A MANN CSALÁD REGÉNYEIRÕL
AZ APA-FIÚ KAPCSOLAT THOMAS ÉS KLAUS MANN MÛVEIBEN
A némiképp kétértelmû
cím egyik ihletõje Klaus Mann, akinek a naplójából
vett idézet talán magyarázatot ad arra, miért
kelti fel az olvasó érdeklõdését a Mann
család három tagja - Thomas, Heinrich és Klaus - által
írt regényeken túl a család története
is: Milyen különös család is vagyunk mi! Egyszer
majd könyveket fognak írni rólunk - és nemcsak
egyes családtagjainkról." A másik ihletõ az
az élmény, amit ugyancsak Klaus Mann-nak köszönhetek.
Önéletrajzi írása, a Fordulópont, sok
mindent megértetett velem a huszadik század történelmébõl,
a második világháború elõzményeibõl,
a német kultúra elképesztõ ellentmondásaiból.
Mintha a Mann család önmagában is hordozná ezeket
az ellentmondásokat, különbözõ tagjaiban,
kapcsolataikban és a családtagok életútjának
változásaiban.
Amit nem sikerült megértenem
a könyv elolvasása után, és ami azóta
is izgat: miért kellett ennek a tehetséges, a világban
nyitott szemmel járó, az életet élvezni tudó,
bátor, jóképû fiatalembernek - amilyennek a
memoár alapján láttam - negyvenkét éves
korában öngyilkosnak lennie?
Az ember ilyenkor, elsõ reflexként
a családra gondol, és gyanakszik: senki sem lehet vétlen
egy családtagja öngyilkosságában. És rögtön
meg is hökkentem: Thomas Mannt gyanúsítom azzal, hogy
köze lenne a fia halálához? A dolog nyilván nem
ilyen egyszerû, hiszen mindannyian egy család tagjai voltak,
annak rendszerében éltek, alakult és változott
a helyzetük. A család történelme, mitológiája
(amely a Mann család esetében különösen bõven
dokumentált) befolyásolta az egyes családtagok pályáját,
személyiségük alakulását. Mindez minden
családról elmondható, minden család története
kész regény". Mannék azonban (legalábbis sokan
közülük) rendelkeztek azzal a képességgel,
hogy élményeiket formába öntsék, szavakká,
történetekké, regényekké formálják
azt, amit átéltek. A család szinte minden tagja hagyott
maga után írásos nyomokat, fõképpen
memoárokat - úgy látszik, hogy a híradás
az utókornak mindannyiuk számára fontos volt. Regényíróvá
hárman váltak: Thomas, a bátyja, Heinrich és
a fia, Klaus.
Ezeknek az emlékiratoknak
a gazdagsága arra készteti az olvasót, hogy hiteles
dokumentumként kezelje a levelekbõl, naplókból
megismerhetõ tényeket. De éppen, mert szubjektív
emlékekrõl van szó, más és más
színezetet kap ugyanaz az esemény, attól függõen,
hogy melyik résztvevõ emlékezik rá, életét
hogyan befolyásolta az élmény.
Irodalomtörténészek
jellegzetesnek tartják a Thomas Mann mûveiben felfedezhetõ
vezérmotívumokat. A Mann család történetét
én fonalak színes szövevényeként látom,
vibráló szõttesként, ahol egy-egy családtag
pályájának bizonyos szakasza találkozik, összefonódik
a másikéval, hogy aztán újra a maga útján
haladjon tovább, hordozva a találkozás hatását.
Visszatérve a kezdeti kérdésemhez,
amely a Fordulópont elolvasása után foglalkoztatott:
milyen lehetett Klaus Mann gyerekkora, az, amirõl nem írt,
amit csak átélt, és hordozott magában? Erre
a kérdésre keresek választ, amikor apa és fiú
mûveiben a közöttük lévõ kapcsolat áttételesen
megjelenõ nyomait vélem felfedezni.
A két évvel fiatalabb
öccs, Golo, akibõl történész lett, visszaemlékezéseiben
a hûvös, tárgyilagos TM monogramot használja,
ha az apjáról ír. Klaus viszont leginkább a
Varázsló"-ként emlegeti apját. Talán
az a távolságtartás, ami Golóra jellemzõ,
hiányzott Klausból? Talán nagyon is erõsen
a Varázsló bûvkörébe került, és
nehéz volt onnan kiszabadulnia? Bár tudjuk, hogy a többi
gyereke is Varázslónak szólította Thomas Mannt,
akinek nem esett nehezére megfelelni ennek a szerepnek. A családi
emlékezet úgy tartja, hogy egy valóságos, farsangkor
viselt jelmez miatt ragadt az apára a Varázsló elnevezés,
de mindannyian tisztában voltak azzal, hogy nagyon is illett ez
a jelmez a viselõjére. Klaus ötéves korára
teszi azt az élményét, amikor rémálmok
gyötörték, éjszakánként csontvázakat
látott. Félelmeit végül is elmondta a dajkának,
aki az apát hívta segítségül. Thomas Mann
igazi empátiával, a gyerekek fantáziájába
pontosan beleilleszkedve kergette el a kísértetet: - Egyszerûen
rá se nézzetek, ha újra megjelenik - tanácsolta
apánk. - Akkor valószínûleg magától
is eltûnik, mert gondoljátok csak meg, milyen unalmas, sõt
kínos lenne neki ott álldogálni, amikor rá
sem hederítenek. De ha még ezután sem tudnátok
megszabadulni tõle, akkor jó hangosan kérjétek
meg, hogy menjen a pokolba. Mondjátok meg neki, hogy tisztességes
kísértetek nem lõdörögnek gyerekszobákban,
és hogy szégyellhetné magát" - idézi
Klaus a mindenható apát, aki ezután még meg
is fenyegette a kísértetet: Nyugodtan tegyétek hozzá,
hogy a papátok hamar dühbe gurul, és nem tûr a
házában semmiféle rusnya kísértetet.
Erre biztosan elkotródik. A szellemek ugyanis jól tudják,
milyen borzasztó tudok lenni, ha elfogy a türelmem."
Késõbb is érzékelhetõ
Klaus visszaemlékezéseiben az a csodálat, ahogyan
például Thomas Mann otthoni felolvasásait hallgatta
a család és a barátok. A hallgatóságát
lenyûgözõ apa képe erõsítette a
Varázsló mítoszát. Mintha a mindenható
szülõrõl szõtt gyerekkori fantázia egy
életen át kísérte volna Klaust.
Az elsõszülött
lány, Erika és az elsõszülött fiú,
Klaus között pontosan egy év volt a korkülönbség.
Kettõ, illetve három évvel késõbb született
a következõ pár", Golo és Monika, majd nyolc
év után, újra egy év különbséggel,
Elisabeth és Michael.
Klaus és Erika kisgyerekkoruk
óta egymás játszópajtásai, barátai,
késõbb munkatársai voltak, életük számos
meghatározó élményét együtt élték
át. Klaus elsõ színdarabjaiban Erika játszotta
a fõszerepeket, huszonegy-huszonkét éves korukban
tett világ körüli útjukról közösen
írtak könyveket, baráti körük azonos volt.
Közös barátaik egyike, Pamela Wedekind, a költõ-drámaíró
Frank Wedekind lánya, aki szintén színésznõnek
készült, tizenkilenc évesen Klaus jegyese lett. Ugyanebben
az idõben írta Klaus elsõ mûveit, amelyek közül
most kettõrõl érdemes részletesebben szólni.
