A PSZICHOANALÍZIS A SZOVJETUNIÓBAN*
A Szovjetunióban nem lehet
olyan pszichoanalitikus mozgalomról" beszélni, mint Nyugat-Európában
vagy az Egyesült Államokban. Moszkvában létezik
ugyan egy társaság, amely a pszichoanalízis elméletével
foglalkozik, s amelynek égisze alatt rendszeresen tartanak tudományosan
magas szintû üléseket, ám igen kevés orvos
van, aki a pszichoanalitikus módszert alkalmazza. A Szovjetunióban
szerzett elsõ benyomás mindenképpen a nyílt
elutasítás. Igaz, 1925-ben a szexualitás problémáiról
beszélve Szemasko egészségügyi népbiztos
a tudattalanról beszélt és nyilvánosan támogatta
a szublimáció elméletét. Sok befolyásos
közéleti személyiség azonban kifejezetten a pszichoanalízis
ellen foglal állást, míg mások, például
Buharint és Radekot érdekli ugyan a dolog, ám különösebb
erõfeszítést nem tesznek, hogy meg is védjék.
Idõrõl idõre eleven viták folynak arról,
hogy el kell-e ismerni a pszichoanalízist vagy sem. Az ellenfelek
azon az alapon vetik el, hogy idealista tudomány. Azt mondják,
hogy 1922-ben és 23-ban a szovjet kommunista ifjúságot
erõsen érdekelte a pszichoanalízis. Ekkor beavatkozott
a párt, mert a pszichoanalízisrõl folyó viták
gátolták a politikai munkát. Mindez azt jelenti vajon,
hogy a munkás-paraszt államban nincs helye a pszichoanalízisnek?
Vajon elvileg vetik el a pszichoanalízist, ahogy például
a polgári tõkés országokban a hivatalos tudomány?
Elsõ pillantásra mindenképpen úgy látszik,
hogy errõl van szó. Ha viszont a felszíni vélemények
és kijelentések mögé nézünk, ha megpróbáljuk
komolyan tárgyalni és elemezni ennek az elutasításnak
a természetét - s különösen ha vesszük
magunknak a fáradságot és tanulmányozzuk Marxot,
Lenint és az orosz forradalom történetét -, akkor
azt fogjuk találni, hogy a pszichoanalízissel szembeni magatartás
a Szovjetunióban igencsak sajátos. Lényegében
csak úgy érthetõ meg, ha figyelembe vesszük egyrészt
Szovjetoroszország egész szerkezetét, másrészt
a pszichoanalízis általános világhelyzetét.
Ha meg akarjuk érteni a pszichoanalízis
helyzetét a Szovjetunióban, fel kell tennünk a kérdést:
mi az, amit elutasítanak a pszichoanalízisben, és
miért? Mielõtt válaszolhatnánk ezekre a kérdésekre,
röviden ismertetnünk kell a Szovjetunió jelenlegi helyzetét.
1917 februárjában
megdöntötték a cárizmust; ugyanezen év októberében
pedig a polgári kormányzatot (régi idõszámítás
szerint). Minden hatalom a munkás és paraszt szovjetek kezébe
ment át. A forradalmat a bolsevikok - régi, jól képzett
ortodox marxisták - vezették, élükön Leninnel.
A marxizmus, a társadalom történetét kormányzó
törvények tana, nemcsak az az elmélet volt, amely Lenin
által következetesen és a gyakorlatban alkalmazva gyõzelemre
vezette a forradalmat; a forradalom után ez vált a hivatalos
és egyedül elismert mintává a társadalomnak
a megtervezett gazdaság eszméjével összhangzó
átalakítására. Mivel a marxizmus oly sikeresnek
bizonyult mint a társadalmi forradalom emeltyûje, érthetõ,
hogy ma a proletárvezetõk el akarják kerülni,
hogy más elméletek és tanok megrontsák. Tisztán
akarják megõrizni a marxizmust.
