A KINCSESTÁRAT TEREMTÕ GYERMEK ÉS A KITÉRÉS AZ ÖDIPUSZ ELÕL*
Egy korábbi elõadásban
1
- amely Lausanne-ban, a latin eredetû nyelveket beszélõ
országok pszichoanalitikusainak kongresszusán hangzott el
-, már leírtuk a gyermeki lélek egyik lényeges
oldalát, amely, azt keresve, hogy miképpen õrizze
meg nárcisztikus integritását (fallikus kép),
tagadja születés utáni életének új
realitását. Visszatérve a valóságérzék
fejlõdésének problémájára, amely
a Ferenczi által tanulmányozott nárcisztikus mindenhatóságból
indul ki, azt mondtuk, hogy a gyermek mágikus- nárcisztikus
bázison igyekszik újraalakítani önmagát,
s ez megfelel annak, ami támaszul szolgált a születése
elõtti életéhez, és amirõl azt gondolja,
hogy lehetõsége lesz nem végérvényesen
lemondani. Ezt taktikai magatartási helyzetnek minõsítettük,
és anélkül, hogy lehetõségünk volna
részletesen visszatérni e taktika alkalmazási módjaira
az általános fejlõdés során, úgy
gondoljuk, ez nem más, mint egy stratégiai törekvés
megvalósításának elsõ kísérlete,
amely a nárcisztikus teljességet célozza meg. Így
rögtön a következõ taktikai fázis tanulmányozásához
foghatunk, amely lényegét tekintve az elsõvel teljesen
ellentétes, miközben ugyanarra a célra tör. Röviden,
arról a pillanatról van szó, amikor a gyermek ösztönszempontból
az análszadisztikus fázisban van, s annak a tetõpontjára
lendül. Nárcizmusa egy hatalmas és új energiatényezõ
birtokában bizonyos mértékben eltéríti
õt attól az emelkedett (élationelle) megoldási
módtól, amely az ezt megelõzõ taktika tárgya,
és egy análszadisztikus törekvést invesztál
(amely a korábbi, nárcisztikus-orális törekvésnek
az ellentéte). Az analitásnak ez az erõteljes libidinális
töltése szolgáltat majd hasznos elemeket a gyermek énjének
ahhoz, hogy elsajátítsa a valóságérzéket,
de minthogy ez a folyamat a kezdeténél tart, a gyermek az
új taktikát elõször ugyanolyan kizárólagos
módon, eltúlozva alkalmazza, mint ahogyan azt elõzõ
taktikájának érvényesítése érdekében
használta. Nárcizmusa egy mindenható és megalomániás,
analitás fölötti uralom jellegzetes jegyeit ölti
magára, amelynek alapvetõ nárcisztikus finomságait
szeretnénk hangsúlyozni. Freud leírta a gyermek a
trónon" jelenetet, hangsúlyozva a mindenhatóság
elemét, majd Abraham és Ferenczi ugyanebben a szellemben
mélyítették el az análszadisztikus fázis
tanulmányozását. (Itt hivatkozom az utóbbi
szerzõ által ismertté vált, a dajkája
által megsértett kisfiú esetére, aki a dajkát
azzal fenyegette meg, hogy átszarja" õt Pestrõl Budára.)
Ezen anális magatartásokban a nárcisztikus tényezõ
domináló jelenlétét szeretném kiemelni.
Egyik betegem, aki felidézett egy hasonló jelenetet a bilin",
a jelenetre visszatekintve meglepõdött ennek az elemnek a fontosságán:
az volt az érzésem, hogy egy személyes és egyedülálló
értéket mutattam fel, és mérhetetlen büszkeséget
éreztem; azóta is azon gondolkodom, hogy mi indokolhatott
egy ilyen megalomániás érzést". Ez az a megalomániás
érzés, amely a kategorikus nem" mögött feszül,
s amelyet a gyermek az análszadisztikus fázisban a környezetével
szembehelyez, hogy tárgyának kizárólagos dominálásán
keresztül biztosítsa magának nárcisztikus integritását
- ez az anális tárgykapcsolat jellegzetessége, amint
azt már számos alkalommal hangsúlyoztuk.
Ez a taktika homlokegyenest ellenkezik
azzal, amit a lausanne-i elõadásunkban
2
leírtunk.
Ott az isteni gyermek fantáziáját" emeltük ki
(bemutatva a szülõpár közé regresszív,
ösztön nélküli módon beékelõdött
gyermeket, a nárcisztikus hármast", amely megvédi
õt az Ödipusztól és az õsjelenettõl).
Ez a fantázia természetesen egy másik, lényegesen
eltérõ képzeletbeli helyzetnek adja át a helyét.
A gyermek ahelyett, hogy beékelné magát a szülõpár
közé, megsemmisítve ezáltal az ödipális
konfliktust, ennek során arra törekszik, hogy lemondjon a szülõi
oltalomról, és egy csapásra önálló
egyénként fogadtassa el magát. Ennek a helyzetnek
a nárcisztikus összetevõje egy nagyon világos
fallikus konnotációval jelenik meg, ily módon fedve
el annak análszadisztikus oldalát. A gyermek mindent szeretne
csinálni, legfõképpen pedig - az e fázisra
oly jellemzõ megfogalmazással én egyedül" - meglenni
a felnõttvilág nélkül. Az önállóságnak
ez a keresése természetesen a nárcisztikus integritás
felé tart, miközben egy menekülési módot
is létesít az állandóan jelenlévõ
ödipális szituáció elõl, amelynek elvállalására
azonban a gyermek képtelennek érzi magát.
3
A gyermek az ödipális küzdelem elõli kitérést
választja megoldásként, és megkísérli,
hogy mágikus- nárcisztikus módon gyõzedelmeskedjen
az ödipális vetélytárs felett anélkül,
hogy valódi rivalizációs helyzetbe kerülne. A
nagy és a kicsi közötti szembenállás - mint
az e fázist domináló fantáziák tartalma
- mindig mitikus, varázsszerû, csodaszerû módon
történik. A gyermek - objektíve egyértelmû
alsóbbrendûsége ellenére - gyõzedelmeskedik
az óriás felett, aki pedig birtokában van valamennyi
eszköznek, amelytõl a kicsi meg van fosztva.
4
A gyermek normális fejlõdése
a az analitásnak a genitális nyalábba és az
én struktúrájába való integrációján
keresztül történik, s ez a pszichoszexuális érés
elemi fontosságú momentuma. Az anális összetevõ
elem integrációja kiemelt fontosságú találkozási
pontja ennek a fejlõdésnek, ha jövõjének
a sokoldalúságát vesszük figyelembe (lévén,
hogy minden tevékenységnek, minden érzelmi, szexuális
és tárgykapcsolati helyzetnek van anális eleme) -
és egyszersmind hossztengelye is, ha a folyamat idõtartamára
gondolunk, amely összefonódik az érés folyamatával
egészen annak a befejezéséig, azaz a felnõttkor
eléréséig. Minthogy a fallikus hullám, amely
nagyon közelrõl követi az anális fázist,
teljesen magához vonzza a nemiség és az én
fejlõdése által mintegy felemésztett análszadisztikus
libidó nagy részét, ennek tulajdonképpeni megjelenési
formái veszítenek majd élességükbõl,
és - elsõsorban az ödipális fázisnak a
megfelelõ fejlõdése esetén - integrációjának
fõ folyamata majd befejezettnek tekinthetõ. Ez az egyenes
vonalú fejlõdés azonban eléggé kivételes,
és az anális összetevõ rossz integrációja
esetén nagyon gyakran megtörténik, hogy a pszichoszexuális
fejlõdés vonala nagymértékben eltér
az ideális sémától. Sõt, az analitás
énben való integrációjának hiánya,
amelynek többfajta oka is lehet, párhuzamos a nárcisztikus
tényezõ rendellenes fejlõdésével, és
elvben azt mondhatjuk, hogy ez az utóbbi tényezõ az,
amelyet elsõdlegesen okolni kell. Itt persze nem idõzhetünk
el a probléma etiológiai aspektusának vizsgálatánál.