Már meglevõ novelláit
készült kötetbe rendezni, és utolsónak egy
hangsúlyos" témát keresett. Meg is találta
Kaspar Hauser alakjában, akinek titokzatos története,
a kitett fiú legendája régóta foglalkoztatta.
A talált gyerek, aki tizenhat évesen, múlt nélkül
lép ki a fényre, akirõl nem lehet tudni, nem valamely
uralkodó leszármazottja-e, akitõl a féltékeny
rokonok szabadulni akartak - Klaus számára a romlatlan, tiszta
fiatalság szimbóluma, akit az ellenséges világ
el fog pusztítani. Õ az ifjú, aki gagyogva és
tiszta tekintettel lép ki a barlangból, névtelenül,
hazátlanul, szótlanul, fenségesen, mint egy állat,
mint egy herceg. Õ az idegen." Ez a tizenkilencedik századi
történet tökéletesen megfelel a Freud által
leírt családregény"-fantáziának. Segítségével
a gyerek az ödipális csalódását próbálja
oldani: apja nem a valóságos, vér szerinti apa, hanem
egy gazdag, elõkelõ ismeretlen. Másrészt ez
a fantázia a korai, paradicsomi állapot utáni vágynak
is teret enged.
Vajon nem tekinthetõ-e Kaspar
Hauser idealizálása Klaus Mann tudattalan kísérletének
arra, hogy idegenné váljon a családjában, elszakadjon
a híres apa híres nevétõl, akár azon
az áron is, hogy õ a talált gyermek"?
Kaspar Hauserrel való identifikációjára
utal a másik, ebben az idõben született mûve,
egy színdarab, az Anja és Eszter. A dráma színhelye
egy különleges intézet, a bukott gyermekek otthona", ahol
a darab négy fõszereplõje él. Anja és
Eszter, a két barátnõ között homoerotikus
kapcsolat van, a két fiú közül Jakob Anjába
szerelmes, Kaspar pedig, aki Anja féltestvére, mindegyiket
és egyiket sem szereti". Õ az egyik fiúnövendékhez
vonzódik. Kasparnak itt is homályos a származása.
A bemutatón, Hamburgban Erika játszotta Anját és
Klaus Kaspart. A másik két szerep, Eszter és Jakob
alakítója pedig Pamela Wedekind és Gustaf Gründgens
volt. Klaus ragaszkodott ahhoz, hogy ezt a darabot családi körben
olvassa fel, a Varázsló" dolgozószobájában,
ott, ahol az idõ tájt apja a Varázshegybõl
olvasott fel részleteket. A családi rituálé
több szempontból is fontos lehetett Klaus számára.
Egyrészt be akarta bizonyítani apjának és a
családnak, hogy egyenrangúnak tekinti magát az apával,
másrészt polgárpukkasztáshoz is jó alkalomnak
tûnt az esemény. Visszaemlékezéseibõl
tudjuk, hogy nagynénje, a polgári hagyományokhoz ragaszkodó
udvari tanácsosné aggodalmasan kérdezte meg, vajon
miért ragaszkodik olyan nagyon egymáshoz ez a két
fiatal lány? Thomas Mann felelt a fia helyett: Nos, elõfordul
ilyesmi Szentimentális kapcsolat két iskolatársnõ
között, nyilván így kell érteni, nem igaz?"
Érezhetõ ebben, hogy az apa támogatja a fia önkifejezési
törekvéseit - legalábbis, ahogy Klaus emlékszik
rá. Hogy ez mégsem lehetett egészen egyértelmû,
arról árulkodik néhány feljegyzés Thomas
Mann naplójából, 1920-ból:
Tegnap este Katjának megdöbbentõ
dologban volt része. Megtalálta Klaus nyitva heverõ
naplóját és elolvasta. Voltaképpen nincs benne
semmi rossz, mégis olyan természetellenes ridegségrõl,
hálátlanságról, szeretetlenségrõl,
álnokságról tanúskodik - nem beszélve
a radikális szellemû, irodalmiaskodó, éretlen
idétlenségekrõl -, hogy Katja szegény kis anyaszívét
mélyen megsebezte, s csalódottságba taszította.
K. elsiratta a fiút, mint ahogy évekkel korábban is,
amikor úgy volt, hogy meghal. Meghatottan próbáltam
nyugtatni és vigasztalni, de sohasem fogom megjátszani a
haragvó atyát. A fiú nem tehet arról, hogy
milyen a természete. S azt sem hiszem, hogy ne ragadt volna rá
itthonról valami jó. Persze, van azért egy csomó
ízléstelen allûrje." Három héttel késõbb:
Klaus az asztalnál, nyilvánvalóan az én kedvemért,
antiradikális kijelentést tett. Meghatódtam tõle."
Nem tudhatjuk pontosan, hogy mik voltak a tizennégy éves
fiú ízléstelen allûrjei", de talán elképzelhetõ,
hogy egy kamasz sok mindennel kétségbe tudja ejteni a szüleit.
Ami azonban Thomas Mann számára igazán fontos és
nyugtalanító volt - és ezt nyilván Klaus is
tudta -, a radikális szellem. Az, hogy a családi asztalnál
nem vállalta valóságos érzelmeit, véleményét,
jelzi, hogy mennyire igyekezett megfelelni az apának. Valószínûleg
nem minden belsõ konfliktus nélkül.
Nem tekinthetünk el az idõponttól
sem: Thomas Mann ekkor, az elsõ világháború
alatt és után konzervatív, nacionalista érzelmeket
vallott (s ez élesen szembeállította bátyjával,
Heinrichhel). Az apa meglehetõs gyanakvással és erõs
kritikával fogadta fia irodalmi próbálkozásait,
mint ahogy ez az elõbbi idézetbõl is kitûnik.
A napló más helyén is olvashatunk erre vonatkozó
bejegyzéseket: Eissi (Klaus beceneve), akitõl mostanában
el vagyok ragadtatva, küldött a Simplicissimusnak egy történetet,
természetesen rosszat, és egy másikat a Rundschaunak
szándékozik küldeni. Esztelenség, le kell beszélnem
róla." Talán azért nem keltettek benne osztatlan örömet
utódja törekvései, mert saját hírnevét
is féltette a fiú éretlen irodalmiaskodásától"?
Ugyanebbõl az idõbõl
származnak azok a feljegyzések is, amelyek Klaus iránti
fizikai vonzalmáról tanúskodnak: Ezekben a napokban
valósággal beleszerettem Klausba. Írhatnék
esetleg egy novellát az apa- fiú kapcsolatról." Bár
nem olvasható konkrét utalás erre vonatkozóan,
de úgy gondolom, ez az elképzelt novella" lehetett az egyik
kiindulópontja az 1926-ban elkezdett Jákob történeteinek.
Ismerve a költõi alkotás Ernst Kris által leírt
folyamatát - amelynek során az élmény egy idõre
elmerül, tudattalan folyamatok hatása alá kerül,
majd újból felbukkan, immár átalakult, megmunkált"
formájában - valószínûnek látszik,
hogy ennek a fiúszerelemnek az élménye is hatott az
évekkel késõbb megírt apatörténetre".
Visszatérve a Klaus által
leírt jelenetre, a Mann családban tehát toleráns
légkör uralkodott. A szülõk igyekeztek a végsõkig
elfogadni gyermekeik - különösen a két nagy" - merész
ötleteit, játékos, néha vad tréfáit.
