Az elmúlt évtized során a filozófiában (Dennett, l987; Fodor, 1987, 1992) és a kognitív fejlõdéslélektanban (Astington és mtsai, 1988; Wellman, 1990; Perner, 1991; Whiten, 1991; Baron-Cohen és mtsai, 1993; Hirschfeld és Gelman, 1994) a másoknak való oksági mentális állapotok tulajdonítása, illetve e képesség természete és fejlõdési gyökerei igen nagy jelentõségû kutatási területté váltak. Dennett (1987) amellett érvel, hogy e mentalista értelmezési stratégia, amit õ "intencionális hozzáállásnak" nevez, olyan evolúciós adaptáció, amely lehetõvé teszi mások viselkedésének hatékony elõvételezését. A jelenleg uralkodó fejlõdés-lélektani irányzat szerint már az egészen fiatal gyermekek is úgynevezett "vágy-vélekedés pszichológusok", mivel intencionális mentális állapotokat (például szándékokat, vágyakat, vélekedéseket) tulajdonítanak más személyeknek, és ezeket az állapotokat tekintik cselekedeteik okainak.
Abban a kérdésben azonban már megoszlik a kutatók véleménye, hogy a gyermekek miképpen azonosítják és tulajdonítják e mentális állapotokat másoknak, illetve saját maguknak. A szimulációs elmélet képviselõinek (pl. Harris, 1991, 1992; Goldman, 1993) feltételezése szerint az emberek számára saját mentális állapotaik introspektív úton közvetlenül elérhetõek, míg másokéit csupán következtetéses úton tudják azonosítani oly módon, hogy a helyükbe képzelik magukat, és az így szimulált mentális élményt a másiknak tulajdonítják. Ezzel szemben mások (Dennett, 1987; Gopnik, 1993; Gopnik és Wellmann, 1994; Gopnik és Meltzoff, 1996) úgy gondolják, hogy a mentális állapotok közvetlen perceptuális megközelíthetõsége csupán illúzió, és azt feltételezik, hogy a mentális állapotok azonosítása az én és a másik személy esetében egyformán következtetéses úton történik.
Mikor alakul ki az intencionális hozzáállás, és mikor kezd a gyermek más ágensek mentális állapotaira következtetni? Míg a viszonylag komplexebb intencionális állapotok, például a hamis vélekedések tulajdonítása általában csak három-négyéves kor körül jelenik meg (Wimmer és Perner, 1983; Wellman, 1990), addig többen úgy vélik (pl. Bretherton, 1991; Stern, 1985), hogy bizonyos új viselkedési formák - mint amilyen a mutatás, a tekintet irányának követése (Bates, 1979; Murphy és Messer, 1977; Bretherton és Bates, 1979) valamint a szociális referencia (Campos és Stenberg, 1981; Klinnert és mtsai, 1983) - az elsõ év utolsó negyedében való megjelenése alapján arra lehet következtetni, hogy a csecsemõben már kialakult a mentális állapotok tulajdonításának valamilyen kezdetleges képessége, legalábbis egyes mentális állapotokra (pl. a figyelmi állapotokra vagy érzelmekre) vonatkozóan. Újabban Gergely és munkatársai (Gergely és mtsai, 1995; Gergely és Csibra, 1996, 1997; Csibra és Gergely, 1997; Csibra és mtsai, 1997) habituációs kísérletek segítségével kimutatták, hogy kilenc és tizenkét hónapos csecsemõk már képesek egy ágens térbeli viselkedését célvezérelt és racionális cselekvésként értelmezni, és ennek alapján egy új helyzetben az ágens célra irányuló jövõbeli viselkedését elõvételezni. Ezzel szemben hat hónaposoknál még nem figyelhetõ meg a viselkedés ilyen típusú értelmezése, ami megfelel annak az általános nézetnek, hogy a fejlõdés során a csecsemõknél legkorábban az elsõ év vége felé jelenik meg az "intencionális hozzáállás" (Tomasello, 1995).
A "tudatelméleti" nézõpont ugyancsak releváns annak az ismeretelméleti kérdésnek a szempontjából is, hogy honnan ered a csecsemõnél a mások érzelmi állapotai azonosításának, illetve tulajdonításának képessége. Noha a tudatelméleti irodalom eddig elsõsorban a vélekedésekre és vágyakra összpontosított, világosan kell látnunk, hogy az érzelmek szintén azon intencionális mentális állapotokhoz tartoznak, melyeket másoknak tulajdonítunk abból a célból, hogy viselkedésüket megértsük és elõvételezhessük. Az érzelmek ugyanis számos olyan reprezentációs tulajdonsággal bírnak, amelyek az intencionális mentális állapotokra jellemzõek. A mentális állapotok, pl. a vélekedések és vágyak "intencionalitása" azt jelenti, hogy azok valami rõl szólnak, illetve valami re irányulnak ("aboutness", lásd Brentano, l973; Dennett és Haugeland, 1987): így tehát egy vélekedés mindig a világ valamilyen létezõ vagy lehetséges állapotára, míg egy vágy valamilyen jövõbeli tényállásra vonatkozik.
Világos, hogy ebben az értelemben az érzelmek is valamilyen tényállás ra irányuló mentális attitûdök (mint amikor Péter dühös amiatt, hogy elvesztette a pénztárcáját),1 és amennyiben ilyen információt tulajdonítunk egy személynek, akkor az általában segítségünkre van abban, hogy megértsük vagy elõvételezzük viselkedését.
Mindazonáltal, amikor érzelmet tulajdonítunk valakinek, akkor egyben diszpozicionális információt (Watson, 1995) is tulajdonítunk neki, ami sokkal inkább magára az attitûdre vonatkozik, mint az intencionális tárgyra, amire az attitûd irányul. Ha Péternek "pénztárcája elvesztése miatti" haragot tulajdonítjuk, akkor ennek alapján generálhatunk egy sor olyan predikciót jövõbeli viselkedésére vonatkozóan, amelyek nincsenek lényegi kapcsolatban azzal a tényállással, amelyrõl Péter haragja szól (például valószínûsíthetjük, hogy Péter bele fog rúgni a kutyájába, ha az történetesen a szeme elé kerül). A diszpozicionális információ, amit egy érzelem kifejez, meghatározza, hogy bizonyos körülmények között a személy, aki az adott diszpozicionális érzelmi állapotban van, nagyobb valószínûséggel fog bizonyos módokon viselkedni, mint máshogy. Más szavakkal: a tulajdonított érzelem lehetséges helyzetek halmazát specifikálja, amelyek propozicionálisan egy sor "ha-akkor" feltételes kijelentéssel ragadhatóak meg. Amikor valamilyen érzelmi állapotot tulajdonítunk egy másik személynek, akkor képesnek kell lennünk arra, hogy elménkben legalább néhány ilyen feltételes helyzetet azonosítsunk, máskülönben semmire nem tudnánk következtetni a személy jövõbeli viselkedését illetõen.2
Tehát a tudatelmélet nézõpontjából az érzelmi fejlõdés lélektanának központi kérdései a következõk: a) hogyan ismerik meg a csecsemõk az érzelmek diszpozicionális tartalmát, b) hogyan azonosítják, hogy az egyes érzelmi állapotok mire vonatkoznak (aboutness), c) mikor kezdik el az effajta információk másoknak történõ tulajdonítását abból a célból, hogy azok várható viselkedését kikövetkeztessék, és d) hogyan tanulják meg azokat a feltételeket, amelyek feljogosítanak arra, hogy másoknak vagy éppenséggel saját maguknak érzelmeket tulajdonítsanak?
Megjegyzendõ, hogy ez utóbbi vonatkozásban érdekes különbségek vannak az érzelmek és más intencionális mentális állapotok (mint például vágyak és vélekedések) között. Elõször is egy másik személy érzelmeit sokszor könnyebb kikövetkeztetni, mivel azok általában együtt járnak az arcon megjelenõ száliens (és az alapérzelmek esetében minden bizonnyal univerzális) érzelemkifejezõ gesztusokkal (Ekman és mtsai, 1972; Ekman, 1992; Izard, 1977). Emellett úgy tûnik, hogy egyes specifikus alapérzelmeket sajátos és megkülönböztetõ fiziológiai válaszmintázatok (Ekman és mtsai, 1983), valamint jellegzetes szubjektív élménykvalitások kísérnek, ami valószínûleg megkönnyíti az érzelmek az énnek történõ helyes attribúcióját. Jó pár vizsgálat utal továbbá arra, hogy létezik egy sor univerzális és veleszületett alapérzelem (Ekman és mtsai, 1972; Ekman, 1992; Izard, 1977, 1978). A fentiek alapján jogosnak tûnik az a felvetés, hogy az érzelmek az egyik legkorábbi (sõt talán éppen a legelsõ) olyan mentális állapotok, amelyeket a csecsemõk másoknak és saját maguknak tulajdonítani képesek (cf. Meltzoff és Gopnik, 1993).
Érzelmi állapotok tulajdonítása utánzás alapján: a Meltzoff-Gopnik-hipotézis
Meltzoff és Gopnik (1993) új hipotézise értelmében veleszületett mechanizmusok teszik lehetõvé a csecsemõ számára, hogy az élet kezdetétõl érzelmi állapotokat tulajdonítson másoknak. Elméletük hátterét Meltzoff széleskörû munkássága (Meltzoff és Moore, 1977, 1989) alkotja, amellyel kimutatta, hogy az újszülött babákban veleszületett képesség és hajlam van a felnõttek egyes arckifejezéseinek (pl. nyelvöltés, szájnyitás) és esetleg néhány alapérzelmet kifejezõ arcgesztusok komponenseinek utánzására (Field és mtsai 1983). Emellett modelljük azt a feltételezést is magában foglalja, hogy létezik egy sor veleszületett alapérzelem, amelyet elõhúrozott arcizom-mûködési mintázatok jelenítenek meg (Ekman és mtsai, 1972; Ekman, 1992; Izard, 1977, 1978).
Ekman és munkatársai (1983) felnõttekkel kapcsolatos eredményei alapján Meltzoff és Gopnik azt feltételezik, hogy elõhúrozott kétirányú kapcsolat van az arc érzelemkifejezései és az ezeknek megfelelõ specifikus fiziológiai érzelmi állapotmintázatok között, és hogy ez a kapcsolat már a születéstõl fogva aktív. Így magukévá teszik a "differenciális érzelmek elméletének" (Malatesta és Izard, 1977; Izard és Malatesta, 1987) kiinduló feltételezését, amely szerint "a kiscsecsemõkben veleszületett összehangoltság van az érzések és a hozzájuk tartozó érzelemkifejezések között" (Malatesta és mtsai, 1989, p. 6). Elképzelésük szerint akkor, amikor a csecsemõ utánozza a felnõtt arcának érzelemkifejezését, ezen elõhúrozott kapcsolatok révén automatikusan aktiválja magában a megfelelõ testi érzelmi állapotot. Saját szavaikkal: "a viselkedés utánzása az a híd, amin >>áthaladva<< a másik belsõ mentális állapota valakinek a saját átélt mentális állapotává válhat" (p. 358). Meltzoff és Gopnik szerint az utánzással ily módon elõidézett érzelmi állapotot a csecsemõ introspektív úton észleli, és az átélt affektust a másik személynek tulajdonítja.
Figyeljük meg azonban, hogy nincs közvetlen bizonyíték annak a feltételezésnek az alátámasztására, hogy a veleszületett diszkrét érzelemkifejezések már a korai csecsemõkorban automatikusan aktiválnák az érzelemnek megfelelõ tudatos érzéseket. Számos kutató határozottan elutasítja ezt a lehetõséget, és amellett érvel, hogy az élet elsõ hónapjaiban minden bizonnyal differenciálatlanok az affektív állapotok, és hogy a differenciált, tudatos érzelmek csupán a kognitív fejlõdés eredményeképpen jelennek meg (pl. Sroufe, 1979). Lewis és Michelson (1983) szerint a legkoraibb csecsemõkorban a belsõ állapotok és a kifejezõ viselkedések még nem koordinálódnak, és a diszkrét kifejezõ megnyilatkozásoknak megfelelõ tudatos érzelmek csupán késõbb, a szocializáció és a kognitív fejlõdés hatására jelennek meg (ld. még Kagan, 1992; Lewis és Brooks, 1978).
A Meltzoff-Gopnik-modellnek - azon túl, hogy magáévá teszi azt az (egyelõre alá nem támasztott) innátista feltevést, hogy kezdeti kapcsolat áll fenn az érzelemkifejezések és a specifikus és tudatos érzelmi állapotok között - még egy további nativista feltevésre is szüksége van ahhoz, hogy megmagyarázza azt a további lépést, mellyel az utánzással elõidézett érzelmi állapotot a csecsemõ a másik személy lelki mûködésének tulajdonítja. E további feltételezés nélkül ugyanis a javasolt utánzás alapú érzelemindukció ugyan elõidézne a csecsemõben is egy, a felnõtt által kifejezett érzelemhez hasonló belsõ érzelmi állapotot, de a folyamat itt le is állna, és nem jönne létre az érzelmi állapot másiknak való tulajdonítása. Ennek megfelelõen Meltzoff és Gopnik így okoskodnak: "a mentalista felfogás egyik alaptézise szerint a külsõ, látható viselkedések fenomenológiai mentális állapotokra képezõdnek rá - ez pedig egy veleszületett folyamat" (p. 34.).
De még ha el is fogadnánk az innátista feltevések sorát a Meltzoff- Gopnik-modellben, az utánzással elõidézett affektus természetével kapcsolatban még mindig nyitva maradna egy kérdés, ami pedig az érzelmi fejlõdés tudatelméleti megközelítése szempontjából központi jelentõségû.
Azon túl, hogy a csecsemõ egy megkülönböztethetõ fenomenológiai minõséget tapasztal, kérdés, hogy Meltzoff és Gopnik javaslata magában foglalja-e azt a további elõfeltételezést is, mely szerint az érzelmi állapot diszpozicionális tartalma is tudatosulna a babában (nem is szólva a kérdéses érzelem tárgyáról [aboutness] )? Nem világos, hogy vajon Meltzoff és Gopnik (1993) az érzelmek diszpozicionális tartalmát szintén genetikailag meghatározottnak fogják-e fel, de az bizonyos, hogy - e nélkül az igen erõs innátista feltevés nélkül - a tisztán fiziológiai (értelmezetlen) érzelmi állapotok tulajdonítása a másik személynek nem szolgálná az "intencionális hozzáállás" központi evolúciós funkcióját: azaz nem segítené a csecsemõt mások viselkedésének elõvételezésében.
Végül pedig, a Meltzoff-Gopnik-modell egyik központi elõfeltevése az, hogy a csecsemõ számára az élet kezdetétõl fogva közvetlen introspektív úton hozzáférhetõek belsõ érzelmi állapotai. A tudatelméleti irodalomban élénk vita folyik arról, hogy vajon fenntartható-e az a klasszikus kartéziánus álláspont, mely szerint a szelf mentális állapotai közvetlenül (és tévedhetetlenül) hozzáférhetõek introspekció útján, míg mások mentális állapotaira csupán következtetni tudunk közvetett evidenciák alapján. Gopnik (1993) maga erõteljesen képviseli azt az álláspontot, hogy a fejlõdésben a mentális állapotok megértése mind másokra, mind a szelfre vonatkozóan egyidejûleg jelenik meg, és mind a két esetre hasonló következtetéses folyamatok érvényesek (ld. még Dennett, 1987, ch. 4.). Ezzel szemben az érzelmek esetében a Meltzoff-Gopnik-modell (1993) a szelf érzelmi állapotainak veleszületett közvetlen introspektív elérhetõségét tételezi fel. Az alábbiakban amellett fogunk érvelni, hogy ebbõl a szempontból az érzelmeket nem kell speciális esetnek tekinteni. Egy alternatív javaslatot fogunk megfogalmazni, mely szerint a csecsemõ a kezdetekkor még nem érzékeny a belsõ állapotjegyek azon csoportjaira, amelyek diszkrét érzelmi kategóriákat indikálnak.
Összefoglalva: a Meltzoff-Gopnik-modell, bár intellektuálisan érdekfeszítõ és sok fontos meglátáson alapul, súlyosan terhelve van innátista feltételezések egész sorával, amelyek közül legalábbis néhány véleményünk szerint elkerülhetõnek tûnik azon fejlõdési folyamatok rekonstrukciója során, amelyek elvezetnek az érzelmek megértésének és tulajdonításának csecsemõkori kialakulásához.
A belsõ, illetve külsõ ingerekre való kezdeti érzékenység kérdése
Véleményünk szerint jelenleg nincs olyan meggyõzõ bizonyíték vagy érv annak a feltételezésnek az alátámasztására, hogy az érzelmi állapotok diszpozicionális tartalma születéstõl fogva elérhetõ lenne a csecsemõ számára. Ez persze nem jelenti azt, hogy tagadnánk a veleszületett elsõdleges érzelmek létezését, amelyek speciális input feltételek mellett aktiválódó komplex elõhúrozott viselkedésszervezõdéseknek foghatók fel. Valószínû, hogy ezek az érzelmi programok tartalmaznak információt az érzelem céljáról (pl. egy akadály elmozdítása) és azon cselekvéstendenciákról, amelyek az adott érzelemre (pl. a haragra) jellemzõek (pl. megközelítés és támadás). Nyilvánvaló, hogy ezen információk alapul szolgálhatnak a valószínûsíthetõ érzelemalapú viselkedés legalábbis részleges elõvételezéséhez. Feltételezzük azonban, hogy ez az információ implicit formában, mint procedurális tudás reprezentálódik, és mint ilyen, kezdetben kognitíve nem megragadható a csecsemõ számára.
Ehelyett abból indulunk ki, hogy az érzelmek diszpozicionális tartalmát a csecsemõ elõször úgy tanulja meg, hogy megfigyeli mások affektuskifejezõ megnyilvánulásait, és ezeket összekapcsolja az érzelemkifejezéseket kísérõ helyzetekkel és viselkedéses következményekkel. Természetesen, ha Meltzoffnak és Gopniknak igazuk van abban a feltételezésükben, hogy a csecsemõ számára introspekcióval közvetlenül elérhetõek veleszületett elsõdleges érzelmi állapotai, akkor az ilyen perceptuális tanulás ugyanúgy támaszkodhatna a szelf saját érzelmi állapotainak monitorozására is, mint másokéira.
Meltzoff és Gopnik (1993) a fejlõdéslélektan klasszikusainak hosszú sorát követik azzal a feltételezéssel, hogy a csecsemõ kezdeti állapotára jellemzõ, hogy belsõ állapotai introspektív úton közvetlenül hozzáférhetõek számára. Például Freud és követõi (pl. Mahler és mtsai, 1975) régóta képviselik azt a nézetet, hogy a csecsemõ kezdetben érzékenyebb a belsõ, mint a külsõ ingerekre. Bruner és munkatársai (1966) szintén abból indultak ki, hogy a csecsemõ kezdetben belsõ, proprioceptív jelzésekre támaszkodik, és ezt csak késõbb követi az exteroceptív jegyekre való érzékenység ( ld. még Birch és Lefford, 1967; Gohlson, l980; áttekintésül ld. Rovee-Collier, 1987).