Annyi bizonyos, hogy az énfejlõdés során két
tényezõ közötti kielégítõ
szintézisnek jelentõsége van, lévén,
hogy e szintézis függvénye a koherens énnek és
fordítva; abban az esetben, amit mi itt vizsgálunk, ennek
a két tényezõnek a fejlõdése ezek után
nagy mértékben az énen kívül történik,
ez pedig olyan rendellenesség, amely feltétlenül nyomot
hagy ezen a központi jelentõségû instancián,
következésképpen törésként mutatkozik
majd, s ennek természetét fogjuk tanulmányozni. Ennek
érdekében, kiindulópontul, a kincsestárat teremtõ
gyermekkel foglalkozunk.
II.
Valamennyiünknek volt alkalma
már megfigyelni gyermekeket, akik kincsestárat alakítanak
ki maguknak, amelyet maguk is ekként neveznek, és amely megfelel
annak a hatalmas nárcisztikus megszállásnak, amelyet
ez az elnevezés jelent. A kincsestár, amelyet gyakran titkolnak
és mutogatnak egyszerre, egyszersmind féltékenyen
õrizve van; paradox módon és meghatározása
szerint is, heteroklit, használt, csonka és páratlan,
piszkos, semmi hasznot vagy értéket nem képviselõ
tárgyakból áll. Valójában úgy
tûnik, hogy a gyermek nemcsak észreveszi e tárgyak
hulladékjellegét, hanem ennek az árnyalatnak, amely
a számára lényeges, fontosságot tulajdonít,
és habozás nélkül kimutatja speciális
megszállásának intenzitását, ha például
ezekért új, sértetlen és objektív valós
értékkel rendelkezõ játékokat ajánlunk
fel cserébe, amelyeket egyébként teljes mértékben
képes felbecsülni. Ami e tárgyak eredetét illeti,
általában titkos, nem vásárolt, se nem kapott,
hanem talált, titokban összeszedett vagy egyszerûen elcsent
tárgyak ezek, s ennek a körülménynek jelentõsége
van, amelyre még visszatérünk.
5
Ha a kincsestár különbözõ
sajátosságait elemezzük, hamar felfedezzük, hogy
a gyermek számára mindenekelõtt olyan tárgy
megalkotásáról van szó, amelyet õ birtokol
(tekintettel annak szerzési módjára), anélkül,
hogy az egy tárgykapcsolati folyamaton keresztülment volna,
hanem éppen kitért elõle. Itt egyfajta olyan tárgykapcsolatról
van szó, amely éppen nem az, tekintettel az anális
elem megfelelõ integrációjának a hiányára,
amiképpen kleptomániás gyermekek bizonyos csoportjánál
azt látjuk, hogy azért lopnak, hogy ne kelljen megfogalmazni
egy kérést, azaz megbontani egy tárgykapcsolatot.
A tárgyak titkos eredete egyebek között igen gazdag fantáziálásnak
kedvez, a nárcisztikus autonómia értelmében,
melyrõl korábban mar szóltunk; a kincsestár
ténylegesen senkitõl sem származik, ami kizárja
ödipális eredetét és minden kapcsolatrendszert,
amely abból származik. Minthogy a kincsestárat a gyermek
alkotta, az õ lelete" (a fogalom jogi értelmében is,
amely egyébként a felnõttek viszonyát jelöli
a saját kincsestárukhoz - például a földmunka
során megtalált pénzdarabok), mágikus-nárcisztikus
módon saját magára projiciálhatja, és
ily módon egy igazi különálló világot
teremt, amelynek õ az uralkodója.
Ami a kincsestár elemeinek
heteroklit jellegét illeti, jelentése gazdagon túldetermináltnak
tûnik. A projekció sokfélesége és összefüggésének
hiánya egy olyan énrõl tanúskodik, amelynek
a globális énhez képest nem integrált elemei
töredékes állapotban vannak meg, ez pedig az énben
egy törésnek felel meg, amit éppen az imént irtunk
le. Az introjektumok többszörössége és nem
asszimiláltsága fennmarad, ez pedig úgy tekinthetõ,
mint nárcisztikus védekezés a (a jelen tanulmány
értelmében vett) ödipifikáció", az ödipális
tárgy ellen, amely az Ödipusz minden lejtõjén
egyedülálló. A gyermek az ödipális helyzet
projekciójaként egy politeista helyzetben találja
önmagát egy monoteista helyett.
6
A kincsestár elemeinek a
nárcisztikus megszállás a közös nevezõje;
lényegük, hogy mint individualizált tárgyak nem
számítanak, és amint azt már láttuk,
hasznuk és objektív értékük sincs, létezésük
értelmét és egyéni fantáziált
jellegüket a nárcisztikus megszállástól
függõ és abból fakadó tulajdonságuk
adja meg nekik. Attól fogva, hogy a kincsestár létrejött,
és alkotóelemei egybegyûltek, azaz nárcisztikus
megszállással rendelkezik, egy valóságos, a
kasztrációs félelmek elleni védekezési
rendszert képvisel, amely ezeknek a gyermekeknek a tudattalanjában
a lappangási szakasz küszöbén nagy erõvel
és nagy számban feltétlenül felbukkan, és
amelyrõl tudjuk, hogy elsõ ödipális hajtóerejüket
nem integrált analitásuk és hipertrófiás
nárcizmusuk miatt nem lehetett felszámolni"; ezek a gyerekek
tehát nemcsak agresszív pregenitális fantáziáik,
hanem Ödipusz-komplexusuk ellen is reménytelen küzdelmet
folytatnak. Ami identifikációs nehézségeiket
illeti, annak majd tanulmányunk e következõ szakaszát
szenteljük. Az a védekezési rendszer, amelyet a kincsestár
hoz létre, rögeszmés fordulatot vehet, és kötelezõ,
kényszeres formát öltve mutatkozhat meg.
A kincsestár anális
(szennyezettség, hulladékjelleg) aspektusát illetõen,
a nárcisztikus megszállás a nem értéket
értékké változtatja, ahogy az alkimisták
sem adták fel soha azt az évszázados álmukhoz
fûzött reményt (tudjuk, hogy napjainkban is léteznek
alkimisták), hogy a nem nemesfém ólmot (az ürüléket)
nemesfémmé, arannyá változtassák át.
7
Ez az álom azt a vágyat fejezi ki, amelyrõl
a lausanne-i kongresszuson beszéltem, és amely abból
áll, hogy az ösztönérésnek az ödipális
kereteken belüli, egymást követõ azonosulásokon
alapuló, hosszú és kockázatokkal teli folyamatát
átugorjuk, vagyis, röviden, átugorjuk az Ödipuszt.
A kincsestár egy anális-mágikus részlettárgy,
amelynek egy fallikus értékkel felruházott introjekciójáról
van szó, mintha az ödipális fejlõdés minden
fázisán keresztülment, befejezett érési
folyamat eredménye lenne. Valójában regresszív
szinten vagyunk, a kincsestár anális tárgy, amely
éppen csak megvált primitív ürüléktárgy
eredetétõl, mert a kincsestár alkotóelemei
hiányosak, lényegi tulajdonságaikban sérültek,
megcsonkítottak, azaz fekalizáltak; a kasztráció,
a hiány a mágikus mindenhatóság értékévé
és forrásává válik, ahogy ezt a primitív
népek a nyomorékoknak, a megcsonkítottaknak, a szörnyeknek
tulajdonítják.
Hangsúlyoztuk a materiális
támasz mint projekciós felület fontosságát,
és emlékeztetünk arra, amit már elmondtunk vagy
jeleztünk a nárcizmust illetõen. A nárcizmusinstancia,
amely a globális énen belüli dialektikához tartozik
hozzá, nincs meg ösztöntámasz nélkül.
Jelen összefüggésben azonban a materiális támaszt
illetõen regresszió áll fenn, tekintve, hogy annak
elemei eredeti jellegüket elveszítik, nem egyebek, mint egy
homogén, anonim anyag (ürülék), amely egyedül
a mágikus nárcisztikus tényezõ által
nyer saját értelmet és létet.