Enfant terrible" mivoltuk München-szerte ismert volt, és a
barátok, ismerõsök is elnézõen fogadták
a Mann gyerekek idõnként viharos csínytevéseit.
Persze, ez a színdarab, az Anja és Eszter több volt,
mint polgárpukkasztó ötlet - Klaus nagyon is átélte
a testvérpár szoros kapcsolatát. Hogy mennyire közel
állt hozzá Cocteau mûve, a Vásott kölykök
(Les enfants terribles), azt az is jelzi, hogy dramatizálta a regényt
és némileg meg is változtatta: nyíltabban érzékeltette
benne a két testvér, Paul és Elizabeth egymás
iránti szerelmét.
Klaus és Erika gyerekkori
fantáziajátékaikban saját külön világot
építettek maguk köré - kettejük világába
legfeljebb a két kisebb testvér, Golo és ritkábban
Monika kaphatott bebocsátást. Egy korai önéletrajzi
írásában Klaus elmeséli azt a félelmet,
ami a saját tükörképe megpillantásakor ébredt
benne: A saját tükörképemtõl való
félelem is rettenetes volt. A hasadástól (Spaltung)
való szorongás a magánytól és a sötéttõl
való félelemhez tartozik. Amikor rajzolás vagy írás
közben felemeltem a fejem és hirtelen felismertem a saját
homlokomat, hajamat, mozdulatlan számat a sötét tükörben
- egy jéghideg kéz szorította össze a szívemet,
úgy, hogy csikorgott a fogam a félelemtõl. Ki ez?
Hiszen ez én vagyok! De ki is vagyok én? Hol is vagyok én?
Hiszen kettõ vagyok Gyerekként, egy félhomályos
szobában a tükörképével egyedül maradva
az ember az õrültekháza minden kétségbeesését
megismerte."
Szimbiotikus kapcsolatukban úgy
tûnik, Klaus volt a sérülékenyebb, a gyerekkor
válságait õ vészelte át nehezebben.
Felmerül a kérdés, vajon Erika miért nem szenvedett
ugyanígy a szorongásoktól, miért lett õ
életképesebb, határozottabb? Marianne Krüll szerint,
aki könyvet írt a Mann család történetérõl
A Varázsló hálójában címmel,
Erika a saját szorongásait Klauson élte ki, mint ahogy
Klaus is élvezettel mesélt kísértethistóriákat
Golónak. Klaus, saját emlékei szerint, zsarnoki módon
uralkodott Golón, aki ennek megadóan alávetette magát.
Tízéves korában
Klaus életveszélyes állapotba került, perforálódott
vakbélgyulladása miatt. Négy-öt mûtéten
esett át, az orvosok már lemondtak róla. Anyja azonban
nem, az õ különleges ápolásának (valamilyen
kenõccsel dörzsölgette a gyerek testét) tulajdonították
azt, hogy a fiú életben maradt. Betegsége, a halálból
való csodálatos megmenekülése különleges
státust biztosított számára a családban.
A halállal néhány évvel azelõtt is találkozott
már, a tölzi nyaralóban töltött vakáció
idején, amikor egy falusi péksegéd belefulladt a közeli
kedves kis tóba. A nyaralás gondtalansága és
a halott fiú látványa sajátosan ambivalenssé
színezi Klaus emlékét - félelmetesen szépnek,
fenségesnek látta a halottat. Gyerekkori szorongásaiban
valószínûleg szerepet játszottak az anya gyakori
és hosszú távollétei is, amelyek szintén
a halállal voltak kapcsolatosak. Katja Mann 1910-ben kezdett betegeskedni,
két év múlva ismerték fel tuberkulózisát,
ami akkoriban még halálos betegségnek számított.
1914-ig gyakran volt több hónapos kúrákon különbözõ
alpesi szanatóriumokban. Az otthon maradt négy gyerekre nevelõnõk
vigyáztak - egymásrautaltságukban alakították
ki azt a fantáziavilágot, amelynek nyelvét csak õk
értették. Az anya távolléte, halálos
betegsége okozta a szorongásukat, ezt dolgozták fel
rémtörténeteikben. Klausnak anyja iránti ödipális
szerelme talán ekkor - négy- és nyolcéves kora
között - helyezõdött át Erikára. De
több is volt ennél ez a kapcsolat: a nõvér a
nélkülözhetetlen társ, énjének egy
része, self-object".
Az apa ez idõ tájt
- mint rendesen - az írással, felesége iránti
aggodalmával, a készülõdõ világháborúval
volt elfoglalva, a gyerekek gondját a nevelõnõkre
hagyta. A korábban említett varázslatos képességei
mellett a gyerekei visszaemlékezéseiben mint kiszámíthatatlan
autoritás is megjelenik. Különbséget tett a gyerekek
között szeretetben, odafigyelésben. Ehhez ideológiát
is gyártott, mint pl. amikor egy családi étkezés
után egyedül Erikának nyújtott át egy
különleges csemegét. Szokjátok meg, hogy az életben
is érnek majd igazságtalanságok!" - vigasztalta a
csalódott többieket. Kedvencei Erika és Elisabeth voltak.
Monika idõs korában úgy emlékszik, hogy soha
nem beszélgetett meghitten az apjával, úgy érezte,
mintha õ nem is létezne a számára. Michael,
a legkisebb fiú a napló tanúsága szerint igazi
nem kívánt gyerek" volt - egyébként õ
is öngyilkos lett ötvennyolc éves korában.
Mi volt a szerepe Klausnak ebben
a családszerkezetben? Élénk irodalmi érdeklõdése,
korán megnyilvánuló íráskészsége
és nem utolsósorban csodálatos megmenekülése
a halálból, kitüntetett szerepet biztosítottak
számára. Ehhez járult még szépsége,
valamint az a fantázia, amire a neve is utal: Klaus Heinrich Thomas
Mann-nak keresztelték. Klaus az anya ikertestvére, Heinrich
az apa bátyja és Thomas az apa neve. Elõre felkínált
azonosulási minták, betöltendõ várakozások
érzõdnek ebbõl a névbõl. Az elsõszülött
fiú iránti várakozások. Thomas Mann három
évvel késõbb ugyanezt a nevet adja a Királyi
fenség" hõsének, akiben önmagát örökítette
meg.
Az apa és fiú közti
azonosulások rejtett útját mutatja egy epizód
Klaus életébõl. Kamaszkorukban egy München környéki,
liberális szellemû nevelõotthonba küldték
a szülõk két legidõsebb gyereküket. A toleráns
légkörben Klaus szabadon élhetett kedvteléseinek,
rengeteget olvasott, verseket írt, amelyeket nagy társaság
elõtt olvasott fel, színielõadásokat is rendezve.
Itt ismerkedett meg egy fiúval, aki iránt szenvedélyes
szerelem támadt benne. Annyira megdöbbent ettõl az érzéstõl,
hogy hazamenekült az internátusból. Így írja
le az iskolatársat: Az az arc volt, amit szeretek. Sokféle
arc ébreszthet bennünk gyengédséget, ha sok évet
megélünk és fogékony a lelkünk. De olyan
arc, amelyet szeretünk, csak egy van. Mindig ugyanaz, ezer közül
is ráismerünk. Utónak ilyen arca volt. Magasan ülõ,
erõsen kiugró pofacsontja és keskeny vágású
szeme szláv õsöket sejtetett " Ez az arc, amelyet Klaus
tizenhat éves korában olyan vonzónak talált,
vonzotta apját is, egész életében. Õ
is az iskolában találkozott elõször Pribislav
Hippe modelljével, aki a Varázshegyben gyerekkori emlékként
jelenik meg és felkelti Hans Castorp szenvedélyes vonzalmát
Mme Chauchat iránt, aki ugyancsak orosz, illetve tatár származású.