A marxizmus azonban több, mint
társadalomelmélet. Egyúttal az általános
gondolkodás filozófiai módszere is, s a marxista társadalomelmélet
a dialektikus materializmusnak az emberi társadalomra alkalmazásából
született. Mivel pedig eredményei jobban megfelelnek a proletariátus,
mint a burzsoázia osztályérdekeinek, gondolkodási
módszere az osztálytudatos proletariátus világfilozófiájává
vált. A marxista politikai, közgazdasági és társadalomelmélet,
a marxista módszer és világnézet ily módon
egységes rendszert alkotnak, de olyan rendszert, amely más
rendszerektõl eltérõen, sohasem válik merevvé,
hanem dialektikus módszere következtében mindig dinamikus,
mindig mozog, s alkalmazkodik a természetben és a társadalomban
zajló folytonos mozgáshoz és változáshoz.
Ez a rendszer nem engedi meg a társadalomtörténet vagy
akár a társadalmi jelenségek pszichológiai
magyarázatát, mert például a kapitalizmus pszichológiai
magyarázatának szükségképpen elvontnak
és idealistának kell lennie, mivel a társadalomtörténet
gazdasági indítóerõit pszichológiaiakkal
helyettesíti, különösképpen olyanokkal, amelyek
az egyes egyénekben jelentkeznek. Ennélfogva a történelem
minden pszichológiai magyarázata elkerülhetetlen és
bármiféle közbülsõ megoldás lehetõsége
nélkül ellentétes Marx materialista történelemértelmezésével,
amely azt tanítja, hogy az egyén akaratát és
cselekedeteit - amennyire konkrét tartalmukról van szó
- csak adott társadalmi szerkezet termékeinek kell tekinteni
és nem fordítva. Marx mégis világosan kimondja,
hogy az emberek (nem mint egyének, hanem mint közösség)
maguk csinálják történelmüket, noha csakis
adott és szükséges gazdasági feltételek
mellett. Bárki, aki például Franciaország történelmét
a XVIII-XIX. század fordulóján Napóleon személyiségébõl
eredezteti, vagy aki az 1914-18-as világháborút II.
Vilmos nagyzási hóbortjából és hatalomvágyából
magyarázza, élesen szemben áll a történelmi
materializmus tanításával, s a materialista gondolkodásmódot
idealistával váltja fel. Történelmi materialista
szempontból a lángeszû egyén csupán társadalmi
irányzatok végrehajtó szerve; burzsoá- idealista
nézõpontból viszont õ maga a történelem
hajtóereje. Az elõbbi nézet szociológiai-materialista,
az utóbbi pszichológiai-idealista.
Vegyük most röviden szemügyre
a Szovjetunió mai politikai és gazdasági helyzetét.
A társadalmi átalakulás folyamata az októberi
forradalom után a világháborúban nagy megrázkódtatást
szenvedett gazdaság talaján indult meg. Ezen átalakulás
során Oroszország nemcsak elszigetelt volt, hanem puszta
létéért is harcolnia kellett a tõkés
hatalmak és a fehér hadsereg intervenciója ellen a
három évig (1919-1922) tartó polgárháborúban.
A termelés ennek következtében katasztrofális
mértékben csökkent, s gazdasági újjáépítés
idõszaka csak a polgárháború gyõzelmes
befejezése után kezdõdött meg.
1927-re a gazdaság legfontosabb
ágazataiban már felülmúlták a termelés
háború elõtti szintjét. 1928-ban életbe
lépett a Legfelsõ Gazdasági Tanács terve, az
ötéves terv. E terv fõ célkitûzése
az, hogy kiszabadítsa a Szovjetuniót a gazdasági bekerítettségbõl,
vagyis az öt év alatt oly módon alakítsa át
a gazdaságot, hogy a Szovjetunió teljesen független
ország lesz más országoktól. Az ipari termelésnek
többszörösen felül kell múlnia a háború
elõtti termelést, a mezõgazdaságot pedig iparosítani
kell.