8
Két
regresszió (anális és nárcisztikus) áll
fenn, de különbözõ szinten, s ez az alanynak egyszerre
bizonyos análfunkciós és nárcisztikus szabadságot
jelent; a globális én viszonylag szabad összetevõi
(a rendszerbe foglalt nárcizmus és analitás) rendszerint
valójában kikerülik a felettes-ént, amely éppen
most alakul ki, és az alany bûntudata viszonylag kevéssé
játszik szerepet, így tehát kevésbé
gátolt, mint a globális énben képviselt énszektorokban.
Olyannyira, hogy az alany egyfajta mozgásos, mentális, verbális
ügyességet is elsajátíthat, amellyel elkerüli,
hogy összeütközések keletkezzenek, és így
mûködésének bizonyos periferikus aspektusait tekintve
a fejlettség egy bizonyos szintjét éri el. Ugyanakkor
nárcizmusa elkerüli az énkontrollt, és olymértékben
engedhet szabad folyást magának, hogy az már a megalomániát
súrolja.
III.
Az emberi pszichoszexuális
fejlõdés - amint azt tudjuk - két szakaszból
áll, az egyén a pubertáskorban újrakezdi a
pregenitális és a genitális érés folyamatának
különbözõ szakaszait. Azt is tudjuk, hogy az Ödipusz
távolról sem a klasszikus ödipális korban dõl
el, és hogy az ember a szexuális és tárgykapcsolati
érettséget csak egy sokkal késõbbi idõpontban
éri el. Ez az érési periódus az ödipális
helyzetek egymást követõ hosszú egymásutánja
az annak megfelelõ azonosulásokon keresztül, egy dialektikus
mozgás keretén belül, egészen addig tart, amíg
az egyén - miután énjében egymást követõ
azonosulásait integrálta - saját érettségében
tûnik fel, azzal fejezvén be a folyamatot, hogy saját
identitását elérte, vagyis azonos lesz önmagával,
vagy más megfogalmazással, saját apja vagy anyja lesz.
Természetesen a szexuális elkülönülés
párhuzamos az individuáció fejlõdésével,
és ugyanazoktól a faktoroktól függ - identifikációtól
és ödipális konfliktustól - amelyek ugyanannak
a folyamatnak két különbözõ aspektusát
jelentik. Az ödipális és az identifikációs
dialektika folytonossága abszolút, és különösen
az analízis során vesszük azt észre, amikor állandó
megléte monotóniaként mutatkozik meg, amit egyesek
nyomasztónak tartanak. Maga az analitikus helyzet - ebbõl
a szemszögbõl nézve - szülõ- gyermek kapcsolatnak
tekinthetõ, és a kezelés elõrehaladása
a növekedéshez hasonlítható, amelynek a befejezése
azzal az idõponttal esik egybe, amikor az analizált mint
gyermek" felnõtté válik, azaz rá kerül
a sor, hogy maga is szülõvé váljék. Ami
az azonosulást illeti - amint azt tudjuk - az introjekción9
alapul, amely kezdete egy metabolizációs folyamatnak (egy
viszcerális, tudattalan, az analízisben világosan
újra megélt aspektussal), amely az annak megfelelõ
fantáziák sorát mozgósítja.
Azzal kapcsolatban, ami ezt megelõzi,
mindannyiunknak van tapasztalata az ödipális anyag elsõbbségérõl
az analízis elején, és természetesen a kúra
egész folyamán, tekintve, hogy az analitikus munka lényege
az ödipális dialektikának van szentelve. Márpedig
nem mindig ekképpen történik, és egyre több
olyan esettel találkozunk, ahol egy preödipális akadályelhárítás
jelentkezik azt megelõzõen, hogy dinamikáját
tekintve érvényes módon az Ödipuszra térhetnének.
Felfedezünk ilyen jelenséget maguk a kiképzõ
analízisbe járók között is, akiknek saját
analitikusi munkájukban, az ödipális helyzetek analízise
során egyértelmû nehézségeik adódnak,
olyan nehézségek, amelyek nemcsak terápiás
szempontból okozhatnak kellemetlenséget, hanem olyan akadályt
képezhetnek, amelyek a fiatal analitikust meggátolhatják
szakmai eredményességében. Úgy tûnik,
hogy az analitikusnak szakmai munkája során vállalnia
kell a felnõtt szerepét az analizálttal mint gyermekkel"
szemben, és ha hiányzik belõle az a képesség,
hogy ezt megtegye, szakmai tevékenysége akadályozottá
válik. Javaslatunk e tekintetben abból áll, hogy kapcsolatot
kell teremteni ezen ödipális éretlenség és
az én szintjén mutatkozó törés között,
amelynek a tanulmányozásához ez az elõadás
igyekszik hozzájárulni.
Emlékeztetünk arra,
hogy milyen fontosságot tulajdonítottunk a nárcisztikus
faktorral történõ szintézis hiányából
adódóan az anális komponens rossz integrációjának,
amikor mindkettõ a globális énen kiül, autonóm
módon követi a maga fejlõdését. Márpedig,
mivel az introjekció lényegében az ént strukturáló
mozgás, magának az introjekció folyamatának
a relatív szabadsága aligha kerülhet el egy korai szexualizációt,
annál is inkább, mert a szabadság ezt csak elõmozdítja,
ez pedig egy konfliktusokkal teli tárgykapcsolathoz, nem pedig olyan
introjekcióhoz vezet, ami az énben történõ
integrációt eredményezné. Anélkül,
hogy eközben követnénk e nem integrált analitásnak
a változásait, térjünk vissza a másik
faktor, a nárcizmus tanulmányozására.
Amint azt korábban, az én
egyedül" megfogalmazásból már láttuk,
a gyermek az anális fázisban igyekszik nárcisztikus
autonómiáját megvalósítani. A nárcizmus
(egy bizonyos nárcizmus) - amelynek ez az egyik lényeges
jellemzõje - elvbõl ellenáll az introjekciónak,
mert, amint azt tudjuk, ez az ellenállás egyik legfontosabb
forrása; a nárcisztikus személy az akar lenni, ami,
és az énjéhez való bármiféle
hozzáférést visszautasít, s ez az ellenkezés
egy elemi, nagyon korai magatartásra is támaszkodhat. Tudjuk,
hogy a tárgyi világnak meg kell gyõznie a gyermeket
- az általa nyújtott szeretet révén - arról,
hogy ösztönkésztetéseinek feladásával
és eredeti abszolút nárcizmusából történõ
kilépésével csak nyerhet, elfogadva az introjekciót,
amely - mindenekelõtt és gyakran hosszú ideig - semmi
más, csak egy beférkõzés. A nárcisztikus
személy nem hasonlít senkihez", azaz visszautasítja
az identifikációt, és azt mondhatjuk, hogy maga az
a nárcizmus, amit úgy írtunk le, hogy ráakaszkodik
az Ödipuszra, hogy integritását mentse, egy régebbi
helyzethez tér vissza, és ekként utasítja vissza
az Ödipuszt, valamint annak minden formáját, ami belõle
származik, amint azt késõbb látni fogjuk. Visszautasítja
az Ödipuszt és az identifikációt, éppen
a folyamat viszcerális jelentése miatt, amelyet a saját
határai mögé való behatolásként
él meg.
10
Ami a kincsestárat teremtõ gyermeket"
illeti, tudjuk, hogy rendszerét azért hozta létre,
hogy egy nárcisztikus világba foglalja bele magát,
ami az õ saját projekciója, de bizonyos értelemben
egy endogén projekció, és célja az, hogy a
tulajdonképpeni tárgyi identifikációt elkerülje.
