TITHÓNOSZ ÉS A MIKI EGÉR

“Én mondom: Még nem nagy az ember”

“Az állat neve axolotl, Mexikóban él, az earl amerikai útjáról hozta magával. Ott sokkal kisebb. Az earl valami titkos, természetellenes módon tízakkorára növeli õket, mint amekkorára Isten teremtette. Ökörpajzsmirigy-kivonattal. Szörnyûség.

– Miért szörnyûség?…

– …Azt is tudom, mit mûvel az earl ezekkel az állatokkal. Felfüggeszti az élettevékenységüket. Megfagyasztja õket. Megmérgezi õket. Azután újra feltámasztja õket. Van olyan axolotlja, amelyik már tízszer halt meg, és még mindig él.”1 Ez a — egy 1934-ben megjelent könyvbõl kiragadott — szövegrész mintha parodisztikus rím volna egy 1927-es tanulmány következõ lábjegyzetére: “Azt fejtegettem, hogy ha, mint hiszem, az ivarplazma pusztulása a szóma halálát sietteti, akkor friss ivarmirigyanyag átültetése a szóma életerejét új munkára serkenthetné; tehát meghosszabbíthatná az életet. Steinach professzor akkor közölte velem, hogy õ már meg is valósította a fiatalítás ötletét here- és petefészek-szövettel, és meg is mutatta a fiatalított patkányok fényképét.”2 Egyik idézet sem valamiféle science-fictionbõl került ide, noha az elsõ az örök élet, “a test feltámadása” kérdéseivel foglalkozik, a második pedig az örök fiatalságéval, “fiatalítási kísérletekkel”, s ez az írás is szót ejt majd axolotlokról, szalamandrákról, tücskökrõl, kabócákról, Miki egerekrõl és ufonautákról. S hogy a két idézet egymás mellé került, abban a két mû egy másik kapcsolódási pontja (az utóbbinak valójában témája és módszere) is ludas, nevezetesen a pszichoanalízis.

“– Én hiszek az álmokban — mondtam.

– Lám — mondta az öreg hölgy.

– Pszichoanalitikus alapon.

– Tessék? — kérdezte a világtól elmaradott Miss Jones.

– Well, az olyan illetlen dolog, hogy csak egészen fiatal lánykáknak érdemes elmagyarázni.”3

Írásom alapkérdése az, hogy mi köze a pszichoanalízisnek az örök élet/örök fiatalság kérdéseihez. Van-e sajátos mondandója arról az egyénre és fajra egyaránt vonatkozó kétarcú vágyról, amit a korai görögség Tithónosz történetében fogalmazott meg? Rövid emlékeztetõül: Éosz istennõ Zeusztól halhatatlanságot kért és kapott földi szeretõje, Tithónosz számára, de örök ifjúságot elfelejtett kérni. Az öregedõ Tithónoszt, amikor az már képtelen volt szerelme beteljesítésére, egy kamrába zárta, és gyermekként etette az istenek eledelével. Tithónosz azonban egyre öregebb, kisebb és erõtlenebb lett, végül tücsökké változott, s a kamrából már csak a hangja hallott.

Azon a lapos tanulságon túl, hogy ajánlatos a kérésünkhöz adekvát lehetõ legtágabb fogalom használata, történetünk még mást is elmond. Éosz és Tithónosz nem csupán szeretõk, de bizonyos szempontból rokonok is. Éosz, régebbi szóval Titó, új napot jelent. Tithónosz ennek hímnemû alakja. Éosz örökifjú — mindig “új” nap kel föl –, Tithónosz örökkön öregedõ — az “új” nap minden nappal “öregebb”. S nem a jó öreg Zeusz hibája, ha nem ismerte a keresztény föltámadás sajátos metamorfózisát, azt a lehetõséget, amit az állandó állapot és az állandó folyamat között az állapotváltozások sora, az újrakezdések vagy megifjodások jelentenek. Tithónosz nem lett fiatal tücsök, átváltozása lassú volt és végleges. De gyermeki módon veszi magához az örökifjú halhatatlanok eledelét. Kétarcú vágyról beszéltünk, mert ott az — igaz, tücsökként beteljesült — öröklét, de vele szemben az örök fiatalság, Éosz, Tithónosz beteljesületlen vágya. Tökéletes isteneink örökifjú állapota a biológiában neoténia néven ismert.