Miként azonban ezt Colombo és munkatársai (l990) kifejtik, a csecsemõtanulás irodalmában gyakorlatilag semmilyen empirikus adat nem támasztja alá közvetlenül ezt a klasszikus feltételezést. Ezek a szerzõk egy sor, a feltételezés közvetlen tesztelésére kidolgozott kísérlettel azt bizonyították, hogy három hónapos csecsemõk diszkriminatív tanulási helyzetben egyformán képesek külsõ és belsõ ingerjegyekre támaszkodni.3 Sõt, hat és kilenc hónapos csecsemõk esetében az exteroceptív jegyek kifejezetten domináltak az interoceptív jegyekkel szemben a tanulásban!
A fentiek alapján úgy gondoljuk, hogy nem lenne érdektelen átgondolni a belsõ ingerek kezdeti dominanciájára vonatkozó klasszikus nézet elvetésének elméleti következményeit. Alternatív hipotézisünk értelmében azt feltételezzük, hogy az élet kezdetén a perceptuális rendszer figyelmi beállítottsága elsõsorban a külvilág ingereinek explorációjára irányul, és elsõdlegesen az exteroceptív ingerek alapján épít fel reprezentációkat. E szerint a nézet szerint a belsõ (viszcerális és proprioceptív) jegyeket, amelyeket egy érzelmi állapot megjelenése és kifejezése aktivál, kezdetben a csecsemõ nem fogja fel tudatosan, vagy legalábbis a fenti jegyek nem rendezõdnek még olyan kategoriális csoportokba, amelyeket mint megkülönböztethetõ diszkrét érzelmeket percipiálhatna a csecsemõ.4
Ennek alapján természetesen felvethetõ a kérdés, hogy az általunk vázolt elméleti keretben milyen módon jut el a csecsemõ oda, hogy kialakítsa azon ingerjegyek csoportjainak reprezentációit, amelyek majd a kategorikusan elkülöníthetõ érzelmi állapotok tudatos percepciójának alapját képezik? Feltevésünk az, hogy ebben a fejlõdési folyamatban alapvetõ szerepe van annak a fajspecifikus emberi késztetésnek, melynek eredményeképpen az érzelemszabályozó interakciók során a szülõk arckifejezése és vokalizációja visszatükrözi a csecsemõk érzelemkifejezõ megnyilvánulásait. Az alábbiakban azonosítani fogjuk az érzelmek reflekciójára irányuló szülõi ösztönkésztetés több jelentõs fejlõdés-lélektani következményét, és amellett fogunk érvelni, hogy ezek hátterében ugyanaz a mechanizmus áll, nevezetesen a kontingenciadetekció és maximalizálás mechanizmusa. Modellünk részletes bemutatása elõtt azonban egy rövid áttekintést adunk az érzelemszabályozó interakciók természetére és szerepére vonatkozó empirikus evidenciákról az elsõ életév érzelmi fejlõdésében.
Érzelmi fejlõdés az elsõ életév során
Az elmúlt harminc év fejlõdés-lélektani kutatásai számos olyan eredménnyel szolgáltak, amelyek alapvetõen megváltoztatták a csecsemõ kezdeti állapotáról alkotott korábbi nézeteinket. Még nem is olyan régen az volt az általános nézet, hogy az élet kezdetén a csecsemõk lényegében passzív, differenciálatlan lények, akiket egy úgynevezett "ingerpajzs" véd a külvilág ingereitõl (ld. Mahler és mtsai, 1975). Mostanra azonban már általánosan elfogadottá vált, hogy a csecsemõk egészen a kezdetektõl igen gazdag perceptuális, tanulási és reprezentációs kapacitással és a körülöttük lévõ világ fizikai és szociális tárgyaira vonatkozó specifikus elvárásokkal rendelkeznek (Bower, 1982, Emde, 1988; Gergely, 1992; Meltzoff, 1990; Stern, 1985).
Ez a szemléletváltozás határozottan jellemzi a korai érzelmi fejlõdés modern kutatásait is (Ekman, 1992; Ekman és Oster, 1979; Izard, 1977; Izard és Malatesta, 1987; Malatesta et al., 1989; Oster, 1978; Tronick, 1989), amelyeknek központi elõfeltevése szerint a csecsemõt már a születés pillanatától fogva jellemzi az érzelemkifejezésre és az érzelmi kommunikációra való bioszociális felkészültség. Darwin (1872) korai meglátásait követve az arc érzelemkifejezéseinek modern, kultúrák közötti összehasonlító kutatásai (Ekman és mtsai, 1972; Ekman, 1992; Izard, 1977, 1978) kimutatták egy sor veleszületett alapérzelem létezését (ilyenek az öröm, a harag, a félelem, a szomorúság, az undor és a meglepetés), amiket - kultúrától függetlenül - ugyanazoknak az arcizmoknak a mûködtetésével fejezünk ki, és amik univerzálisan felismerhetõek. Nem sokkal születésük után a kiscsecsemõk már szinte mindegyik olyan arcizom mûködtetésére képesek, amelyek a felnõtteknél az alapérzelmek kifejezésében részt vesznek (Ekman és Oster, 1979; Oster, 1978). Az érdeklõdés, az öröm, az undor, a meglepetés és a distressz arckifejezései már egészen kis csecsemõknél is megfigyelhetõek (Izard, 1978; Camras, 1988). Ugyancsak kimutatták, hogy egyes univerzális érzelmek esetében az adott érzelem kifejezéséhez szükséges arcizmok mûködtetése felnõttekbõl az érzelemre jellemzõ specifikus és elkülöníthetõ fiziológiai izgalmi állapotot vált ki (Ekman és mtsai., 1983).
Ezeknek az eredményeknek az alapján sok pszichológus osztja azt a nézetet, hogy az alapérzelmek adaptív funkcióval rendelkezõ veleszületett dinamikus viselkedésszervezõdések, amelyeket specifikus motoros arckifejezés mintázatok jellemeznek, amik elõhúrozott aktivációs csatornákon keresztül elkülöníthetõ fiziológiai válaszstruktúrákkal kapcsolódnak össze (Ekman, 1992; Ekman és Oster, 1979; Izard, 1977, 1978; Izard és Malatesta, 1987; Malatesta és mtsai., 1989; Meltzoff és Gopnik, 1993).
Az érzelmi fejlõdéssel foglalkozó irányadó bioszociális elméletek szerint az anya és a csecsemõ az élet kezdetétõl fogva affektív kommunikációs rendszert alkot (Brazelton, Koslowsky, és Main, 1974; Beebe és mtsai,1992; Bowlby, 1969; Hobson, 1993; Sander, 1977; Stern, 1977, 1985; Trevarthen, 1979; Tronick, 1989), amelyben az anya interakcióinak alapvetõ szerepe van a csecsemõ affektív állapotainak modulálásában. Bár a kiscsecsemõk rendelkeznek néhány kezdetleges eszközzel az affektív önszabályozásra (például elfordulnak a túlizgató ingerléstõl, vagy ujjukat szopják) (Demos, 1986; Malatesta és mtsai, 1989), mégis általános az a vélemény, hogy az anyai interakciók minõsége meghatározó módon szabályozza a csecsemõ affektív állapotváltozásait (Field, 1994; Malatesta és Izard, 1984; Tronick és mtsai, 1982; Tronick, 1989). Az anyák többnyire megfelelõen olvassák csecsemõik érzelmi megnyilvánulásait, és a szenzitív gondozók affektív reakcióikat a csecsemõ érzelmi állapotaira hangolva sikeresen modulálják a kisgyermek dinamikusan változó belsõ állapotait (Malatesta és mtsai, 1989; Tronick, 1989).
Arra is van bizonyíték, hogy a csecsemõk már egész korán képesek perceptuálisan megkülönböztetni néhány alapérzelem arckifejezését (Field és mtsai, 1983; Malatesta és Izard, 1984), noha kérdéses, hogy négy hónapos kor alatt vajon a teljes kifejezési mintázat adja-e az elkülönítés alapját (ld. Nelson, 1987). Négy hónaposnál idõsebb korban azonban a csecsemõk már egyértelmû kategoriális válaszokat adnak a különbözõ érzelemkifejezésekre (Nelson, 1987).
Az úgynevezett "pléhpofa" módszerrel (Tronick és mtsai, 1978) vagy késleltetett feedback technikával (Murray és Trevarthen, 1985) kimutatható, hogy a kiscsecsemõk érzékenyek a szemtõl szembeni interakció kontingenciastruktúrájára, és amennyiben a kontingens interakció hirtelen megszakad, aktívan igyekeznek helyreállítani azt. A szemtõl szembe interakciók struktúráját idõi alapú mikroanalitikus módszerekkel (pl. Gottman, 1981) vizsgálva számos kutató bebizonyította, hogy az anyák és csecsemõik között kétirányú a viselkedés és az affektív kommunikáció kölcsönös szabályozása (Beebe és mtsai, 1985; Beebe és Lachmann, 1988; Cohn és Tronick, 1988; Tronick és mtsai, 1977; Tronick, 1989). Hat hónapos korban a csecsemõk érzelemkifejezései már jól szervezettek és szisztematikus kapcsolatban állnak a környezet eseményeivel (Weinberg és Tronick, 1994). Kimutatták azt is, hogy az anya-csecsemõ interakciókban gyakori az utánzásos egymásra hangolódás (Uzgiris és mtsai, 1989), és hogy az anya-csecsemõ párokban a baba korával párhuzamosan egyre inkább kialakul az illeszkedés és a szinkronicitás koordinációja (Tronick és Cohn, 1989). Field és munkatársai (1985) azt találták, hogy három és fél hónapos babákból több mosolyt és vokalizációt vált ki az anya viselkedése, amikor utánozza a babát (Field és mtsai, 1985).
Számos csecsemõkutató osztja azt a véleményt, (pl. Beebe és Lachmann, 1988, Papousek és Papousek, 1987, 1989, Stern, 1985, Trevarthen, 1979, Tronick, 1982) hogy az affektív viselkedés arckifejezéssel és hanggal való tükrözésének az élet elsõ évében központi jelentõsége van a szülõi érzelemszabályozó interakciókban. E nézettel egybevágnak azok a megfigyelések (Malatesta és Izard, 1984, Malatesta és mtsai, 1989), hogy a csecsemõk kategorikus érzelemmegnyilvánulásai gyakrabban késztetik az anyákat kontingens utánzásra, mint a babák véletlenszerû, rendezetlenebb arcmimikája (pl. fintoruk vagy félmosolyuk). A megfigyelések szerint elõfordul, hogy a csecsemõk szomorúság- vagy haragkifejezései az anyákból is szomorúságot vagy haragot kifejezõ érzelmi választ váltanak ki (Tronick, 1989). Ugyancsak kimutatták, hogy a csecsemõ negatív affektusaira adott anyai reakciók között gyakran megjelennek játékosan eltorzított negatív érzelemkifejezések is (Malatesta és Izard, 1984).
A depressziós anyákkal és csecsemõikkel végzett kutatások (Cohn és mtsai, 1986, Bettes, 1988, Tronick és Field, 1986, Tronick, 1989) azt mutatják, hogy ilyen esetben csökken a kontingens affektív interakciók aránya, és az anya részérõl több az intruzivitás és a negatív érzelemkifejezés. Továbbá, ezeknek a csecsemõknek érzelemszabályozása és késõbbi kötõdési biztonsága összefüggést mutat depressziós anyjuk érzelmi állapotával és viselkedésével (Field, 1994, Field és mtsai, 1988, Murray, 1992, Pickens és Field, 1993, Tronick, 1989, Tronick és Field, 1986).
Általában véve ezek az eredmények alátámasztani látszanak a pszichoanalitikus elméletalkotók elképzeléseit, akik már régóta fontos szerepet tulajdonítanak a korai érzelmi és személyiségfejlõdésben az anyai tükrözésnek (pl. Bion, 1962, 1967, Kohut, 1971, 1977, Mahler és mtsai, 1975, Mahler és McDevitt, 1982, Jacobson, 1964, Kernberg, 1984, Winnicott, 1967). Ugyanakkor elmondható, hogy mindmáig nem született konkrét javaslat azon oksági mechanizmusok pontos természetére vonatkozóan, amelyek révén ezek a hatások megvalósulnak.
Összefoglalva: az imént áttekintett eredmények arra utalnak, hogy elsõ életévük során a csecsemõk a) veleszületett hajlandóságot mutatnak érzelmi állapotaik automatikus kifejezésére, b) érzékenyek a szemtõl szembeni affektív kommunikáció kontingenciastruktúrájára, c) képesek megkülönböztetni egyes, alapérzelmeket indikáló motoros arckifejezési mintázatokat, d) érzelmi önszabályozásukban nagymértékben függenek szüleik érzelemszabályozó interakcióitól, és e) affektív állapotaik és kialakulóban lévõ önszabályozó reakcióik minõségét nagyban befolyásolják szüleik érzelmi kommunikációjának jellegzetességei.
Ugyanakkor az elsõ életév vége felé több minõségileg új kommunikatív viselkedési képesség megjelenésének lehetünk tanúi, amelyek már az érzelmi tudatosság és kontroll egy új szintjének kialakulását, valamint az érzelmi állapotok megértésének és tulajdonításának kezdetét jelzik.
Az érzelemkifejezések fölötti akaratlagos kontroll egyik elsõ jelét az elkerülõ (A-típusú) csecsemõk viselkedésében figyelhetjük meg egyéves korban az úgynevezett "idegen helyzet" vizsgálatban (Ainsworth, 1978). Ezek a csecsemõk már képesek legátolni a szülõtõl való rövid szeparáció által kiváltott negatív érzelmi állapotuk automatikus viselkedéses kifejezõdését, annak ellenére, hogy negatív affektív (stressz) reakciójuk jelenléte egyértelmûen kimutatható felgyorsult szívverésük (Sroufe és Waters, 1977), illetve megváltozott kortizolszintjük (Spangler és Grossmann, 1993) alapján. További evidenciák (Demos, 1986; Malatesta és mts., 1989) szintén arra utalnak, hogy a második életév folyamán már képes a csecsemõ az arcizomzat akaratlagos kontrolljával bizonyos mértékû érzelmi állapotszabályozásra.
Az érzelmi viselkedés instrumentális önszabályozásának egy másik korai formájára utal az ún. "társas referálás" (social referencing) megjelenése az elsõ év végén (pl. Campos és Sternberg, 1981; Klinnert és mts., 1983). Ebben a korban egyes csecsemõk, akik kétértelmû helyzetben (pl. érdeklõdést és félelmet egyszerre kiváltó) helyzetben találva magukat nem képesek dönteni több lehetséges válaszalternatíva között (pl. hogy átmásszanak-e anyjukhoz egy vizuális szakadék felett vagy se), a szülõre néznek és az annak arcán megjelenõ érzelemkifejezés (pl. öröm vagy félelem) tartalma alapján irányítják viselkedésüket. A társas referálást mediáló mechanizmus természetét illetõen több eltérõ javaslat is született. Egyesek szerint e jelenség egyszerû operáns kondicionálást takar (Barresi és Moore, 1996; Gewirtz és Pelaez-Nogueras, 1992; Moore és Corkum, 1994). Ezzel szemben mások amellett érvelnek, hogy a társas referálás a csecsemõ kialakuló tudatelméletének elsõ jelei közé tartozik, s mint ilyen a szülõ belsõ tudati állapotának (érzelmi attitûdjének) kikövetkeztetését és tulajdonítását igényli (Bretherton, 1991; Stern, 1985). Elképzelhetõ azonban az is, hogy az egyéves csecsemõ - aki már jelentõs tapasztalatokat szerzett a szülõvel az érzelemregulatív tükrözõ interakciók terén - aktívan keresi a szülõ érzelemtükrözõ reakcióját, amely a benne egymással versengõ ellentétes érzelmek egyikét megerõsítve azt dominanciára segíti, s ily módon megszünteti a csecsemõ döntésképtelenségét. Ez utóbbi alternatíva érdekes esete lenne a szülõi érzelmi kommunikáció instrumentális használatának az affektív önszabályozás terén.
Figyeljük meg továbbá, hogy a társas referálás egyidõben jelenik meg a csecsemõknél az intencionális kommunikáció több olyan új formájával, amelyekben megjelenik a másik figyelmi állapotának szándékos befolyásolására való képesség (Bates, 1979; Bretherton és Bates, 1979; Moore és Corkum, 1994; Murphy és Messer, 1977; Tomasello, 1995). Ezek közé tartozik a mutatás- és tekintetkövetés és az olyan "protodeklaratív" gesztusok, mint a tárgymegmutatás. Érdekfeszítõ kérdés, hogy vajon az ilyen - a szülõnek címzett - protodeklaratív "kommentárok" együtt járnak-e informatív érzelemkifejezõ arcmimikával. Ez arra utalna, hogy a csecsemõ már képes egy arci érzelemkifejezés akaratlagos aktivációjával a tárgyra irányuló érzelmi attitûdjének kommunikációjára, és így érzelemkifejezõ viselkedése nem korlátozódna többé affektív állapotainak automatikus megjelenítésére.
Spelke és munkatársai (1995) nemrégiben evidenciával szolgáltak arra is, hogy az elsõ év végén a csecsemõ már képes a másiknak tulajdonított érzelmi állapot alapján következtetéseket levonni annak várható viselkedésére nézve. Míg kísérletükben nyolc hónapos gyerekek még nem voltak képesek egy megfigyelt személy viselkedését elõvételezni annak alapján, hogy az hova nézett és milyen érzelmet fejezett ki az arca, tizenkét hónaposok már kialakítottak ilyen jellegû elvárást. Ez az eredmény arra utal, hogy egyéves korban a csecsemõ már nemcsak megkülönböztetni tudja más személyek eltérõ érzelemkifejezéseit, hanem azok diszpozicionális tartalmát felhasználva következtetéseket is tudnak levonni a másik várható viselkedésérõl.
Úgy tûnik tehát, hogy az elsõ év végére a csecsemõk már nemcsak érzelmi állapotban "lenni" vagy érzelmileg reagálni tudnak mások érzelemkifejezéseire, hanem már képesek másoknak érzelmi állapotokat tulajdonítani és ennek alapján várható viselkedésükre következtetni is. Ez arra utal, hogy ebben a korban a csecsemõk már reprezentálni tudják legalább néhány alapérzelem diszpozicionális tartalmát, méghozzá kognitíve elérhetõ formában. Amellett kívánunk érvelni, hogy az érzelmek ilyen szintû reprezentációja minõségileg különbözik az alapérzelmek elsõdleges szintû, implicit és procedurális reprezentációinak elõhúrozott automatizmusaitól.
A szelf-állapotok reprezentációs szintjei: automatikus vs. kontrollált folyamatok
A kognitív lélektanban számos dichotómia (mint pl. a procedurális/deklaratív, az implict/explicit, a tudattalan/tudatos, vagy az automatikus/kontrollált folyamatok közötti különbségtétel, ld. Shiffrin és Schneider, 1977; Karmiloff-Smith, 1992) jelzi, hogy az emberi tudatban az információ reprezentációja minõségileg különbözõ szinteken valósul meg. Az automatikus folyamatok kifejezés olyan elõhúrozott vagy túltanult viselkedésszervezõdési struktúrákra utal, amelyekben az információ reprezentációja implicit módon, procedúrákba ágyazódva jelenik meg, s így nem hozzáférhetõ a tudat más reprezentációs rendszerei számára. Az ilyen automatizmusok merevek, perceptuálisan vezéreltek, és nem tudatosan mûködnek. Ezzel szemben a kontrollált folyamatok kifejezés akaratlagos és tudatos mûveletekre utal, amelyek rugalmasak és módosíthatóak, magasabb színtû kognitív célok által vezérelhetõek és felülbírálhatják az automatizmusokat.