Az ebbe a kategóriába
tartozó alanyok esetében nárcizmusuknak az ödipális
tárgyra történõ projekciója már
kompromisszumot, azaz nárcizmusuk részleges feladását
jelenti, még ha az átmeneti is. A kincsestárat teremtõ
gyermek" antiödipális védekezési mechanizmusát
abban a korban építi fel, amikor a szexuális tevékenység
feltehetõen leállt, legalábbis csaknem leállt
(amit latencia-periódusnak neveznek), s ez ami a szóban forgó
mechanizmusnak egy bizonyos stabilitást ad. De a pubertáskorba
érve, a serdülõnek hatalmas új ösztöntevékenységét
egy annak megfelelõ, egyidejû nárcisztikus hajtóerõvel
együtt kell uralnia, s ez még normális feltételek
esetén is a meglévõ rendszer elkerülhetetlen
megrázkódtatásához vezet. Ez a klasszikus pubertáskrízis.
Normális, de nem haladhat meg egy bizonyos idõtartamot. Mértéken
felüli meghosszabbodása egyre gyakoribb eset - olyan jelenség,
amely, úgy látszik, a jelenkori civilizációra
erõsen rányomja a bélyegét - és az én
súlyos zavaráról tanúskodik. Vizsgálódásainkat
most ebben az irányban folytatjuk.
A patologikus serdülõkori
krízis valóban nagyon gyakran különbözik a
normális pubertáskori szakasztól, s ez a különbség
az idõtartammal és a vele együtt járó
minõségi változások szokatlan meghosszabbodásával
kapcsolatos; olyan alanyokkal találjuk magunkat szemben, akik nem
tudnak érettségük befejezettségéhez eljutni,
mert korábbi identifikációik nem kielégítõ
módon mentek végbe. Valamennyien ismerjük a serdülõnek
az a reakcióját, amikor az utcán megáll egy
polgári módon öltözött, pocakosodó,
már kopaszodni kezdõ, 35-38 éves öreg" elõtt,
és undorral kiáltja el magát: Hogy lehet ilyen borzalmassá
válni? Akkor inkább a halál!" Ez a fajta reagálás
tovatûnhet, a folytatást ismerjük, ám az ilyen
magatartás állandósulása már kissé
nyugtalanító, például egy ötvenéves
személynél.
Az, amit a fiatalkori különcség
krízisének" neveztünk, valójában a felnõttek
világával való azonosulás elleni tiltakozás,
és ha ez megmarad, annak a jele, hogy a mögötte meghúzódó
nárcizmus elutasítja az ödipális identifikációt,
s hogy azt mindig is visszautasította. Sõt azt is jelzi,
hogy ez a magatartás meg fog maradni. Ha a végletesen és
elnyújtva megvalósított úgy, ahogy a papa"
megfogalmazás egy fordított Ödipusz rögzülésérõl
tanúskodik, akkor az a megfogalmazás, amelynek lényege,
hogy módszeresen ellentétét képezi annak, amit
az úgy ahogy a papa" jelent, körülbelül 18 éves
kortól azt mutatja, hogy az Ödipusz nincs és nem is
lesz soha felszámolva. Itt olyan viselkedés tanúi
vagyunk, amelynek szélsõséges és tartós
jellege senkit nem téveszthet meg: nem egy ödipális
elkötelezettségrõl van szó, hanem éppen
annak szisztematikus elkerülésérõl. Itt nem az
apa ödipális módon (rivalizáció és
vetélkedés révén) történõ
legyõzése a kérdés, hanem az, hogy az alany
távol tartsa õt, hogy ne kelljen önmagát összemérnie
vele, vagy még inkább análszadisztikus módon
szodomizálnia õt, hogy nemi szinten elkerülhetõvé
váljék vele a találkozás. Tudjuk, hogy megölni
az apát és az anyával hálni regresszív
magatartásnak felel meg, olyan magatartásnak, amit a kis
vadember, akirõl Diderot beszél, véghezvihetne, ha
a felnõtt erejével rendelkezne; de az ember tragédiája
- és valójában éppen ez az egész ödipális
dinamika forrása - abban a tényben rejlik, hogy a két
tényezõ, az ödipális vágy és megvalósításának
lehetõsége kezdetben nem esik egybe. Egy emberré válási
folyamat eredményeként jelenik meg, amely csak olyan esetekben
válik visszafordíthatóvá, amikor ez a visszafordulás
valójában a regresszió által indul meg, mint
a debilitás esetében vagy bizonyos pszichózisoknál.
Ugyanígy azt is tudjuk, hogy az Ödipusz felszámolása"
olyan állapotot jelent, amelynél az énben bõségesen
integrált primitív fantáziák vannak, és
amelyeknek a dinamikája gazdaságosan kielégítõ
módon kerül felhasználásra.
Az ellenazonosulásnál
megragadni nem más, mint az Ödipuszban való el nem kötelezettség
bizonyítéka, vagyis elzárkózás. Azok
a fiatalok, akik megragadnak ennél a helyzetnél, a találkozás
minden lehetõségét elkerülik azokkal, akik riválisaik
lehetnének, és tõlük teljesen félrevonulnak.
Egy nárcisztikus világba zárják be magukat,
ahol a hozzájuk hasonlókkal, vagyis a saját képmásukkal
élnek együtt, azokkal, akik ugyanúgy beszélnek
és ugyanúgy öltözködnek, mint õk, minden
szexuális különbségtevés nélkül.
11
Az álellenségnek,
azaz a felnõttnek címzett agresszivitás a folyó
két partján álló homéroszi harcosok
egymás elleni szitkozódására emlékeztet,
akik eközben óvakodnak, hogy átkeljenek a senki földjén,
amely védi õket, és az összecsapás elkerülését
biztosítja nekik. Nem arról van szó, hogy átvegyék
az apa helyét, hanem hogy úgy tegyenek, mintha az soha nem
is létezett volna, és amikor az ezen szinten ragadt serdülõ
agresszív lendületétõl elragadva mégis
odajut, hogy elfoglalja az õt nemzõ személy helyét,
mindent szétrombol, és az ödipális keretet akármilyen
tartalommal tölti meg, amely mindenekelõtt oly mértékben
különbözik majd attól, amilyen korábban volt,
hogy már nem lehet kétségbe vonni Ödipuszon kívüli
nárcizmusát, és különösen nem lehet
azzal vádolni õt, hogy a szüleitõl, bármi
legyen is az, átvett volna valamit; így sikerül majd,
hogy az ödipális helyzetet a végsõkig elkerülje.
Többet már nem foglalja el a helyét a leszármazók
sorában, teljesen szakít a leszármazási rendszerrel,
és azon kívül keres helyet magának.
12
IV.
Miután röviden kifejtettük,
mit értünk ödipális érettségen, rá
kell térnünk magának az ödipális mítosznak
az elemzésére, annak tartalmát és a szophoklészi
szöveget áttanulmányozva. Ezzel kapcsolatban azt az
elég furcsa tényt állapíthatjuk meg, hogy az
ödipális mítosz valamennyi interpretációja
között, ismereteink szerint, egyet sem találunk, amely
koherens módon magában foglalná ezt a központi
elemet, vagyis a Szfinxet. Vitathatatlanul egy fontos hiányról
van szó, amely az ellenállás szempontjából
magyarázható. Freud maga kevesebbet foglalkozik a Szfinxszel,
mint azzal a rejtéllyel, amelyet a Szfinx felvet, és tudjuk,
hogy milyen jelentést tulajdonít neki (a gyermekek eredetét).
Csak egyszer beszél a Szfinxrõl mint olyanról (elég
furcsa módon a Dosztojevszkij és az apagyilkosság"
címû tanulmányában), és azt olyan apai
figuraként értelmezi, akinek Ödipusz által történõ
meggyilkolása bizonyos értelemben Laiosz meggyilkolásának
képét vetíti elõre. Nem idõzünk
el ezen a ponton, hacsak azért nem, hogy emlékeztessünk
arra, hogy Freud elgondolása ez esetben nem aratott diadalt, és
hogy a szerzõk hajlamosak, hogy a Szfinx alakjában inkább
a fallikus anya imágójának megnyilvánulását
lássák. Nézetünk szerint Ödipusz diadala
a Szfinx felett nem az apa meggyilkolásának az elõképe,
és jelentõsége messze meghaladja azt, amit rendszerint
fallikus anyának nevezünk.