Tevékeny embriók

A neoténia fogalma elválaszthatatlannak tûnik a többféle stádiumra épülõ szakaszos fejlõdésétõl. A neoténia egy ilyen fejlõdéssorban törvényszerûen elvárható, mégis elmaradt alakváltozás (metamorfózis) eredménye, hátterében gyakorta a mutáció rejlik, s jellemzõje a szaporodásképességig való eljutás “felnõtté válás” nélkül. A jelenséget Darwin, meglepõ módon mellõzve minden különösebb magyarázatot, az ivartalan szaporodással egy szakaszban tárgyalta. Példája a Cecidomya nevû légyféle, melynek “lárvái vagy álcái ivartalan szaporodással más lárvákat hoznak létre, melyek érett hímekké vagy nõstényekké fejlõdnek, s ezután a szokott módon petékkel szaporodnak tovább.”4 Darwin, miután ismerteti egy másik légyféle és a pajzstetvek szaporodási szokásait, a következõ kijelentést teszi: “Több, különbözõ osztályba tartozó állatról tudjuk ma már, hogy szokatlanul korai életkorban képesek rendes szaporodásra és a partenogenezis útján való szaporodást fokozatosan egyre korábbi életkorra kell csupán visszaszorítanunk — a Chironomus ugyanis csaknem pontosan átmeneti állapotot, ti. bábállapotot mutat —, hogy így talán a Cecidomya csodálatos esetét is megmagyarázhassuk.”5

A neoténia iskolapéldájának mindamellett a mexikói axolotlot tekintik. Az Ambystoma mexicanum természetes körülmények között sohasem alakul át, egész életét lárvaként éli le. Ebben a sajátosságában pajzsmirigy-hormonjának jut döntõ szerep. Egyetlen, zárt helyen él a földön, a 35 négyzetkilométer területû, általában egy méternél nem mélyebb Xochimilco-tóban.

Kettõs közelítés lehetséges a neoténia problémájához. Éppúgy fölfoghatjuk lárva stádiumban (el)várható tulajdonságok megõrzéseként, mint a kifejlett egyedet jellemzõ élettevékenységek lárvaállapotban történõ megvalósításaként. Darwin a lárvákat “tevékeny embrióknak” tekinti, s ezen az alapon képes ecsetelni a lárva lét elõnyeit: “egyes lárvák, melyeknek saját magukról kell gondoskodniok, tökéletesen hozzáidomultak környezetük körülményeihez (…) bizonyos lárvák a szervezettség lépcsõjének magasabb fokán állnak, mint a felnõtt állatok amivé kifejlõdnek”.6 A magyarázat során pedig hozzáfûzi: “Nem az a kérdés, hogy az egyes változásokat melyik életkorban mi okozta, hanem az, hogy az okozott hatások melyik életkorban nyilvánulnak meg.”7 Itt, ha jól értem, arról van szó, hogy lárvaállapotban több a lehetõség az alkalmazkodásra a késõbb esetleg feleslegesnek bizonyuló tulajdonságok megléte miatt, mint a kifejlett egyednél, akinek genetikailag kódolt lehetõségei nem bõvülnek tovább, inkább egyre szûkülnek a lehetõségek megvalósulásához hozzárendelt idõtartam vagy idõpont elmúlásával. A könnyebb alkalmazkodásnak ezt a tételét én Konrad Lorenz alapján8 a következõkkel kívánom kiegészíteni: magasabb rendû fajoknál, ahol nincs lárvaállapot, nincs teljes átalakulás, az embriók és az újszülött vagy fiatal egyedek mégis nagymértékben különböznek a kifejlett példányoktól. Ezek a fiatalok, igaz, fajtól függõen eltérõ mértékben, de mégsem “tevékeny lárvák”, többé-kevésbé kiszolgáltatottak környezetüknek, mégis kivívták a megmaradás esélyének lehetõségét. Többek közt éppen különbözõségük alapján. Lorenz ugyan “csak” az embert tárgyalja, de amire rámutat, az azonos fajon belüli különbözõ stádiumot képviselõ egyedek morfológiai különbözõsége, mint magatartásbeli figyelmeztetõ jelzés — egyszerre kell azonosítani a hasonlóságot és a másságot –, véleményem szerint általánosabb jelenség a biológiában. Lorenz szerint a gyermekállatok formai jegyeire adott pozitív felnõtt választ saját gyermekeinkhez való érzelmi viszonyulásunkból vesszük át. A saját fajtársunk gyermeki állapotához való viszonyulásunk Lorenz szerint öröklött, Gould szerint tanult.9 Anélkül, hogy ezt az utóbbi kérdést el tudnám dönteni, jelezném azt a tényt, hogy számos faj felnõtt egyede pozitívan reagál egy másik faj fiatal egyedére is, továbbá különbözõ fajhoz tartozó fiatalok pozitívan viszonyulhatnak egymáshoz annak ellenére, hogy a kifejlett példányok (akár õk maguk) agresszíven viselkednek egymással szemben.

