább igaz ez, azt hiszem, a bécsi menekültekre, akiknek már a szülei feladták vallásukat, és akik, mint Bettelheim, univerzalista és szocialista eszméket kezdtek vallani, kirándulni jártak a Wandervögel -mozgalommal,3 és akiktõl Amerikába érkezésük után elvárták, hogy beilleszkedjenek a tágabb kultúrába, miközben azonosították õket a zsidó közösséggel, amelyet ezek a jövevények nem igazán értették, de amelyet nem tudtak (és valószínûleg nem is akartak) elutasítani. Sokszor elmondták azt is, hogy az emigráció következtében a pszichoanalízist hozzáigazították az amerikai szükségletekhez, így Freud tanítványai Amerikába érkezésüket követõen "tudományosították" "mûvészetét". Ez egy másik vitának lehetne a tárgya. Bettelheim azonban, amint belépett ebbe a szakmába, belekerült ebbe a vitába is. Ily módon, s azáltal, hogy láthatóvá vált a közvélemény szemében, legalábbis néhány klasszikus freudista többé-kevésbé teljesen elfogadta õt, és többel közülük együtt is dolgozott. Mégis, ahogy több pszichológus nyert bebocsátást a szakma belsõ köreibe anélkül, hogy felvették volna õket a Nemzetközi és az Amerikai Pszichoanalitikus Egyesület tagjai közé, õ is csatlakozott a tiltakozásokhoz.
Természetesen ezek után elfelejthette volna a Schmäh kétélû iróniáját, ami Bécsben magától értetõdõ volt. Ezt a fajta komoly ugratást, amely leginkább a verbális reparté n alapult, és ami azt feltételezte a hallgatóságról, hogy soha nem adja fel hitetlenségét, bizonyos mértékig készpénznek vették, amikor Bettelheim Chicagóba érkezett.
Élete vége felé Bettelheim meghívta azokat a fiatal barátait, fiatal pszichoanalitikusokat és tudományos kutatókat, akik meg akarták ismerni gondolatait, tapasztalatait, és tanulni akartak tõle. Bettelheim elbûvölte õket, és nagy hatást gyakorolt rájuk brilliáns tehetségével. David James Fisherrel folytatott utolsó interjúja alapján úgy látszik, igazán elhitt önmagáról néhány olyan történetet, amelyrõl Pollak aprólékos munkával kimutatta, hogy nem igazak. Mindezek ellenére mégsem becsülném le eredményeit, amelyek - függetlenül attól, hogy igazak voltak-e vagy hamisak - egy olyan ember történetéhez tartoznak hozzá, aki kitalálta önmagát, és ezzel hozzásegített sok autista gyermeket ahhoz, hogy teljes értékû életet éljen.
Tóth Angelika fordítása
* A cikk eredeti címe: The Inimitable Bruno Bettelheim. Az írás Richard Pollak The Creation of Dr. Bettelheim: A Biography of Bruno Bettelheim címû könyvének (Simon and Schuster, New York, 1997) recenziójaként jelent meg a Partisan Review 1997/4. számában (647-656).
1 In: Bruno Bettelheim: A végsõ határ. Európa, Bp. 1988. 39-82.
2 Gondolat Kiadó, Bp. 1986.
3 "Vándormadarak" - német hazafias ifjúsági mozgalom a húszas években.
Kérjük, küldje el véleményét,
megjegyzéseit címünkre:
thalassa@c3.hu