És szláv vonásokat visel Tadzio a Halál Velencébenbõl
és Lizaveta Ivanovna, Tonio Kröger hûséges, megértõ
barátnõje. Thomas Mann rajongása az orosz kultúra,
az orosz írók iránt talán ebbõl a vonzalomból
is kapta erejét.
Klaus ugyanúgy nem tette
le az érettségit, mint az apja. Semmihez nem volt türelme,
ami nem érdekelte. Az Odenwald-iskolából való
hazamenekülésének csak egyik oka volt az iskolatársa
iránti szerelme ( Nem volt merszem hozzá, hogy szembenézzek
sorsom intõ jeleivel" - írja); a tanulás elõl
is menekült. Ezután magántanárok próbálták
felkészíteni az érettségire, de egy idõ
után mindegyik feladta. Semmi kötelességérzet,
semmi fegyelem nincs a fiúban" - panaszkodtak a szülõknek.
Az érettségi helyett
Klaus Berlinbe vágyott, táncos vagy színész
akart lenni. A Berlinben töltött idõ a húszas évek
elejére esett, a háború utáni elveszett nemzedék"
kicsapongó, féktelen, minden örömöt kipróbáló
idejére. Ebben a korban Berlin különösen erkölcstelen
városnak" számított - ugyanakkor Európa szellemi
életének egyik központjává is vált
hamarosan: baloldali értelmiségiek, orosz emigránsok,
mûvészek egyaránt menekültek ide. Ebben a sokszínû
forgatagban kereste a helyét Klaus Mann is, és sok élménye
került be átdolgozott formában az 1936-ban írt
Mefisztó címû regényébe.
Ekkor már emigrációban
élt. 1936-ig Európában, fõleg Párizsban
és Amszterdamban, majd Erikával együtt Amerikába
költözött. A szülõk csak késõbb,
1939 szeptemberében, a háború kitörésekor
települnek át. Heinrich Mann Franciaországból
szintén Amerikába emigrált. A család minden
tagja aktívan fellépett a nácizmus ellen, cikkekkel,
elõadásokkal, könyvek, folyóiratok kiadásával.
Valamennyiüket megfosztották német állampolgárságuktól.
Klaus késõbb belépett az amerikai hadseregbe, és
1944-ben az olaszországi partraszállásnál amerikai
katonaként tért vissza Európába. A háború
utáni éveiben kevesebbet írt. 1949. május 21-én
Cannes-ban öngyilkos lett. Ez már sokadik öngyilkossági
kísérlete volt.
A Mefisztó elõször
Amszterdamban jelent meg. Németországi kiadását
1980-ig bírói ítélet tiltotta, legalábbis
az akkori NSZK-ban. Politikai és személyes okok egyaránt
szerepet játszottak a betiltásban. A regény fõhõsének
modellje, Gustaf Gründgens és hívei elfogultsággal
vádolták Klaus Mannt. 1949-ben egy müncheni kiadó,
amely elõzetesen már vállalta a regény kiadását,
levélben közölte Mann-nal, hogy a megállapodás
ellenére mégsem merik kiadni a könyvet. Klaus Mann keserû
és indulatos válaszlevelet írt, majd kilenc nappal
ezután öngyilkos lett. Azt hiszem, nem erõltetett az
összefüggés feltételezése a végsõ
elhatározás és a között a csalódás
és indulat között, amit a könyv visszautasítása
keltett. Talán nem elsõsorban a hiúságát
bántotta az elutasítás. Annak a bizonyítékát
érzékelhette, hogy látszólagos volt a gyõzelem,
hiába bukott meg az a rendszer, ami ellen a regénnyel és
a valóságban is harcolt, még mindig hatalmuk van azoknak,
akik a rendszer kiszolgálói voltak. A hidegháború
légköre, Németország kettéosztottsága
is rácáfolt azokra a reményekre, amelyeket az emigráció
idején sokakkal együtt táplált.
Emberi kapcsolataiban is magányosabbá
vált, depresszív hangulatai elõl a kábítószerhez
menekült. Amit sorsa intõ jeleiként" kamaszkorában
elhárítani igyekezett, homoszexualitását, felnõttként
nyíltan vállalta, de tartós kapcsolatai nem voltak.
Thomas Mann betegsége óta Erika teljesen az apa felé
fordult, titkárnõje, minden ügyének kézbentartója
lett. Klaus egy korábbi, 1937-es naplójegyzetében
írta, hogy öngyilkossági gondolatai voltak, már
az ablak peremén állt, amikor Erikára gondolt, és
ez visszatartotta. A háború utáni években egyre
inkább azt érezhette, hogy a nõvére már
nem az övé, nem áll rendelkezésére, mint
régen. Az utolsó öngyilkossága idõpontjában
a szülõk és Erika éppen egy európai felolvasókörúton
voltak, a Goethe- díj átadásának köszönhetõen.
Ha az öngyilkosság gesztusa kifejez valamit, akkor itt az az
óriási távolság tûnik fel, ami az apa
sikere és a fiú kudarca között tátong.
A Mefisztó, ahogy az alcíme
jelzi, egy karrier története". Fõhõsének
modellje a kor híres színésze, Erika egykori férje,
aki Klaus színdarabjaiban is játszott, Gustaf Gründgens.
Nárcizmusa hajtja elõre sikeres pályáján,
amely adott esetben a fasizmus kiszolgálásáig vezet.
Hogy a grandiozitás és a szégyen, a siker és
a kudarc milyen közel lehetnek egymáshoz, bizonyára
Klaus Mann számára sem volt ismeretlen. Berlini élményei
között ír le egy estét, amikor tizenkilenc évesen,
egy ismerõs ajánlására végre felléphetett
egy kabaréban. Az ismerõs azonban gonosz tréfát
ûzött vele - talán éppen nagyravágyása
miatt akarta megleckéztetni -, és elõre figyelmeztette
a kabaré igazgatóját, hogy ne vegye komolyan a jelentkezõ
fiút. Klaus abban a tudatban lépett a színpadra, hogy
õ lesz a mûsor attrakciója, el is énekelte a
számot, amire egész nap izgatottan készült. A
kuplé befejeztével azonban a nézõtérrõl
csak néhány díszletmunkás vihogása hallatszott
fel és egy kiáltás: Elég volt! Hagyja abba!"
Másnap megszégyenülten utazott vissza Münchenbe.