Ebben a keretben a csecsemõ elsõdleges érzelmeit veleszületett, elõhúrozott, ingervezérelt, dinamikus viselkedési automatizmusoknak tekinthetjük, amelyek fölött a baba még nem rendelkezik akaratlagos kontrollal. Az érzelmek szabályozását elsõsorban a gondozó végzi el, aki - a csecsemõ automatikus érzelemkifejezéseit olvasva - azokra a megfelelõ érzelemregulatív interakciókkal reagál. E szerint az elképzelés szerint az érzelmi állapotok önkontrollja csak akkor válik lehetõvé, amikor kialakulnak azok a másodlagos kontrollstruktúrák, amelyek a) monitorozzák, detektálják és értékelik az organizmus elsõdleges érzelmi állapotainak dinamikus változásait, és b) legátolják vagy módosítják az érzelmi reakciót, amennyiben az elõvételezett automatikus affektív válasz veszélyeztetné a magasabb szintû kognitív célok teljesülését.
Ezért az elsõdleges affektív állapotok önszabályozásának és akaratlagos kontrolljának elõfeltétele, hogy a kontrollált folyamatok szintje folyamatosan értesüljön az organizmus diszpozicionális állapotváltozásairól, amelyek az automatikus folyamatok szintjén mennek végbe. Ebben az elméleti keretben tehát a tudatosan érzett érzelmeknek olyan jelzõ funkciót tulajdonítunk, amely informálja a tudatos, kontrollált folyamatok szintjét az organizmus automatikus folyamataiban beállt dinamikus állapotváltozásokról.
Ahogy az elsõdleges érzelmi állapotok másodlagos reprezentációi kialakulnak, ez utóbbiak egy reprezentációs elaboratív folyamat tárgyai lesznek olyan tanulási folyamatok függvényeként, amelyek összekötik az érzelmi állapotokat az azokat kiváltó szituációk típusaival, illetve az érzelmi állapotokat követõ tipikus viselkedéses következményekkel. Ezen a ponton az érzelmek diszpozíciós tartalma, amely a másodlagos reprezentációk részévé válik, már kognitív szinten hozzáférhetõ, és így alapját képezheti azon cselekvéspredikcióknak, amelyeket az érzelmi állapotok a másiknak vagy a szelfnek történõ tulajdonítása során létrejönnek.
Az alábbiakban - a szülõi érzelemtükrözés különbözõ fejlõdés-lélektani funkcióinak taglalása során - javaslatot fogunk tenni arra, hogy az érzelemtükrözõ szülõi viselkedés fontos oksági szerepet játszik a másodlagos érzelemreprezentációk kialakulásában az elsõ életév során.
A szülõi érzelemtükrözés szociális biofeedback modellje
A fentiekben amellett érveltünk, hogy a csecsemõ kezdeti állapotában még nem érzékeli tudatosan az érzelmi állapotok által aktivált belsõ ingerjegyeket, vagy legalábbis az ilyen ingerjegyek még nem alkotnak olyan kategoriális csoportokat, amelyeket különálló érzelmi állapotokként percipiálhatna a baba. A következõkben arra teszünk javaslatot, hogy a csecsemõ érzelemkifejezõ viselkedésének ismételt külsõ megjelenítése az érzelemtükrözõ szülõ által alapvetõ "tanító" funkciót lát el, amely egyrészt a releváns belsõ állapotjegyekre való fokozatos szenzitizációhoz vezet, másrészt pedig létrehozza azon belsõ ingerjegyek megfelelõ csoportosításainak azonosítását, amelyek megfelelnek a csecsemõ kategoriális érzelmi állapotainak. E folyamat eredményeképpen a csecsemõ képessé válik tudatosan érzékelni a kategoriális érzelmi állapotokat jelzõ megkülönböztetõ belsõ ingerjegyeket és ily módon detektálni és reprezentálni saját diszpozicionális érzelmi állapotait.
Ezen a ponton felmerül a kérdés: milyen módon vezethet el a csecsemõ érzelmi állapotával kontingens és annak megfelelõ külsõ érzelemkifejezés ismételt prezentációja a - korábban tudatosan nem észlelhetõ - belsõ affektív állapotra való érzékenységhez és annak felismeréséhez? Továbbá: létezik-e bármilyen empirikus evidencia a belsõ állapotokra való érzékenység ilyen típusú külsõ indukciójára?
Úgy gondoljuk, valóban létezik egy érdekfeszítõ és jól dokumentált pszichológiai jelenség, amely igen erõs családi hasonlóságot mutat jelen hipotézisünkkel, ez pedig nem más, mint a biofeedback tréning módszere (pl. Miller, 1969, 1978; Dicara, 1970). Mint tudjuk, az ilyen vizsgálatokban egy - tudatosan eredetileg nem észlelhetõ - belsõ állapot (mint például a vérnyomás) változásait folyamatosan mérik, és ezen változásokat egy velük kovariáló külsõ inger formájában közvetlenül percipiálhatóvá teszik a személy számára. A belsõ állapot változásait reprezentáló kontingens külsõ inger ismételt bemutatásának eredményeképpen a személy elõbb-utóbb érzékennyé válik a belsõ inger változásaira, illetve - egyes esetekben - a fölötte való akaratlagos kontroll is kialakul, s ezen képességek fennmaradnak az együtt járó külsõ inger elmozdítása után is.
Feltevésünk szerint a szülõi érzelemtükrözés és a biofeedback tréning szenzitizációs hatását egy és ugyanaz a pszichológiai mechanizmus közvetíti. Javaslatunk tehát az, hogy a szülõi érzelemtükrözés egyfajta természetes szociális biofeedback tréningként funkcionál a csecsemõ korai érzelmi fejlõdésében. Amellett fogunk érvelni, hogy az érzelemtükrözés és a biofeedback tréning hatásáért felelõs percepciós mechanizmus nem más, mint a válasz-inger kontingenciák detekciójára illetve a percipiált kontingencia maximalizálására specializálódott kontingenciadetekciós modul (Gergely és Watson, 1998; Watson, 1972, 1979, 1985, 1994; ld. még Lewitcka, 1988). Mielõtt azonban a fenti hipotézist részletesebben kifejtenénk, foglaljuk össze röviden a kontingencia detekciós mechanizmusról, illetve annak a csecsemõ korai fejlõdésében betöltött szerepérõl szóló eddigi ismereteinket.
Kontingenciadetekció és -maximalizálás a csecsemõkorban
Watson (1972, 1979, 1985, 1994) számos kísérletben kimutatta egy igen korai (és minden valószínûség szerint veleszületett) komplex perceptuális tanulási mechanizmus létezését, amely a válaszok és ingerek kontingens kapcsolatának feltételes valószínûségi szerkezetét analizálja. Így például két hónapos csecsemõknél megfigyelte, hogy a lábrúgás gyakorisága megnövekedett, amennyiben ez a válasz egy kontingens ingereseményhez (egy, a csecsemõ ágya felett elhelyezett mobil megmozdulásához) vezetett, de ilyen növekedés nem volt észlelhetõ akkor, amikor a csecsemõk egy hasonló, de nem válaszkontingens eseményt tapasztaltak (Watson, 1972). Továbbá, a csecsemõk a mobil mozgása feletti kontingens kontrolljuk detekciójával egy idõben mosolyogni és gügyögni kezdtek, tehát szociális válaszokat adtak. Ezek az eredmények azt igazolják, hogy már igen fiatal csecsemõk is képesek a saját válaszaik és külsõ ingeresemények közötti kontingens kapcsolatok detekciójára, és az ezáltal generált oksági kontroll élménye pozitív arousalt indukál bennük.
Bahrick és Watson (1985) preferenciális nézési paradigmát alkalmazva kimutatta, hogy három és öt hónapos csecsemõk képesek különbséget tenni saját lábmozgásuk tökéletesen kontingens képe (amelyet az egyik oldalon elõttük elhelyezett tévémonitoron figyelhettek meg: élõ video feedback) és nem kontingens képe (amely a másik oldalon elõttük elhelyezett monitoron jelent meg: késleltetett video feedback) között. Ez az eredmény arra utal, hogy a válaszinger kontingenciák detekciójára szolgáló percepciós mechanizmus lehetõvé teszi a csecsemõ számára saját (test)szelfjének detekcióját és a külvilágtól való elkülönítését. Érdekes módon a fiatalabb, három hónapos csecsemõk inkább nézték lábmozgásuk teljesen kontingens képét (élõ feedback), míg az öt hónaposokból az ilyen tökéletes válaszinger kontingencia averziót váltott ki. E hatás természetét tovább kutatva Watson egy sor kísérletben (lásd Watson, 1994) kimutatta, hogy 3 hónapos kor után a magas, de nem tökéletes válasz-inger kontingenciákat preferálják, amelyek természetes környezetben az olyan szociális tárgyakkal való interakciókat jellemzik, mint amilyet egy, a csecsemõre ráhangolódó "elég jó" anya nyújt. Ez az eredmény - együtt annak kimutatásával, hogy a magas fokú kontingens kontroll detekciója szociális válaszokat, pl. mosolygást hív elõ - arra utal, hogy a kontingencia detekció a szociális tárgyak korai azonosításának alapmechanizmusaként is funkcionálhat, és hozzájárulhat a korai kötõdés kialakulásához (Watson, 1972, 1985).
Hogyan mûködik a kontingenciadetekciós mechanizmus? Watson (1979, 1994) evidenciákkal szolgál arra nézve, hogy a kontingenciadetekciós modul két egymástól független almechanizmust tartalmaz, amelyek a kontingens válaszinger események feltételes valószínûségi szerkezetének különbözõ aspektusait elemzik: az egyik - amelyet "elégségességi indexnek" nevezünk - idõben elõre néz és azt regisztrálja, hogy mi a feltételes valószínûsége annak, hogy egy adott ingeresemény egy adott válasz kiadását követõen létrejöjjön, míg a másik - amelyre mint "szükségességi indexre" utalunk - idõben visszafele tesztel, megállapítva annak feltételes valószínûségét, hogy egy adott ingereseményt megelõzött egy adott válasz kibocsátása.
Illusztrációként képzeljünk el egy helyzetet, amelyben a csecsemõ jobb lábára egy spárgát kötünk, melynek másik végét egy mobilhoz erõsítjük. Így bármikor, amikor a csecsemõ jobb lábával rúg, a mobil megmozdul. Nyilvánvaló, hogy annak feltételes valószínûsége, hogy a csecsemõ lábrúgása a mobil megmozdulásához vezet: 1,00 (elégségességi index). Amennyiben a mobil mindig megmozdul, amikor a csecsemõ rúg, de soha nem mozdul meg anélkül, hogy a baba rúgna (ami a szükségességi indexet szintén 1,00-es értékre állítja), a csecsemõ tökéletesen kontrollálja a mobil mozgását.
Képzeljük el azonban, hogy a mobil mozgásainak felét a fel-feltámadó szél okozza, vagy mondjuk a kísérletvezetõ, akinek kezében szintén van egy spárga, ami a mobilhoz van kötve. Ebben az esetben az idõben visszafelé tesztelés - amely azt figyeli, hogy megelõzte-e lábrúgás a mobil megmozdulását - csupán 0,5 értékû feltételes valószínûséget fog jelezni (szükségességi index), míg az elégségességi index továbbra is 1,00-es értéket mutat. Így, noha a csecsemõ válasza továbbra is százszázalékos hatékonysággal bír az ingeresemény kiváltását illetõen, a baba kontrollja a mobil mozgása felett mégiscsak csökken. Figyeljük meg, hogy az ilyen jellegû helyzet igencsak tipikus a csecsemõ és szociális környezete közötti viszonyra nézve: még a legodaadóbb anya sem képes felvenni gyermekét (ingeresemény) minden egyes alkalommal, amikor a csecsemõ sírni kezd (válasz, ily módon redukálva az elégségességi indexet); és ugyancsak lesznek alkalmak, amikor az anya felveszi a csecsemõt annak ellenére, hogy az utóbbi nem sírt (ez pedig a szükségességi indexet csökkenti).
Még egy további információra van szükségünk a kontingenciadetekciós mechanizmus mûködését illetõen, mielõtt visszatérhetünk az érzelemtükrözés problematikájához. Watson (1979) amellett érvel, hogy amennyiben a kontingens kontroll mértékének két indexe eltérõ értéket mutat, mindig lehetséges, hogy a csecsemõnek nem sikerült azonosítania az ingeresemény feletti kontrolljának valóságos mértékét. Képzeljük el például, hogy a válasz kategória, amelyet a csecsemõ tesztel a "bármelyik lábammal való rúgás". Tételezzük fel azonban, hogy a mobil csupán a csecsemõ jobb lábához van rögzítve, s ily módon csak akkor mozdul meg, ha a csecsemõ a jobb lábával rúg: más körülmények között a mobil mozdulatlan marad. Feltéve, hogy a csecsemõ egyforma gyakorisággal rúg mindkét lábával, arra a következtetésre fog jutni, hogy lábrúgása csupán az alkalmak felénél mozdítja meg a mobilt, ami az elégségességi indexet a 0,5-ös értékre állítja. A szükségességi index azonban az 1,00-es értéket fogja felvenni, mivel minden egyes mobil mozgást megelõz egy (jobb) lábrúgás.
Ily módon, amennyiben a szükségességi index értéke meghaladja az elégségességi index értékét, mindig lehetséges, hogy a megfigyelt válaszosztály túl széles, és annak leszûkítésével a csecsemõ felfedezheti, hogy valójában erõsebben kontrollálja az ingereseményt, mint azt elõzõleg felmérte. Fenti példánkban, amennyiben a csecsemõ stratégiát változtat és leszûkíti a vizsgált válaszkategóriát a "jobb lábbal való rúgásra", ezzel sikerülni fog feltornásznia az elégségességi index mértékét annyira, hogy a két index egyenlõ értéket fog mutatni, azt jelezve, hogy a csecsemõ jobb lábrúgásaival teljes mértékben kontrollálja a mobil mozgását. Általában véve: bármikor, ha a szükségességi index értéke meghaladja az elégségességi index mértékét, jó stratégia a csecsemõ számára a vizsgált válaszkategória leszûkítése arra, hogy felfedezze az ingeresemény feletti kontingens kontrolljának maximális értékét (kontingenciamaximalizálás). (Figyeljük meg, hogy ez a stratégia az ellentétes irányban szintén mûködik: amennyiben az elégségességi index magasabb a szükségességi index mértékénél, ahhoz, hogy a kontingenciát maximalizálja, a csecsemõnek ki kell tágítania a vizsgált válaszosztály határait.)
Watson (1979) amellett érvel, hogy a csecsemõ valóban alkalmazza ezt az igencsak szofisztikált kontingenciamaximalizáló stratégiát aktívan kísérletezve azzal, hogy válaszkategóriáit leszûkíti vagy kiterjeszti annak függvényében, hogy milyen irányú egyenlõtlenséget mutat a kontingenskontroll elégségességi, illetve szükségességi indexe. Az az eredménye, hogy a válaszadás gyakorisága akkor a legmagasabb, amikor mind az elégségességi, mind a szükségességi index értéke elég magas és egyenlõ, alátámasztani látszik a fenti hipotézist. Ez azért lehet így, mert ha megemeljük a két index relatív értékének bármelyikét (s ezáltal egyenlõtlenséget hozunk létre köztük), ez a válaszadás gyakoriságának redukciójához fog vezetni, mivel - a kontingenciamaximalizálás stratégiáját követve - a csecsemõ vagy bevezet egy új, versengõ választ (a válszosztály kiszélesítésének érdekében), vagy pedig leszûkíti a vizsgált válaszkategóriát (például kevésbé élénken vagy csak részlegesen válaszolva). (A kontingenciadetekciós és -maximalizációs modell további részleteihez, illetve az azt alátámasztó evidenciákhoz lásd Watson, 1972, 1979, 1994; továbbá Lewitcka, 1988).
Kontingenciadetekció mint a biofeedback-tréning és a szülõi érzelemtükrözés közös mechanizmusa
Javaslatunk szerint a fent vázolt kontingenciadetekciós mechanizmus egyik funkciója abban áll, hogy mediálja a belsõ állapotjegyekre való szenzitizációt, amely a biofeedback tréning eredményeképpen létrejön (Miller, 1969, 1978; Dicara, 1970). A biofeedback esetében a személyt arra instruálják, hogy próbáljon egy belsõ (cél)állapotára (pl. a vérnyomására) figyelni, miközben annak változásai kontingens kapcsolatban állnak egy külsõ ingermegfelelõ megjelenésével vagy eltûnésével. Az így monitorozott belsõ (cél)állapot módosulásai egy sor további változást eredményeznek a személy belsõ (interoceptív és proprioceptív) állapotaiban és esetleg perifériális, külsõleg percipiálható állapotváltozásokhoz is vezethetnek. Figyeljük meg, hogy ezeknek a belsõ és külsõ ingereknek a halmaza nem csak az õket okozó belsõ (cél)állapottal lesznek kontingens kapcsolatban, hanem az ez utóbbival kovariáló külsõ feedback ingerrel is.
Tételezzük fel, hogy amikor csak a külsõ feedback inger megjelenik, a személy kontingenciadetekciós mechanizmusa beindítja az idõben visszafelé irányuló kontingenciaanalízist (szükségességi index) olyan belsõ állapotváltozásokat és viselkedéses válaszokat keresve, amelyek aktívak voltak nem sokkal a "tanító" inger, azaz, a külsõ biofeedback inger megjelenése elõtt. Ugyanakkor a kontingenciadetekciós mechanizmus másik komponense az idõben elõre nézve szintén monitorozni kezdi a figyelt belsõ és külsõ ingerek halmazának kontingens hatásait (szükségességi index), azt tesztelve, hogy aktivációjuk milyen mértékben prediktálja a külsõ biofeedback inger megjelenését. A kontingenciamaximalizációs stratégiának megfelelõen a rendszer fokozatosan növelni vagy csökkenteni fogja a megfigyelt belsõ és külsõ állapotjegyek azon halmazát, amelyet a vizsgált belsõ (cél)állapottal asszociál. E folyamat eredményeképpen a kontingenciadetekciós mechanizmus elõbb-utóbb azonosítani fogja azoknak a belsõ és külsõ állapotjegyeknek a halmazát, amelyek a legmagasabb fokú kontingens variációt mutatják a külsõ biofeedback ingerrel és - ennél fogva - az azzal kovariáló belsõ (cél)állapottal is. Így a személy idõvel perceptuálisan érzékennyé válik azon (belsõ és külsõ) állapotjegyekre, amelyek együttes jelenléte jelzi a belsõ (cél)állapot megváltozását, és megtanulja csoportosítani õket. Ennek folytán válik lehetõvé a belsõ (cél)állapot változásainak detekciója és önattribúciója.