Az ötéves terv teljesítése,
amelynek a Szovjetuniót a modern tõkés országok
szintjére kell fejlesztenie (s amely, hacsak háború
nem szól közbe, a terv elsõ éve - 1928-29 - alapján
ítélve eléri célját), az Oroszország
rendelkezésére álló erõk rendkívüli
megfeszítését igényli. A környezõ
országok ellenséges beállítottsága a
legszigorúbb belsõ fegyelmet követeli meg; de nem csak
ez a fontos. Fontos megõrizni és szigorúan alkalmazni
a tudományos módszert is, amely - a kommunisták megítélése
szerint - egyedül alkalmas arra, hogy segítségével
felépüljön a szocializmus. Nem annyira arról van
szó, hogy az oroszoknak nincs idejük azon a modern pszichológián
vitatkozni, amelynek szintén lenne némi mondanivalója
a társadalmi fejlõdés alanyáról. Inkább
egyszerûen nem látják szükségét,
s bizonyos tapasztalatok valóban arra tanítják az
orosz marxistákat, hogy a társadalmi problémák
pszichológiai értelmezése reakciós veszéllyel
jár. Így elvetik ezt az egész tudományt, noha
az csupán csíraformában tartalmazza a nagy ügy
sikerét fenyegetõ veszélyt.
Azt lehetne erre mondani, hogy a
pszichoanalízis nem lép fel az általam említett
igényekkel - hogy megelégszik azzal, hogy egyfajta pszichológiai
módszer vagy rendszer, ahogy maguk a pszichoanalízis megalapítói
is hangsúlyozzák. A helyzet azonban nem ennyire egyszerû.
A pszichoanalízis, sok szószólójának
megnyilvánulásaiban, túllépett saját
területén, s e szószólók kijelentéseivel
és cselekedeteivel a pszichoanalízis világában
senki sem szállt szembe. Az oroszok szakadatlanul harcolni kénytelenek
egy ellenséges világgal, hogy biztosítsák és
beteljesítsék forradalmuk sikerét, s ezért
nem hajlamosak könnyedén kezelni az ilyen dolgokat. Komolyan
veszik a pszichoanalízist, nemcsak azért, mert modern tudomány,
hanem azért is, mert a burzsoázia szereti kijátszani
a marxizmussal szemben.
A burzsoá országokban
történtek kísérletek arra, hogy pszichologizálják"
a szociológia tudományát. Hendrik de Man például,
aki korábban marxista volt, A szocializmus pszichológiája
címû könyvében félreértett pszichoanalitikus
kifejezések jegyében támadja a marxizmust. Még
a pszichoanalízis egyes képviselõi is ismételten
megkísérlik pszichoanalitikusan magyarázni a szociológiai
tényeket és jelenségeket. Kolnai Aurél például,
akit egy ideig pszichoanalitikusnak tekintettek, a kommunista forradalmat
és általában a kommunizmust úgy magyarázza
mint neurotikus visszatérést az anyához. Más
körökben az 1918-as német forradalmat úgy értelmezik,
mint a fiúk felkelését az apa (a császár)
ellen, és így tovább. A Pszichoanalízis mint
természettudomány" címen tavaly szeptemberben a moszkvai
Kommunista Akadémián tartott elõadásomat követõ
vitából világosan kitûnt, hogy az oroszoknak
semmi kifogásuk a pszichoanalízis mint pszichológiai
diszciplína ellen, s csak az úgynevezett freudizmussal" állnak
szemben, amelyen a világ pszichoanalitikus szemléletét"
értik. Fontos megkülönböztetés ez. A fenti
okok miatt a Totem és tabut (mivel a kultúra eredetét
az Ödipusz-komplexussal magyarázza) és A tömegpszichológia
és én-analízist1 elvetik mint nem marxista", idealista
mûveket. Másfelõl viszont Sapir, az akadémia
egyik hivatalos képviselõje, nyíltan mint fontos és
értékes dolgokra hivatkozott a tudattalan, az elfojtás,
a gyermekkori szexualitás stb. elméleteire. Az emberek Oroszországban
sokat beszélnek a perekljucsenyijérõl, azaz a szexuális
energia munkává való átalakításáról.