A Szfinx egy több változatban
meglévõ mitikus lény; a thébainak asszonyarca
van, oroszlán lábakkal és szárnyakkal. Egy
csapásra észrevehetõ, hogy szimbólumok aggregátumáról
van szó, és csakis errõl, mivel a Szfinxnek nincs
teste és a szimbólumok üres hordozóját
rejti.
13
E szimbólumok lényegileg más eredetekhez
vezetnek vissza, innen-onnan összeszedett, kacatszerû projekciókról
van szó, ez pedig a kincsestárhoz vezet vissza bennünket,
14
és folytonosságot alakít ki a kettõ között.
A Szfinx barkácsolva" van, csakúgy, mint a kincsestár,
s ez megfelel archaikus nárcisztikus jellegének.
A Szfinx általában
hímnemû, de van nõnemû is, és néha
egyébként Szfingnek hívják; a szörny tehát
meghatározatlan nemû. Ami pszichikai eredetét illeti,
egy sor projekciónak hordozója, és hosszú listát
állíthatnánk össze e projekciók felsorolására.
Mégis, célszerûbb megkeresnünk azt az alakító
eszmét, amelybõl a Szfink mítoszbeli funkciója
ered.
Láttuk, hogy az énben
meglévõ bizonyos törés gyakran akadályozza
a serdülõt, hogy érését egyesített
(egyén = individuum = oszthatatlan, homogén) módon
fejezze be, énje szétforgácsolt marad (egy én
Harlequin kabátjában") anélkül, hogy ödipális
identifikációinak a végére tudott volna jutni
(amelynek célja csak a személyiség egyesítése
lehet: csak egy apa és csak egy anya van). Kialakít egy többszörös
projekciós rendszert, amely a kincsestár" megfelelõje,
nárcizmusát ugyanakkor megerõsíti a sokszoros
visszatükrözés, amely közösséget teremt
a serdülõkorúak bizonyos csoportjával, akik ugyanennek
a rendszernek a haszonélvezõi. Miután ez a folyamat
a serdülõ valamennyi nárcisztikus töltését
leköti, csak a rendszeren belüli világ áll nárcisztikus
megszállás alatt, így a felnõttek világának
megfelelõ töltés teljesen vissza van vonva, ezért
bizonyos értelemben (mivel a felnõttvilág teljes mértékben
megszállás nélküli), többé nem létezik.
Következésképpen ez a világ nem érték
és kidobni való (legalábbis ez az a cél, amire
a serdülõ törekszik, és bizonyos fokig érthetõ
felháborodása a felnõtt elõtt, akinek nézetei
e vonatkozásban nem egyeznek meg az övéivel).
Márpedig megtörténik,
hogy ezek a nárcisztikus projekciók koncentrikusan egy központi
figura körül alakulnak ki, aki a csoport tagjainak a törekvéseit
a legfelsõbb szinten képviseli, aki a bálvánnyal
azonosítható (lehet szó varázslóról
vagy jósról), akinek az a lényegi funkciója,
hogy az Ödipusz elleni elhárítási küzdelemben
rajongóit" támogassa, a mágikus, anális karakterû
erõnek köszönhetõen, amelyet neki tulajdonítanak.
Látni fogjuk, hogy valójában ez a bálvány
neme szerint meghatározatlan marad. Anna Freud15 helyesen jegyezte
meg, hogy a serdülõk gyakran egyetlen személyiségtõl,
a Führertõl függnek, és aki az õ számára
egyfajta közvetítõ, alany, akit az életkora a
serdülõkorú és a szülei között
helyezi el", ami tehát az ödipális keretbe illeszkedik.
Valójában, az én véleményem szerint,
a kérdéses személy nem közvetítõ,
hanem, éppen ellenkezõleg, a felnõtt világgal
szembeni ellenállás csúcsán található,
azaz az Ödipusz ellen van. Õ a hordozója hívei
megalomániás nárcisztikus projekciójának,
amelynek egyben a gyújtópontja, valamint egy ideológiai
vagy egyéb tartalom hordozója, ami a hívek Ödipusz-ellenes
védekezésének lendületét tovább
gerjeszti. Annál is inkább õ a vezérük,
mert az a kötelék, amely követõivel õt összeköti,
ez utóbbiaknak nagy ösztönszabadsággal és
egy annak megfelelõ nárcisztikus elégtétellel
ér fel. Valójában arról van szó, hogy
mivel az ilyen serdülõ nem integrálta az Ödipuszt,
nincs ödipális alapokon kialakult felettes-énje, és
- az archaikus anyai felettes-énnel és az esztétizáló
énideállal ellátott nárcizmusa miatt - alapvetõ
tehetetlenségével, kasztrációs félelmeivel,
a valóságos identitását és a nemét
érintõ határozatlanságával kapcsolatos
szorongásaival viaskodik. Tehát, a bálvánnyal
bizonyos szinten való identifikáció (emlékszem
egy rajongó" bálványához szóló
levelére: szeretlek, mivel egész életre én
vagyok a te bálványod") és az az oltalom, amelyet
ez az azonosulás nyújt, mindezt eltörli, éppen
azáltal, hogy lehetõvé teszi a felettes-én
felszabadítását. A bálvány nem a felettes-én,
ellenkezõleg, éppen azt igazolja, hogy ez az instancia nem
létezik, és éppen az az elõnye, hogy helyettesíti
azt. Mindenre képes", azaz legyõzte a felettes-ént,
tehát Ödipuszt. A túlkapások, amelyeket megenged
magának, inkább elképesztõ hõstettek
lesznek; azt képzelik róla, hogy mindenre képes és
mindent tud; igazi mániás ünnep az övé,
mivel mindaz, amit tesz vagy mond, maga a tökéletesség.
A bálványnak (varázslónak vagy jósnak
) a legcsekélyebb megnyilatkozása is kommentálásra,
elmélyült vizsgálatra kerül, mert egy neki tulajdonított
mágikus falloszról tanúskodik. Valójában
ez a fallosz inkább elõre megjósolt, megígért
(elfátyolozott, mint egy ígéret), aminek az élvezete
mindig a következõ napra lesz halasztva,
16
és
pontosan ez az örökös halasztás az, ami azzal a veszéllyel
jár, hogy megzavarhatja a bálvány és imádói
közötti kapcsolatot, ami egyébként meglehetõsen
ambivalensnek tûnik. Mert valójában a hencegés,
az Ödipuszt ócsárolók keserû megvetése
és vihogása mögött felsejlik az a belsõ
meggyõzõdés, hogy az igazi fallosz az Apáé,
és éppen ezt rejti el a szándékosan fenntartott
kétértelmûség, amely a Bálvány
által ígért falloszt és magát a Bálványt
körülveszi. Miután a Szfinx bizonyos tekintetben valóban
az análszadisztikus anyát képviseli, akinek homályos
és mélységes belsõ részei az apa megkülönböztetõ
jelképet látszanak magukba rejteni, a Szfinx (vagy a Bálvány)
hallgatólagos ígérete elõre sejteti e fallosz
megszerzését, de annak mágikus módon való
megszerzését az elkerülés által, ekként
ugorva át az érettség, azaz a szülõi identifikáció
és az Ödipusz felett. Tudjuk, hogy a Szfinx fiatal emberek
vesztét okozta, és feldúlta a vidéket", de
ahhoz, hogy ezek a fiatalok felé forduljanak, varázserõt
kellett, hogy gyakoroljon rájuk. Figyelembe kell vennünk azt,
ami a Szfinxben a félelem és a kihívás érzését
egyszerre kiváltja.
Itt emlékeztetünk arra,
amit korábban kifejtettünk: hogy az én szintjén
meglévõ törés közvetlen oka az análszadisztikus
szakasz hibás integrációja, miáltal a serdülõ
éretlensége nem teszi képessé õt arra,
hogy elvállalja, vagyis az énjében integrálja
azt. Agresszivitása egy álagresszivitás, amely azután
különbözõ módon árad szét, de
mindig az ödipális struktúrán kívül.
Bár minden úgy történik, mintha a rajongó"
az ödipális integráció jogát a bálványnak
adná át, hagyva, hogy helyette az vállalja el eme
integráció gondját, és hogy megvalósítsa
azt, annál is inkább, mert a Bálvány egy anális-mágikus,
mindenható agresszivitás forrásaként jelenik
meg elõtte. Ez nem azért történik így,
hogy a Bálvány pozícióját megvilágítsa,
hiszen a serdülõ azért fordul hozzá, hogy anális
agresszivitását az tegye mérlegre, remélve
ezáltal, hogy biztosítékot kap tõle, hogy meghallgatásra
talál anélkül, hogy az anális komponenshez kellene
folyamodnia. A Szfinx egyszerre képviseli a hatalmas és veszedelmes
anális-mágikus falloszt (innen ered a félelem, amikor
megközelítjük: mintha pestises lenne), de a csodás
ígéretet (a Szfinx egyszersmind varázsló) is
képviseli, ez tehát az igézet eredete. Ha az a párhuzam,
amelyet a Szfinx és a Bálvány között tettünk,
igaz, akkor az ahhoz tartozó mitológiai anyag referenciáival
meg kell erõsítenünk.
Egy korábbi dolgozatunkban
17
az análszadisztikus agresszivitást visszavezettük
magára az emésztõrendszer funkciójára,
különösen a belekre, amelyek összenyomnak, homogenizálnak
és fekalizálnak, és az ánuszra, amely visszatart
és kiürít. A poklot, az ördög székhelyét,
amely a homályosság és a kénes gázokat
magából kibocsátó elégetés helye,
az emésztõtraktusba helyeztük, mert felfogásunk
szerint minden ösztönkielégülésbõl
fakadó alapvetõ bûntudat az ösztöntevékenységbe
foglalt anális komponensbõl fakad. Anélkül, hogy
errõl részletesebben szólnánk, emlékeztetünk
arra, hogy az ödipális aktushoz kapcsolódó bûntudat
visszanyúlik arra a bûnre, amelyet Laiosz követett Khrüszipposznak,
Pelopsz fiának megerõszakolásával. Bár
a homoszexualitás soha nem volt bûn az antik görögöknél,
de a nemi erõszak, azaz a tiszta értelemben vett anális
tényezõ mobilizációja, az igen; hogy Laiosz
cselekedete elnyerje büntetését, megjövendölték
neki, hogy a fia fogja megölni, és emiatt tette ki Laiosz Ödipuszt
a halálnak. Ami magát Ödipuszt illeti, mozgásában
gátolt személyként van ábrázolva, azaz
kasztrált anális komponenssel rendelkezik. Ha még
tovább nyúlunk vissza, akkor kiderül, hogy Laiosz megbüntetése
Héra istennõ haragjából fakad, de ugyanott
az análszadisztikus komponenst is felfedezzük, mégpedig
kígyó alakjában. Tudjuk, hogy Teirésziásznak,
a vak jósnak kellett eldönteni - a kígyók párosodásakor
- azt a kérdést, hogy a nõstény vagy a hím
élvezett-e inkább; miután a nõstény
mellett döntött, magára vonta az istennõ haragját.
Márpedig a kígyó az anális szexualitás
tipikus képe, de ugyanúgy a fallosz és az ürülék
is, és tudjuk, hogy a Genézis mítosza neki tulajdonítja
az eredendõ bûn miatti bûntudatot; e tekintetben a kontextus
nem hagy semmi kétséget. Valójában a Szfinx
maga is egy kígyó: ezt olvassuk az Encyclopedia Britannica
Szfinx" címszavánál:
A Szfinx egy kígyótestû
óriás, akinek a szája tüzet okád - Tüphón
és Ekhidna lánya, félig asszony, félig kígyó
teremtmény (Ekhidna görögül viperát jelent).
A hibrid és mérgezõ pár világra hozta
Kerberoszt, a lernai Hüdrát, a kilencfejû óriás
vízikígyót, a kígyófarkú félig
oroszlán, félig kecske Khimérát, magát
a Szfinxet, a Sárkányt, az óriás szárnyas
kígyót, végül a Gorgónokat szárnyas
nõstényekként ábrázolva, ahol a kígyók
hajként vannak jelen."
Ekhidna minden leszármazottja,
a Szfinx fivérei és nõvérei, kapcsolódnak
a Kígyóhoz, azaz az anális péniszhez, és
a kasztrációhoz. Nem beszélve a Héraklész
által többszörösen lefejezett Kerberoszról
és a lernai Hüdráról, az összes többit
egy hõs ölte meg, Bellerophón Khümérát,
Perszeusz a Medúzát és Ödipusz magát a
Szfinxet. A Szfinxnek nincs kígyószerû jellege, vagy
elvesztette azt, de jogunkban áll, hogy visszaállítsuk,
és minden szövegösszefüggés azt mutatja, hogy
valójában itt egy egymás között felcserélhetõ
variánsról van szó.
Felhozhatnák ellenem, hogy
a kígyó - kígyó, és semmi sem jogosít
fel arra, hogy a szexualitás anális komponenseként
azonosítsam, azaz a kígyót a belekkel, az ánusszal,
illetve funkcióikkal, az összenyomással és az
összeszorítással hozzam kapcsolatba. Márpedig,
mégis van egy ajánlóm, és ez pedig az etimológia;
a hellenisták utánanézhetnek például
Émile Boisacq-nak, a brüsszeli egyetem professzorának
görög etimológiai szótárában, amely
1938-ban jelent meg Párizsban. A Szfinx szótöve a szótár
szerint sphaig, ami azt jelenti, hogy összeszorítani", sõt
bilincs" vagy záróizom", és még csomó"
is (a spaiglis vagy a spaigle szó származékairól
van szó), vagy rákok megfogására szolgáló
villa". Dr. W. Papes 1863-70-ben megjelent munkája, a Görög
tulajdonnevek szótára" (Wörterbuch der griechischen
Eigennamen) a Spheig szót így magyarázza: die Schlinge
(németül kígyó = Schlange), die zusammen schnürende,
würgende", azaz egy csomó, amely összenyom és elfojt
stb. Emlékezzünk arra a csapdára, amelyet a Szfinx azzal
állított, hogy érthetõségét a
szübillai (a Szübillák a jóshelyek papjai) nyelvezettel
és a jóstechnika"
18
segítségével
homályos talánnyá változtatta, fõleg
pedig azzal a félelemmel, amelyet egyeduralma sugalmaz. Az orákulum
szavai az istenségtõl erednek, és egyedül neki
van joga azokat értelmezni, ez felbecsülhetetlen privilégium,
amely visszaélésre késztet. Hacsak a legkisebb mértékben
is sikerül, hogy az orákulum ránk pillant, ahelyett,
hogy dühétõl reszketnénk, isteni erejében
veszünk részt; nem kell többet a csapdától
félni, mert az - mármint a csapda - mi magunk vagyunk.
19
Az orákulumi nyelv homályossága
a kérdezõ alany nárcizmusának értelmében
mindenekelõtt sokféle interpretációt tesz lehetõvé,
még akkor is, ha egyébként félelmekkel és
reszketéssel kell is fizetnie érte, ami egy mélyebb
szinten az élvezethez kötõdik. (Az adagolt homályosság
technikája jól ismert mindazoknál, akik visszaélnek
a hallgatóság hiszékenységével, a boszorkányoktól
és a madárjósoktól a varázslókig,
jósokig, bûvészekig, vásári komédiásokig
és jövendõmondókig terjedõ hosszú
sorban.) A jós egyszerre titkol és ígér, elõször
magához csal, másnap azután elküld, s ez biztosítja
számára az állandó és hûséges
klientúrát. Állandóan a jövõ körvonalait
rajzolja fel, s ez az a módszer, ami lehetõvé teszi
számára, hogy elvont, bizonytalan és zavaros, célzást
rejtegetõ, paradox megfogalmazások és jelszavak keretei
között maradjon, hogy hagyjon mindig egy jövõre nézõ
nyitott ablakot, amikor majd minden lehetséges lesz, amikor ingyen
színültig tölthetünk mindent, s amikor végül
a szamár is sárgarépát ehet majd.
20
A varázslóval vagy
jóssal fennálló kapcsolat azonnal az elsõdleges
folyamatra irányítja az alanyt, ahol a józan ész
és a logika elveszti létjogosultságát. Elegendõ
néhány csábító gesztus, de a kétértelmûség
is, a talányosság (magának a nyelvezetnek meg kell
õriznie saját, szavakkal ki nem fejezhetõ jellegét);
a regresszió ily módon meg is találta a helyét,
máris elmerültünk az elragadtatásban, az ajtók
pedig kitárulnak a végtelen lehetõségek nárcisztikus
világára elegendõ hinnünk benne. De ha a Varázsló
az alanyt oda helyezi el, akkor egyszersmind együtt megfosztja attól
az eszközhöz, amely szükséges ahhoz, hogy kiszabadulhasson
onnan. Nem mozdul el tehát, de elkerüli az érési
folyamattal együtt járó borzalmakat.
V.
Az ödipális szituációhoz
való elkötelezettségtõl való félelem
az antik kor emberét rémülettel töltötte el,
és ösztöneitõl való félelmei elõl
az orákulumra bízta magát. Alávetette magát
az istenek döntéseinek. A Periklésszel egy században
élt Szophoklész drámái mutatják meg
nekünk, hogy az ember sorsa milyen mértékben függött
az istenek jóakaratától. Általában feltételezhetjük,
hogy az ember mindannyiszor az Orákulumhoz fordult, ahányszor
ödipális ösztöntörekvései vagy ennek
származékai forogtak kockán.
A görög csodáról"
szóló tanulmányában
21
Raymond de Saussure
felteszi azt a kérdést, hogy mi jellemzi azokat a tényezõket,
amelyek megváltoztatták ezt a helyzetet, és arra késztették
az embert, hogy visszautasítsa ezt a rabszolgaságot, megalapozva
ezzel a mi civilizációnkat. Különösen Epikuroszt
emeli ki, akit e forradalom középpontjába helyez, és
akit Freudhoz hasonlít. Valóban Epikurosz tanítása
az, amely - bizonyos formában szintetizálva annak a hatalmas
fordulatnak a lényegét, amelyre sor került - az egyén
autonómiájához vezetett, és önmagának
mint a valóság (mindenekelõtt az emberi valóság),
nem pedig egy hozzá képest külsõ hatalom függvényének
állandó kritikáját kiváltva. (Jellemzõ,
hogy azon néhány görög szó között,
amelyet a Biblia népe befogadott, van egy tulajdonnév, amely
köznévvé alakult: Epikurosz" héberül ateistát",
istentagadót" jelent.)
Bár a periklészi század
forradalma, amelynek a mai napig részesei vagyunk, messze nem gyõzte
le az obskurantizmust, amely a modern gondolkodás tündöklõ
felvirágzásával egyidejûleg létezett,
ami egy barátságtalan együttlétezés, amely
mindaddig folytatódik, ameddig igaz, hogy Ormuzd és Ahriman
között örök a harc.
Szophoklész, aki korának
egyik legtekintélyesebb személyisége volt, tanúja
és aktív részese volt egy bizonyos válságnak,
egy párviadalnak, amely nem két nemzedék (75 éves
volt, amikor az Oidipusz királyt írta, és 90, amikor
az Oidipusz Kolónoszbant elõadták), hanem két
világ között, a világosság és a homály,
az értelem és a babona világa között zajlott,
és a két nagy zajjal csapott össze. Tapasztalnia kellett,
hogy az emberi gondolkozás felszabadulása ellenére
a papok, akik a halandókat az istenek akaratának tették
ki, nyomást gyakoroltak az emberekre, és olyan helyek felé
igyekeznek, ahol a jósmisztikum a tudatlanság füstjébe
és varázslatos rítusba burkolva árad szét.
Lelki békesség után vágyakozva, a fiatalok
elhagyták a helyes utat, és a Szfinx sötét belsõ
részei felé siettek, aki rejtelmes nyelvének csodálatos
hatása alatt várakoztatja õket, s ez rejtélyének
egyetlen kulcsa.
Szophoklész számára
egyértelmûen az Ödipusz és a Szfinx közötti
párbaj a dráma kulcsmozzanata. Szophoklész a tudatosság
szintjén intézett támadást az obskurantizmus
ellen, amely minden korban újraéled, mégpedig különbözõ
álarcokban, a gyengék szorongására támaszkodó
szellemi terror formájában, a babonában, amely azt
állítja magáról, hogy az a célja, hogy
az isteni kinyilatkoztatást fejezze ki, valamint a misztikumban,
amely beszivárgott a fiatalság szellemébe, és
mérgeket bocsát belé.
Ami a tudatos szintet illeti, úgy
tûnik, hogy Ödipusz, aki a Szfinx felett gyõzelmeskedik,
hõs - de nem azért az, mert a találós kérdésben
nyert, hanem azért, mert ezt megtéve egyetlen gesztussal
félresöpört egy boszorkányságból,
bûvszavakból álló és a misztérium
elõtti reszketõ álcivilizációt. Megmutatta,
hogy nincs szüksége arra, hogy fenntartsa az éretlenek
által a Szfinxre vetített projekciót, amely mindenható
létet és hatalmat kölcsönzött neki. A törés
nélküli ént helyezte szembe a szörnnyel, és
legyõzte azt. Letépve a Szfinx álarcát, felfedte
az ürességet, és a Semmibe taszította.
*
A Societé Psychanalytique
de Paris-ban 1967. február 21-én tartott elõadás
nyomán. Eredeti címe: L’enfant au trésor et l’évitement
de l’Oedipe. In: Béla Grunberger: Le narcissisme. Essai psychanalytique.
Payot & Rivages, Paris 1993. 307-329. old.
1
Lásd a L’Oedipe et le Narcissisme"
címû elõadást. (A kötetben, melybõl
a fenti tanulmányt vettük, ez az utolsó tanulmány.
A fordító megjegyzése.)
2
Lásd a Considérations
sur le clivage entre le narcissisme et la maturation pulsionnelle" címû
cikkünket.
3
Valójában, ahogyan
már felhívtuk rá a figyelmet, az ödipális
struktúra nagyon korai, sõt velünk született. Ugyanakkor
semmi esetre sem lehet összekeverni a késõbbi klasszikus
ödipális helyzettel. Az ödipális struktúra
kezdetben sematikus, elvont, nem más, mint egy rejtett képesség,
amely olyan üres útitáskához hasonlítható,
amellyel a gyermek világra jön, és úgy tölt
meg, ahogyan pregenitális érésének fejlõdési
fokait eléri. Csupán magát ezt az üres útitáskát
figyelembe venni annyit jelent, mint az Ödipusztól annak tartalmát,
anyagi mivoltát megvonni, és a valóságtól
megfosztott elméletté leegyszerûsíteni azt.
4
A gyermek önállóság
utáni vágya, a világ análszadisztikus felfogásához
kapcsolódva, az ember vágyán keresztül úgy
mutatkozik meg különösen tiszta formában - archaikus
és igen gyakran alapvetõen elfojtott módon -, mint
létrehozni valamit; az önmegtermékenyítést
elbeszélõ mítoszok, köztük az óceániai
és a két amerikai kontinensen élõ népek
gazdag folklórjának mítoszai az ember születését
gyakran ürülékanyagokból való származásként
ábrázolják. Az elsõ ember - a Biblia szerint
- porból (sárból salakból, ürülékbõl)
vétetett, és szülök nélkül jött
a világra (lásd: Freud Über Triebumsetzungen, insbesondere
der Analerotik" címû írását. G. W. Bd.
10. 402.)