Hipotézisünk értelmében hasonlóképpen mediálja a kontingenciadetekciós mechanizmus azt a szülõi érzelemtükrözés indukálta folyamatot is, melynek eredményeképpen a csecsemõ kategoriálisan csoportosítja és perceptuálisan érzékennyé válik az érzelmi állapotokat indikáló ingerjegyekre. Egy adott érzelmi állapot aktivációja a csecsemõnél kétfajta automatikus ingerkövetkezménnyel jár: (a) egyrészrõl jellegzetes belsõ fiziológiai állapotváltozásokat eredményez, (b) másrészrõl pedig kioldja az adott érzelmet automatikusan megjelenítõ arckifejezéseket és vokális viselkedéses gesztusokat. Ezen érzelemkifejezõ viselkedések aktivációja pedig egy sor további olyan belsõ (proprioceptív) ingerületet indukál, melyek ily módon kontingens variációt mutatnak a belsõ érzelmi (cél)állapottal.
Tény persze, hogy az egyes ingerjegyek, amennyiben csak önmagukban tekintjük õket, relatíve alacsony fokú prediktív validitást fognak mutatni a belsõ (cél)állapot tekintetében, mivel ezek az ingerjegyek gyakran más belsõ állapotok megjelenésekor is aktiválódnak. Ugyanakkor van evidenciánk (Ekman és mtsai., 1983, Ekman, 1992; Izard és Malatesta, 1987) arra nézve, hogy létezik egy sor alapérzelem, amelynek jelenléte egyrészrõl belsõ állapotjegyek megkülönböztethetõ sajátos mintázatának aktivációját eredményezi, másrészrõl pedig az érzelemkifejezõ viselkedéses jegyek ugyancsak jellegzetes konfigurációját oldja ki. Ezért ezeknek a belsõ és külsõ jegyeknek a kombinációja együtt igen erõs indikációval szolgál a megfelelõ érzelmi állapot jelenlétére nézve. Ugyanakkor, korábbi feltételezésünk értelmében kezdeti állapotában a csecsemõ még nem érzékeli tudatosan a belsõ állapotjegyek eme kategoriális csoportjait. Így ahhoz, hogy képessé váljon detektálni és önmagának tulajdonítani saját érzelmi állapotait, elõször szenzitizálódnia kell a releváns belsõ állapotjegyekre és egy kategoriális csoportba kell foglalnia azokat, amelyek együtt járnak az adott diszpozicionális állapottal. A jelen hipotézis szerint ezt a tanulási folyamatot teszi lehetõvé a szülõ azáltal, hogy a csecsemõ állapotával kontingens külsõ biofeedback ingerléssel szolgál a baba érzelemkifejezéseit tükrözõ empatikus, ráhangolódó viselkedések formájában.
Elképzelésünk szerint tehát a szülõ, aki (szemben a kisbabával) képes olvasni és értelmezni a csecsemõ belsõ érzelmi állapotait kifejezõ vokális, poszturális és arcon megjelenõ gesztusait, érzelemszabályozó interaktív viselkedéseinek részeként érzelemtükrözõ kifejezéseivel ismételten külsõleg megjeleníti azokat a csecsemõ számára. Ezt az interaktív folyamatot úgy tekinthetjük, mint az instrukciós tanítás egy intuitív formáját, amelyben a "tanító" funkciót a szülõ érzelemreflektív gesztusainak ismételt prezentációja látja el, amelynek megjelenése együtt jár a csecsemõ megfelelõ diszpozicionális érzelmi állapotának aktivációjával.5
Így, feltételezésünk szerint a csecsemõ - a szülõ érzelemtükrözõ kifejezését percipiálva - alkalmazni kezdi a kontingenciadetekciós algoritmust idõben visszafelé tesztelve (szükségességi index), hogy azonosítsa azokat a belsõ és viselkedéses válaszjegyeket, amelyek megelõzték a szülõi érzelemreflektív viselkedést. Ugyanakkor szintén elkezdi megvizsgálni a belsõ és viselkedéses jegyek tesztelt csoportját idõben elõretekintve is (elégségességi index), hogy megállapítsa azok prediktív erejét a szülõi célviselkedésre vonatkozóan. Ezek után a kontingenciadetekciós mechanizmus - a kontingenciamaximalizálási stratégiát (Watson, 1979) követve - összehasonlítja az elégségességi, illetve a szükségességi index által regisztrált kontingens kontroll fokát, és ennek függvényében kiszélesíti vagy redukálja a vizsgált válaszjegyek halmazát aszerint, hogy a kontingens kontroll két indexe közötti esetleges egyenlõtlenség milyen irányú. E folyamat elvezet a belsõ ingerek és viselkedéses jegyek azon csoportjának azonosításához, amelyek összesített predikciós értéke a szülõi érzelemtükrözõ viselkedés feletti legmagasabb fokú kontingens kontrollt jelzi. Továbbá, mivel a szülõ érzelemreflektív gesztusai együtt járnak a szülõ által a csecsemõnek tulajdonított belsõ diszpozicionális érzelmi állapot jelenlétével, a kontingenciaelemzõ folyamat által egy kategóriába sorolt állapot- és viselkedéses jegyek csoportja szintén megfelelést fog mutatni a csecsemõ érzelmi állapotával.
A szülõi érzelemtükrözés szerepe a csecsemõ érzelmi állapotainak közvetlen szabályozásában
Az érzelemtükrözõ szülõi viselkedések funkciójára vonatkozó elképzelések között általában központi szerepet kap az a nézet, mely szerint az ilyen empatikus szülõi megnyilvánulások szerepet játszanak a csecsemõ érzelmi állapotainak közvetlen szülõi szabályozásában. Mivel ez a kijelentés elsõ hallásra sokak számára magától értetõdõnek tûnhet, érdemes lesz röviden megvizsgálnunk néhány olyan megfigyelést, amelyek fényében a fenti nézet legalábbis megkérdõjelezhetõvé válhat. Így például lehetséges amellett érvelni, hogy csupán abból, hogy az empatikus érzelemtükrözõ gesztusok a szülõi érzelemszabályozó interakciók közben jelennek meg, még nem következik egyértelmûen, hogy valóban oksági szerepet játszanak a kívánt érzelmi állapotváltozás létrehozásában. Végül is az érzelemtükrözéses gesztusok egy sor olyan egyéb szülõi viselkedésbe ágyazva jelennek meg (mint például a fizikai kontaktus, simogatás, ölelés, vokális ingerlés, vagy az irritáló ingerforrástól való elfordítás), amelyeknek az érzelemtükrözéstõl függetlenül is nyilvánvaló érzelemszabályozó hatása van. Továbbá az is ellentmondásosnak tûnhet egyesek számára, hogy egy, a szülõ arcán megjelenõ negatív érzelemkifejezés (még akkor is, ha a csecsemõ szabályozandó érzelmi állapotát tükrözi) a csecsemõ negatív állapotának csökkenéséhez, nem pedig eszkalációjához vezethet. Ilyen érvek alapján meggyõzõnek tûnhet az a nézet, mely szerint a szülõi érzelemtükrözésnek valójában nincs is közvetlen oksági szerepe a csecsemõ érzelemszabályozásában. Ebbõl a szempontból nézve a szülõi érzelemtükrözõ gesztusok a csecsemõ érzelmi állapotával való empatikus szülõi identifikáció melléktermékének tekinthetõk. Az ilyen érzelmi azonosulás vezet el a csecsemõ állapotát valóban szabályozó szülõi viselkedések (mint pl. az ölelés vagy ringatás) kioldásához, míg az ezekkel együtt járó empatikus érzelmi tükrözéses reakciók nem játszanak funkcionális szerepet az állapotszabályozás létrejöttében.
A fenti érvek ellenére a következõkben mégis amellett fogunk érvelni, hogy az érzelemszabályozó szülõi interakciók során megjelenõ érzelemtükrözõ szülõi reakciók jelentõs szerepet játszanak a csecsemõ érzelmi állapotának adaptív megváltoztatásában. Mint látni fogjuk, a szülõi érzelemtükrözõ gesztusok értelmezését mediáló kontingenciadetekciós és kontingenciamaximalizálási folyamat több módon is közvetlenül hozzájárulhat a szülõi interakciók érzelemszabályozó hatásához.
Elõször is figyeljük meg, hogy a szülõi érzelemtükrözõ gesztusok nem kísérik folyamatosan a csecsemõ negatív érzelemkifejezõ viselkedéseit. Inkább arról van szó, hogy a szülõ idõrõl idõre rövid empatikus ráhangolódásai során egy-egy érzelemtükrözõ gesztussal mintegy "bekapcsolódik" a csecsemõ negatív érzelmi állapotába, amit aztán (váltakozó hosszúságú) szünet követ, mielõtt az újabb empatikus érzelemreflektív gesztus megjelenne. (Természetesen a tükrözési szünet alatt a szülõ továbbra is folytathatja egyéb érzelemszabályozó aktivitásait, például a simogatást, ringatást vagy a beszédet.) A tükrözõ aktusok eme ciklikus idõi eloszlása valószínûleg az egy másik személy érzelmi állapotával való empatikus identifikáció folyamatának természetes következménye: az empatikus érzelemkifejezések általában rövid kommunikatív gesztusok, nem pedig folyamatos állapotkifejezések. Ugyanakkor a tükrözõ interakciók ebbõl következõ idõi szaggatottságának érdekes következményei vannak a kontingenciaanalízis szempontjából.
Tételezzük fel, hogy a kontingenciadetekciós mechanizmus éppen idõben visszafelé teszteli annak feltételes valószínûségét (szükségességi index), hogy a csecsemõ egyes érzelmi állapotjegyei megelõzik a szülõi érzelemtükrözõ gesztus megjelenését. Nyilvánvaló, hogy a szükségességi index igen magas kontingenciaértéket fog jelezni, mivel az empatikusan ráhangolódó szülõ általában csak olyankor fog érzelemtükrözõ gesztusokat megjeleníteni, amikor a megfelelõ negatív érzelmi állapot valóban megjelenik a csecsemõ érzelmi viselkedésében. Ugyanakkor, amennyiben a kontingenciadetekciós mechanizmus idõben elõrenézve tesztel (elégségességi index), hogy megállapítsa annak feltételes valószínûségét, hogy a csecsemõ érzelmi reakcióit követõen megjelenik-e a szülõ érzelemtükrözõ gesztusa, az elégségességi index csak jóval alacsonyabb fokú kontingens kontrollt fog jelezni, mivel a tükrözési szünetek idején megjelenõ érzelemkifejezéseket nem fogja követni a szülõ empatikus érzelemtükrözõ viselkedése. Összefoglalva tehát: egy empatikus, a csecsemõ állapotaira ráhangolódó szülõ esetén - az érzelemtükrözõ szülõi viselkedések ciklikus idõi megoszlásának következményeképpen - az elégségességi index jelentõsen alacsonyabb fokú kontingens kontrollt fog mutatni, mint a szükségességi index.
A kontingenciamaximalizálási hipotézis (Watson, 1979) értelmében amennyiben a szükségességi index magasabb, mint az elégségességi index, a csecsemõ redukálni fogja saját válaszainak vizsgált osztályát annak érdekében, hogy megállapítsa, hogy ezáltal közelíteni tudja-e a két index értékét egymáshoz, ily módon felfedezve a szülõi érzelemtükrözõ gesztusok fölötti kontingens kontrolljának valódi értékét. Figyeljük meg, hogy ennek következtében csökkenteni fogja érzelmi válaszainak halmazát, illetve azok megjelenítésének gyakoriságát és relatív intenzitását. Így a szülõi érzelemtükrözõ gesztusok feletti kontingens kontroll maximális fokának felfedezésére irányuló törekvés eredményeképpen bekövetkezik a csecsemõ negatív érzelemkifejezõ viselkedései gyakoriságának és intenzitásának redukciója, ami a negatív érzelmi állapot szabályozásához (mérsékléséhez) vezet.
A csecsemõ kontingenciaanalízisének eredményeképpen létrejött affektusszabályozás másik forrása a szülõi érzelemtükrözõ megnyilvánulások kontrollálásával és létrehozásával kapcsolatos oksági hatékonyság élménye. Mint már láttuk, van rá bizonyíték (Watson, 1972, l994), hogy a magas szintû kontingens kontroll észlelése pozitív arousalt indukál a csecsemõkben (s így pozitív szociális válaszokat, pl. mosolygást, gügyögést vált ki belõlük). Egyben az is megfigyelhetõ (Watson, 1979), hogy a csecsemõk motiváltak arra, hogy viselkedésük módosításával (kontingenciamaximalizálási stratégia) rátaláljanak kontingens kontrolljuk tényleges szintjére. Így a szülõ érzelemtükrözõ viselkedése fölötti kontingens kontroll észlelése pozitív affektust vált ki a csecsemõbõl, ami reciprok gátláson keresztül várhatóan tovább csökkenti a csecsemõ negatív érzelmi állapotát.
A fentebb bemutatott kontingenciaészlelés és -maximalizálás komplex folyamatának további érdekes jellegzetessége, hogy a csecsemõ a bekövetkezett érzelemszabályozást úgy fogja átélni, mint aminek õ maga az aktív létrehozó ágense. Azzal párhuzamosan, hogy oksági hatékonyságot él át saját belsõ érzelmi állapota externalizált megjelenítésében (azaz a felnõtt érzelemtükrözõ gesztusainak kiváltásában), egyben azt is észleli, hogy negatív affektív állapotában pozitív irányú változás jött létre. Ennélfogva feltételezhetõ, hogy a szülõi érzelmi tükrözés útján létrehozott sikeres érzelemszabályozó interakciók szolgáltatják azt a tapasztalati hátteret, amelynek alapján a szelf mint önszabályozó ágens élménye kialakul.6 Más szavakkal: feltételezhetõ, hogy az érzelemszabályozó tükrözéses interakciók szolgáltatják azt az eredeti alaphelyzetet a csecsemõ számára, amelyben megtanulhatja, hogy belsõ érzelmi állapotainak kívülre helyezésével, külsõ megjelenítésével sikeresen képes szabályozni saját affektív impulzusait. Míg ezen a kezdeti szinten a folyamat megvalósulásához az externalizáció közegeként alapvetõ fontosságú szerepet tölt be az érzelemtükrözõ szülõ, késõbb a szimbolikus mintha-játékban a gyerek már szülõi mediáció nélkül is képes belsõ állapotainak kívülre helyezett változatát létrehozni.7
A szülõi érzelmi tükrözés reprezentációs vonatkozásai: a "jelöltségi" hipotézis
Fordítsuk most a szót a szülõi érzelmi tükrözéses interakciók természetének egy másik sajátosságára. Az állapotszabályozó interakciók során megjelenõ szülõi érzelmi tükrözés egyik legérdekesebb - és elsõ látásra némileg paradoxnak tûnõ - vonása az, hogy a negatív érzelmi állapotban lévõ babának a szülõ maga is egy negatív érzelemkifejezést mutat be, miközben egyben sikeresen meg is nyugtatja a csecsemõt. Hogyan értelmezi a baba a szülõ negatív érzelemkifejezését, és hogy lehetséges, hogy egy negatív érzelmi megnyilvánulás bemutatása adaptív módon hozzájárul a csecsemõ érzelmi állapotának pozitív irányú megváltoztatásához?
Korábban már kifejtettük, hogy a csecsemõ az érzelemkifejezõ gesztusok diszpozicionális tartalmát elõször úgy sajátítja el, hogy megfigyeli másoknál az érzelemkifejezések viselkedéses következményeit. Tételezzük fel, hogy a csecsemõ már kialakította ily módon egy adott érzelemkifejezés diszpozicionális jelentésének reprezentációját. Amennyiben a szülõ az érzelemszabályozó interakciók során a megfelelõ érzelmet kifejezõ tükrözõ választ ad, ez nyilvánvalóan magában rejti az érzelem téves tulajdonításának veszélyét. A csecsemõ ti. feltételezhetõen felismeri a szülõ érzelemtükrözõ viselkedése által kifejezett érzelem tartalmát, de vajon honnan tudja, hogy ez a kifejezés a saját maga - és nem a szülõ - érzelmi állapotára vonatkozik? A tükrözött érzelem téves, azaz a szülõnek történõ tulajdonítása különösen problematikus lenne olyan esetekben, amikor az érzelemszabályozó interakciók során a csecsemõ valamely negatív érzelmi állapotát, mondjuk, haragját vagy félelmét tükrözi a szülõ. Amennyiben a csecsemõ a szülõ által kifejezett negatív érzelmet tévesen a szülõnek tulajdonítaná, akkor saját negatív érzelmi állapota, ahelyett, hogy csökkenne, minden bizonnyal fokozódna, mivel egy félelemteli vagy haragos szülõ látványa egyértelmûen riasztó (és ha rendszeresen megjelenik, traumatikus, lásd Main és Hesse, 1990) a csecsemõ számára.
A kérdés tehát a következõ: honnan tudja a csecsemõ, hogy az a diszpozicionális állapot, amire a másikon percipiált tükrözõ érzelemkifejezés referál, valójában a saját érzelmi állapotának felel meg, s nem pedig a szülõének, akinek az arcán az érzelemkifejezés megjelenik? Más szavakkal: hogyan érti meg a csecsemõ, hogy a szülõi érzelemtükrözõ kifejezés egy speciális referenciális tulajdonsággal bír, amennyiben az a baba érzelmének reflekciója, nem pedig a szülõé? A következõkben amellett fogunk érvelni, hogy ezt a tulajdonítási problémát a szülõ érzelemkifejezõ megnyilvánulásainak egy sajátos perceptuális jellegzetessége oldja fel, amire mint a tükrözõ érzelemkifejezések "jelöltségére" fogunk utalni.
Winnicott (1967) az anyai tükrözés szerepérõl szóló nagyhatású tanulmányában azt állítja, hogy a csecsemõ, aki anyját nézi, miközben az anya is ránéz, saját magát látja anyja arcában. Ez azért van így, mondja Winnicott, mert amikor "az anya a babát nézi… az, ahogyan kinéz, összefügg azzal, amit ott lát (what she looks like is related to what she sees there) " (p. 131, kiemelés tõlünk). Winnicott eme sommás kijelentésében azonban teljesen implicit marad annak a komplex strukturális relációnak a jellege, melynek révén az anya és a baba arckifejezése összekapcsolódik. A következõkben ezért részletesebben megvizsgáljuk az érzelemszabályozó tükrözéses interakciók szerkezetét, hogy jobban lássuk, melyek a tükrözésnek azok a jellegzetességei, amelyek lehetõvé teszik a csecsemõ számára, hogy a tükrözõ arckifejezést saját állapota reflexiójaként értelmezze.
Mindenekelõtt azt kell belátni, hogy a szülõ tükrözõ arckifejezésének látványa minõségileg különbözik attól, amit valaki akkor lát, amikor egy tükörben nézi saját képmását. A baba számára nem jelent könnyû feladatot saját arcának felismerése a tükörben, és kétéves koruk elõtt erre a kognitív teljesítményre nem is képesek még a csecsemõk (Gallup és Suarez, l986; Gergely, 1994; Lewis és Brooks-Gunn, 1979). Továbbá szemben a szülõi affektustükrözõ érzelmi kifejezéseivel, a tükörkép tökéletesen megfelel a csecsemõ vizuális jegyeinek, és ugyancsak teljesen kontingens a baba viselkedésével is. Ennek alapján valószínûnek látszik, hogy mások azok a folyamatok, amelyek segítségével a csecsemõ azonosítja, hogy a szülõ érzelemtükrözõ kifejezései a saját (és nem a szülõ) érzelmi állapotaira utalnak, mint azok, amelyek a tükör reflektív tulajdonságának megértéséhez vezetnek.