Ebbõl két fontos következtetés adódik: az egyik az, hogy fiatal állathoz másként viszonyul mind a fiatal, mind a felnõtt, tartozzon akár azonos, akár eltérõ fajhoz. A magasabb rendû állatok fiatal példányai nemcsak elesettségükben és kiszolgáltatottságukban, hanem formai jegyeikben is eltérnek kifejlett fajtársaiktól. Hátrányuk elõnyükre fordul: fejletlenségük formai jegyei azonosító-megkülönböztetõ kódként mûködnek a külvilág felé. A dekódolt jelentésért, a pozitív adaptív válaszért semmit nem kell tenniük azon kívül, hogy fiatalok. A másik következtetés tulajdonképpen elõzõ tételünk ellentéte. Darwin példáiban a lárvák alkalmazkodóképessége, külvilághoz való tevékeny alkalmazkodásuk genetikailag kódolt lehetõségeik mozgósításán alapult. Lorenz elmélete alapján azt mondhatjuk, hogy bizonyos esetekben a genetikailag kódolt morfológiai jegyekre kívülrõl adott, másoktól érkezõ válasz az, ami a máskülönben passzív kölyökállat számára is lehetõvé teszi a fönnmaradást — a környezet viselkedése úgy változik kedvezõ irányban, hogy akár semmit sem kell érte tenni. Ez azt jelenti, hogy a kifejletlenség szociális elõnyöket élvez a felnõttséggel szemben. Ezeket a szociális elõnyöket használja ki, ahogyan azt Gould szellemes tanulmányában kimutatta, a Miki egér.10 A Miki egér evolúciója ugyanis párhuzamosan mutat föl két valóban összefüggõ dolgot. Az egyik Miki jelleme, ami ötven év alatt, a felnõtt jegyektõl való fokozatos megszabadulás során egyre alkalmazkodóbbá, kedvesebbé, szeretetre méltóbbá és -vágyóvá válik; a másik a közönség reakciója, ahogyan az egyre gyermekibb Mikire egyre elfogadóbban és szeretetteljesebben reagál. Miki egérnek nem kenyere a metamorfózis, értetlenül és agresszíven állnánk egy ilyen jelenséggel szemben.

Miki egérnek ugyanakkor mégis van rejtett metamorfózisa. Minthogy kora egy fél emberöltõn át nem változott, ugyanannyi idõs maradt még a morfológiai fiatalítások ellenére is, öregedni meg valóban nem öregedett, Miki egérnél a szociális elvárások változása mián megjelent a neoténiájából adódóan sajnos lehetetlen metamorfózis kényszere. Folyamatosan változik át újabb és újabb rajzfilmhõsökké, eleget téve az élet- és szemléletmódnak is nevezett divat változásainak. Miki egér valójában rajzfilmfigurák egyre újabb nemzedékét hozza létre, miközben reprodukálja önmagát.