Teljes mértékben elismerik Freud szublimáció-
elméletét.
A pszichoanalízis elleni
hadjárat gyakran módszertani zavar eredménye marxista
oldalról: például azzal vádolják a pszichoanalízist,
hogy individualista pszichológia, amely nem foglalkozik a szociálpszichológiával.
Az ilyen vádra nyilvánvalóan az a válasz, hogy
a pszichológia bármely formája szükségképpen
csak az egyén pszichológiája lehet. Hatóköre
nem terjed ki társadalmi jelenségekre, például
az osztálytudatra, a sztrájkolás akaratára
stb. A pszichoanalízis bírálói azonban, amikor
ezt a vádat emelik, gyakran arra gondolnak, hogy a pszichoanalízis
figyelmen kívül hagyja az egyén osztályhelyzetét.
Egy másik szemrehányás
szerint a pszichoanalitikus elmélet a társadalmi oldal rovására
túlhangsúlyozza a személyiség biológiai
oldalát; következésképpen a társadalmi
teljesítményt - például az alkotó vagy
teremtõ munkát - teljesen az ösztönöknek tulajdonítja.
Ez az ellenvetés azon az
elven alapul, hogy a pszichológusok eddig még nem próbálták
meghatározni, hogy mekkora a társadalmi, illetve a biológiai
tényezõk hatása. Az is igaz továbbá,
hogy a pszichoanalitikus irodalomban találkozunk azzal a véleménnyel,
amely szerint, függetlenül minden külsõ indítéktól,
egyedül az ösztönök számítanak. Ez a
nézet azonban nem szerepel a freudi pszichológiában,
amely nagyon világosan leszögezi, hogy a pszichológiai
fejlõdés annak köszönhetõ, hogy az ösztönöket
a külsõ hatások formálják. Még
az ödipális viszony sem biológiai, hanem társadalmi
jelenség, amelyet a család patriarchális szerkezete
határoz meg. Bizonyára sem a marxistáknak, sem a pszichoanalitikusoknak
nincs ellenvetésük azzal a nézettel szemben, hogy a
pszichés fejlõdés az egyéni szükségletek
és a társadalmi korlátok közötti konfliktus
(amely magába foglalja az Ödipusz-kor konfliktusait is) eredménye.
Egy másik vitatott terület
az, hogy melyik illetékes az ideológiák magyarázatában.
A vallást például szociológiailag vagy pszichológiailag
kell-e magyarázni? A marxisták szerint a vallás társadalmi
jelenség, amelynek eredete bizonyíthatóan a konkrét
termelési viszonyokban található. A freudista az állítja,
hogy a vallás magyarázható a gyermek apjával
kapcsolatos beállítottságából; az isteneszme
egyértelmûen apaeszme, s hasonlatosságok találhatók
a vallásos dogma és bizonyos kényszerképzetek
között. Ebben a kérdésben gyakorlatilag nincs lehetõség
kompromisszumra, pusztán módszertani tisztázásra.
A pszichoanalízis nem tehet egyebet, mint hogy megmagyarázza:
miként, milyen indítékok alapján sajátítja
el a gyermek azokat a vallási fogalmakat és eszméket,
amelyeket bizonyos formában környezetében lel fel. Azt
nem képes megmagyarázni, hogy bizonyos vallás mint
társadalmi jelenség miért jön létre és
nyer teret meghatározott történelmi korszakban. S a
pszichoanalízis soha nem azt állítja, hogy képes
lenne a vallás egészét megmagyarázni. Ahol
viszont az egyazon társadalmi helyzetû egyének többsége
hasonló rítusokkal él, ott a pszichoanalízis
feltárhatja ezeknek a rítusok jelentését, ahogy
az jellegzetesen megnyilvánul mindazoknál, akik ezeket a
rítusokat gyakorolják. Nem kétséges, hogy egyedül
a marxizmus képes megmutatni, hogy a zsidó vallás
jellegében miért különbözik a kereszténytõl,
s mindkettõ a buddhistától; kapcsolatokat képes
találni a zsidók (vagy a keresztények vagy az indiaiak)
társadalmi és gazdasági létmódjával,
s így magyarázza mindegyik vallás sajátos mivoltát.