Ha megvizsgáljuk a szülõ tükrözõ kifejezésének és a csecsemõ állapotkifejezõ viselkedésének ingertulajdonságai közötti strukturális kapcsolatot, világossá válik, hogy a "tükrözés" kifejezés valójában igencsak félrevezetõ terminológia. Mindenekelõtt, bármilyen jól hangolódik is rá a szülõ a baba állapotára, arcának és hangjának tükrözõ vonásai sohasem fognak tökéletesen illeszkedni a csecsemõ kifejezõ viselkedésének téri, idõi és intenzitásbeli paramétereihez. Ez nagyon lényeges, hiszen tudjuk, hogy a csecsemõ rendkívül érzékeny a tökéletes, valamint a magas, de nem tökéletes szintû inger-válasz kontingenciák közötti különbségre, és már nagyon korán felhasználja ezt az információt arra, hogy az ingereket elkülönítse aszerint, hogy azok a szelfhez vagy a szociális tárgyakhoz tartoznak-e (Bahrick és Watson, 1985; Watson, 1979; l994). Ez azért is fontos, mert ennek alapján egyértelmû, hogy annak puszta felismerése, hogy saját állapotkifejezõ viselkedései és a felnõtt affektustükrözõ megnyilvánulásai között magas (de semmiképpen sem tökéletes) megegyezés áll fenn, még nem elég ahhoz, hogy a baba saját magára vonatkoztatva értelmezze a szülõ tükrözõ érzelemkifejezéseit.
Másodszor, fel kell ismernünk, hogy amennyiben a szülõ - abbeli erõfeszítésében, hogy olyan hitelesen tükrözze a baba érzelmi állapotát, amennyire csak képes rá - a megfelelõ érzelmet saját normális, mindennapi érzelemkifejezésével jelenítené meg, akkor a téves tulajdonítás veszélye drámaian megnövekedne, mivel a csecsemõ a szülõ affektuskifejezését mint valódi érzelmi megnyilvánulást azonosítaná, és így a megfelelõ diszpozicionális érzelmi állapotot a szülõnek tulajdonítaná.
Ezért azt feltételezzük (lásd Gergely, 1995 a, b), hogy az anyák ösztönösen száliens módon "megjelölik" affektustükrözõ megnyilvánulásaikat, mégpedig úgy, hogy azok perceptuálisan tisztán elkülöníthetõvé váljanak a nekik megfelelõ valódi anyai érzelemkifejezésektõl. A jelöltség elérésének tipikus módja az, hogy valódi érzelemkifejezésüknek valamilyen eltúlzott, transzformált változatát hozzák létre,8 hasonlóan ahhoz a jellegzetes "mintha"-módhoz, amellyel a szimbolikus játékokban fejezzük ki a szereplõk elképzelt érzelmi (és egyéb) állapotait. Mindemellett a "jelölt" tükrözõ érzelemkifejezés továbbra is eléggé hasonló marad a szülõ reális, normatív érzelemkifejezéséhez, ahhoz, hogy a csecsemõ felismerje a kifejezett érzelem valódi diszpozicionális tartalmát. Hipotézisünk értelmében azonban az érzelemkifejezés "jelöltségének" az a következménye, hogy az adott érzelem szülõnek való tulajdonítása gátlás alá kerül. Ezt a folyamatot referenciális lekapcsolásnak fogjuk nevezni,9 arra utalván ezzel, hogy a jelölt affektív megnyilvánulás értelmezésekor az érzelemkifejezés és az azt létrehozó ágens megfelelõ diszpozicionális állapota közötti referenciális kapcsolat felfüggesztõdik: az észlelt érzelem mintegy "lekapcsolódik" arról a személyrõl, aki azt kifejezi.
Vegyük azonban észre, hogy még ha jelöltsége következtében az adott érzelem mintegy "lekapcsolódik" kifejezõjérõl, azt a csecsemõnek referenciális szempontból mégis értelmeznie kell, mint valakinek az érzelmét. Azt feltételezzük, hogy a referenciális lehorgonyzásnak e folyamatát a szülõ affektustükrözése és a csecsemõ érzelemkifejezõ viselkedése közötti magas szintû kontingens kapcsolat határozza meg. A csecsemõ kontingenciaészlelõ rendszere jelzi a szülõ kifejezése és saját folyamatban lévõ affektív viselkedése közötti idõkontingenciát és intermodális mintázati hasonlóságot. E kontingens kapcsolat észlelése nyújt alapot a lekapcsolt érzelmi megnyilatkozás referenciális értelmezéséhez és lehorgonyzásához. Ennek eredményeként a csecsemõ a jelölt tükrözõ ingert referenciálisan úgy fogja értelmezni, mint ami az õ saját állapotának kifejezõdése.
Ennek alapján valószínû, hogy az elsõ életév során a csecsemõ mások érzelmi megnyilvánulásainak két különbözõ formájával fog találkozni: az érzelemkifejezés realisztikus, illetve jelölt változataival. Elképzelésünk szerint, a csecsemõ e kétféle ingerformát külön, az érzelemkifejezés minõségileg különbözõ változataiként fogja reprezentálni. Ennek oka nem csupán az a tény, hogy a kétfajta érzelemkifejezés perceptuális megjelenése - a jelöltség következtében - szignifikánsan eltér: emellett még két további lényeges különbség is indokolttá teszi elkülönülõ reprezentációik kialakítását.
Elõször is, mind a percipiált érzelemkifejezéssel asszociált szituációs jegyek, mind pedig az azokkal tipikusan együtt járó viselkedéses következmények minõségileg eltérõk lesznek a valóságos érzelemkifejezések (pl. egy haragos anya látványa), illetve az ennek megfelelõ jelölt tükrözõ megnyilvánulások (a haragot visszatükrözõ anya látványa) esetében. Más szavakkal: a valóságos érzelemkifejezéssel társuló diszpozicionális következmények a jelölt kifejezés esetében nem állnak fenn, hiszen amikor a csecsemõ egy jelölt, saját haragját visszatükrözõ anyai arccal szembesül, akkor a valóságos haragkifejezéssel tipikusan együtt járó negatív viselkedéses és érzelmi következmények helyett inkább érzelmileg pozitív következményeket tapasztal meg a sikeres szülõi érzelemszabályozás eredményeképpen.
Másodszor: a másik személy valóságos és jelölt érzelemkifejezései a csecsemõ éppen folyamatban lévõ viselkedésével való eltérõ kontingenciakapcsolatuk alapján is elkülöníthetõek. Valószínû ugyanis, hogy a másik személy valódi érzelemkifejezései felett a csecsemõnek sokkal kisebb kontingens kontrollja van, mint a jelölt érzelemtükrözõ megnyilatkozások felett. Egy valóságos érzelemkifejezés, például az anya arcán megjelenõ félelem gyakran valamilyen külsõ kiváltó eseménnyel vagy az anya intrapszichés történéseivel áll kontingens kapcsolatban, és a csecsemõ éppen produkált viselkedésének nincs kontingens kontrollja felette. Ezzel szemben az érzelemkifejezés jelölt, affektustükrözõ változata a baba kontingenskontrollja alatt áll, mivel az az affektusszabályozó interakciók során a csecsemõ megfelelõ érzelemkifejezésére adott válaszként jön létre.
Feltételezhetõ továbbá, hogy a normális fejlõdés során a jelölt kifejezéseket a realisztikus kifejezésektõl megkülönböztetõ viselkedéses transzformációk általánosításaként kialakul a "jelölt" kifejezések generalizált kommunikációs kódja, melynek jelzõértéke lesz a következõ három funkciót illetõen: (a) a kifejezett tartalom referenciális lekapcsolása az érzelmet kifejezõ ágensrõl, (b) a kifejezett tartalom egy másik ágenshez történõ referenciális lehorgonyzása,10 és (c) a kifejezett tartalom realisztikus érzelem kifejezésével asszociált diszpozicionális következmények felfüggesztése (Gergely, 1995a, b). Érdemes felfigyelni arra, hogy a fenti három funkció megfelel a késõbbi - a második életév végén megjelenõ - szimbolikus játékokra jellemzõ mintha-típusú kommunikációs mód legalapvetõbb jellegzetességeinek (lásd Leslie, 1987, 1994; Fonagy és Target, 1996, 1997, Gergely, 1995a,b).
Az érzelemtükrözõ megnyilvánulások jelöltségének van egy további érdekes vonatkozása is. Mivel a tükrözõ érzelemkifejezéseket perceptuális jelöltségük, eltérõ diszpozicionális következményeik és magas kontingenciaszintjük elkülönítik a megfelelõ érzelmi állapotokat kifejezõ realisztikus érzelemkifejezésektõl, azt feltételezzük, hogy a csecsemõ különálló reprezentációt fog kialakítani számukra. Mivel a tükrözõ érzelemkifejezések kontingens kapcsolatban állnak a csecsemõ az érzelemszabályozó interakciók során észlelt automatikus affektív reakcióival, ezek a reprezentációk megõrzik asszociatív kapcsolatukat a baba elsõdleges affektív állapotaival. Ennélfogva a különállóan reprezentált jelölt érzelemkifejezések másodlagos reprezentációkként fognak funkcionálni, amelyek asszociatív csatornákon keresztül minden olyan esetben aktiválódnak, amikor a csecsemõben az adott diszpozicionális érzelemnek megfelelõ belsõ állapotjegyek megjelennek. Ettõl kezdve egy érzelmi állapot kialakulása automatikusan aktiválni fogja a baba tudatában ezt a "protoszimbolikus" másodlagos érzelemreprezentációt, ami lehetõvé teszi, hogy az adott diszpozicionális érzelmi állapotot a csecsemõ önmagának tulajdonítsa.
Összefoglalásul: három jelentõs fejlõdés-lélektani következményét azonosíthatjuk a szülõk azon ösztönös hajlamának, hogy az érzelemszabályozó interakciók során csecsemõiket jelölt affektustükrözõ viselkedéses gesztusokkal szembesítik. A szülõi érzelemtükrözés eredményeképpen a csecsemõ (1) képessé válik arra, hogy észlelje és egybecsoportosítsa azon belsõ állapotjegyeit, amelyek együtt kategoriálisan elkülönülõ diszpozicionális érzelmi állapotokat jelölnek; (2) felállítja elsõdleges procedurális affektív állapotainak másodlagos reprezentációit, amelyek kognitív eszközökként szolgálnak arra, hogy érzelmi állapotait tudatosítsa és azokat önmagának tulajdonítsa; és (3) elsajátítja a "jelölt" kifejezések általánosított kommunikatív kódját, amely a referenciális lekapcsolás, a referenciális lehorgonyzás és a valóságos következmények felfüggesztésének reprezentációs funkcióival jellemezhetõ.
Következtetések a fejlõdés-lélektani pszichopatológia és a terápiás intervenciók területére vonatkozóan
Az érzelmi tükrözés szociális biofeedback modelljét mindeddig a normális érzelmi fejlõdés és a kognitív fejlõdéslélektan keretei között tekintettük át. Most áttérünk egyes klinikai vonatkozásainak tárgyalására azzal a céllal, hogy modellünket a tárgykapcsolati és kötõdéselméletekben kialakult modern pszichodinamikai tükrözéselképzelésekkel integráljuk.
Az érzelmi tükrözés szociális biofeedback modellje egy komplex bioszociális rendszert feltételez, amely magában foglalja egyfelõl a csecsemõ ösztönös késztetését arra, hogy belsõ affektív állapotainak dinamikus változásait viselkedésesen kifejezze, másfelõl az anya ösztönös késztetését a csecsemõ állapotkifejezõ viselkedésének jelölt módon történõ visszatükrözésére. Ennek a rendszernek két fõ fejlõdés-lélektani feladata van: a tükrözõ szülõi megnyilvánulások (1) részt vesznek a csecsemõ dinamikus affektív állapotváltozásainak közvetlen homeosztatikus szabályozásában, illetve (2) olyan sajátos "tanító", illetve "támogató" (scaffolding) környezetet biztosít, amelyben megvalósulhat az anyai érzelemszabályozó funkció internalizációja azáltal, hogy kialakulnak a csecsemõ primer érzelmi állapotainak másodlagos reprezentációi. Figyeljük meg, hogy ez az elmélet szellemiségében közel áll a csecsemõt körülvevõ anyai környezet fejlõdés-lélektani funkcióinak olyan pszichodinamikai megközelítéseihez, amilyenek a kötõdéselméletben (Bowlby, 1969), a tárgykapcsolati elméletben (Winnicott, 1965; Bion, 1962), a szelf-pszichológiában (Kohut, 1971, 1977) vagy az analitikusan orientált fejlõdéslélektanban (Stern, 1985) jelentek meg.
Ezek a különféle megközelítések megegyeznek abban, hogy mind erõteljesen hangsúlyozzák, milyen központi szerepe van a csecsemõ korai pszichés fejlõdésében az anya biológiailag meghatározott készségének a csecsemõ állapotkifejezõ viselkedéseinek olvasására, modulálására és visszatükrözésére. Ezek az elméletek osztoznak abban is, hogy a fenti anyai tevékenységek a baba közvetlen szükségletkielégítésén és állapotszabályozásán túl jelentékenyen részt vesznek a pszichés struktúraépítésben és az érzelmi öntudatra ébredés és kontroll kialakításában is. Sõt a fenti elméletek között számos olyan akad, amely a korai szelf-fejlõdés egyik központi és talán legfontosabb mechanizmusaként azonosítja az anya azon empatikus készségét, melynek segítségével adaptív módon "tükrözi", "visszhangozza" a csecsemõ affektív állapotait, illetve viselkedését a baba érzelemkifejezõ jegyeihez "illeszti" (matching) (Bion, 1962, 1967; Mahler és mtsai, 1975, Mahler és McDevitt, 1982; P. Kernberg, 1984; Kohut, 1971, 1977; Stern, 1985; Winnicott, 1967).
Mindazonáltal egyik elmélet sem szolgál olyan specifikus modellel, amely azonosítaná azokat a konkrét pszichológiai folyamatokat, amelyek által az érzelmi tükrözés megvalósítja a sokféle neki tulajdonított fejlõdés-lélektani feladatot. Következésképpen azt állítjuk, hogy szociális biofeedback elméletünk újdonsága elsõsorban abban áll, hogy egy specifikus modellel szolgál arra a mögöttes pszichés mechanizmusra vonatkozóan, amely mediálja az érzelemtükrözõ szülõi környezet (legalábbis egyes) fejlõdés-lélektani hatásait, mint amilyen például a Winnicott (1965) által leírt anyai megtartó (holding) funkció, vagy Kohutnak (1971, 1977) az anyai tükrözésrõl kialakított modellje, illetve a Bion-féle anyai tartalmazás (konténer) funkció (1962, 1967).
Például Winnicott és Kohut egyaránt hangsúlyozza a csecsemõ korai omnipotenciaélményének jelentõségét az egészséges szelf-fejlõdésben, amit a csecsemõ szükségleteire való anyai ráhangolódás és visszatükrözés tesz lehetõvé. Ez a klinikai feltevés kapcsolatba hozható a kontingenciaészlelõ mechanizmus mûködésével biofeedback modellünkben. Eszerint az infantilis omnipotencia élménye a kontingenciaészlelõ mechanizmus által generált oksági hatékonyság és kontroll élményeként értelmezhetõ, amit a csecsemõ a tükrözéses interakciók során él át.
Másik példa lehet Bion (1962, 1967) nagy hatású elképzelése az anyai "tartalmazó" (konténer) funkcióról. Bion szerint az anya "tartalmazza", majd pedig módosított formában újra megjeleníti (re-presents) a csecsemõ által rávetített negatív érzéseket. Elképzelése szerint (lásd Grinberg és mtsai, 1977) "az anya beleképzelésre (reverie) való képessége segítségével átalakítja a kellemetlen érzeteket… és megnyugtatja a csecsemõt, aki ezután újra introjektálja az enyhített és módosított emocionális élményt" (Bion, 1962, p. 57).
Bion (1962) azt is állítja, hogy a baba negatív belsõ állapotainak anyai tartalmazása, átalakítása és módosított alakban történõ újramegjelenítése elõfeltétele annak, hogy a csecsemõben kialakuljon a saját élményeire való reflektálásnak és ezek feldolgozásának a képessége, illetve - Bion szavaival - a képesség arra, hogy saját gondolatait gondolja, és saját érzéseit érezze. Szociális biofeedback modellünk keretében ezek a gondolatok egyfelõl megfelelnek az anyák azon képességének, hogy kontingens és jelölt érzelmi tükrözés segítségével módosítják a csecsemõ negatív affektív állapotát, másfelõl annak, hogy lehetõvé teszik a baba számára, hogy kialakítsa primer érzelmi állapotainak másodlagos reprezentációit a jelölt és lekapcsolt anyai kifejezések introjekciója útján.
Mind ez idáig a szülõi érzelmi tükrözés olyan eseteit vizsgáltuk, amikor az érzelemszabályozó interakciók jól mûködnek és sikeresek, és azt néztük, hogy ezek milyen hatással vannak a normális fejlõdésre. Biofeedback modellünkre támaszkodva azonban lehetõségünk nyílik néhány olyan folyamat azonosítására is, amelyek deviáns tükrözõ környezet esetén patológiás irányú fejlõdést eredményezhetnek.
A szülõi tükrözés normális és patológiás következményei
Modellünk értelmében az adaptív affektustükrözõ interakcióknak a normális fejlõdésre gyakorolt hatásai a következõk: (1) a tükrözõ érzelemkifejezés jelöltségének következtében a megjelenített érzelem lekapcsolódik a szülõrõl; (2) a csecsemõ érzelmi állapota és a jelölt affektustükrözõ kifejezés közötti magas szintû kontingens kapcsolat következtében a megjelenített érzelmet, mint saját érzelmi állapotának kifejezését fogja a csecsemõ referenciálisan értelmezni ("lehorgonyzás"); (3) a szülõ jelölt érzelemkifejezése számára a csecsemõ egy különálló reprezentációt alakít ki, amely asszociatív kapcsolatban áll saját implicit procedurális elsõdleges érzelmi állapotával; (4) a szülõ megfelelõ reális érzelemkifejezéséhez való hasonlósága (és kategorikus azonossága) folytán az internalizált jelölt érzelemreprezentáció mintegy "megörökli" a szülõ valódi érzelemkifejezésével már társított diszpozicionális információt. Ily módon a csecsemõ primer érzelmi állapotainak nem csupán egy másodlagos, kognitíve megragadható reprezentációjához jut hozzá, hanem képessé válik az adott érzelemhez tartozó diszpozicionális információt is magának tulajdonítani. Ennek folytán, amikor az adott elsõdleges érzelmi állapotba kerül, lehetségessé válik számára az, hogy tudatosan reprezentálja és elõre jelezze saját várható (érzelemalapú) viselkedését is.