Miki egér nem csupán a neoténiára lehet példa, hanem arra a gondolatébresztõ feltevésre is, amit Darwin a Cecidomya esetével kívánt alátámasztani: “a nemzedékváltozás és a rendes átalakulás folyamata lényegében azonos”.11 Ez azt jelentené, hogy valójában lehetetlen az egyedek izolációja, nem tudhatjuk, hol végzõdik az egyik egyed és hol kezdõdik a másik — ez éppúgy igaz idõben mint térben –, sõt azt sem lehetne eldönteni ezen elmélet értelmében, hogy meddig beszélhetünk egyedi létezésrõl, és mikortól fajról. Világos, hogy a kérdés hátterében a szóma és a germa fejlõdésének egymáshoz való viszonya áll; a neoténia esetében ez a szóma késleltetett fejlõdését jelenti a germához képest — a pszichológia síkján viszont a testhatárok és az énhatárok relációja vetõdik föl. Freud az énhatárok mozgását az amõbáéhoz hasonlította, arra utalva, hogy hol túlnyúlnak a testi énen, hol pedig visszahúzódnak a test határvonala mögé. Ferenczi elmerészkedett addig, hogy Freud ismétlési kényszerre vonatkozó elméletét kiterjessze a filogenezisre. “Meg kell talán barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy éppúgy, mint ahogy az egyéni életet zavaró elintézetlen momentumok a genitáléban gyûlnek fel és onnan vezetõdnek le, úgy gyûlnek össze az ivarplazmában az összes filogén fejlõdési katasztrófák emléknyomai. (…) Amit öröklõdésnek nevezünk, az talán csak áthárítása a traumák kínos elintézése nagyobbik részének az utódokra: az ivarplazma viszont, mint örökség, összegzése az õsök által ránk hagyott és az egyénektõl tovább utalt traumás benyomásoknak; ez lenne tehát értelme a biológusok által feltételezett “engrammok”-nak. (…) Ha tehát nem jön közbe újabb zavar vagy katasztrófa, lassanként ez a zavaró anyag egészen leépül, ami egyértelmû volna az illetõ faj kihalásával.”12 Ez a határprobléma jelenik meg egy lehetséges értelmezési szintként József Attila A Dunánál címû versében is.13

Az elmaradt metamorfózis

Ludowijk Bolk 1926-ban anatómiai kutatásai alapján megdöbbentõ elmélettel állt elõ. Az ember neoténiás természetérõl kifejtett gondolatai mára beilleszkedtek a tudományos gondolkodásba. Elméletét Bolk retardáció-elméletnek nevezte el, utalva a késleltetett fejlõdésre, de szokás fetalizáció-elméletként is emlegetni a megõrzõdött vonások fötális jellege miatt. Az ember neoténiás jellegét Bolk endokrin tényezõkkel magyarázza, elgondolása helyességét igazolni látszik, hogy a többi fõemlõs nem-magzati jegyei patológiás esetekben az embernél is megjelennek. A természet furcsa fintora, hogy az általunk patológiásnak bélyegzett “kifejlett” ember “emberi” teljesítõképességét tekintve elmarad a normális “lárvától” — szép példája lennénk tehát az idézett darwini gondolatnak a kifejlett példánynál nagyobb szervezettségû, tehát “fejlettebb” lárváról. Zárójeles megjegyzés: érdemes volna végiggondolni, hogy mely patológiás, fõként pszichopatológiás vonások azok, amelyek — homlokegyenest ellenkezve Ferenczi regressziós elméletével — nem a múlt, hanem a jövõ visszatérései.

Bolk végkövetkeztetése szerint a mai felnõtt ember állapota a többi fõemlõs fötális és/vagy csecsemõkori állapotát õrzi. Ilyen konzerv-állapotra utalnak a következõ vonások: az arckoponyának az agykoponya alatti elhelyezkedése, a koponyavarratok tartós megmaradása, a foramen magnum központi elhelyezkedése, az agy súlyának a testhez viszonyított megnövekedése, az agy születés utáni növekedésének mértéke, a szõrzethiány aránya a testen, a haj és a szem pigmentvesztesége, mongolredõ a szemen, a fülkagyló alakja, a kéz és a láb fölépítése, a medence alakja és a testhez viszonyított változása a fejlõdés folyamán, viszonylag hosszú terhesség, a nõk nagyajkai, a nõi nemi nyílás ventrális elhelyezkedése, a szomatikus és germatikus fejlõdés eltérõ üteme, a kétszakaszos szexuális fejlõdés stb. Bolk ezeket a jegyeket az életerõ csökkenésének jeleként értékeli, minthogy az embernél meglassult a testi fejlõdés, lelassult az élet menetének üteme, hosszabb a gyermekkor és sokáig élhetünk még a szaporodóképesség elvesztése után.

Maga Bolk is utalt arra, hogy a neoténia nemcsak a biológiai ember jellemzõje, de itt kell keresnünk társadalmivá válásunk egyik lehetséges okát: “Nem láthatjuk-e az ember-gyermek hosszú szüleire utaltságában, ami táplálékra és védelemre egyaránt vonatkozik, az emberi család és így az emberi társadalom természetes okát? A retardált fejlõdés az egymást követõ két nemzedék hosszabb együttélését teszi szükségessé. Ez a biológiai alapja az emberi társadalomnak.”14

Azokra a kérdésekre, amelyeket Bolk biológiai indíttatású elmélete a társadalomtudományoknak föltett, többek között 1941-ben született meg egy lehetséges válasz Róheim Gézának a kultúra új pszichoanalitikus elméletét fölvázoló mûvében. Róheim a kultúra ontogenetikus elméletérõl beszélt, és alternatívaként ajánlotta föl a kollektív tudattalanra épülõ elméletekkel szemben, pontosabban azok magyarázó alapjaként.