Hasonlóképpen, a pszichoanalízis csak akkor tudja
megmagyarázni a vallás megszûnését a
szocializmusban vagy a vallási inkvizíció jelenségét
a középkorban, ha ezeket a jelenségeket értelmezve
marxista szempontokat alkalmaz, ekkor viszont már nem tisztán
mint pszichológiai elmélet érvényesül.
A szimbolika problémájának
kezelése néhány szerzõ részérõl
- ami, még tisztán pszichoanalitikus szempontból is
helytelen vagy legalábbis rendkívül egyoldalú
- sokat ártott a pszichoanalízis ügyének Szovjetoroszországban.
A primitív népek mezõgazdaságával foglalkozó
bizonyos pszichoanalitikus írások például azt
a benyomást keltik, hogy a földmûvelés csupán
szimbolikus cselekvés, semmi több. Az ilyenfajta szimbolikus
spekulációk még a legjobb indulatú marxisták
szemében is le kell hogy járassák a pszichoanalízist,
mert a kívülállótól nem várható
el, hogy különbséget tegyen pszichoanalízis és
ál- pszichoanalízis között. A teljesen materialista
beállítottságú marxista gondolkodás
nem a szimbolizmussal önmagában, hanem az azzal való
visszaéléssel száll szembe; de ugyanezt teszi gondolkodásában
a klinikai pszichoanalitikus is. Minden tárgynak és minden
tevékenységnek racionális jelentése van; válhat
szimbólummá, de semmiképpen sem kell azzá válnia.
A tárgyak és tevékenységek létezésüket
nem szimbolikus jelentésüknek köszönhetik, hanem
annak, hogy mint használati cikkek vagy áruk értékesek
- vagy, a tevékenységek esetében annak, hogy termelõ
munkásként van értékük. A repülõgépeket
és vasutakat nem azért készítik, mert ösztöneszmék
szimbólumai, hanem mert termelési feltételek mellett
feltalálták és létrehozták õket.
Hogy a tervezõ tudattalanjában mi játszódik
le miközben tervezi õket, az csak akkor fontos, ha mint beteg
jön hozzánk. S még ha az általa feltalált
repülõgépnek van is számára bizonyos fallikus
jelentõsége, ez nem azt jelenti, hogy a szimbólum
volt a repülõgép elkészítésének
indítéka. Az ötödik században a fallikus
eszmék miben sem különböztek a maiaktól, ugyanaz
az ember mégsem tervezhetett volna repülõgépet.
El kell ismernünk, hogy ez a marxisták által gyakran
elõterjesztett érvelés objektíve hibátlan.
Nem kívánjuk itt részletesen
bemutatni, hogy ilyen esetek - esetek, amelyekben a pszichoanalízis
túlmegy illetékességi körén és
módszertanilag rosszul alkalmazzák - néha elõfordulnak,
s teljesen téves nézetekre vezetnek az ortodox marxisták
között a pszichoanalízis igazi mibenlétét
illetõen. Amikor azután a pszichoanalízist egyszer
csak helyesen mutatják be, a marxisták nem hajlandók
elismerni, hogy ez a freudi" pszichoanalízis. Dialektikus materializmus
és pszichoanalízis címû dolgozatomban megpróbáltam
kifejteni a pszichoanalitikus elmélet alapelveit, a hangsúlyt
a tisztán freudi - vagyis a klinikai - pszichoanalízisre
fektetve. A Pod Znamenyem Markszizma címû moszkvai folyóirat
szerkesztõbizottsága - a dolgozat itt jelent meg - kötelességének
érezte, hogy a cikkhez szerkesztõi jegyzetet csatoljon, megjegyezvén,
hogy nem ért egyet a pszichoanalízisrõl szóló
beszámolómmal. Két kommunista annak a nézetének
adott hangot, hogy amit cikkemben írok, az nagyon meggyõzõ,
de nem az a freudi pszichoanalízis, amelyet õk ismernek.