Adva a normális fejlõdésre gyakorolt fenti következményeket, szociális biofeedback modellünk alapján azonosíthatóvá válnak a deviáns tükrözési stílusoknak olyan strukturális típusai is, amelyek patológiás fejlõdéshez vezethetnek. Konkrétabban: a jelöltség, illetve a kategóriakongruencia szelektív hiánya olyan deviáns tükrözõ környezetet eredményezhet, amely - ha dominánssá válik a csecsemõ élményeiben - jellegzetes patológiák kialakulásához vezethet.
Deviáns érzelemtükrözési
stílusok I.
A jelöltség hiánya
Vegyük elõször azt az esetet, amikor az érzelmi tükrözés kategóriakongruens, azonban hiányzik belõle a perceptuális jelöltség. Olyan anyáknál jelenhet meg a tükrözésnek ezt a fajta strukturális mintázata, akik saját megoldatlan intrapszichés konfliktusaik miatt képtelenek tartalmazni csecsemõjük negatív érzelmi megnyilvánulásait, sõt a baba érzelemkifejezéseinek hatására õket is elárasztják a megfelelõ negatív érzelmek. Leginkább borderline pácienseknél és olyan szülõknél, akikre a Mary Main-féle Felnõtt Kötõdési Interjúban (George és mtsai, 1985; Main és Goldwyn, 1991) az ún. "belezavarodott" (entangled) (E) profil a jellemzõ,11 várható, hogy ilyen - perceptuális jelöltséget nélkülözõ - realisztikus érzelmi választ adjanak csecsemõjük negatív érzelemkifejezéseire.12
Az ilyen szülõk csecsemõik negatív érzelemkifejezésére hasonló (kategoriálisan kongruens) érzelemkifejezéssel reagálnak, azonban jelöletlen, valósághû megjelenítésben. Hipotézisünk értelmében e deviáns tükrözési mintázat dominanciája esetén az alábbi következményekkel számolhatunk: (1) Mivel a tükrözõ érzelemkifejezés nem jelölt, ezért nem is lesz lekapcsolva a szülõ személyérõl, s így azt a csecsemõ a szülõnek fogja tulajdonítani, mint annak valóságos érzelmi állapotát. (2) Mivel a jelöletlen érzelemkifejezés már eleve nincs lekapcsolva a szülõrõl, így a kifejezett érzelemnek a csecsemõhöz való lehorgonyzása sem jöhet létre. Ennek következtében nem fog kialakulni primer érzelmi állapotának másodlagos reprezentációja, ami az érzelmi állapotok önészlelésének és önkontrolljának deficitjéhez vezethet. (3) Mivel a csecsemõ a tükrözött érzelmet a szülõnek tulajdonítja, saját negatív affektusát mint a szülõre jellemzõ, a szülõhöz tartozó érzelmi állapotot fogja percipiálni. (4) A jelöletlen tükrözés következtében a csecsemõ negatív affektusa - ahelyett, hogy csökkenne - eszkalálódni fog a szülõn észlelt negatív érzelmi állapot következtében (Main és Hesse, 1990), s így e deviáns tükrözés inkább traumatizációhoz, mintsem megnyugtatáshoz vezet.
Figyeljük meg, hogy ez a konstelláció megfelel a borderline személyiségzavarra (Klein, 1946; Segal, 1964; Kernberg, 1976; Sandler, 1987) jellemzõ patológiás védekezési mechanizmus, a projektív identifikáció klinikai jellegzetességeinek. Ennélfogva feltételezhetõ, hogy amennyiben a csecsemõ tartósan ki van téve kategorikusan kongruens, de jelöletlen szülõi érzelemtükrözési stílusnak, ez fontos oksági szerepet játszhat a projektív identifikáció, mint domináns érzelmi tapasztalat és mûködési mód rögzõdésének a borderline személyiségfejlõdésben.
Deviáns érzelemtükrözési
stílusok II.
A kategóriakongruencia hiánya
A deviáns érzelmi tükrözési stílusok második típusát a jelölt, azonban inkongruens, kategoriálisan eltorzított szülõi tükrözés dominanciája jellemzi. Túlkontrolláló szülõi attitûd és/vagy a csecsemõ affektusát (védekezéses alapon) tévesen észlelõ szülõi magatartás eredményezheti ezt a tükrözési stílust. Képzeljünk el például egy csecsemõt, akinek a testi kontaktusra irányuló erotikusan színezett izgalma az anyából - annak a testi gyengédséggel kapcsolatos feloldatlan intrapszichés konfliktusai következtében - szorongást, illetve védekezéses reakcióként haragot vált ki. Amennyiben az anya védekezéses alapú érzelmi reakcióját a csecsemõre vetíti, ennek következtében a csecsemõ libidinózus izgalmát eltorzítva, tévesen agresszióként fogja észlelni. Ezek után elképzelhetõ, hogy az anya megpróbálja a csecsemõ ily módon (félre)értelmezett affektusának módosítását, s ennek folytán - megfelelõen jelölve - visszatükrözi a baba vélt agresszív érzelemkifejezését.
E szerint a hipotézis szerint az ilyen típusú jelölt, de ugyanakkor kategorikusan eltorzított érzelmi tükrözés dominanciája az alábbi következményekhez vezethet: (1) A visszatükrözött affektus jelöltsége következtében lekapcsolódik a szülõrõl. (2) Mivel a tükrözõ megnyilvánulás elégségesen magas szintû kontingens kapcsolatban áll a csecsemõ (tévesen kategorizált) affektív állapotával, a baba a tükrözött érzelemkifejezést saját primer érzelmi állapotához fogja referenciálisan lehorgonyozni. (3) Miután a visszatükrözött affektus inkongruens a csecsemõ tényleges affektív állapotával, a baba saját elsõdleges érzelmi állapotáról eltorzított, téves kategóriájú másodlagos reprezentációt fog kialakítani. Ennek következményeként a csecsemõ olyan diszpozicionális állapotot fog tulajdonítani önmagának, ami inkongruens valódi (primer) érzelmi állapotával, s így saját affektív állapotát tévesen fogja percipiálni.
Mindebbõl az következik, hogy az affektusok jelölt, de kategorikusan eltorzított, inkongruens tükrözése oksági kapcsolatban állhat a patológiásan eltorzított szelf-reprezentációk kialakulásával. Így például ez állhat egyes szexuális devianciák hátterében, ahol a páciens agresszióként éli meg libidinózus izgalmi állapotát.
Az érzelmi tükrözés mint a terápiás intervenció eszköze
Semmi okunk nincs azt hinni, hogy az affektív tükrözés jelenségei és ezeknek pszichés struktúraépítõ hatásai csupán a fejlõdés kezdeti szakaszára korlátozódnának. A kontingenciaészlelés minden bizonnyal az egész élet során aktívan mûködõ információfeldolgozó mechanizmus, és az empatikus affektustükrözõ gesztusok a felnõtt kommunikációban éppúgy szerepet játszanak, mint a szülõ-csecsemõ interakciókban. Az érzelmi tükrözésnek általában központi jelentõséget tulajdonítanak a gyermek-pszichoterápiákban, és kimutatták, hogy a felnõtt-pszichoterápiákban is szerepet játszik a páciens és a terapeuta szemtõl szembeni interakcióiban (pl. Krause, 1995).
Ennek fényében megkockáztatható az a feltevés, hogy az érzelmi tükrözés szociális biofeedback modellje azonosítja azt a fontos pszichológiai mechanizmust, ami a pszichoterápiában az ún. "tükrözéses értelmezések" terápiás hatását mediálja. Érdekes példát találunk erre Fonagy és Target (1996) gondolatébresztõ tanulmányában, amelyben tudatelméleti szempontból értelmezik a pszichés realitás fejlõdését. Röviden: a szerzõk azt feltételezik, hogy a normális fejlõdésben megkülönböztethetõ a reprezentációs mûködés két szintje, melyet a mentalizáció "pszichés ekvivalencia", illetve "mintha" (pretend) módjának neveznek. A "pszichés ekvivalencia" fogalma (amely Freudnak a pszichés realitásra vonatkozó eredeti elméletébõl származik, Freud, 1895, 1900) a mentális mûködésnek arra a primitívebb szintjére utal, amelyben a kisgyerek az érzéseket és fantáziákat valóságként éli meg, nem pedig úgy, mint a valóságot reprezentáló mentális állapotokat. Ezzel szemben a mentalizáció "mintha" módjában lehetségessé válik a élmények reprezentációs, mentális természetének átélése, amit a mentális reprezentációk a külsõ valóságról való "lekapcsolása" tesz lehetõvé. A "mintha" módú mentáció biztosítja traumatikus emlékek, félelemkeltõ emocionális késztetések vagy elfogadhatatlan fantáziák biztonságos aktivációját és feldolgozását, mivel ezen gondolati folyamatoknak a realitással való kapcsolata (a "lekapcsolás" következtében) felfüggesztésre került (ld. még Freud, 1920; Gergely, 1995a). Fonagy és Target szerint "a >>mintha<< típusú ideációnak világosan jelöltnek kell lennie, és a tényleges valósággal való megfelelés hiánya gyakran eltúlzott" (1996, p. 220) (lásd még Fónagy és Fonagy, 1995). Fonagy és Target azt is feltételezik, hogy a "mintha" típusú mentalizáció kialakulásának elõfeltételeként a gyereknek szüksége van arra, hogy ismételten átélje, ahogy érzéseit és gondolatait egy másik személy jelölt módon visszatükrözi. Az õ szavaikkal: "A gyereknek szüksége van egy felnõttre vagy idõsebb gyerekre, aki >>együtt játszik<< vele, mert így megláthatja saját fantáziáit vagy gondolatait a felnõtt tudatában reprezentálva, amit aztán újra introjektálva felhasználhat, mint saját gondolatainak reprezentációját" (p. 221).
Fonagy és Target (1996) az általuk felvázolt modellt egy négyéves kislány pszichoanalitikus pszichoterápiájának anyagával illusztrálja. Habár általában a kislány már képes volt a mentalizáció "mintha" módját alkalmazni, tudati mûködésében továbbra is fennmaradt "a pszichikai ekvivalencia egy szigete", ami ismeretlen apja, és nagyapja nemrégiben történt halála körüli traumatikus érzéseivel és fantáziáival állt kapcsolatban. A szerzõk feltételezése szerint a szellemi mûködés "mintha" módja fejlõdésének lokális elakadását az okozta, hogy az anya képtelen volt elviselni és jelölt módon visszatükrözni a gyereknek azokat a megnyilatkozásait, amelyek távollévõ apja iránti frusztrációját és agresszív fantáziáit fejezték ki, mivel az anya "maga is megrekedt (ezen a téren) a pszichés ekvivalencia szintjén" (p. 227). Az analízis során sikerült integrálni a "pszichés ekvivalencia" eme szigetét a mentális mûködés "mintha" módjába a gyerek idevágó érzéseinek és gondolatainak játékterápia keretében kínált jelölt tükrözõ értelmezéseivel.
Úgy véljük, az érzelmi tükrözés szociális biofeedback elmélete hasznos fogalmi modellel szolgálhat a fenti eset értelmezésére, egyrészt mint az a mechanizmus, amely felelõs volt a "pszichés ekvivalencia szigetet" létrehozó és fenntartó fejlõdési elakadásért, másrészt mint az a mediáló folyamat, amelynek eredményeképpen a terápiás beavatkozás elvezetett ennek a szigetnek a "mintha" módú lelki mûködésbe történõ integrációjához. Így feltételezhetõnek tartjuk, hogy a kislány anyja vagy rendszeresen kerülte az olyan érzelemtükrözõ interakciókat, amelyek során a gyerek távollévõ apja iránti érzelemkifejezéseire kellett volna reagálnia, vagy pedig jelöletlen, valósághû formában jelenítette meg a gyerek számára annak intenzív negatív érzéseit. Valószínû, hogy ennek következtében a gyermek traumatikus negatív érzelmi reakciói még tovább intenzifikálódtak, és ezen a körülhatárolt területen egyszersmind a másodlagos jelölt érzelmi reprezentációk sem alakulhattak ki megfelelõ mértékben.
Mivel azonban a kislány a gondolkodás más területein már eljutott a mentalizáció "mintha" módjának szintjére, így elérhetõ volt számára a referenciális lekapcsolást és a szelfhez történõ referenciális lehorgonyzást indukáló jelölt kifejezések általánosított kommunikációs kódja. Ennek eredményeként a "valóságot lekapcsoló" "mintha"-módú játékterápia keretében a traumatikus érzések és fantáziák jelölt tükrözõ értelmezése révén lehetõvé vált a másodlagos jelölt reprezentációs struktúrák kiépítése, amely elvezetett a "pszichés ekvivalenciaszigetnek" az érzelmi élmények biztonságosabb és elviselhetõbb "mintha"-módjába történõ átemeléséhez.
Következtetések
A csecsemõ érzelemkifejezéseinek tükrözésére irányuló szülõi indíttatást, amit a bioszociális kötõdési ösztön humánspecifikus jellegzetességének tekinthetünk, az akadémikus és a pszichoanalitikus fejlõdéslélektan egyaránt központi jelentõségûnek tekinti a korai lelki fejlõdésben. Mindazonáltal elmondható, hogy a szülõi érzelemtükrözõ interakcióknak a lelki fejlõdésben játszott különféle funkcióiról kialakított elképzelések (néhány kivételtõl eltekintve) csupán klinikai rekonstrukciókra és benyomásokra, és nem közvetlen bizonyítékokra épültek, és a feltételezett fejlõdési hatásokért felelõs pszichés mechanizmusok mindeddig nem kerültek azonosításra. Ezzel szemben tanulmányunkban egy olyan új elméletre tettünk javaslatot a korai érzelemszabályozó interakciók során megjelenõ szülõi érzelemtükrözõ interakciók természetét illetõen, amely specifikus modellt nyújt a tükrözés hatásait mediáló mögöttes pszichológiai mechanizmus jellegérõl, és azonosítja azokat a fejlõdés-lélektani funkciókat, amelyek kialakulását az érintett a folyamatok szolgálják.
A szülõi érzelemtükrözés szociális biofeedback modellje alapvetõen kétfajta empirikus forrásra támaszkodik: egyfelõl a csecsemõtanulás-irodalomban feltárt kontingenciaészlelési és kontingenciamaximalizálási mechanizmusra, másfelõl pedig a felnõttekkel végzett biofeedback tréning kísérletekre. Elméletünk középpontjában az a feltételezés áll, hogy a szülõ a csecsemõ érzelemkifejezéseinek "jelölt", eltúlzott formában történõ visszatükrözésével a babát egyfajta természetes biofeedback szenzitizációs tréningben részesíti, melynek hatékonyságát a csecsemõ azon veleszületett képessége mediálja, amelynek segítségével képes saját válaszai és az ingeresemények közötti kontingens kapcsolatok észlelésére és analizálására. A szülõi érzelmi tükrözés négy különbözõ fejlõdés-lélektani funkcióját azonosítottuk: (1) A szenzitizációs funkció: a biofeedback tréning eredményeként a csecsemõ képessé válik rá, hogy kategoriálisan elkülöníthetõ diszpozicionális érzelmi állapotainak megfelelõ belsõ állapotjegyeit észlelje és egybecsoportosítsa. (2) A reprezentációépítõ funkció: Azzal, hogy a csecsemõ különálló reprezentációt létesít a saját érzelemkifejezõ viselkedéseivel kontingens, "jelölt" érzelemtükrözõ szülõi reakciókra, egyszersmind felállítja azokat a másodlagos reprezentációkat, amelyek asszociatív kapcsolatban állnak saját nem tudatos, procedurális affektív állapotainak elsõdleges reprezentációival. Ezen másodlagos reprezentációs struktúrák révén válnak kognitíve elérhetõvé a csecsemõ számára saját érzelmi állapotai. Így lehetõvé válik saját diszpozicionális érzelmi állapotainak azonosítása és önmagának való tulajdonítása, ami elõfeltételét képezi érzelmi állapotai önszabályozásának, illetve az azokról való mentalizációnak. (3) Az állapotszabályozás funkciója: A csecsemõ azon törekvésének, hogy a megnyugtató interakciók során a szülõ érzelemtükrözõ kifejezései feletti maximális kontingens kontroll szintjét meghatározza, mintegy melléktermékeként módosítani (valójában mérsékelni) fogja saját negatív érzelemkifejezõ viselkedéseit, és ezzel önmaga is hozzájárul saját megnyugtatásához. Továbbá: a szülõi érzelemtükrözõ magatartás feletti magas kontingens kontroll detekciója pozitív arousalt indukál, amely - reciprok inhibíció útján - szintén csökkenti a csecsemõ negatív érzelmi állapotának mértékét. (4) A kommunikatív és mentalizációs funkció: a csecsemõ a primer szelf-állapotokkal asszociált "jelölt" másodlagos reprezentációk internalizációja során elsajátítja a "jelölt" kifejezések generalizált kommunikációs kódját, amelyet (i) a referenciális lekapcsolás, (ii) a referenciális lehorgonyzás és (iii) a valóságos következmények felfüggesztésének reprezentációs funkciói jellemeznek. Ezzel a csecsemõ megteremti az affektív állapotairól való mentalizáció és kommunikáció új, "mintha"-módját, amely nagy jelentõségû reprezentációs eszközként szolgál az érzelmi önszabályozás és kifejezés terén.
Igyekeztünk bemutatni, hogy elméletünk jól összeilleszthetõ a mai modern érzelemelméletekkel, a korai szülõ-csecsemõ érzelmi kommunikációt, illetve a csecsemõ érzelmi fejlõdését vizsgáló empirikus eredményekkel és az anyai tükrözõ környezetrõl kialakított modern pszichodinamikus elgondolásokkal egyaránt. Végezetül pedig megmutattuk, hogy biofeedback modellünk hogyan alkalmazható a deviáns szülõi tükrözés patológiás következményeinek azonosításában és magyarázatában.
Befejezésül kiemelnénk, hogy elméletünk, noha empirikus alapokon áll, még igencsak spekulatív fázisban van, mivel jó pár alapfeltételezésére és elõrejelzésére egyenlõre még nincs közvetlen bizonyítékunk. Ugyanakkor úgy véljük, hogy elgondolásunk ereje éppen abban áll, hogy specifikus és explicit modellel szolgál az érzelmi tükrözés hatásait mediáló pszichológiai mechanizmus jellegét illetõen, s így képes tesztelhetõ predikciókat generálni a jövõ empirikus kutatásai számára.
Frigyes Júlia fordításának felhasználásával
a magyar változatot Gergely György készítette
IRODALOM
AINSWORTH, M. S.-BLEHAR, M. C.-WATERS, E.-WALL, S. (1978): Patterns of attachment: A psychological study of the strange situation . Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum.
ASTINGTON, J. W.-HARRIS, P. L.-OLSON, D. R. (szerk.) (1988): Developing Theories of Mind. New York: Cambridge University Press.
BAHRICK, L. R.-WATSON, J. S. (1985): Detection of intermodal proprioceptive-visual contingency as a potential basis of self-perception in infancy. Developmental Psychology , Vol. 21 , No. 6., 963-973.
BARON-COHEN, S.-TAGER-FLUSBERG, H.-COHEN, D. J. (szerk.) (1993): Understanding Other Minds: Perspectives from Autism . Oxford University Press.