Ha nincs tyúk, csak tojás

A pszichoanalitikus szociálpszichológiával foglalkozók közül legtöbben azért a “súlyos módszertani hibáért” marasztalják el Róheimet, hogy “az egyénlélektan analógiájára elemzett szociálpszichológiai jelenségeket”.15 Ontogenetikus kultúraelméletének valóban az a lényege, “hogy az emberiség specifikus jellemzõi ugyanúgy fejlõdtek ki, mint ahogy napjainkban minden egyes emberi lény szert tesz rájuk a kisgyermekkori konfliktusok szublimációjaként vagy reakcióképzéseként.”16 Róheim tudatosan visszájára fordítja az ok-okozati összefüggést a gyermekkori élmények és a kultúra között, mondván, minden szülõ gyermek volt egykor, és ha “azt, amit a szülõk tesznek, az õ gyermekkorukból kiindulva értelmezzük, rögtön láthatjuk, hogy ördögi körben forgunk, és ahhoz a régi problémához érkeztünk el, hogy mi volt elõbb: a tyúk vagy a tojás.”17

Szeretném Róheim elméletét tárgyilagosan védeni a jelzett támadásokkal szemben, éppen azért, mert a neoténia jelenségének értelmezésekor észre kellett vennünk, hogy valójában nincs tyúk, csak tojások vannak; ha ugyan nem egyetlen tojásról kell beszélnünk a Darwin által a “rendes átalakulásról” és a nemzedékváltásról mondottak értelmében.18

Róheim a kultúrák különbözõségét vizsgálva találta meg a különbözõ szervezõdések mögött munkáló azonos elvet. Talált egy közös elemet: ez az anyjának, illetve környezetének kiszolgáltatott embergyermek mitologémája, és ennek kapcsán találkozott a különféle kultúrák eltérõ rítusaival, szokásaival, intézményrendszerével. Észrevette, hogy az utóbbi felnõttes képzõdményekben azok a traumák jelennek meg, amiket az adott kultúrához tartozó felnõttek gyermekeiknek okoznak, és viszont, azaz közös gyermekkori traumáinkat hajlamosak vagyunk intézményesíteni. Róheim ezt az intézményesített traumarendszert tekinti kultúrának, így a kultúrák különbsége mögött meglátja a gyermekkori traumák különbségeit. Ha egy embercsoport tagjainak jellemében hasonlóságokra bukkanunk, ha azonos csoportideált követnek, akkor ennek okát a hagyományban kell keresnünk. Róheim szerint a hagyomány nem egyéb a “traumákban részesítés szokássá válásá”-nál. A hagyomány eredete mindig egy sajátos közös gyermekkori tapasztalat. Róheim hagyományfölfogása mögül tisztán érzékelhetõ Ferenczi hivatkozott genitális elmélete.

Róheim elméletének két pillére a gyermek és az anya–gyermek kapcsolat lesznek. Az eredeti trauma ugyanis a freudi õshorda-elmélet Ödipusz-harcának nem résztvevõiben, az apákban és fiakban, hanem a küzdelem tehetetlen szemtanújában, a gyermekben realizálódik. Benne kell tehát keresnünk a sajátosan emberi jelenségek, a kultúra, az elfojtás és az agresszió alapjait is. Róheim egyetlen, közös alapot talált, s ezen a ponton volt segítségére Bolk retardációs elmélete. Ez a közös alap pedig éppen az anya–gyermek duálunió.