5
Anélkül, hogy különbözõ
diagnózisokat vennénk szemügyre, hangsúlyozzuk,
hogy olykor nehéz elhatárolni a valóságos értelemben
vett kincsestárat a gyermekszoba más tartalmaitól,
babáktól és játékoktól, így
mindenféle gyûjteményektõl". Ugyanakkor a kincsestár
különbözik az átmeneti tárgyaktól,
amennyiben többféle tartalma van és egy rendszert alkot,
és csak ennek a rendszernek az átalakulásai, mint
olyanok követhetõk majd a gyermek egész késõbbi
fejlõdése során.
6
Azzal, hogy a mózesi törvény
megtiltja az emberi vagy az állati formák másolását,
a bálványok készítését, azaz
a politeizmusba való regressziót igyekezett megakadályozni;
ugyanakkor kifejezte azt, hogy az ember eredete, azaz az apa léte,
a realitás elvének van alávetve, tehát az ember
önmagát autonóm módon nem hozhatja létre.
7
Janine Chasseguet-Smirgel Strindberg
alkimista kísérleteit illetõen mutatta meg Pour une
psychanalyse de l’Art et de la Créativité címû
munkájában (Paris, Payot) annak szükségszerûségét,
hogy egy paranoiás személy minden tárgyból
önálló mágikus falloszt kreáljon oly módon,
hogy az apai pénisz anális introjekciójának
fázisát rövidre zárja. Bár csak az én
iránti félelmek, amelyek olyan masszív projekciókhoz
kapcsolódnak, amelyeknek az apa és az õ pénisze
képezi tárgyát, indítják be az önálló
mágikus fallosz kialakításához vezetõ
folyamatot, a mi általunk vizsgált esetekben: 1.
ez
a fallosz a kincsestárra, mint védekezési rendszerre
vagy azzal ekvivalens rendszerre projiciálódik, például
a fogalmaknak egy mediátor köré csoportosult heteroklit
együttesére, sõt, miként majd késõbb
látni fogjuk, a tükörbeli megsokszorozódás
révén megerõsítik ezt a nárcisztikus
projekciót;2. nem csak az én iránti félelmekrõl
van szó ezekben az esetekben, hanem a bûntudat és az
éretlenség együttesérõl is.
8
A névtelenségre
a kincsestártól nem túl távoli változat
szolgálhat példaként. Ennek lényeges funkciója
éppen a névtelen jellegbõl származik: ilyenek
a gyerekek mondókái, kiszámolós versikéi.
Elhagyva ezekbõl természetesen a tiszta értelemben
vett játékos oldalt, meggyõzõdhetünk arról,
hogy úgy mûködnek, mint egy ad hoc védekezõ
rendszer (egyébként ez bizonyos mértékben illik
a játékokra általában), amelyben a verbális
alapanyagnak (például az szórakaténusz" stb.
szavaknak) nincs semmi értelme, ugyanakkor nagyon erõs nárcisztikus
megszállást tartalmaznak; a szavak helye a rendszerben ugyanúgy
meg van szabva, mint amennyire nélkülözhetetlenek, a materiális
keret egy bizonyos megmerevedett szertartással egészül
ki. A gyermekek részt vesznek benne, s ez nagyon különös
kapcsolatot hoz létre közöttük, és ugyanígy
különös módon kapcsolódik a felnõttek
ödipális világához, amellyel szemben ez a rendszer
funkcionálni hivatott. A felnõttellenes csattanó egyes
kiszámolós versikékben különösképpen
világos és feltûnõ.
9
E témában lásd
Pierre Luquet kitûnõ beszámolóját az
identifikációról a latin eredetû nyelveket beszélõ
országok pszichoanalitikusainak 1961-es párizsi kongresszusán.
10
Ez az introjekció normálisan
abban az életkorban megy végbe - a tudattalan fantázia
síkján - hogy a gyermek, mint ahogy azt másutt már
megmutattuk, mintegy játékosan képes végrehajtani
azt. Nehézségek keletkezhetnek akár a korai erotizáció,
akár az anyai identifikáció konfliktusossá
válása esetében; támadnak; legalábbis
felléphet a paranoid feldolgozás, abban az esetben, amikor
a nárcisztikus félelmek dominálnak, és a gyermeknek
számot kell vetnie, olykor elõzetes formában, az apával
szembeni bûntudatával. Azokban az esetekben, amelyekkel itt
foglalkozunk, ez a két tényezõ játszik szerepet.
A folyamat testi aspektusával szembeni védekezések
sarkallnak az ödipális kapcsolat testi alakjától
történõ megfosztásához, az erotikus komponensek
mindkét oldalon való tagadásához, az analitikus
elmélet szintjén pedig a testiségnek az absztrakcióval
és a szóval való helyettesítéséhez.
11
Mindez jól mutatja, hogy
egy ellenazonosulási folyamatról van szó; a felnõttek
világa egyénekbõl áll, míg a kérdéses
kategóriába tartozó serdülõk világa
a csoport fogalmával mosódik össze, amelyen belül
õk, bizonyos fokig, egymással felcserélhetõk.
A serdülõ a felnõtthöz képest különbözõnek"
tekinti magát, de semmiképpen sem eredeti" társai
között, akik testvérekként hasonlítanak
rá.
12
Az újdonság mohó
keresése bármi áron, akármi legyen is annak
a belsõ értéke, egy, az ödipális szituáció
elkerüléséhez hasonló kísérletként
épül be. Arról van szó, hogy ne kelljen beilleszkedni
valamely hagyományba, s ez megint csak származási
rend szétzúzását jelenti. A varázs,
amellyel az újdonság mint olyan az egyénekre hat,
abból a látszólagos megoldásból fakad,
amelyet ez a varázs kínál az ödipális
konfliktusra, éppen azáltal, hogy elkerüli azt. Egy
valóban eredeti gondolat, egy valóban forradalmi felfedezés
gyökereivel a múltba hatol, ezek a gyökerek táplálják
és biztosítják számára az anyagcserét.
Másképpen fogalmazva, megelõzik a leszármazás
elvét.
13
Ez nem csak elképzelés,
olyan egyiptológusok, akiknek kifaragott Szfinx állt a rendelkezésükre,
rendkívüli módon meg voltak lepve, amikor felfedezték,
hogy - ellentétben más antik egyiptomi mûemlékekkel
- a Szfinx belseje üres, nem rejt magában semmilyen átjárót,
szentélyt vagy sírt.
14
A Szfinxet, különösen
annak egyiptomi változatát, úgy tekintették,
mint egy kincstár õrzõjét, és ez a funkciója
ma is megtalálható a Közel-Kelet országaiban
elterjedt különféle építészeti alkalmazásaiban.
15
Probleme der Pubertät",
Psyche, 1960.
16
Mint Leviathán, a hal,
amelyen a héber hagyomány szerint a Világ nyugszik,
s amelynek tápláló nedveit az Isten az Igazaknak tartja
fenn az utolsó ítélet napjára, hogy abból
lakmározzanak.
17
Étude sur la relation
objectale anale", Revue française de Psychanalyse, 1960.
18
Az orákulumok barlangokban
vagy más titkos helyeken tartják istentiszteleteiket, az
annak megfelelõ szcenírozással és olyan kellékekkel,
amelyek napjainkban is ismertek, és amelyeknek még mindig
anális jelentésük van, így például
csontváz, koponya, állatbél, kávézacc,
tintafolt stb.
19
A rejtély önmagában
szadisztikus jellegû, mert aki rejtélyt mond, anális
csapdát mond. A másikat akadály elé állítjuk,
amikor mi magunk abszolút uralmat élvezünk; látjuk,
amint a másik megzavarodik, és szenvedése annál
nagyobb, minél nagyobb veszteség a tét (kasztráció
vagy halál, mint a Szfinx esetében). A homályosság
önmagában anális csapda: behúzzuk a csõbe"
az áldozatot. Félrevezetni valakit" németül így
mondják: Hinter dem Licht führen, azaz szó szerint:
a fény mögé vezetni"
20
A francia fordulat szerint a
szamárnak a sárgarépát mindig jutalmul tûzik
ki, de sohasem kapja meg. A fordító megjegyzése.
21
Revue française de Psychanalyse,
1938
Kérjük, küldje el véleményét,
megjegyzéseit címünkre:
thalassa@c3.hu