BARRESI, J.-MOORE, C. (1996): Intentional relations and social understanding. Behavioral and Brain Sciences , 19 , 107-154.
BATES, E. (1979): Intentions, conventions and symbols. In E. Bates, L. Benigni, I. Bretherton, L. Camaioni-V. Volterra (szerk.): The emergence of symbols, 69-140. New York: Academic Press.
BEEBE, B.-JAFFE, J.-LACHMANN, F. M. (1992): A dyadic systems view of communication. In: N. Skolnick-S. Warshaw (szerk.): Relational Perspectives in Psychoanalysis, 61-82. Hillsdale, NJ: The Analytic Press.
BEEBE, B.-LACHMANN, F. M. (1988): The contribution of mother-infant mutual influence to the origins of self- and object representations. Psychoanalytic Psychology , Vol. 5 (n4): 305-337.
BETTES, B. A. (1988): Moternal depression and motherese: Temporal and intonational features. Child Development , Vol.59 , N0. 4, 1089-1096.
BION, W. R. (1962): Learning from Experience . New York: Basic Books.
BION, W. R. (1967): A theory of thinking. In: Second Thoughts . London: Heineman.
BIRCH, H. G.-LEFFORD, A. (1967): Visual differentiation, intersensory integration, and voluntary control. Monographs of the Society for Research in Child Development , 32 (2), Serial No. 110).
BOWER, T. G. R. (1974): Development in Infancy , W. H. Freeman and Company, San Francisco.
BOWER, T. G. R. (1982): Development in Infancy . 2nd ed. San Francisco: W. H. Freeman and Company.
BOWLBY, J. (1969): Attachment and Loss: Vol. 1. Attachment. New York: Basic Books.
BRAZELTON, T. B.-KOSLOWSKI, B.-MAIN, M. (1974): The origins of reciprocity: The early mother-infant interaction. In: M. Lewis-L. Rosenblum (szerk.): The Effect of the Infant on its Caregiver . New York: Wiley.
BRENTANO, F. (1973 [1874]): Psychology from an Empirical Standpoint . London: Routledge & Kegan Paul.
BRETHERTON, I. (1991): Intentional communication and the development of an understanding of mind, 49-75. In: D. Frye-C. Moore (szerk.): Children's theories of mind: Mental states and social understanding . Hillsdale, NJ: Lawrence Erlbaum Associates, Inc.
BRETHERTON, I.-BATES, E. (1979): The emergence of intentional communication. In I.C. Uzgiriš (szerk.): Social Interaction and Communication during Infancy . San Francisco, CA: Jossey Bass.
BRUNER, J. S.-OLVER, P. R.-GREENFIELD, P. M. (1966): Studies on Cognitive Growth . New York: Wiley.
CAMPOS, J.-STERNBERG, C. R. (1981): Perception, appraisal and emotion: The onset of social referencing. In M. E. Lamb-L. R. Sherrod (szerk.): Infant social cognition , 273-314. Hillsdale, NJ: Erlbaum.
COHN, J. F.-TRONICK, E. Z. (1988): Mother-infant face-to-face interaction: Influence is bidirectional and unrelated to periodic cycles in either partner's behavior. Developmental Psychology , Vol. 24 (n3): 386-392.
COHN, J. F.-MATIAS, R.-TRONICK, E. Z.-CONNELL, D. et al. (1986): Face-to-face interactions of depressed mothers and their infants. New Directions for Child Development , 1986 Winter, No. 34, 31-45.
COLOMBO, J.-MITCHELL, D. W.-COLDREN, J. T.-ATWATER, J. D. (1990): Discrimination learning during the first year: Stimulus and positional cues. Journal of Experimental Psychology: Learning, Memory, and Cognition , 16 (1), 98-109.
CSIBRA, G.-GERGELY, G.-BíRó, S.-KOóS, O. (1996): The perception of `pure reason' in infancy. Submitted for publication.
DARWIN, C. (1872): The Expression of Emotions in Man and Animals . New York: Philosophical Library.
DEMOS, V. (1986): Crying in early infancy: An illustration of the motivational function of affect, 39-73. In: T. B. Brazelton-M. W. Yogman (szerk.): Affective development in infancy . Norwood, NJ: Ablex Publishing Corp.
DENNETT, D. C. (1987): The Intentional Stance . Cambridge MA: Bradford Books, MIT Press.
DENNETT, D. C. (1991): Consciousness Explained . Boston: Little, Brown and Co.
DENNETT, D. C. -HAUGELAND, J. C. (1987): Intentionality. In: R. L. Gregory (szerk.): The Oxford Companion to the Mind . Oxford: Oxford University Press.
DICARA, L. V. (1970): Learning in the autonomic nervous system. Scientific American , 222 , 30-39.
EKMAN, P. (1992): Facial expressions of emotion: New findings, new questions. Psychological Science , 3 (1), 4-38.
EKMAN, P.-OSTER, H. (1979): Facial expressions of emotions. Annual Review of Psychology , 30 , 527-554.
EKMAN, P.-FRIESEN, W. V.-ELLSWORTH, P. (1972): Emotion in the Human Face . New York: Pergamon Press.
EKMAN, P.-LEVENSON, R. W.-FRIESEN, W. V. (1983): Autonomic nervous system activity distinguishes between emotions. Science , 221 , 1208-1210.
EMDE, R. N. (1988): Development terminable and interminable. I. Innate and motivational factors in infancy. International Journal of Psycho-Analysis, 69 , 23-42.
FERNALD, A. (1991): Prosody in speech to children: Prelinguistic and linguistic functions. In: R. Vasta (szerk.): Annals of child development, Vol. 8. , 43-80. London: Jessica Kingsley Publishers, Ltd.
FERNALD, A. (1992): Human maternal vocalizations to infants as biologically relevant signals: An evolutionary perspective. In: J. H. Barkow, L. Cosmides-J. Tooby (szerk.): The adapted mind: Evolutionary psychology and the generation of culture. , 391-428. New York, NY: Oxford University Press.
FIELD, T. (1994): The effects of mother's physical and emotional unavailability on emotion regulation. Monographs of the Society for Research in Child Development , Vol. 59 , No. 2-3.
FIELD, T.-GUY, L.-UMBEL, V. (1985): Infants' responses to mothers' imitative behaviors. Infant mental Health Journal , Vol. 6. , No. 1, 40-44.
FIELD, T.-HEALY, B.-GOLDSTEIN, S.-PERRY, S.-BENDELL, D.-SCHANBERG, S.-ZIMMERMAN, E. A.-KUHN, C. (1988): Infants of depressed mothers show "depressed" behavior even with nondepressed adults. Child Development , Vol. 59 , N. 6, 1569-1579.
FIELD, T.-WOODSON, R.-COHEN, D.-GARCIA, R.-GREENBERG, R. (1983): Discrimination and imitation of facial expressions by term and preterm neonates. Infant Behavior and Development , 6 , 485-490.
FODOR, J. A. (1987): Psychosemantics . The MIT Press/Bradford Books, Cambridge, MA.
FODOR, J. A. (1992): A theory of the child's theory of mind. Cognition , 44 , 283-296.
FóNAGY, I.-FONAGY, P. (1995) Communication with pretend actions in language, literature and psychoanalysis. Psychoanalysis and Contemporary Thought , 18 , 363-418.
FONAGY, P.-TARGET, M. (1996): Playing with reality: I. Theory of mind and the normal development of psychic reality. International Journal of Psycho-Analysis , 77 , 217-33.
FONAGY, P.-STEELE, M.-STEELE, H.-LEIGH, T.-KENNEDY, R.-TARGET, M. (1993): The predictive specificity of Mary Main's Adult Attachment Interview: Implications for psychodynamic theories of normal and pathological emotional development. Paper presented at conference on `John Bowlby's Attachment Theory: Historical, Clinical and Social Significance'. Toronto, October 20-23, 1993.
FREUD, S. (1895): Project for a scientific psychology. Standard Edition , 1.
FREUD, S. (1900): The Interpretation of Dreams . Standard Edition , 4. [Magyarul: Álomfejtés. Budapest: Helikon, 1989.]
FREUD, S. (1920): Beyond the Pleasure Principle. London: Hogarth Press, 1948. [Magyarul: A halálösztön és az életösztönök. Budapest: Múzsák, 1992.]
FREUD, S. (1926): The Problem of Anxiety. New York: Psychoanalytic Quarterly & Norton, 1936.
GALLUP, G. G.-JR.-SUAREZ, S. D. (1986): Self-awareness and the emergence of mind in humans and other primates. In: J. Suls-A. G. Greenwald (szerk.): Psychological Perspectives on the Self . Vol. 3 ., 3-26. Hillsdale, N.J.: Lawrence Erlbaum Associates.
GEORGE, C.-KAPLAN, N.-MAIN, M. (1985): The Attachment Interview for Adults . Unpublished manuscript, Department of Psychology, University of California, Berkeley.
GERGELY, G. (1992): Developmental reconstructions: Infancy from the point of view of psychoanalysis and developmental psychology. Psychoanalysis and Contemporary Thought , Vol. 15 , No. 1., 3-55.
GERGELY, G. (1994): From self-recognition to theory of mind. In: S. Parker-R. Mitchell-M. Boccia (szerk.): Self-Awareness in Animals and Humans: Developmental Perspectives, 51-61. Cambridge University Press.
GERGELY, G. (1995a): The role of parental mirroring of affects in early psychic structuration. Paper presented at the International Psychoanalytic Association's 5th Conference on Psychoanalytic Research: "Advances in our Understanding of Affects: Clinical Implications", London, március 10-11.
GERGELY, G. (1995b): The social construction of self-awareness and first-person authority. Paper presented at the 12th SRCD Conference, Indianapolis, március 20-április 2.
GERGELY, G. (forthcoming): Affect-mirroring and pretend play as emotion-regulative mechanisms. To appear in: The International Journal of Psycho-Analysis .
GERGELY, G.-CSIBRA, G. (1996): Understanding rational actions in infancy: Teleological interpretations without mental attribution. Paper presented at the Symposium on `Early Perception of Social Contingencies' at the 10th Biennial International Conference on Infant Studies (ICIS), április 18-21 1996, Providence, RI, USA.
GERGELY, G.-NáDASDY, Z.-CSIBRA, G.-BíRó, S. (1995): Taking the intentional stance at 12 months of age. Cognition , 56 , 165-193.; Magyarul: Intencionalitás tulajdonítása egyéves korban. Pszichológia 1995 (15), 3, 331-367.
GERGELY, G.-WATSON, J. S. (megjelenés alatt): Early Social-Emotional Development: Contingency Perception and the Social Biofeedback Model. In: P. Rochat (szerk.): Early Social Cognition , Hillsdale, NJ: Erlbaum.
GEWIRTZ, J. L.-PELAEZ-NOGUERAS, M. (1992): Social referencing as a learned process. In: S. Feinman (szerk.): Social referencing and the social construction of reality in infancy ., 151-173. New York, NY: Plenum Press.
GHOLSON, B. (1980): The Cognitive-developmental Basis of Human Learning: Studies in Hypothesis Testing . New York: Academic Press.
GOLDMAN, A. I. (1993): The psychology of folk psychology. Behavioral & Brain Sciences, Vol.16 (n1, 15-28): 29-113.
GOPNIK, A. (1993): How we know our minds - The illusion of 1st-person knowledge of intentionality. Behavioral and Brain Sciences , 16 , 1-14.
GOPNIK, A.-MELTZOFF, A. (megjelenés alatt): Words, Thoughts, and Theories . Cambridge, Mass.: MIT Press.
GOPNIK, A.-WELLMAN, H. M. (1994): The theory theory. In: L. A. Hirschfeld-S. A. Gelman (szerk.): Mapping the mind: Domain specificity in cognition and culture ., 257-293. New York, NY: Cambridge University Press.
GRINBERG, L.-SOR, D.-DE BIANCHEDI, E. T. (1977): Introduction to the Work of Bion . New York: Aronson.
HARRIS, P. L. (1991): The work of imagination. In: A. Whiten (szerk.): Natural Theories of Mind: Evolution, Development, and Simulation in Everyday Mindreading , 283-304. Oxford: Basil Blackwell.
HARRIS, PAUL L. (1992): From simulation to folk psychology: The case for development. Special Issue: Mental simulation: Philosophical and psychological essays. Mind & Language , Vol. 7 (n1-2): 120-144.
HIRSCHFELD, L.-GELMAN, S. (szerk.) (1994): Mapping the Mind: Domain Specificity in Cognition and Culture . New York: Cambridge University Press.
HOBSON, R. P. (1993): Autism and the development of mind . Hove: Lawrence Erlbaum Associates, Inc.
IZARD, C. E. (1977): Human Emotions . New York: Plenum Press.
IZARD, C. E. (1978): Emotions as motivations: An evolutionary-developmental perspective. In: H. E. Howe, Jr. (szerk.): Nebraska Symposium on Motivation, 26: 163-199. Lincoln: University of Nebraska Press.
IZARD, C. E.-MALATESTA, C. Z. (1987): Perspectives on emotional development. I. Differential emotions theory of early emotional development. In: J. D. Osofsky (szerk.): Handbook of Infant Development (2nd ed.). New York: Wiley.
JACOBSON, E. (1964): The Self and the Object World . New York: International Universities Press.
JAMES, W. (1890): The Principles of Psychology . New York: Dover, 1950.
KAGAN, J. (1992): The conceptual analysis of affects. In: T. Shapiro-R. N. Emde (szerk.): Affects: Psychoanalytic Perspectives . Madison: International Universities Press, Inc.
KARMILOFF-SMITH, A. (1992): Beyond Modularity: A Developmental Perspective on Cognitive Science. Cambridge, MA: The MIT Press.
KERNBERG, O. F. (1976): Object-Relations Theory and Clinical Psychoanalysis . New York: Jason Aronson, Inc.
KERNBERG, P. F. (1984): Reflections in the mirror: Mother-child interactions, self-awareness, and self-recognition. In: J. D. Call-E. Galenson-R. L. Tyson (szerk.): Frontiers of Infant Psychiatry, Vol. II. , New York: Basic Books, Inc.
KLEIN, M. (1946): Notes on some schizoid mechanisms. International Journal of Psycho-Analysis , 27 , 99-110.
KLINNERT, M. D.-CAMPOS, J. J.-SORCE, J. F.-EMDE, R. N.-SVEJDA, M. (1983): Emotions as behaviour regulators: Social referencing in infancy. In R. Plutchik-H. Kellerman (szerk.): Emotion: Theory, Research and Experience , Vol. 2 . New York: Academic Press.
KOHUT, H. (1971): The Analysis of the Self . New York: International Universities Press.
LESLIE, A. M. (1987): Pretense and representation : The origins of `theory of mind'. Psychological Review , 94 , 412-426.
LESLIE, A. M. (1994): ToMM, ToBy, and Agency: Core architecture and domain specificity. In L. Hirschfeld-S. Gelman (szerk.): Mapping the Mind: Domain Specificity in Cognition and Culture. New York: Cambridge University Press.
LEWIS, M.-BROOKS, J. (1978): Self-knowledge and emotional development. In: M. Lewis-L. A. Rosenblum (szerk.): The Development of Affect , 205-226. New York: Plenum Press.
LEWIS, M.-BROOKS-GUNN, J. (1979): Social Cognition and the Acquisition of Self . New York: Plenum Press.
LEWIS, M.-MICHALSON, L. (1983): Children's Emotions and Moods: Developmental Theory and Measurement . New York: Plenum Press.
MAIN, M.-GOLDWYN, R. (1991): Adult attachment rating and classification system. Unpublished scoring manual, Version 5.0 Unpublished manuscript, Department of Psychology, University of California, Berkeley.
MAIN, M.-HESSE, E. (1990): Parents' unresolved traumatic experiences are related to infant disorganized attachment status: Is frightened and/or frightening parental behavior the linking mechanism? In: M. T. Greenberg-D. Cicchetti-E. M. Cummings (szerk.): Attachment in the preschool years: Theory, research, and intervention . The John D. and Catherine T. MacArthur Foundation series on mental health and development, 161-182. Chicago, IL: University of Chicago Press.
MAHLER, M.-BERGMAN, A.-PINE, F. (1975): The Psychological Birth of the Human Infant: Symbiosis and Individuation . New York: Basic Books.
MAHLER, M.-MCDEVITT, J. B. (1982): Thoughts on the emergence of the sense of self, with particular emphasis on the body self. Journal of the American Psychoanalytic Association , Vol. 30 (n4): 827-848.
MALATESTA, C. Z.-IZARD, C. E. (1984): The ontogenesis of human social signals: From biological imperative to symbol utilization. In N. A. Fox-R. J. Davidson (szerk.): The Psychobiology of Affective Development, 161-206. Hillsdale, NJ: Erlbaum.
MALATESTA, C. Z.-CULVER, C.-TESMAN, R. J.-SHEPARD, B. (1989): The development of emotion expression during the first two years of life. Monographs of the Society for Research in Child Development , Serial No. 219 , Vol. 54 , Nos. 1-2.
MELTZOFF, A. N.-MOORE, M. K. (1977): Imitation of facial and manual gestures by human neonates. Science , 198 , 75-78.
MELTZOFF, A. N.-MOORE, M. K. (1989): Imitation in newborn infants: Exploring the range of gestures imitated and the underlying mechanisms. Developmental Psychology , 25 , 954-962.
MELTZOFF, A. N.-GOPNIK, A. (1993): The role of imitation in understanding persons and developing a theory of mind. In: S. Baron-Cohen, H. Tager-Flusberg-D. J. Cohen (szerk.): Understanding Other Minds: Perspectives from Autism, 335-365. Oxford: Oxford University Press.
MILLER, N. E. (1969): Learning visceral and glandular responses. Science , 163 , 434-445.
MILLER, N. E. (1978): Biofeedback and visceral learning. Annual Review of Psychology , 29 , 373-404.
MOORE, C.-CORKUM, V. (1994): Social understanding at the end of the first year of life. Developmental Review , 14 , 349-372.
MURPHY, C. M.-MESSER, D. J. (1977): Mothers, infants and pointing: A study of a gesture. In H.R. Schaffer (szerk.): Studies in Mother-Infant Interaction. London: Academic Press.
MURRAY, L. (1992): The impact of postnatal depression on infant development. Journal of Child Psychology and Psychiatry , 33 (3), 543-561.
MURRAY, L.-TREVARTHEN, C. (1985): Emotional regulation of interactions between two-month-olds and their mothers. In: T. M. Field-N. A. Fox (szerk.): Social Perception in Infants , Norwood, NJ: Ablex.
NELSON, C. A. The recognition of facial expressions in the first two years of life: Mechanisms and development. Child Development , Vol. 58 (n4): 889-909.
PETRICK, M.-HOBSON, P.-CASTLE, D.-HOWARD, R.-MAUGHAN, B. (1994): Personality disorder and the mental representation of early social experience. Development and Psychopathology , 6 , 375-388.
PERNER, J. (1991): Understanding the Representational Mind . Cambridge, MA: MIT Press.
PICKENS, J.-FIELD, T. (1993): Facial expressivity in infants of depressed mothers. Developmental Psychology , Vol. 29 , No. 6, 986-988.