Ez két dolgot jelent: elõször,
hogy a pszichoanalitikus elmélet fejlõdése az utóbbi
néhány évben elhomályosította a pszichoanalízis
tiszta, empirikus és tudományos támadhatatlan vonásait,
úgy hogy manapság szinte kétfajta pszichoanalízisrõl
beszélhetünk; másodszor, hogy a marxistáknak
nincs kifogásuk a tudományos pszichoanalízis ellen.
Sapir abban a cikkében2 amelyben az enyémre válaszol,
elismeri a tudattalan, az elfojtás, az ösztönök elméletét
és a pszichoanalízis egyéb központi jelentõségû
elemeit. Sapir részben olyan tételeket támad, amelyeket
a pszichoanalízis sohasem terjesztett elõ, részben
pedig azokat a túlzott illetékességigényeket,
amelyeket a társadalmi folyamatok különbözõ
pszichológiai értelmezései kapcsán ismertettem.
Általános benyomásom
az volt Moszkvában, hogy a marxista teoretikusok elfogadják
a pszichoanalízist, ha annak tisztán tudományos magvával
kerülnek szembe, vagyis a pszichoanalízis dialektikus materialista
alapjaival, s ha világos választóvonalat húzunk
ezek és a pszichoanalízis különbözõ
idealista és alkalmazásai között. Íme ez
a különbség a pszichoanalízis helyzete között
a burzsoá országokban és a Szovjetunióban:
Németországban és Amerikában a pszichoanalízist
csak akkor kezdték elismerni, mikor nem materialistává
vált, vagyis - néhány fontos vonatkozásban
- idealistává (eltérés a libidóelmélettõl,
a halálvágyelmélet kialakulása, a pszichológia
- nézetem szerint - helytelen alkalmazása a szociológiára
és a kultúrtörténetre stb.). A Szovjetunióban
a pszichoanalízisnek éppen ezeket az oldalait kifogásolják,
míg a pszichoanalitikus elmélet magvát készséggel
elfogadják. Jurinyec, a pszichoanalitikus elméletet bírálva,
valóban az eredeti, tudományos pszichoanalízis egyfajta
hanyatlásáról" beszél.
Hozzá kell tennem, hogy sok
marxista - részben mert nem ismerik eléggé a pszichoanalízist,
részben személyes ellenállás okán -
bírálataiban nem tárgyilagos. Ezek a bírálatok
bizonyos mértékig olyan idõsebb orvosoktól
származnak, akik sem a pszichológiai gondolkodásban
nem jártasak, sem módszertanilag nem képzettek. Tájékozatlanságuk
nagyfokú megerõsítést nyer azáltal,
hogy a pszichoanalitikusok elméleti kérdésekben ma
nem egységesek. Az igazi marxistát azonban az élettel
és a társadalommal kapcsolatos általános beállítottsága
oly tárgyilagosan igazítja el, annyira érintetlenül
hagyja a miszticizmus vagy az idealista gondolkodás minden formája,
hogy végül is biztosan teret nyernek a pszichoanalízisre
vonatkozó tiszta tények. Zalkind, aki a Kommunista Akadémián
megpróbálta megtámadni elõadásomat,
végül is csak annyit tudott mondani, hogy igen diplomatikusan
szóltam; a pszichoanalízisrõl beszéltem mint
tudományról, de nem az úgynevezett freudizmusról.
Befejezésül magát Freudot idézhettem, aki ellenezte
a pszichoanalízisnek világfilozófiaként való
értelmezését, vagyis burkoltan a marxisták
által támadott úgynevezett freudizmust.