Az ember–gyermek sajátos helyzetét az anya–gyermek kapcsolat rendkívüli szorossága, a sokáig tartó abszolút függõség és a frusztrációtûrés alacsony szintje határozza meg. Míg az állat-gyermek környezete a természet, addig az ember-gyermek környezete valójában az anya. Míg a természetkörnyezet veszélyeivel is kiszámítható, addig az anyakörnyezet meglehetõsen labilisnak bizonyul. A csecsemõ ösztönös “ragaszkodási” és társas hajlammal születik, az igények frusztrációja, a kapcsolatok idõleges megvonása pedig agresszió forrásává válik. Az ember sajátos, fajspecifikus agressziója így szintén az elhúzódó gyermekkor, a sokáig ismétlõdõ frusztrációs helyzetek eredménye lenne, összhangban azzal a komplementer jelenséggel, amit pótlékkeresésnek nevezhetünk, s amelynek értelmében a kultúra úgy jelenne meg, mint a “szorongás elleni védekezés” technikája, anyapótlék. Zárójelben: Székács István, Róheim tanítványa szintén a retardáció-elmélet alapján kiegészítõ magyarázatát adja az emberi agressziónak.19 Fölhívja a figyelmet két párhuzamos jelenségre. Az egyik, hogy az ember neoténiás, retardált természete teherként is megjelenhetett a filogenezis során, mint magatehetetlen fajtársak “eltartása” a nehéz körülmények között. A másik a fehérjeháztartásunkban és táplálkozásunkban beállott mutáció, aminek révén az elõállott fehérjehiány kézenfekvõ megoldása volt a terhektõl való megszabadulás, azaz az ember kannibalizmusa. Én mégis inkább úgy gondolom, hogy a neoténia-elmélet alapján egy alapvetõen neotén lény a társas együttélésben alapvetõen kedvezõbb pozícióban van gyermekként és felnõttként egyaránt, mint a nem neotén fajok egyedei.

A szóma és a germa eltérõ fejlõdési ütemébõl az elfojtás jelensége is filogenetikai magyarázatot nyerhet anélkül, hogy alkalmaznánk az õshorda-elméletet. A korai, tárgyra irányuló szexuális impulzusok egyetlen tárgyra találnak, az anyára. Az, hogy nem elégülhetnek ki, a testi fejletlenség következménye, tehát innen eredne a korai szexuális élmények traumatikus jellege. A levezetés-képtelenség tilalomként élõdik meg, de csak késõbb csap át tilalommá. A különbözõ tilalmakat és kultúrákat így a különbözõ traumatikus helyzetek magyaráznák. De magyarázatot nyer a közös “kincs” is: a fejletlen test teszi szükségessé az elhárító mechanizmusokat magában foglaló én kialakulását. Az elfojtás és a tilalmak tehát a kultúra és a neurózis közös forrását jelentik. Róheim szerint a neurózis “a kultúra túlzott formája”.

A róheimi elmélet paradoxonát, amiben talán az igazsága rejlik, Székács így fogalmazta meg: “A civilizáció tehát paradox jelenség: az ember felnövése folyamán civilizálódik — hogy gyermek maradhasson.”20 A kultúra tehát nemcsak, hogy az ember meghosszabbodott gyerekkorának köszönhetõ, de maga is az ember meghosszabbodott gyermekkora.

Neoténia és thalasszális regresszió

Róheim gondolkodására nagy hatással volt Ferenczi genitális elmélete. Holott a regressziónak, mint valami késõbbi fejleménytõl a korábbihoz való visszatérésnek semmi köze a neoténiához, aminek lényege éppen a korábbiban való megrekedtség.

Kettõs közelítést javasoltam a neoténiához, s ennek talán most vesszük hasznát. Vegyük a neoténia egy látszólagos ellenpéldáját, elõször Darwintól, azután Ferenczitõl: “a fekete szalamandra (Salamandra atra) magasan a hegyek között él, és teljesen kialakult kicsinyeket hoz a világra. Ez az állat vízben sohasem él. De ha felbontunk egy terhes nõstényt, belsejében jól fejlett, rojtos kopoltyúkkal ellátott porontyokat találunk, és ha ezeket vízbe helyezzük, éppúgy úszkálnak, mint a közönséges szalamandra lárvái. Ennek a vízi szervezetnek nyilván semmi kapcsolata sincs az állat jövendõ életével, és nem tekinthetõ az állat embrionális állapotához való alkalmazkodásnak sem, csak az õsi alkalmazkodásokra utal; ismétli õsei fejlõdésének egyik szakaszát.”21 Itt valójában Darwin Lewes-t idézi, Ferenczi pedig Bölschét: “Más helyütt viszont, amikor arról beszél, hogy a szalamandra az elsõ állatok közé tartozik, amelyek embrionális idejüket az anyatestben töltik, — a következõket mondja: »Az anya teste volt a szalamandra vízpocsolyája, kopoltyús állapotát teljesen az anyatestben éli át«”.22