QUINE, W. V. O. (1960): Word and Object . Cambridge, MA: The MIT Press.
RAPAPORT, D. (1953): On the psychoanalytic theory of affects. In: M. M. Gill (szerk.): The Collected Papers of David Rapaport, 476-512. New York: Basic Books.
ROTTER, J. B. (1966): Generalized expectancies for internal versus external control of reinforcement. Psychological Monographs , Vol. 80 , No. 1.
RROVEE-COLLIER, C. K. (1987): Learning and memory in infancy. In: Osofsky, J. D. (szerk.): Handbook of Infant Development . 2nd ed., New York: Wiley.
SANDLER, L. W. (1970): Regulation and organization of behavior in the early infant-caretaker system. In: R. Robinson (szerk.): Brain and Early Behavior . London: Academic Press, Inc.
SANDLER, J. (1987): Projection, Identification, Projective Identification . International Universities Press, Inc.
SEGAL, H. (1964): Introduction to the Work of Melanie Klein . New York: Basic Books.
SHIFFRIN, R. M.-SCHNEIDER, W. (1977): Controlled and automatic human information processing: II. Perceptual learning, automatic attending, and a general theory. Psychological Review , 84 , 127-190.
SPANGLER, G.-GROSSMANN, K. E. (1993): Biobehavioral organization in Securely and insecurely attached infants. Child Development , Vol. 64 , No. 5, 1439-1450.
SPELKE, E. S.-PHILLIPS, A.-WOODWARD, A. L. (1995): Infants' knowledge of object motion and human action. In: D. Sperber-D. Premack-A. J. Premack (szerk.): Causal cognition: A multidisciplinary debate . Symposia of the Fyssen Foundation., 44-78. New York, NY: Clarendon Press/Oxford University Press.
SROUFE, L. A.-WATERS, E. (1977): Heart rate as a convergent measure in clinical and developmental research. Merill Palmer Quarterly , 23 , 3-27.
STERN, D. N. (1985): The Interpersonal Word of the Infant . New York: Basic Books.
STERN, D. N.-SPIEKER, S.-BARNETT, R. K.-MACKAIN, K. (1983): The prosody of maternal speech: Infant age and context related changes. Journal of Child Language, Vol. 10 (n1): 1-15.
STERN, D. N.-HOFER, L.-HAFT, W.-DORE, J. (1985): Affect attunement: he sharing of feeling states between mother and infant by means of inter-modal fluency. In: T. M. Fields- N. A. Fox (szerk.): Social Perception in Infants , Norwood, NJ: Abbex Publishing Corp.
TOMASELLO, M. (1995): Joint attention as social cognition. In: C. Moore-P. Dunham (szerk.): Joint Attention: Its Origins and Role in Development, 103-130. New York: Lawrence Erlbaum.
TREVARTHEN, C. (1979): Communication and cooperation in early infancy. A description of primary intersubjectivity. In: M. Bullowa (szerk.): Before Speech: The Beginning of Human Communication, 321-347. London: Cambridge University Press.
TRONICK, E. Z. (1989): Emotions and emotional communication in infants. American Psychologist, 44, 112-119.
TRONICK, E. Z. -ALS, H.-ADAMSON, L.-WISE, S.-BRAZELTON, T. B. (1978): The infant's responses to entrapment between contradictory messages in face to face interaction. Journal of the American Academy of Child Psychiatry , 16 , 1-13.
TRONICK, E. Z. -ALS, H.-BRAZELTON, T. B. (1977): Mutuality in mother-infant interaction. Journal of Communication , Vol. 27 , No. 2, 74-79.
TRONICK, E. Z.-COHN, J. F. (1989): Infant-mother face-to-face interaction: Age and gender differences in coordination and the occurrence of miscoordination. Child Development , Vol. 60 , No.1, 85-92.
TRONICK, E. Z.-RICKS, M.-COHN, J. F. (1982): Maternal and infant affective exchange: Patterns of adaptation. In: Field, T.-Fogel, A. (szerk.): Emotion and Early Interaction . Hillsdale, 83-100. NJ: Erlbaum.
UZGIRIS, I. C.-BENSON, J. B.-KRUPER, J. C.-VASEK, M. E. (1989): Contextual influences on imitative interactions between mothers and infants. In: J. J. Lockman-N. L. Hazen (szerk.): Action in Social Context: Perspectives on Early Development . 103-127. New York: Plenum Press.
WATSON, J. S. (1979): Perception of contingency as a determinant of social responsiveness. In E. Thoman (szerk.): The origins of social responsiveness , 33-64. Hillsdale, NJ: Erlbaum.
WATSON, J. S. (1972): Smiling, cooing, and "the game". Merrill-Palmer Quarterly , Vol. 18 (n4): 323-339.
WATSON, J. S. (1994): Detection of self: The perfect algorithm. In: S. Parker-R. Mitchell-M. Boccia (szerk.): Self-Awareness in Animals and Humans: Developmental Perspectives, 131-149. Cambridge University Press.
WATSON, J. S. (1995): Mother-infant interaction: Dispositional properties and mutual designs. In: N. S. Thompson (szerk.): Perspectives in Ethology , Vol. 11 , 189-210. New York: Plenum.
WEINBERG, M. K.-TRONICK, E. Z. (1994): Beyond the face: An empirical study of infant affective configurations of facial, vocal, gestural, and regulatory behaviors. Child Development , Vol. 65 (n5): 1503-1515.
WEISKRANTZ, L. (1986): Blindsight: A Case Study and Implications . Oxford: Oxford University Press.
WELLMAN, H. M. (1990): The Child's Theory of Mind . Cambridge MA: Bradford/MIT Press.
WHITEN, A. (1991): The emergence of mindreading: Steps towards an interdisciplinary enterprise. In Whiten (szerk.): Natural Theories of Mind: Evolution, Development and Simulation of Everyday Mindreading , 319-331. Oxford: Basil Blackwell.
WIMMER, H.-PERNER, J. (1983): Beliefs about beliefs: Representation and constraining function of wrong beliefs in young children's understanding of deception. Cognition , 13 , 103-128.
WINNICOTT, D. W. (1965): The Maturational Process and the Facilitating Environment . London: Hogarth Press.
WINNICOTT, D. W. (1967): Mirror-role of mother and family in child development. In: P. Lomas (szerk.): The Predicament of the Family: A Psychoanalytical Symposium . London: Hogarth Press and the Institute of Psycho-Analysis.
* A tanulmány eredetileg az International Journal of Psycho-Analysis ben (Vol. 77, 1996, 1181-1212 o.) jelent meg. A szerzõk köszönetüket kívánják kifejezni Peter Fonagynak, Pléh Csabának, Elliot Juristnak, Székács Juditnak és két névtelen bírálónak a tanulmány egy korábbi verziójára adott kommentárjukért. Ugyancsak köszönettel tartozunk Frigyes Júliának a magyar fordítás terén kifejtett fáradozásaiért.
1 Azt, hogy az érzelmek az intencionális mentális állapotok osztályába tartoznak, az is bizonyítja, hogy az érzelmekre vonatkozó kifejezések, más "intencionális idiómákhoz" hasonlóan, propozicionális attitûdöket fejeznek ki, és ugyancsak jellemzi õket a "referenciális homályosság" (opacity) szemantikai tulajdonsága (Quine, 1960; Dennett és Haugeland, 1987). Ez arra utal, hogy bizonyos logikai mûveletek (pl. az azonos referenciájú kifejezések felcserélhetõsége) nem mûködnek olyan kifejezések esetében, amelyek intencionális attitûdökre vonatkoznak (pl. "x azt hiszi, hogy p" vagy "y azt kívánja, hogy q"). Így például, noha "Laiosz" és "Oidipusz apja" ugyanarra a személyre utalnak, ennek ellenére abból az igaz állításból, hogy "Oidipusz haragra lobbant Laiosz szavai hallatán", nem következik, hogy "Oidipusz haragra lobbant apja szavai hallatán".
2 Ugyanakkor figyeljük meg, hogy amikor tulajdonított érzelmek alapján érvelünk, az érzelem diszpozicionális tartalmán túl gyakran támaszkodunk más típusú ismeretekre is, mint például az érzelmek tipikus kiváltó okairól, illetve az érzelmi viselkedés jellegzetes következményeirõl alkotott tudásunkra támaszkodunk (Watson, 1995).
3 Figyeljük meg továbbá, hogy nem lehet kizárni azt a lehetõséget sem, hogy Colombóék vizsgálatában a pozíciójegyeket, melyeket a tekintet fixációja határozott meg, valójában orruk látható irányultsága alapján azonosították a csecsemõk, ami viszont exteroceptív jegy, (ld. Bower, l974).
4
Amint az világossá
fog válni, javaslatunkból (noha kompatibilis vele) nem következik
szükségszerûen az a radikális nézet, hogy
az élet kezdetén a csecsemõk semmiféle tudatos
érzékeléssel nem rendelkeznek belsõ állapotaikra
nézve. Lehetségesnek tartjuk, hogy a
csecsemõk észlelik azon ingerkomponenseket,
amelyek a kategoriális érzelmeket indikáló
ingercsoportok részeit képezik, de ezeket csak mint a diffúz
belsõ érzékleti impressziók "zúgó,
zsongó, zûrzavarának" (James, 1890) differenciálatlan
elemeit tapasztalják. Ezek az ingerjegyek szintén hozzájárulhatnak
a csecsemõ élményének általános
(pozitív vagy negatív minõségû) hedonikus
kvalitásához. Saját (kevésbé radikális)
elgondolásunk szerint a) a diszpozicionális érzelmeket
indikáló belsõ állapotjegyek csoportjai kezdetben
nem ragadhatóak meg perceptuálisan mint különálló
specifikus érzésállapotok, és b) a csecsemõ
érzékelõrendszerét kezdetben a külsõ
ingerek explorációjára és kategorizációjára
való domináns irányultság jellemzi.
5 Nemrégiben figyeltünk fel arra, hogy a tudatfilozófus Dennett (1991) - a pszichológusoknak címzett eredeti javaslatai egyikeként - egy, a mi hipotézisünkhöz sok szempontból hasonló ötlettel állt elõ arra nézve, hogy hogyan lehetne egyfajta biofeedback tréning segítségével visszaállítani az ún. "vaklátásban" szenvedõ agysérült páciensek perceptuális tudatosságát. Az okcipitális agyi területek sérülésének következtében az ilyen páciensek (lásd Weiskrantz, 1986) ugyan elvesztik látómezõjük egy részére vonatkozó tudatos érzékelésük képességét, de - kényszerített találgatási helyzetben - mégis a véletlennél szignifikánsan jobban képesek beszámolni a vakterületen megjelenített vizuális ingerek bizonyos jellegzetességeirõl. Mindazonáltal csak akkor képesek a nem tudatos vizuális információt válaszaikban ily módon felhasználni, ha a kísérletvezetõ jelzi számukra, hogy mikor találgassanak. Dennett javaslata az, hogy tanítsuk a vaklátó pácienseket arra, hogy "találják ki, hogy mikor találgassanak", mégpedig úgy, hogy külsõ biofeedback ingerrel jelezzük nekik, hogy mikor vannak (nem tudatos) informált állapotban, melyben a sikeres találgatás lehetõvé válik számukra. Dennett (332 o.) szerint nincs kizárva, hogy egy ilyen "biofeedback mankó" kezdeti használatát követõen a vaklátók egy idõ után megtanulják kitalálni, hogy mikor tudnak sikeresen találgatni. Ha ez így lenne - spekulál Dennett - akkor az is elképzelhetõ, hogy a vaklátókban kialakulna egyfajta tudatosság is arról, hogy mikor vannak vizuálisan informált állapotban. Saját szavaival: a páciens "nem csak, hogy informálttá válik a fény mozgását illetõen, de rá is eszmél arra, hogy informálttá vált…, azaz egy másodszintû gondolata lesz arról, hogy éppen egy elsõszintû gondolata volt" (332-333 o.).
6 Ebbõl a szempontból nézve érdekes egymással szembeállítani a szülõi érzelmi tükrözés útján és más (esetleg ugyanolyan hatékony) szülõi stílussal megvalósított érzelemszabályozó interakciókat, mint például az ún. "felrázó megnyugtatást" (disruption soothing). Ezt a fajta érzelemszabályozást akkor tapasztaljuk, amikor a szülõi viselkedés a csecsemõbõl hirtelen valamilyen intenzív, a szabályozni kívánt eredeti negatív érzelemmel ellentétes érzelmet vált ki, például azáltal, hogy a babát feldobálják a levegõbe vagy csiklandozzák. Mivel az ilyen típusú érzelemszabályozás közben a csecsemõnek nincs kontingens kontrollja a benne létrejövõ állapotváltozás fölött, ezért valószínû, hogy azt nem mint aktív ágens éli át, hanem passzívan elszenvedett, kívülrõl kiváltott érzelemváltozásként tapasztalja meg. Egy további érdekes különbség a "felrázó megnyugtatás" és a tükrözéssel megvalósított megnyugtatás között az átélt állapotváltozás feletti oksági kontroll forrásával (locus of causal control) kapcsolatos. A tükrözéssel létrehozott megnyugtatásnál a csecsemõ belsõ oksági kontrollt érzékel, mivel - az állapotváltozás fölötti kontingens kontrollja következtében - ágensként aktív oksági hatékonyságérzést él át. Ezzel szemben a "felrázó megnyugtatás" esetében a csecsemõ a saját állapotváltozása feletti kontroll forrását egy külsõ ágensnek vagy eseménynek fogja tulajdonítani. Ennek alapján megkockáztathatónak tûnik az a feltételezés, hogy ha csecsemõkorban valakit rendszeresen a megnyugtatásnak vagy az egyik vagy a másik formájában részesítenek, akkor ezen korai élmények befolyásolhatják az oksági forrás tulajdonításban (belsõ, ill. külsõ kontroll) késõbb megjelenõ kognitív attribúciós stílusbeli egyéni különbségeket is, amit a "locus of control" irodalom jól dokumentál (Rotter, 1966).
7 Ennek az elképzelésnek, valamint az érzelemszabályozó szülõi tükrözés és a szimbolikus mintha-játékkal megvalósuló érzelmi önszabályozás képességének megjelenése közötti fejlõdési kapcsolatra irányuló hipotézisnek részletesebb kifejtését ld. Gergely (1995 a, b).
8 Persze nem új az a gondolat, hogy amikor a felnõttek kisgyerekekkel kommunikálnak, egy erre a célra specializálódott, a normálistól eltérõ beszédregisztert, illetve sajátosan jelölt kommunikációs kódot használnak. A verbális kommunikáció irodalmában ezt mint "dajkabeszédet" (motherese) vagy mint "csecsemõnek irányított beszédet" (infant-directed speech) írják le (Ferguson, 1964; Snow, 1972; Fernald, 1991, 1992). Ezt a kommunikációs formát sajátos fonológiai, szintaktikai, valamint prozódiai jegyek jellemzik, például a hangmagasság megemelkedése vagy a hangmagasság eltúlzott modulációja. Míg egyes kutatók szerint a csecsemõnek irányított beszéd jellegzetes prozódiai mintázatának bizonyos aspektusai a korai nyelvi fejlõdést segítik elõ (például azáltal, hogy jobban kiemelik a szóhatárokat), ugyanakkor újabban kimutatták, hogy a dajkabeszédnek számos egyéb alapvetõ preverbális rendeltetése is van, mint például a csecsemõ figyelmének irányítása, vagy izgalmi szintjének, érzelmi állapotának befolyásolása, illetve szándékok és érzelmek közvetítése (Fernald, 1991, 1992; Stern és mtsi., 1983). A csecsemõnek irányított beszéd eltúlzott intonációs kontúrja minden kultúrában univerzálisan megjelenik (Fernald, 1991), és a túlhangsúlyozott prozódia elõnyben részesítése a csecsemõ veleszületett tulajdonsága (Cooper és Aslin, 1990). Fernald (1992) szerint a csecsemõnek irányított beszéd túlhangsúlyozó prozódiája evolúciós alkalmazkodás a csecsemõ perceptuális és fiziológiai rendszeréhez, amelynek jelkiemelõ, valamint közvetlen állapotszabályozó tulajdonságai vannak. Jelen javaslatunk szerint a csecsemõknek címzett verbális interakciókra jellemzõ eltúlzott kifejezõjegyek alkalmazására irányuló univerzális tendencia az érzelemtükrözõ megnyilvánulások kifejezési mintázatait is jellemzi. Úgy gondoljuk, hogy a gondozó személyek érzelemtükrözõ megnyilvánulásai a vokális jegyek intonációjának eltúlzása mellett az érzelmi megnyilvánulások vizuális arckifejezéseit is eltúlozzák. (Fernald [1992] beszámol arról, hogy süket gyerekek anyjai intuitíve eltúlzott arckifejezéseket használnak a gyermekhez irányított kommunikációik során.) A fentiekbõl automatikusan következik, hogy a szülõi érzelemtükrözõ hang- és arckifejezései perceptuálisan "jelöltek" lesznek, mivel érzékelhetõen különbözni fognak a szülõ ugyanazt az érzelmet megjelenítõ reális érzelemkifejezéseitõl. Ennélfogva az érzelemtükrözõ kifejezések "jelöltségét" és ennek reprezentációs következményeit (ld. alább) úgy is felfoghatjuk, mint ami egy további, elkülöníthetõ evolúciós funkciója a szülõk ama univerzális késztetésének, hogy a csecsemõkhöz irányított kommunikációjukban a normális kommunikációs mintázatok transzformált, eltúlzott változatát alkalmazzák.
9 Alan Leslie (1987, 1994) vezette be a "referenciális lekapcsolás" és "referenciális lehorgonyzás" kifejezéseket a szimbolikus "mintha"-játékban megjelenõ kommunikációs kifejezések reprezentációs tulajdonságainak leírásához. Az érzelemtükrözõ kifejezések jelöltsége, valamint a "mintha" jellegû kommunikációs kifejezések jelöltsége közötti lehetséges funkcionális és reprezentációs kapcsolat részletesebb tárgyalását egy másik tanulmányban fogjuk kifejteni (Gergely, elõkészületben; ld. még Gergely, 1995a, b, Gergely, 1996).
10 Figyeljük meg, hogy míg a korai érzelemszabályozó szülõi interakciók során a kontingens kontroll élményének következtében a jelölt érzelem a csecsemõben horgonyzódik le, addig késõbb, például a szimbolikus "mintha"-játéknál a "jelölt" kifejezési kód használata során a kifejezett tartalom sokszor egy másik (esetenként képzeletbeli) személyben kerül lehorgonyzásra, akivel a jelölt viselkedést produkáló személy azonosul (ld. Leslie, 1987, 1994).
11 Nemrégiben Patrick és munkatársai (1994) kimutatták, hogy igen erõs kapcsolat áll fenn a borderline személyiségzavar és az Felnõtt Kötõdési Interjú (AAI) "E" kategóriája között.
12 Fonagy és munkatársai (1995) szintén hasonló következtetésre jutottak, amikor azt feltételezték, hogy az "E" típusú anyák erõsek az érzelmi tükrözésben, azonban gyengébbek annak közvetítésében, hogy a negatív affektussal meg is lehet küzdeni.
Kérjük, küldje el véleményét,
megjegyzéseit címünkre:
thalassa@c3.hu