A marxisták számára
valamely elmélet csak akkor érdekes, ha gyakorlati jelentõsége
is van. Újból és újból felteszik a kérdést:
mi a pszichoanalízis gyakorlati jelentõssége a szocializmus
szempontjából? Az elsõ válasz, nyilvánvalóan,
a pszichoterápia. Abban azonban bizonyára minden pszichoanalitikusnak
egyet kell értenie, hogy a pszichoanalízis nem lehet tömeges
gyógymód, s természeténél fogva nem
is lehet az sohasem. Igaz, Rosenstein professzor moszkvai neurológiai
intézetében, más módszerek mellett pszichoanalitikus
terápiát is folytatnak. Az intézet hivatalos pszichoanalitikusa
dr. Friedmann, a moszkvai Pszichoanalitikus Társaság tagja.
A pszichoanalízist az intézetben más terápiás
formákkal együtt alkalmazzák. Rosenstein doktor megmutatta
nekünk a pszichoterápiás szobát", amelynek falán
Freud képe függ. Megelégedettséggel nyugtázhattuk
azt is, hogy mind a nemibeteg-gondozóban, mint a pszichoneurológiai
intézetben sok fiatal orvos tökéletes megértéssel
és megbecsüléssel viseltetik a pszichoanalízis
iránt, s eseteket értékelve a gyakorlatban is alkalmazzák.
Rosenstein professzor, az intézet vezetõje saját bevallása
szerint nagy barátja a pszichoanalízisnek. A pszichoanalízis
fõ gyakorlati jelentõsége azonban nem a terápiában
rejlik.
Az egész szovjet orvostudományra
jellemzõ, hogy egyre több figyelmet fordít a tömeges
megelõzésre. Valamennyi intézetben kiterjedt és
érdekes statisztikai s egyéb vizsgálatokat folytatnak
abból a célból, hogy fejlesszék ezt a kutatási
területet. A tömegek szexuális életérõl
már rendelkezésre állnak bizonyos statisztikák,
s a kérdések olyanok, amilyenekrõl a nyugati országokban
még csak nem is álmodhatnánk, lévén
hogy megdöbbentõnek" tartanák õket. Hangsúlyozni
kell hogy ezt a munkát tudományos testületek, s nem
magán emberek végzik. Igen nagy érdeklõdés
mutatkozik a neurózisok megelõzése iránt, s
a pszichoanalízisnek e tárgykörrel kapcsolatban konkrét
kérdéseket tesznek fel. Nálunk, mivel az egyéni
terápiára összpontosul, a megelõzés kérdésével
még nem foglalkoznak. Nagy figyelemmel hallgatták azt a kijelentésemet,
hogy a neurózis megelõzésének alapjait csak
olyan neuróziselmélet nyújthatja, amely oksági
vizsgálatokat végez,
3
de még várják
a konkrét eredményeket.
A nemibeteg-gondozóban (igazgatója
dr. Batkin) nagy érdeklõdést mutattak aziránt
is, hogy milyen gyakorlati alkalmazásai vannak a pszichoanalízisnek
a munkások és tisztviselõk szexuális tanácsadó
irodájában, Bécsben.
A harkovi Marx-Lenin Intézetben
végeznek pszichoanalitikus kutatásokat, de a személyes
kapcsolat hiánya miatt semmit sem mondhatok ezek értékérõl
vagy tartalmáról. Ám az a tény, hogy miután
elküldtem egyik pszichoanalitikus dolgozatomat, az intézet
válaszul felkért arra, hogy legyek rendszeres közremûködõ
a pszichoanalízis terén és levelezõ tagnak
nevezett ki, jelentõs aktív érdeklõdésre
vall.
Zavarodottság uralkodik ezzel
szemben a szexuálpszichológia területén. Ebben
a tekintetben nem vehetünk észre semmilyen különbséget
a Nyugat-Európában uralkodó körülményekhez
képest. (Meg kell itt jegyezni, hogy a pszichoanalitikus Vera Schmidt
által vezetett gyermekotthont nem tiltották be, mint azt
Nyugaton jelentették; az otthon igazgatója maga döntött
a bezárásról, mert - mint személyesen elmondta
nekem - felismerte, hogy az ilyen munkához még nem teremtõdtek
meg a szükséges feltételek.)
Az a rémhír is terjed
nálunk, hogy Freud Egy illúzió jövõje
címû mûvét Szovjetoroszországban betiltották.
Ezen, és sok más területen azt találtam, hogy
a munkásállammal szembeni politikai ellenszenv (különösen
a többé-kevésbé fehér meggyõzõdésû
orosz emigránsok részérõl) tudatos hazugságok
terjesztéséhez vezet. Freud vallásról írott
könyvét nemcsak hogy nem tiltották be, hanem valójában
1928- ban lefordították oroszra. A moszkvai Pszichoanalitikus
Egyesület elhatározta, hogy a fordításból
küld egy kötetet Freud professzornak mint konkrét bizonyítékot
arra, hogy az állítás nem igaz.
Mindent egybevetve az utamon szerzett
ellentmondásos benyomások nyomán azt a következtetést
vontam le, hogy a pszichoanalízist tisztán empirikus formájában
végül is el fogják fogadni mint pszichológiai
elméletet, de csakis azzal a feltétellel, hogy megszabadul
minden idealista és klinikumon kívüli kinövéstõl.
Ez az elfogadás azonban - s ez világos következménye
a Szovjetunió egész szerkezetének - nem magánjellegû,
hanem hivatalos lesz, mihelyt enyhül a gazdasági nyomás,
véget ér a kapitalista országok részérõl
történõ ellenséges bekerítés, s
a szocialista állam vezetõi felismerik, hogy a neurózis
sürgetõ tömegprobléma. A pszichoanalízist
ekkor helyezik majd vissza jogaiba mint gyakorlati pszichológiát,
amelynek különösen a neurózis megelõzésében
van szerepe.
Ma tizenöt kilométeres
semleges zóna helyezkedik el a Szovjetunió és Lengyelország,
illetve Románia között. Romániával egyáltalán
nincs vasúti összeköttetés, a lengyel határon
pedig szögesdrót-kerítéseken és lövészárkokon
keltünk át. A Szovjetunió ostromlott erõd, s
akik ezt az erõdöt védelmezik, szigorúan ellenõriznek
minden bejutó árut, beleértve a tudományos
eszméket is. Teljes bizonyossággal akarják tudni,
mit nyerhetnek vagy veszthetnek egy tudományon, amelyet a burzsoázia
egy része új kultúrfilozófiának tart.
Csak ezt szem elõtt tartva reménykedhetünk abban, hogy
megértjük a pszichoanalízis helyzetét a Szovjetunióban.
*
Reich
e beszámolója eredetileg 1929-ben jelent meg a Die psychoanalytische
Bewegung címû folyóiratban. A fordítás
alapjául szolgáló szöveg: Psychoanalysis in the
Soviet Union. In: L. Baxandall (ed.): Wilhelm Reich: Sex-Pol Essays, 1929-1934.
New York: Random House, 1972. 75-88.
1
A pszichoanalízis
tagadja a kollektív psziché vagy kollektív tudattalan
létezését; így nem nyújthat olyan magyarázatokat,
amelyek feltételezik ezeket a fogalmakat. Ám - mint Freud
tette - fényt deríthet egy tömeg egyéneinek viszonyára
vezérükhöz és egymáshoz.
2
Sapir: Freudizmus, szociológia,
pszichológia", Pod Znamenyem Marxizma, 1929, 7-8. sz.
3
A kérdést
Pszichoterápia vagy a neurózisok megelõzése"
címû elõadásomban taglaltam, amelyre a pszichoneurológiai
intézet kért fel.
Kérjük, küldje el véleményét,
megjegyzéseit címünkre:
thalassa@c3.hu