Darwin és Ferenczi ellentétesen viszonyul a szalamandrákhoz. Darwin szerint a leírt jelenség csak egy múltbéli helyzet zárványszerû ismétlõdése, Ferenczi ugyanakkor egy induló új sor kezdetének tekinti. A thalasszális regresszió, az anya mint a tenger szimbólumának bizonyítékát látja benne. Õt nem az adott állat “jövendõ életével” való kapcsolat, hanem a jövendõ állatok életével való kapcsolat izgatja. Innen nézve a lárva állapotban (el)várható tulajdonságok megõrzése egy szimbólumban, pontosabban szimbólummegfordításban, egy vágy képében jelentkezik. Az emberi kultúra szimbolikus világa lárvaállapotú tulajdonságokat õriz, a “szorongás elleni védekezés” technikáját a lárvalét jelenben tartásával gyakorolja. Átfordítva ezt a másik megközelítésre: a kultúra szimbolikus világában lárvaállapotban gyakorolhatjuk a kifejlett egyedek tevékenységét, visszatalálhatunk a tengerbe, a Thalassába.

Hogy az emberi természet neoténiás, azzal Ferenczi is tisztában volt. Legalábbis erre engednek következtetni az amfimixisrõl írott gondolatai. Az amfimixis eredendõen pszichológiai jelenség. “Nevezzük két vagy több erotizmusnak egy magasabb egységbe való egyesítését az erotizmusok vagy a részletösztönök amfimixisének.”23 Az amfimixis-tan kvalitáseltolódásokról beszél, s Ferenczi a példákat archaikusabb nemi berendezkedésekbõl hozza. Végül, megkockáztatja azt a föltevést, “hogy ilyen amfimiktikus ösztönlevándorlás nemcsak a nemi aktus alatt, hanem az egész életen át folytonosan végbemegy”.24 Zárójel: a felfelé való eltolódás a patológia körébe tartozik (hisztériás konverzió és materializáció). A kvalitáseltolódások vagy kvalitásdifferenciák, mint arra másutt utaltam, nemcsak térbeli, de idõbeni eltolódást is jelentenek. Bálint Mihály pedig, vélhetõen az amfimixis példájára az elfojtásról állapítja meg, hogy nem egyszeri, hanem egész életen át tartó folyamat.

Kabócák éneke

“Azt mondják, hogy a kabócák valaha emberek voltak, még a múzsák megszületése elõtt; mikor aztán megszülettek a múzsák és felcsendült a dal, az akkori emberek közül némelyek akkora elragadtatásba estek a gyönyörûségtõl, hogy dalolva megfeledkeztek ételrõl-italról, és észrevétlenül meghaltak. Tõlük származik a kabócák népe, amely azt az adományt nyerte a múzsáktól, hogy nincs szüksége táplálékra, hanem születése után azonnal étlen-szomjan énekel, míg meg nem hal, aztán a múzsákhoz jutva hírül viszi, hogy a földiek között ki melyik múzsát tiszteli.”25

Az ember neoténiájával kapcsolatos legfõbb érvünk a neoténiáról való több évezredes mitologikus tudásban keresendõ. Az emberi neoténia ugyanis eminensen pszichológiai jelenség, függetlenül attól, hogy anatómiai vonatkozásai igazak-e vagy sem. Így Bolk elmélete, csakúgy mint Róheimé “csak” egy már mindig is meglévõ tudás artikulációja. Ez a tudás gyermeki fejletlenségünkrõl vagy éppen fejlettségünkrõl, és a metamorfózis, a teljesség vágyáról szól. A neotén ember ily módon archetípus, ami többféle szimbólum formájában megjelenhet. Mint ahogy meg is jelenik Tithónosz alakjától kezdve, a keresztény feltámadás-tanon át, egészen a fichtei, nietzschei, marxi utópiákig. De ez a tudás jeleníti meg önmagát a bölcs öregember vagy a tudós csecsemõ formájában is, csakúgy, mint az alkimisták kísérleteiben, amelyek az örök fiatalság vagy az örök élet, a homunculus szûznemzése vagy a bölcsek kövének is nevezett aranykor, gyermekkorunk visszaállítására törekszenek.