Ez a jelenet némileg átalakítva
felbukkan a Mefisztóban, mint Hendrik Höfgen nyomasztó
gyerekkori élménye. Vajon miért kölcsönözte
Klaus Mann a gyûlölt vetélytársnak, ellenfélnek
a saját kudarcélményét? Nem volt-e ismerõs
az õ számára is a kielégíthetetlen tetszeni
vágyás, amit regénye fõszereplõjénél
olyan ellenszenvesnek ábrázolt? Habár ebben az ábrázolásban
is érezhetõ az ambivalencia - egyrészt Höfgen
idõnként megszólaló lelkiismeret-furdalásában,
másrészt abban, ahogyan a környezete reagál rá:
ellenállhatatlan a csábításban, tehetsége
vitathatatlan. Az az érzésem, hogy Klaus a saját démonait",
elhárítani vágyott ösztönkésztetéseit
írta meg a színész alakjában. Másfelõl
Gründgens valódi vetélytárs volt, elvette tõle
- ha csak rövid idõre is - egyetlen igazi társát,
a nõvérét. A regénynek abban a részletében,
amikor Höfgen bemutatkozó látogatást tesz menyasszonya
családjánál, Klaus Mann tökéletes portrét
fest apjáról, nõvérérõl és
nagymamájáról, gyöngéd, megbocsátó
szeretettel és csodálattal mindhármuk iránt.
A csodálatos nagymama Dickensbõl és Tolsztojból
olvasott fel unokájának - szenvedélye volt a fennhangon
olvasás, és értett is hozzá "
Megint irigység vegyült
Hendrik elragadtatásába, ha Barbara szépséges
gyermekkorára gondolt. Mert ugye ebben a gondtalan ifjúságban
megvolt mind a kettõ: a tökéletes kultúra és
a csaknem teljes szabadság." Saját maga is megjelenik a regényben,
mint Barbara gyerekkori barátja, Sebastian, aki bár a háttérben
marad, mégis érezhetõ szellemi fölényben
van a betolakodó Höfgennel szemben. Barbara és Sebastian
kapcsolata, közös nyelvük, cinkosságuk erõsen
emlékeztet Thomas Mann Wälsungvér címû
novellájának testvérpárjára, ahol ugyancsak
a lány võlegénye az, aki megjelenésével
veszélyezteti a testvérek szoros kapcsolatát. Csakhogy
ott maga az író, Thomas Mann volt a võlegény
modellje, aki elrabolta Katját ikertestvérétõl,
Klaustól. A testvérszerelem rejtetten már a Mann család
elõzõ generációjában is megjelent: Heinrich
rajongása húga, Carla iránt, aki huszonkilenc évesen
öngyilkos lett, meghatározta párválasztásait.
Mindkét felesége színésznõ volt, csakúgy,
mint Carla. Thomas Mann mûveiben ez a téma is vezérmotívumként
vonul végig. A testvérszerelem, az inceszttabu megtörése
mintha összefüggene a kiválasztottsággal". Az egymáshoz
hasonlók, testvérek szerelmének gyümölcse
a Kiválasztott hõse, Gregorius is, aki ugyancsak olyan iránt
érez szerelmet, aki önmagához hasonló: az édesanyja.
Az apa-fiú kapcsolatra eddig
a fiú, Klaus szempontjából tekintettünk. Hogyan
jelenik meg Thomas Mann mûveiben ez a motívum? Két
regénye, amelyekben az apa-fiú kapcsolatnak kitüntetett
szerepe van: A Buddenbrook ház és a József-tetralógia.
Érdekes, hogy mindkét mû túlnõtt azokon
a kereteken, amelyeket írójuk kezdetben szánt nekik.
A Buddenbrook ház novellának készült, fiúnovellának",
ahogy egy levelében írja Thomas Mann. A József, illetve
annak elsõ kötete, a Jákob történetei pedig
bibliai történetek laza füzérének. Ez is
azt jelzi, hogy a kiinduló ötlet olyan feszültségeket
keltett az íróban, amelyek feldolgozást igényeltek,
szinte önmaguktól keresték a szublimáció
lehetõségét.
A Buddenbrook ház a múlt
század német történelmének nagy fordulóján,
az 1871-es egyesítés elõtti és utáni
években játszódik. Egy család hanyatlása"
- az alcím. Már ez is furcsa ellentmondás: akkor,
amikor egy új birodalom kezd kialakulni, a Gründerjahre", az
alapító évek idején, amikor új cégek,
vállalkozások jönnek létre, a gazdaság
fellendülõben van - Mann egy család hanyatlását,
szétesését írja meg. Huszonkét éves
korában kezdi el írni, és huszonöt éves,
amikor befejezi. Közben elmélyült kutatásokat folytat
saját családjának írásos és szóbeli
emlékei között, szinte filológiai pontossággal
jegyez fel mindent, ami a családra vonatkozik, régi üzleti
könyvektõl kezdve korabeli pletykákig. Elmerül
a múltnak mélységes kútjában", mint
majd harminc év múlva, a József" írása
idején.
A Buddenbrook család szétesése
a legkisebb fiúutód, Hanno halálával pecsételõdik
meg. A könyv utolsó fejezete, amelyben a tizenöt éves
Hanno egy napját élhetjük vele végig, mintegy
elõkészíti és megmagyarázza a fiú
halálát. Árad belõle a magány - késõbb
majd a Doktor Faustus olvasása közben érezhetjük
meg a magánynak ezt a süvítõ hidegségét.
A kamaszodó fiú elárvult nemcsak a családjában,
hanem az iskolában, a társai között is. Mintha
azt sugallná nekünk ez a nap: egy ilyen világban nem
érdemes élni. Nyilas Misivel rokon ez a kisfiú. Hannóért
azonban nem jön el az édes jó bátya". Otthon
nem a biztonságot nyújtó anya várja, hanem
egy álmodozó, a saját világába zárkózó,
távoli anya, akihez egyetlen út a zenén keresztül
vezet. De végül a zene sem bizonyul elég erõs
kapaszkodónak, sõt inkább szembeállítja
õt a valósággal. Mint Thomas Mann ebben az idõben
írt mûveinek többségében, itt is felbukkan
egy vezérmotívum", amely aztán végigkíséri
egész pályáján: a zene iránti fogékonyság
és a betegség, a halál összefüggése
(Trisztán, Friedemann úr, a törpe, áttételesen
a Lujzi, majd késõbb a Doktor Faustus). Az apa, Thomas Buddenbrook
idegenkedve, gyanakvással figyeli Hanno ábrándozó,
kifinomult lényét, amely annyira ellentétben áll
a család életét szabályozó józan,
polgári elvekkel. Az apa világának ezek a polgári
elvek a tartópillérei, és ezek látszanak megrendülni
már a házasságával is. Thomas Buddenbrook nemcsak
a fiát, hanem a feleségét sem érti. Az északnémet
kereskedõcsalád racionalizmusa nem tud mit kezdeni a mûvészetben
megjelenõ romantikával.
A Mann családban hasonló
volt a helyzet: a Brazíliából származó
anya alakját körüllengte valamilyen elvágyódás,
nosztalgia, idegenség. Magatartása idõnként
frivolnak, könnyelmûnek tûnt az õsi lübecki
patríciuscsalád szigorához képest. Ez a könnyelmûség"
a nagyobbik fia, Heinrich és kisebbik lánya, Carla késõbbi
életútjában fedezhetõ majd fel. Heinrich nyíltabban
merte vállalni lázadó mivoltát, írásaiban
is, életformájában is radikálisabban fordult
szembe a környezetével, akár a családot, akár
a társadalmat értjük ezen. Carlának azonban nem
sikerült megtalálni a jó kompromisszumot". Kudarcos
színésznõi pályakezdés után egy
sikertelen párkapcsolat miatt huszonkilenc éves korában
öngyilkos lett. Thomas Mann másik húga, Julia egy egészen
más életformában élve, egészen más
mentalitással ugyancsak önként vetett véget életének,
ötvenévesen. Õ volt az a polgári hagyományokhoz
ragaszkodó nagynéni, udvari tanácsosné, aki
annyira meghökkent Klaus fiatalkori színdarabjának témájától.
(Húgai tragikus sorsát a Doktor Faustusban dolgozta fel Thomas
Mann.) Anyjuknak azonban minden külsõ és belsõ
hasonlatosság ellenére nem Heinrich, hanem Thomas volt a
kedvence. Sonntagskind" - vasárnapi gyerek", ahogy egyik levelében
írta. Születése pillanatától kezdve örömöt,
büszkeséget okozott neki, és ez a rajongás az
anya részérõl egész életét végigkísérte.
Gyerekkorában Thomas is rajongott muzikális, érzékeny,
szép és különleges anyjáért. Vonzalmát
a távoli, az egzotikus iránt õ maga is az anyai idegenséggel"
hozta összefüggésbe, mint ahogy ezt a Tonio Krögerbõl
tudjuk. Az idegenség azonban távolságtartást
is jelentett, bizonyos hidegséget a kapcsolatokban. Ez a távolságtartás
jellemzõ a Buddenbrook ház anyaalakjára, Gerdára
is.
Apjuk ugyanúgy hirtelen halt
meg, mint Thomas Buddenbrook, amikor Thomas Mann tizenöt éves
volt. A hajózási-szállítmányozási
cég azonban, amit vezetett, nem állt annyira rosszul, mint
a regénybeli. Az apa végrendelete arra utal, hogy szinte
elõvételezte" a hanyatlást, amikor úgy rendelkezett,
hogy minden ingatlant, az általa épített házat
is adjanak el, a céget számolják fel, mivel tudható,
hogy fiainak mûvészi hajlama nem teszi õket képessé
az üzleti életre. A legkisebb, akkor egyéves Viktor
esetleges kereskedõi pályafutásában már
nem is bízott a szenátor.
A fiúk tehát méltatlan
utódnak bizonyultak, nem tudták folytatni a régi patrícius
hagyományokat, csalódást okoztak az apjuknak. Thomas
Mann ezt a kamaszkori érzését szándékozott
megörökíteni a fiúnovellában", amely A Buddenbrook
ház kiinduló ötlete volt - Hanno és a porosz
légkörû iskola konfliktusának hátterén
keresztül. Talán apjával szembeni bûntudatának
feloldását is segítette ez a mû - többek
között azzal, hogy kettejük konfliktusa beágyazódott
a kor társadalmi ellentmondásaiba. (A túlhaladott
hagyományhoz való ragaszkodás értelmetlenségérõl
a József-ben is szó lesz - és éppen az õsi
szokás, a fiú feláldozásának értelmetlensége
kapcsán.) Thomas Mann azonban annak ellenére, hogy deviáns
pályafutásnak nézett elébe - nem tanult az
iskolában, fondorlatosan kibújt a katonai kötelezettség
alól -, élete során mindvégig megõrizte
a tartást, a polgári-patriarchális rendet, külsõségekben
és mentalitásában is. Talán ez a fajta azonosulás
az apával, a keretek szigorú fenntartása segített
neki abban, hogy ösztönkésztetésein úrrá
legyen, vagy társadalmilag elfogadott formában élhesse
ki azokat.
A József írásakor
ugyanolyan módszeresen kutatott az emberiség múltjának
fellelhetõ emlékei után, mint a Buddenbrook idején
a saját családjáé után. Ezen a ponton
is kapcsolódik a két regény: mindkettõ sok
generáción keresztül a múltba megy vissza, hogy
megértse a jelent és megsejtse a jövõt. De amíg
a Buddenbrook család jövõbe vetett reménye szétfoszlik
a fiú halálával, addig József, a másik
fiú" népe kenyéradójává lesz
a történet végén.
A Jákob történeteivel
induló könyv az apa történetének készült.
Írása idején Thomas Mann maga is apa volt már,
hat gyerek apja, ha nem is tizenháromé. Apává
válása nem volt egyszerû, amint ez a naplójegyzeteibõl
kitûnik. Freudról szóló tanulmányában
azt írta, hogy a József az apajátszás, apautánzás
könyve. Visszanyúlik a pátriárkák, az
õsapák koráig. Az istenszomjúság", istenkeresés
hagyományozódik apáról fiúra, Ábrahám
szövetségét Istennel Jákob újra megerõsíti
és József lesz az, aki utolsó pátriárkaként
megmenti népét az éhínség idején.
A harc József és testvérei
között az elsõszülöttség jogáért
folyik, arról dönt Jákob, hogy ki lesz az áldáshordozó",
az ígéretgyermek", aki továbbviszi az atyák
küldetését. Láttuk, hogy Thomas és Heinrich
között hol rejtetten, hol nyíltan folyt a rivalizálás
- errõl mindkettõjük visszaemlékezése
tanúskodik, de leginkább az 1915 és 1918 közötti,
irodalmi formába öntött vitájuk (Heinrich Zola-esszéje
és Thomas Egy nem politikus elmélkedései c. tanulmánya).
Olyan mélyrõl jövõ indulatok találtak
utat maguknak a történelmi kérdések álarca
mögött, hogy a testvérek ezután közel tíz
évig nem beszéltek egymással.
Visszatérve a Józsefhez:
a mû bevezetése, ill. elõjátéka a Pokolraszállás
címet viseli - nagyszabású esszé a mitológia
mélyrétegeirõl, az õskezdetrõl, Ábrahám
istenszomjúságáról", amely Keletrõl
Nyugat felé hajtotta, híveket szerzett, népet alakított
köré. A kultúráról, amely a föld
és a lélek mûvelését egyaránt
jelenti. Mann antropológiai nyitánynak" nevezi a bevezetést,
ez a nyitány elõzi meg az elsõ jelenetet, József
és Jákob éjszakai találkozását
a kútnál.
A fejezet címe: A kútnál"
és ezen belül is az elsõ, rövid kis rész
az Istár" nevet viseli. Istár a babiloni vallásban
a szerelem, a termékenység istene volt, nõi isten.
Thomas Mann az éjszakai égbolt látványával,
a csillagképek káprázatos leírásával
gyönyörködteti el az olvasót, s végül
így fejezi be: De mindezeknél szebb, az elõhírnököknél
[ ] tüzesebb volt Istár, a nõvér, a feleség,
az anya, Astarté, a királyné, a nap nyomában,
mélyen nyugaton. Ezüstösen lobogott, szárnyaló
sugarakat küldött szerte, kis nyelvekbe gyúlt, s egy hosszabb
láng dárdahegyként nyúlt föl rajta." Ezután
veszi észre Jákob a kút peremén félmeztelenül
ülõ fiút, Józsefet, aki a holdfényben
mintha ájtatosságát végezné, de miközben
emelt kézzel, hintázva, fejét ingatva s szerelmes
mosollyal dúdolt föl a fényárasztó holdhoz,
különös, csaknem riasztó valamit lehetett a magányos
fiún megfigyelni". Ez a különös dolog hasonlít
a holdkóros öntudatlan állapotához és
ez megrettenti a közeledõ Jákobot - de ugyanakkor gyönyörködik
is az elragadtatott fiú szépségében. József
észreveszi õt és örömmel, mosolyogva üdvözli
a méltóságteljesnek, emelkedettnek ábrázolt
atyát, a nemzetség fejét. Jákob elsõ
kérdése a fiához: A mélység szélén
ül a gyermek? [ ] Ami valójában e szavak mögött
rejlett, és aminek érteni kellett õket, az az anyás
aggodalom volt, hogy József, akit atyja sokkal kisebbnek tartott
a valóságnál, vigyázatlanságból
a kútba eshet. [ ] Jákob következõ szava már
szigorúbb volt. Ezt parancsolta: - Fedezd fel meztelenségedet!"
A fiú engedelmeskedik a parancsnak és az író
így fejezi be ezt a jelenetet: Úgy látszott, az öreget
csakugyan fia meztelensége torpasztotta meg bizonyos távolságban,
mert most közelebb lépett. Hosszú botját komolyan
támaszkodásra használta, emelve s rádõlve,
mivel sántított. Tizenkét esztendeje, egy úti
kalandja óta, amely igen keserves körülmények közt,
nagy aggodalom és szorongás idején játszódott
le, egyik lábára bicegett." Ezután következik
beszélgetésük, amely tele van utalásokkal a múltra
és a jövõre. Jákob nem nézi jó
szemmel József holdimádását, mert ez az Ábrahám
elõtti õsök bálványimádását
idézi. A holdnak itt többféle szimbolikus jelentése
van: a férfi Napisten mellett a nõiesség jelképe,
a szépségé és a változékonyságé,
Ábrahám útjának kísérõje.
Mi azonban az utak urához, a vándorhoz pillantunk föl,
aki amott suhan ragyogva, fehér ruhában, fölfelé
" - mondja József védõbeszédét a holdról.
Thomas Mann már korábban
említett, Klaus iránt fellobbanó erotikus érdeklõdése
azzal az idõszakkal esik egybe, amikor felfedezték a fiú
állítólagos holdkórosságát. Egy
1918-ból származó naplóbejegyzése szerint:
Eissi a világos szobában anyaszült meztelenül feküdt
az ágyán. Kérdéseinkre nem tudott válaszolni.
Pubertáskori játék vagy hajlam az alvajárásra,
amit már a Tegernseenél is észrevettünk? Talán
mindkettõ. Miként alakul majd a fiú élete?
Kétségtelen, az olyannak, mint én, nem »kellene«
gyermeket nemzenie. De ez a »kellene« csakis idézõjelben
értendõ " Néhány hónappal késõbb
újra rajtakapta Eissit, ahogy Golo ágya elõtt anyaszült
meztelenül idétlenkedett. Mély benyomást tett
rám férfiasodó, pompás teste, egészen
megrendültem." Milyen rejtett és hosszú út vezetett
ettõl az élménytõl annak a jelenetnek a megírásáig,
amely Jákobnak fia szépsége és holdimádása
láttán érzett megrendülésérõl
szól?
Jákob figyelmezteti Józsefet
a mélység veszélyeire is: a kút az alvilág,
a pokol jelképe - József vonzódik ehhez az alsó
világhoz is. Élete során többször is eljut
a kút mélyére és minden pokolra szállása
után új erõvel fogja újrakezdeni az életét.
Apa és fia évõdõ
beszélgetését, a szép beszélgetést",
ahogy Thomas Mann nevezi, áthatja Jákob rajongó szeretete
József iránt. Ez a rajongás a halott Rachel fiának
szól, hiszen József a kedves, az igazi" feleség vonásait
viseli. József alakja sok tekintetben emlékeztet Klausra:
sötét haja, álmodozó, okos tekintete, szép
alakja, lázadó, mégis naiv természete, önelégültsége.
Hogy ez a naivitás mennyire összefügg József narcisztikus
személyiségével, annak bizonyítékát
abban a részletben olvashatjuk, amikor József elkunyerálja
apjától Rachel gyönyörû menyasszonyi leplét,
és elbüszkélkedik vele apja feleségeinek. Õk
természetesen féltékenyen figyelik, hogyan teszi Jákob
elsõszülötté, áldáshordozóvá"
Józsefet a testvérei kárára. Majdnem hihetetlen,
de József nem érezte meg a vaskosan kitálalt keserûséget
és alattomosságot az asszonyok szavaiban. Önteltsége,
gyermekes, ám mindamellett nem kevésbé kárhozatos
hiszékenysége süketté tette velük szemben
és érzéketlenné az intés iránt.
Kedvét lelte beszédük édességében,
meg volt gyõzõdve róla, hogy nem is illeti más,
mint édes szó, és a legcsekélyebb fáradságot
se vette, hogy bensejükbe tekintsen Hiszékenysége tulajdonképpen
elkényeztetettség volt, mely a legkétségtelenebb
ellenbizonyítékok dacára abba a hitbe ringatta, hogy
az emberek jobban szeretik õt, mint önmagukat, s hogy ennélfogva
semmi tekintettel nem kell rájuk lennie."
Józsefrõl szólva
gyakran visszatér a regény során ez az õt jellemzõ
mondat, az a hite, hogy az emberek jobban szeretik õt, mint önmagukat.
Nem az apa, Jákob rajongása volt az, ami ezt a narcisztikus
hitet megalapozta? Narcizmusának következménye lett
az, hogy testvérei a kútba vetették, de végül
ez a hit tette õt képessé arra, hogy minden rosszat,
ami történt vele, a saját javára, a verembõl
való kiemelkedésére változtasson.
Még egy sajátosság
tûnt fel nekem a regény olvastán: József fejlõdését,
felnõtté válását kíséri
végig ez a hosszú történet, és közben
alig esik szó arról, hogy ez a fiú szerelmes lenne.
Putifárné szerelmét József iránt Thomas
Mann csodálatos beleérzõ képességgel
írja le, de József ennek a szerelemnek csupán passzív
elszenvedõje.
Végül megnõsül
ugyan, de feleségérõl csak annyit tudunk, hogy egy
egyiptomi fõpap lánya, akit a Fáraó választott
ki József számára, államérdekbõl.
Ki volt hát József igazi szerelme? Az az érzésem,
hogy õ maga. Õ is kiválasztott", õ is csak
az önmagához hasonlót képes szeretni.
Thomas és Klaus Mann kapcsolatát
vizsgálva láthattuk annak bonyolultságát, beágyazódását
a család és a kor történetébe. Túlságosan
leegyszerûsítõnek érzem ezután a kezdeti
kérdésemet: mi vezetett Klaus öngyilkosságához?
Az apjának hozzá fûzõdõ, homoerotikával
színezett kapcsolata csak egy szál abból a szövevénybõl,
amely a Mann család tagjai közt fonódott. Mindketten
másképp dolgozták fel szenvedélyeiket - Klaus
vállalta homoszexualitását, Thomas Mann a mûvészi
formával, a szavakkal, mondatokkal való játékban
volt szenvedélyes. Egyik példája annak, hogy hogyan
bánt az érzelmeivel, az Ének a kisgyermekrõl
c. költeménye. Naplója tanúskodik arról,
milyen szenvedélyes szeretettel rajongott legkisebb lányáért,
Elisabethért - és ennek az élménynek a forróságát
éppen abban a versformában, a hexameterben örökítette
meg, amellyel életében akkor próbálkozott elõször.
A szenvedély megzabolázásához a szigorúan
kötött versformát hívta segítségül
(s ebben talán mesterével, Goethével akart versenybe
szállni).
A Buddenbrook ház utolsó
és a József elsõ fejezetének összehasonlítása
az apa-fiú kapcsolat kétféle lehetõségét
mutatja meg Thomas Mann mûveiben. Hanno nem volt képes apjával
azonosulni, de szembefordulni sem az általa képviselt értékekkel
- halála így jelképesnek tekinthetõ. József
elfogadta és magáévá tette Jákob és
az õsök istenkeresõ szenvedélyét és
ez adott neki erõt ahhoz, hogy népe kenyéradója
váljon belõle. A bibliai történetben és
Mann regényében is sajátos mozzanat az, hogy az Egyiptomban
töltött hosszú évtizedek alatt egyszer sem ad életjelt
magáról apjának, aki azt hiszi róla, hogy meghalt.
Látszólag érthetetlen ez, hiszen József szereti
az apját, és tudja, hogy az mennyire szenved az õ
elvesztése miatt. De talán éppen ez a nagy térbeli
és idõbeli távolság kellett ahhoz, hogy felnõjön,
elszakadjon az apától.
Így történt ez
Thomas Mann életében is. Õ képes volt kamaszkorában
szembefordulni az apával és eltávolodni tõle
(mint József), és felnõttként azonosulni vele,
hagyományait megõrizni. Fiának, Klaus Mann-nak ez
nem sikerült. Az õ sorsa mintha Hanno Buddenbrookéhoz
lenne hasonlatos: nem tudott szembefordulni az apával, de elszakadni
sem. Függõségben maradt anyjától, nõvérétõl,
a drogoktól - egyszóval a szükségletkielégítõ
tárgytól. Narcisztikus igényeinek kielégítetlenségére
depresszióval reagált, és ez vezette el az önpusztításig.
Kreativitása, sikerei nem nyújtottak elegendõ kárpótlást
a veszteségek elviseléséhez. A kor, amiben élt,
a család, ami körülvette, a múlt, amit örökségül
kapott, mind hozzájárultak ahhoz, hogy az öngyilkosságba
menekült.
IRODALOMJEGYZÉK
KERÉNYI KÁROLY-THOMAS MANN
1960. Gespräch in Briefen. Magyarul: Beszélgetések levélben.
Fordította: Doromby Károly, Petrolay Margit, Soltész
Gáspár, Szondi Béla. Budapest: Gondolat, 1989.
KRÜLL, MARIANNE 1993. Im Netz der
Zauberer. Frankfurt am Main, Fischer Verlag
MANN, GOLO 1991. Erinnerungen und Gedanken.
Eine Jugend in Deutschland. Frankfurt am Main, Fischer Verlag
MANN, KATIA 1974. Meine ungeschriebenen
Memoiren. Magyarul: Megíratlan emlékeim. Fordította:
Gergely Erzsébet. Budapest: Gondolat 1976.
MANN, KLAUS 1936. Mephisto. Magyarul: Mefisztó.
Fordította: Lányi Sarolta. Budapest: Európa, 1981.
MANN, KLAUS 1942. The Turning Point. Magyarul:
Fordulópont. Fordította: Tihanyi Vera. Budapest: Európa,
1987.
MANN, THOMAS-HEINRICH MANN 1900-1949. Briefwechsel.
Berlin und Weimar: Aufbau Verlag, 1965.
MANN, THOMAS 1897a. Der kleine Herr Friedemann.
Magyarul: Friedemann úr, a törpe. Fordította: Lányi
Sarolta.. In: Válogatott elbeszélések. Budapest: Európa,
1973.
MANN, THOMAS 1897b. Luischen. Magyarul:
Lujzi. Fordította: Lányi Viktor. In: Válogatott elbeszélések.
Budapest: Európa, 1973.
MANN, THOMAS 1901. Buddenbrooks. Magyarul:
A Buddenbrook ház. Fordította: Lányi Viktor. Budapest:
Európa, 1972.
MANN, THOMAS 1902. Tristan Magyarul: Trisztán.
Fordította: Kosztolányi Dezsõ. In: Válogatott
elbeszélések. Budapest: Európa, 1973.
MANN, THOMAS 1903. Tonio Kröger. Magyarul:
Tonio Kröger. Fordította: Lányi Viktor. In: Válogatott
elbeszélések. Budapest: Európa. 1973.
MANN, THOMAS 1906. Walsungenblut. Magyarul:
Walsungvér. Fenyõ László fordítását
átdolgozta: Jékely Zoltán. In: Válogatott elbeszélések.
Budapest: Európa, 1973.
MANN, THOMAS 1909. Königliche Hoheit.
Magyarul: Királyi fenség. Fordította: Szõllõsy
Klára. Budapest: Európa, 1987.
MANN, THOMAS 1919. Gesang vom Kindchen.
Magyarul: Ének a kisgyermekrõl. Fordította: Hegedûs
Géza. Budapest: Magvetõ, 1957
MANN, THOMAS 1924. Der Zauberberg. Magyarul:
Varázshegy. Fordította: Szõllõsy Klára.
Budapest: Európa, 1988.
MANN, THOMAS 1933-1943. Joseph und seine
Brüder. Magyarul: József és testvérei. Fordította:
Sárközi György, Káldor György. Budapest: Európa
1975.
MANN, THOMAS 1936. Freud und die Zukunft.
Magyarul: Freud és a jövõ. Fordította: Hevesi
András. In: Válogatott tanulmányok I. Budapest: Magyar
Helikon, 1970.
MANN, THOMAS 1942. Joseph und seine Brüder.
Ein Vortrag. Magyarul: József és testvérei. Elõadás.
Fordította: Szobotka Tibor. In: Válogatott tanulmányok
II. Budapest: Magyar Helikon, 1970.
MANN, THOMAS 1947. Zu einem Kapitel aus
Buddenbrooks". Magyarul: A Buddenbrook ház egy fejezetéhez.
Fordította: Tandori Dezsõ. In: Válogatott tanulmányok
II. Budapest: Magyar Helikon, 1970.
MANN, THOMAS 1947. Doktor Faustus. Magyarul:
Doktor Faustus. Fordította: Szõllõsy Klára.
Budapest: Európa, 1967.
MANN, THOMAS 1948. Sechszehn Jahre. Magyarul:
Tizenhat év. Fordította: Szabó Ede. In: Válogatott
tanulmányok II. Budapest: Magyar Helikon, 1970.
MANN, THOMAS 1951. Der Erwahlte. Magyarul:
A kiválasztott. Fordította: Jékely Zoltán.
Budapest: Szépirodalmi, 1978.
MANN, THOMAS 1889-1933. Briefe. Magyarul:
Levelek. Fordította: Doromby Károly, Eörsi István,
Réz Pál. Budapest: Európa, 1965.
MANN, THOMAS 1918-1921, 1933-1939. Tagebücher.
Magyarul: Naplók I. Fordította: Soltész Gáspár,
Schweitzer Pál. Budapest: Európa, 1988.
MANN, VIKTOR 1949. Wir waren fünf.
Magyarul: Öten voltunk. Fordította: Zehery Éva. Budapest:
Európa, 1977.
NÁDAS PÉTER 1995. Thomas
Mann naplóiról.. In: Esszék. Pécs: Jelenkor
PÓK LAJOS 1975. Thomas Mann világa
Budapest: Európa.
SÓS ENDRE-VÁMOS MAGDA 1960.
Thomas és Heinrich Mann. Budapest: Gondolat
VIKÁR GYÖRGY 1996. Válság,
túlélés, kreativitás Budapest: Balassi.
Kérjük, küldje el véleményét,
megjegyzéseit címünkre:
thalassa@c3.hu