Legutóbb Jung merészkedett addig az infantilis kutatási témáig, amit az ufók jelentenek. Meg is állapította, hogy az ufó mint pszichés jelenség érdekes, és hogy alakját és funkcióját tekintve nem más, mint a mandala, a teljességszimbólum korunkbéli megjelenése, égre vetített vágyunk körénk zárulása. Különös módon azonban eszébe sem jutott, hogy vizsgálódásait kiterjessze az ufók által szállított lényekre is. Pedig az ufonauták ábrázolása, képregényben, igaz vagy hamisított fényképen és filmen ugyanazt a képet tárja elénk, mint a további evolúciónkról készült számítógépes programok. A teljesség néz szembe velünk, nagy szemû, nagy fejû, gyermekarányú teljesség — az ufonauta képében a jövõ, a mindent tudó újszülött jön el.

A mindenséggel a kapcsolatot hangok útján igyekszünk fölvenni. Cirpelünk, mert tudjuk, ez halandóságunk meghaladásának egyetlen módja, s hogy valahol a múzsák, az anyák várják a hozzájuk jutást. Ha a neurózis túlzásba vitt kultúra, akkor a mûvészet túlzásba vitt neoténia, s innen a mûvészidentitás sokszor ki is mondott neotén vonásai. Lehet, hogy a mûvész az a kifejlett kétéltû, aki megõrizte örök fiatalságát, de elveszítette az örök életet?26

*

József Attila

Már réges rég…

Már réges rég rájöttem én,
kétéltû vagyok, mint a béka.
A zúgó egek fenekén
lapulok most, e költemény
szorongó lelkem buboréka.

Gonosz gazdáim nincsenek,
nem les a parancsomra féreg.
Mint a halak, s az istenek,
tengerben és egekben élek.

Tengerem ölelõ karok
meleg homályú, lágy világa.
Egem az ésszel fölfogott
emberiség világossága.

*

Egyesek tudni vélik, hogy József Attilát rövid ideig Róheim Géza is analizálta.27

Jegyzetek

1 Szerb Antal 1974: A Pendragon legenda. Budapest: Magvetõ. 108.

2 Ferenczi Sándor 1927: Katasztrófák a nemi mûködés fejlõdésében. Budapest: Pantheon. 92. (Újabb kiadása: Budapest: Filum, 1997.)

3 Szerb: Id. mû. 112–113.

4 Darwin 1973: A fajok eredete. Budapest: Magyar Helikon. 530.

5 Darwin: Id. mû. 531.

6 Darwin: Id. mû. 535.

7 Darwin: Id. mû. 535–536.

8 Vö. Konrad Lorenz 1950: Ganzheit und Teil in der tierischen und menschlichen Gemeinschaft..

9 Stephen Jay Gould 1990: A panda hüvelykujja. Budapest: Európa.

10 Stephen Jay Gould: “Biológiai tiszteletadás Miki egérnek”. In A panda hüvelykujja. 103–120.

11 Darwin: Id. mû. 530.

12 Ferenczi: Id. mû. 91–92.

13 Fõként az alábbi részek:

II.

[…]

Tudunk egymásról, mint öröm és bánatEnyém a mult és övék a jelen.
Verset írunk — õk fogják ceruzámat
s én érzem õket és emlékezem.

[…]

III.

[…]

14 Székács István 1991: “Róheim Géza, a pszichoanalitikus”. In: Pszichoanalízis és természettudomány. Budapest: Párbeszéd Kiadó. 132.

15 Harmat Pál 1992: “Róheim Géza munkássága a pszichoanalitikus szociálpszichológia szempontjából”. In: Thalassa (3) 2: 61.

16 Róheim Géza 1984: “A kultúra pszichoanalitikus értelmezése”. In: Primitív kultúrák pszichoanalitikus vizsgálata. Budapest: Gondolat. 617.

17 Róheim: Id. mû. 619–620.

18 David Bohm szerint az emberek csak látszatra különböznek, valójában annyira azonosak, mintha egyetlen egyén részei lennének.

19 Székács István 1992: “Róheim retardáció-elmélete és az ember agressziója”. In: Thalassa (3) 2: 30–44.

20 Székács István: Róheim Géza…, id. mû, 134. o.

21 Darwin: Id. mû, 544.

22 Ferenczi: Id. mû, 68–69.

23 Ferenczi: Id. mû, 19.

24 Ferenczi: Id. mû, 27.

25 Platón: Phaidrosz. 259 b–c

26 A számos fölhozható példa közül: Th. Mann: A kiválasztott, József Attila: Flóra (Buzgóság).

27 Harmat Pál 1994: Freud, Ferenczi és a magyarországi pszichoanalízis. Sopron: Bethlen Gábor Kiadó.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu