EGYESÍTETT ÉRTELMEZÉSEK*

Van egy néma leány. Ez a leány — nem úgy, mint egy másik, aki az örökség bõ beszélyében használja az apai tekintélyt — talán megmondja, miért az önök apjáé a szó. Nem csak az én, hanem az önök apjáé is. Õ Sophie. Freud lánya, Ernst anyja, akinek halála nemsokára hangot kap a szövegben.1 Nagyon halkan, egy utólag betoldott, különös jegyzetben.

Pontosan ott folytatom a beszámolót, ahol egy kis idõre abbahagytam, anélkül, hogy bármit is átugranék. Freud elõkészíti a színt, és a maga módján leírja a látszólag legfõbb szereplõt. Hangsúlyozza a gyermek normális voltát. Ez az érvényes kísérlet feltétele. A gyermek paradigma. Értelmi fejlettsége tehát a koraérettség legcsekélyebb jelét sem mutatja. Mindenkivel kitûnõ a kapcsolata.

Különösen az anyjával.

A fentebb meghatározott séma szerint hagyom, hogy önök az elbeszélés tartalmát Freud írásának színterére vonatkoztassák — helyezzék vissza vagy alkalmazzák — például itt, de másutt is, ez csak egy példa, hogy felcseréljék az elbeszélõ és a fõszereplõ, avagy az Ernst–Sophie fõszereplõpáros helyét, miközben a harmadik (az apa — a férj — a võ) soha sincs távol, sõt néha még túl közel is van. Az elbeszélõ, az állítólagos megfigyelõ még egy klasszikus elbeszélésben sem a szerzõ. Ha ez esetben nem volna másként, tekintettel a tényre, hogy mindez nem tekinthetõ irodalmi fikciónak, akkor egy új, “metapszichológiai” témára alkalmazva újra ki kellene, ki kell dolgozni az elbeszélõ én és a szerzõi én közötti megkülönböztetést.

Úgy tûnik tehát, a fiúnak mindenkivel kitûnõ a kapcsolata, különösen az anyjával, miután (vagy noha) nem sírt a távollétében. Anyja néha órákra magára hagyta. Miért nem sírt? Freud mintha egyszerre örvendezne és megdöbbenne, sõt sajnálkozna ezen. A gyermek valóban annyira normális-e, mint õ képzeli? Hiszen ugyanabban a mondatban, melyben e kitûnõ jellemnek tulajdonítja a tényt, hogy unokája az oly hosszadalmas távollétek alatt nem sírt a lánya (az anyja) után, hozzáfûzi: “bár”, “holott” vagy “noha” a gyermek nagyon ragaszkodott anyjához, aki nem csak saját keblén táplálta, hanem gondozását sem bízta senki másra. Ám ez a kis rendellenesség gyorsan eltörlõdik, Freud folytatás nélkül hagyja a “bár”-t. Minden jól van, kitûnõ gyermek, de. Íme a de: ennek a kitûnõ gyermeknek volt egy zavarba ejtõ szokása. Nem térünk rá tüstént, miképpen jelentheti ki Freud az általa választott meseszerû leírás végén: “Végre is rájöttem, hogy ez voltaképpen játék”. Mint látják, idõnként meg fogom szakítani fordításomat.

“A gyermek értelmi fejlettsége korántsem volt rendkívüli, másfél éves korában alig gagyogott néhány értelmes szót, azonkívül több jelentõs hanggal [bedeutungsvolle Laute, jelentéssel bíró fonémák] is rendelkezett, melyeket környezete megértett. De jó raportban volt szüleivel és az egyetlen cselédlánnyal, és ezek »jóravaló« [anständig, rendes, értelmes] jellemét dicsérték. Nem zavarta szüleit éjszaka, lelkiismeretesen betartott minden tilalmat, mely arra vonatkozott, hogy bizonyos tárgyakhoz ne nyúljon, és bizonyos szobákba ne menjen be, és ami fõ [mindenekelõtt, vor allem anderen], sohasem sírt, ha az anyja órákra elhagyta, bár gyöngéden csüggött anyján, aki õt nemcsak maga táplálta volt, de minden idegen segítség nélkül gondozta és ápolta.”

Megszakítom itt egy pillanatra az olvasást. A kép látszólag árnyék nélküli, nincs “de”. Holott van itt “de” és “bár”; az ellensúlyok ezek, az egyensúlyt leíró belsõ kompenzációk: cseppet sem volt koraérett, inkább visszamaradt, de jó kapcsolata volt szüleivel; nem sírt, amikor az anyja elhagyta, de ragaszkodott hozzá, mert volt miért. Csak én hallok-e már ebben is visszafogott vádat? Maga a mentség hagy errõl jelzetet [une archive]2 a nyelvtanban: “de”, “bár”. Freud nem állja meg, hogy ne mentegesse leánya fiát. Mit vet tehát a szemére? Azt veti-e a szemére, amiért mentegeti [l’excuse], vagy azt, amiért fölmenti [l’excuse]? a titkos vétket, amiért mentegeti, vagy éppen azt, ami fölmenti vétke alól? és kivel volna azonos az ügyész e per mozgékony szintaxisában?

A nagy “de”, ezúttal az árnyék a képen, nyomban ezután bukkan föl, még ha a “de” szó nincs is ott. “Nos”-nak (nun) fordítják: mármost, lám, mindemellett, még csak annyit, meg kell mondanunk ugyanakkor, és mindazonáltal, képzeljék csak, “ez a jó gyermek azt az alkalomadtán zavaró szokást vette fel…”

Mindama jó tulajdonságnak, amelyekkel ez a kiváló gyermek (mindennek dacára) rendelkezik, a normális voltának, a nyugodtságának, a képességének, hogy félelem és sírás nélkül elviselje a nagyon szeretett leány (anya) távollétét, sejthetõen ára van. Nagyon is megszerkesztett, alátámasztott, szabályok és kompenzációk által uralt minden, és ez az ökonómia a következõ pillanatban egy rossz szokás képében fog megjelenni. Mely lehetõvé teszi, hogy a gyermek elviselje azt, amibe a “jó szokások” kerülhettek neki. A gyermek is spekulál. Mit (kap) fizet(ségként), ha elfogadja több tárgy megérintésének tilalmát? Miként köt alkut a PP3 a jó és rossz szokások között? A nagyapa, a leány és az anya apja, aktívan válogatja meg a leírandó vonásokat. Látom nyugtalanul sürögni, mint egy dramaturgot vagy rendezõt, aki szerepet is játszik a darabban. Miközben fellép benne, siet: mindent ellenõrizni, mindent elrendezni, mielõtt beöltözik a szerephez. Mindez a meg nem indokolt döntések, elharapott szavak, válasz nélkül hagyott kérdések ellentmondást nem tûrõ tekintélyelvûségében nyilvánul meg. A színrevitel elemei a helyükre kerültek: az édes kebelhez való viszony eredeti normalitása, az ökonómia elve, mely megköveteli, hogy a kebel (oly jól uralt, saját eltávolodásától oly jól eltávolodott) eltávolodását egy szupplementáris öröm fizesse túl, és hogy egy rossz szokás kárpótoljon, netán haszonnal, a jó szokásokért, például némely tárgyak érintésének tilalmáért… A színrevitel felgyorsul, a színész-dramaturg-alkotó mindent maga fog elvégezni, akár három vagy négy helyett is, és a függöny felgördül. De nem tudni, hogy a színpadra vagy a színpadon gördül-e fel. A szereplõk belépése elõtt egy lefüggönyözött ágy van ott. Lényegében minden járás a függönyön vezet át.

Nem gördíteném fel én magam ezt a függönyt, hagyom, hogy önök gördítsék fel minden egyébre, a szavakra és dolgokra (függönyök, vásznak, leplek, képernyõk, hímenek, esernyõk stb.) amelyekkel régóta foglalkozom. Megkísérelhetnénk mindezeket a szöveteket, ugyanazon törvény szerint, egymásra vonatkoztatni. Erre azonban sem idõm, sem kedvem nincs, a dolog mehet magától, vagy mellõzhetjük. Itt van inkább Freud függönye, és a nagyapa által húzogatott szálak [fils].4

“Nos, ez a jó gyermek azt az alkalomadtán zavaró szokást vette fel, hogy minden apró tárgyat, amely keze ügyébe jutott, messze elhajított a szoba sarkába az ágy alá, úgy, hogy sokszor nem csekély munka volt játékait (Spielzeuges) Zusammensuchen [összekeresni, összeszedni].”

A munka a szülõké, de a gyermeké is, aki elvárja ezt a szülõktõl. És abból áll, hogy összeszednek, összekeresnek valamit, újraegyesítik, hogy visszaadják. Ezt nevezi a nagyapa munkának, sokszor nem csekély munkának. Ezzel szemben a szétszórást, mely messzi sétára küld, az eltávolodás mûveletét játéknak fogja nevezni — és a manipulált tárgyak összességét játékszernek.5 A folyamat egésze maga is megosztott, van egy megosztás, mely nem a munka megosztása, hanem a játék és a munka közötti megosztás: a gyermek azt játssza, hogy eltávolítja játékait, a szülõk dolgoznak, hogy összeszedjék azokat, és ez nem mindig könnyû. Mintha ebben a fázisban a szülõk nem játszanának, és a gyermek nem dolgoznék. Tökéletes mentsége van erre. Kinek jutna eszébe vádolni ezért? Ám a munka nem mindig könnyû, és egy kicsit sóhajtozunk. Miért szór szét, miért távolít el mindent, ami a keze ügyében van, és ki és mit?

Az orsó még nem jelent meg. Bizonyos értelemben csak egy példája lesz annak a folyamatnak, amelyet Freud leírt az imént. De példaszerû példa, mely az értelmezés szempontjából szupplementáris és döntõ “megfigyelésnek” ad helyt. Ebben a példaszerû példában a gyermek teljesen egyedül eldob és visszaszerez, szétszór és összeszed, ad és visszavesz, összeszedi az összeszedést és a szétszórást, a cselekvõk többszörösségét, a munkát és a játékot: látszólag egyetlen cselekvõbe és egyetlen tárgyba. Ezt fogja a nagyapa “játékként” felfogni, abban a pillanatban, amikor minden szál [tous les fils] egyesül, egyetlen kézbe kerül, és elvan a szülõk, az õ munkájuk vagy játékuk nélkül, mely abból állt, hogy rendet teremtettek a szobában. Az orsó még nem jelent meg. A Spielzeug eddig csak gyûjtõnévként, játékok halmazaként, egy szétszórható többszörösség egységeként jelzett, amelyet éppen a szülõk munkájának kell összeszednie, és amelyet a nagyapa itt egy szóba szed össze. Ez a gyûjtõegység egy olyan játék apparátusa, amely kificamodhat: elmozdulhat és darabokra eshet vagy szétszóródhat. A szer mint halmaz e halmazelmélet szerint a Zeug, a motor, a szerszám, a termék, a gép és — ugyanazzal a szemantikai átvitellel, mint a franciában és az angolban — a pénisz. Nem kommentálom itt, amit Freud mond, nem azt mondom, hogy Freud azt mondja: a tárgyait vagy játékszerét messzire szétszórva a gyermek nemcsak az anyjától válik külön (amint ez késõbb elhangzik, mégpedig az apjáról szólva), hanem, és elõször is, az anyamell és a saját pénisze alkotta szupplementáris komplexustól, mely hagyja, de nem sokáig hagyja, hogy a szülõk összeszedjenek, az összeszedés érdekében együttmûködjenek, hogy összeszedõdjenek, de nem sokáig, hogy összeszedjék azt, aminek szétválni, eltávolodni, különválni van kedve, de nem sokáig. Ha a gyermek Spielzeugjától mint önmagától válik külön, és abból a célból, hogy összeszedesse magát, ez azért van, mert õ maga is gyûjtõnév, melynek újraegyesítése a halmazok valóságos kombinatorikájának adhat helyt. Ennek részesei mindazok, akik az összeszedést játsszák vagy az összeszedésen dolgoznak. Nem mondom, hogy ezt Freud mondja. De azt mondani fogja, az általam jelzett két jegyzet egyikében, hogy igenis saját maga vagy a saját képmása az, amelynek a gyermek így megjelenését-eltûnését “játssza”. Része Spielzeugjának.

Az orsó még nem jelent meg. Itt van, de még mindig elõtte jár egy értelmezõ megelõlegezés: “Eközben [minden Spielzeugját messze hajítva] az érdeklõdés és elégedettség kifejezésével hangos, hosszan elnyújtott o-o-o-o hangot hallatott, mely az anya és a megfigyelõ [a lány és az apa, az anya és a nagyapa, akiket itt egyazon spekuláció egyesít] egybehangzó ítélete szerint nem felkiáltó szó volt, hanem a »fort« (el) szót jelentette. Végre is rájöttem, hogy ez voltaképpen játék, és hogy a gyermek minden játékszerét (Spielsachen) csak arra használja, hogy »eltávozósdit« (fortsein) játsszon velük.”

Freud közbevetése (nem azt mondom itt, hogy a nagyapáé, hanem azé, aki elmeséli, amit a megfigyelõ átélt, aki végül rájön, hogy “ez voltaképpen játék”: egyazon “alanynak” legalább három instanciája van, a spekuláló elbeszélõ, a megfigyelõ, a nagyapa, ki utóbbit a másik kettõ soha nem azonosított nyíltan a másik kettõvel stb.), Freud közbevetése megérdemli, hogy itt megálljunk. Elmeséli, hogy megfigyelõként értelmezett is. És megnevezett. Mármost mit hív inkább játéknak, mint munkának, az összeszedés munkájának? Nos, paradox módon egy olyan mûveletet hív játéknak, mely abban áll, hogy a gyermek nem játszik a játékaival: nem él velük, nem használja (benützte), mondja, a játékait, csak arra alkalmasak, szerszámok a számára, hogy az eltávozásukat játssza. A “játék” tehát abból áll, hogy nem játszik a játékaival, hanem egy másik funkcióra teszi alkalmassá õket, nevezetesen az eltávozósdira. Ez volna e játék elterelése vagy teleologikus finalitása. Teleológia, az eltávolítás finalitása, de minek, kinek az érdekében? Mire szolgál és kit szolgál a rendszerint önként vagy haszontalanként adódónak, azaz a játéknak ez a hasznosítása? Mire vonatkozik ez a nem-önként-adódó? És kire? Talán nem egyetlen haszonra, még csak nem is haszonra, és talán nem egyetlen spekulatív instanciára. Van teleológiája az értelmezett mûveletnek, és van teleológiája az értelmezésnek. És több mint egy értelmezõ van: a nagyapa, az említett megfigyelõ, a spekuláló és a pszichoanalízis atyja, aki itt elbeszélõ, továbbá mindezen instanciákkal egyesülve az, akinek ítélete egybevág, egybeesik [übereinstimmenden Urteilen] apja értelmezésével, egészen odáig, hogy hagyja lefedni magát általa.

Ez az egybeesés, amely az apát és a lányt az o-o-o-o fort-ként való értelmezésében egyesíti, több okból is különös. Nehéz részletesen elképzelni a jelenetet, vagy hitelt adni létezésének, akárcsak mindannak, amit elmesélnek róla. Marad az, amirõl Freud beszámol: az anya és a megfigyelõ valamilyen módon összeszedõdve azonos ítéletet alkotnak annak jelentésérõl, amit a fiuk, az unokájuk elõttük, azaz számukra artikulált. Ki tudná megmondani, honnan jön egy ilyen azonosságnak, a nézõpontok ilyen azonosulásának az indukciója. Abban azonban bizonyosak lehetünk, bárhonnan is jöjjön, hogy már megtett egy utat, és összekötötte egymással a három személyt abban, amit ezek után még inkább “ugyanannak” a spekulációnak kell neveznünk. Titokban “ugyanazt” a dolgot nevezték meg. Milyen nyelven? Freud egyetlen kérdést sem tesz fel a nyelvvel kapcsolatban, amelyre az o/a-t lefordítja. Egy meghatározott nyelvhez (a német szavak ilyen oppozíciójához) kötött szemantikai tartalmat, és ennélfogva a nyelven (a gyermek viselkedésének értelmezésén) túlcsorduló szemantikai tartalmat tulajdonítani neki olyan mûvelet, amelyet többszörös és komplex elméleti ellenõrzés nélkül nem lehet végrehajtani. Gyanítható, hogy az o/a nem korlátozódik egy olyan egyszerû formális értékoppozícióra, melynek tartalmát minden további nélkül változtathatjuk. Ha ez a változtatás korlátozott (erre kell következtetnünk abból a ténybõl — már ha érdeklõdünk iránta —, hogy az apa, a leány és az anya együtt lelhetõk fel ugyanazon szemantikai olvasatban), akkor a következõ hipotézist állíthatjuk fel: tulajdonnév van mögötte, amelyet átvitt értelemben (minden jelölt, melynek jelölõje nem változtatható és nem is fordítható le egy másik jelölõre jelentésvesztés nélkül, tulajdonnév hatását kelti) vagy úgymond “tulajdonképpeni” értelemben értenek. Nyitva hagyom ezeket a hipotéziseket, de bizonyosnak látszik számomra, hogy az o-o-o-o, illetve az o/a értelmezéseinek egyesítéséhez apa és leány, nagyapa és anya között, bármilyen (természetes, egyetemes, formális) nyelvet használjanak is, hipotézisek felállítására van szükség.

Az unokánál és fiúnál is: hiszen a két elõzõ generáció együtt akart haladni, abban a tudatban voltak, mondja egyikük, hogy együtt haladva értik meg közös mondatukban azt, amit gyermekük velük megértetni szándékozott [entendait], mégpedig azzal a szándékkal [entendait], hogy együtt értsék meg. Nincs semmi hipotetikus vagy vakmerõ abban, amit mondunk, analitikus olvasata ez annak, amit Freud szövege nyíltan kimond. De most tudjuk azt, amit egy tautológia csak visszaokádni tud.

És ha ez volt az, amit a fiú, akarom mondani az unoka akart, és ha ez volt az is, amiben tudatlanul, akaratlanul hitt, az ítéletnek (Urteil) ez az egymást lefedõ egybeesése? Az apa nincs jelen. Távol van. Végül is, mert mindig pontosítani kell, õ a két apa egyike, a kisfiúé, aki olyan komoly, hogy játéka nem a játékaival való játszás, hanem azok eltávolítása, a puszta eltávolításukkal való játszás. Hogy azt hasznosítsa. Ami Sophie és a pszichoanalízis atyját illeti, õ mindig ott van. Ki spekulál?

Az orsó még mindig nem jelent meg, itt van. A gyermeknek megvolt az ügyessége ahhoz, hogy útnak indítsa.6

A folytatás. “Egy napon aztán megfigyelésem megerõsített felfogásomban. Volt a gyermeknek egy faorsója (Holzspule), melyre madzag (Bindfaden) volt kötve. Eszébe sem jutott, hogy azt pl. a földön maga után húzza, mint egy kocsit, hanem a madzagnál fogott orsót igen ügyesen (Geschick) átdobta lefüggönyözött (vagy lepellel – verhängten Bettchens – elkerített) ágyacskája szélén, úgy, hogy az orsó eltûnt benne, jelentõségteljes (Bedeutungsvolles) o-o-o-o-ját mondta hozzá, majd a madzaggal kihúzta az orsót az ágyból, de most már boldog “itt”-tel (“Da”) üdvözölte. Ez volt tehát a játék a maga teljességében (komplette Spiel), eltûnés és visszatérés (Verschwinden und Wiederkommen), amibõl többnyire csak az elsõ részt lehetett megfigyelni, és azt egymagában ismételgette fáradhatatlanul játékképpen, bár kétségtelen, hogy a nagyobb öröm a játék második részéhez kapcsolódott.”

Ennél a szónál egy jelzés. Egy jegyzet jelzése, és egy jegyzet, amelyet rögtön fel fogok olvasni.

“Ez volt tehát — mondja Freud — a játék a maga teljességében.” Ami azt is magában foglalja: ez tehát e játék teljes megfigyelése, mint teljes értelmezése. Nem hiányzik belõle semmi, telíthetõ és telített. Ha a teljesség nyilvánvaló és biztos volna, Freud bizonygatná-e, és úgy említené-e, mint ami gyorsan lezárandó, berekesztendõ, elkerítendõ? A teljesség hiánya (a tárgyat vagy a leírást illetõen) annál is inkább gyanítható, mivel: 1. A színtér egy végeérhetetlenül ismétlõdõ szupplementáció színtere, mely mintha nem szûnne meg beteljesedni stb. 2. A teljesség hiánya mintegy axiómaként ott van az írás színterén. Legalábbis hozzá tartozik a spekuláló mint érdekelt megfigyelõ helyzetéhez. Még ha a teljesség lehetséges volna is, sem megjelenni nem tudna egy ilyen “megfigyelõ” számára, sem, mint olyan, általa kifejezésre jutni.

Ezek azonban általánosságok. Csak egy meghatározott teljességhiány formális feltételeit körvonalazzák, valamely különösen odaillõ vonás jelölõ hiányát. Akár a leírt jelenetben, akár a leírásban, akár az egyiket a másikkal összekötõ tudattalanban, közös, örökölt, egyazon teleológia szerint telekommunikált tudattalanjukban.

Amely a visszatéréssel spekulál, a visszajárásban teljesedik be: a nagyobb öröm, mondja Freud, bár kevésbé közvetlenül része a látványnak, a Wiederkommen, a vissza-járás. És mégis, ami így visszaváltozik visszajáróvá, azt újból, fáradhatatlanul el kell távolítani, hogy a játék teljes legyen. A visszatérésbõl kiindulva spekulál, annak eltávozására, ami visszajárni tartozik. Arra, ami visszatérni távozik vagy távozni visszatér.

Teljes, mondja õ.

És mégis: sajnálkozik, hogy nem úgy pereg le, ahogy le kellene peregnie. Ahogy le kellett volna peregnie, ha õ tartotta volna a szálat.

Vagy minden szálat [fils]. Hogy játszott volna õ ezzel a jojó-félével, amely elõre vagy lefelé lendítve mintegy magától, egyedül visszajön, újból feltekeredve? Mi az, ami mintegy önmagától visszajön, ha megfelelõen eltávolították? Érteni kell az eldobásához, hogy magától visszatérni késztessük, más szóval visszatérni hagyjuk. Hogyan játszott volna ezzel õ, a spekuláló? Hogyan pergette volna le, késztette volna leperegni, hagyta volna leperegni ezt a dolgot? Hogyan kezelte volna ezt a lasszót? Miben állt volna az ügyessége?

Meglepõdni látszik, bizonyos sajnálkozással nyugtázza, hogy ennek a jó gyermeknek soha nem jutott eszébe maga után húzni az orsót, autósdit, vagy inkább vagonosdit (Wagen), vonatosdit játszani vele. Mintha fogadni (megint wagen) lehetne arra, hogy maga a spekuláló (akinek ellentétes hajlama, mondjuk fóbiája a vasúttal — Eisenbahn — szemben elég ismert ahhoz, hogy nyomra vezessen) kisvonatosdit játszott e “kis tárgyak” (kleinen Gegenstände) valamelyikével. Íme a tárgy apjának vagy az alany nagyapjának, a leány (az anya: Ernst tárgya) apjának vagy a kisfiú (Ernst mint a fort/da “alanya”) nagyapjának elsõ problémája, elsõ zavara: de miért nem vonatosdit vagy autósdit játszik? Nem az volna normálisabb? És miért nem úgy játszik autósdit, hogy maga után húzza a dolgot? Hiszen a dolog, elmozdulásban, jármû. Ha az unokája helyett játszott volna (azaz a lányával, hiszen az orsó lényegében az õ helyettesítõje, mondja a következõ bekezdésben, vagy legalábbis nem más, a madzagja szerint, mint afféle vonás vagy vonat, mely hozzá vezet, hogy tõle újra eltávozván megérkezzék), akkor a (nagy)apa vagonost játszott volna [elnézést a zárójelekért, (nagy)apa és leány (anya), szükségem van rájuk, hogy a genealogikus jelenet eltörlõdõ szintaxisát jelöljem, minden hely betöltését és annak végsõ hatókörét, amit indulóban a Jenseits… atetikus olvasatának neveztem]: és mivel a játék komoly, az akkor komolyabb lett volna, mondja nagyon komolyan. Kár, hogy a gyermeknek soha nem jutott eszébe (például!), hogy az orsót a földön maga után húzza, és így vagonosdit játsszon vele: Es fiel ihm nie ein, sie zum Beispiel am Boden hinter sich herzuziehen, also Wagen mit ihr zu spielen, sonder es warf … Ez komolyabb lett volna, de soha nem jutott Ernst eszébe. Ahelyett, hogy a földön (am Boden) játszott volna, a fejébe vette, hogy az ágyat bevonja a játékba, az ágyra játszik, az ágy fölött, de még az ágyban is. Nem abban az ágyban, ahol tartózkodik, hiszen azzal ellentétben, amit a szövegbõl és a fordításból gyakran és sokan kiolvasni véltek (fel kell tenni a kérdést, miért), a gyermek, úgy tûnik, nincs az ágyban abban a pillanatban, amikor az orsót dobja. Kívülrõl dobja, az ágy pereme (Rand) fölött, a peremet a másik oldalról elkerítõ leplek vagy függönyök, talán egész egyszerûen lepedõk fölött. Mindenesetre “az ágyból” (zog … aus dem Bett heraus) húzza elõ újra a jármûvet, hogy visszatérítse: da. Az ágy tehát fort, ami talán minden vágynak ellentmond; de talán nem eléggé fort a (nagy)apának, aki azt szerette volna, ha Ernst komolyabban játszik, mégpedig a földön (am Boden), anélkül, hogy az ággyal foglalatoskodnék. Ám kettõjük számára az ágy eltávolítását ez a da munkálja meg, mely meg is osztja: túlságosan vagy nem eléggé. Az egyiknek így, a másiknak úgy.

Mit jelent vonatosdit játszani a (nagy)apa számára? Spekulálni annyi, mint soha nem dobni el a dolgot (de eldobja-e a gyermek valaha is, anélkül, hogy egy madzagon tartaná?), folyamatosan távol tartani, ám mindig ugyanolyan távol, a madzag hossza nem változik, ugyanakkor és ugyanabban az ütemben mozgatni (mozdulni hagyni), mint önmagunkat. Még csak vissza sem kell térnie a vonatkozó vonatnak, el sem távozik valójában. Alig távozott el, máris mindjárt visszajön.

Ez megy. Ez az, ami a spekuláló (nagy)apának menne. Ami közben csak úgy biztosítja a dolgot magához képest, hogy megfosztja magát egy öröm szupplementumától, ugyanattól, amelyet mint az Ernst számára legfontosabbat ír le, nevezetesen a második felvonástól, a visszatéréstõl. Megfosztja magát tõle, hogy a fogadás veszõdségét vagy kockázatát megtakarítsa. És hogy ne a vágyott ágyra játsszon.

Vagonosdit játszani továbbá annyi, mint “maga után húzni” (hinter sich herzuziehen) a beruházott tárgyat, biztosan kézben tartani a mozdonyt, és csak visszatérõben látni a dolgot. Nincs elõttünk. Mint Eurüdiké vagy az analitikus. Hiszen a spekuláló (az analitikus) nyilván az elsõ analizáns [analysant]. Az analizáns mozdony, akinél a nézés törvényét a meghallgatás törvénye helyettesíti.

Nem kell megítélnünk a gyermek választásának normális voltát, csak annak alapján ismerjük, amit felmenõje elmond róla. De különösnek találhatjuk a felmenõ hajlamait. Minden egy ágy közelében történik, és nem történt soha máshol, mint egy leplekkel vagy függönyökkel körülkerített ágy közelében: amit “berceau juponné”-nak neveznek.7 Ha a gyermek az ágyon kívül, de annak közelében volt, és az ággyal volt elfoglalva, amit a nagyapja felhozni látszik ellene, akkor ezek a függönyök, leplek, ez a szövet, ez a rácsot elrejtõ “alsószoknya” nagyon is a fort/da belsõ válaszfalát képezi, a kettõs képernyõt, mely külsõ és belsõ felületével belsõleg megosztja, de csak úgy, hogy összeszedi önmagával, kétszeresen önmagához tûzve, fort:da. Ezt nevezem, újfent és szükségképpen, a fort:da hímenének. Az ágy vonzereje és a fort/da mindezen nemzedékek számára ennek az “alsószoknyának” a leple. Nem merném azt mondani: ez Sophie. Hogyan játszhatna Ernst komolyan vagonosdit, a leples ágyat használva, miközben maga után húzza a jármûvet? Ezt szeretnénk tudni. Talán egyszerûen semmit sem kellett volna tennie a tárggyal (akadály, képernyõ, közvetítés), amelyet ágynak, ágyperemnek, limesnek vagy hímennek neveznek, hanem egyszerûen háttérben kellett volna maradnia, szabadon hagyva így a helyet, vagy teljesen odabent kellett volna maradnia (ahogy gyakran hiszik), ami kevésbé fáradságos azonosulásoktól szabadította volna meg. Ám ahhoz, hogy az Spielzeug vagy a “kis tárgy” legyen mögöttünk, ággyal vagy anélkül, hogy a játék a leányt (anyát) vagy az apát [a võt, amint majd lentebb rátérünk, a (nagy)apa szintaxisa pedig egy félrelépéssel könnyen átugorja egy generáció zárójelét] képviseli, ötletek kellenek. Kövessék minden szál [fils] jövés-menését.8 A nagyapa sajnálkozik, hogy az unokájában nem merült fel egy ágy nélküli játék (bölcs vagy õrült) ötlete, vagy legalábbis egy függöny nélküli ágyé, ami nem jelenti azt, hogy hímen nélküli volna. Sajnálkozik, hogy az unokájában ez nem merült fel, õ viszont nem szûkölködött ötletekben. Még természetesnek is tartotta ezeket, és ugyan mi teljesítené ki jobban a leírást, ha nem a játékot. Ugyanakkor, mondhatni, sajnálkozik, hogy az unokájának nagyon is voltak ötletei a maga számára. Mert ha neki voltak a maga számára, bizony az unokája sem szûkölködött ötletekben az õ számára.

(Ezt az egész szintaxist, mint máshol jeleztem, a margó, a hímen, a perem vagy a lépés grafikája teszi lehetõvé. Itt most nem fogom kiaknázni.)

Mert, végül is, egy dívány volt-e ez az oly szükséges és eldönthetetlen peremes ágy? A spekuláció minden orfizmusa ellenére, még nem. És mégis.

Amit a nagy(apa) spekuláló teljes játéknak nevez, ez a játék volna tehát a maga két fázisával, fázisainak kettõségében és újra megkettõzött kettõsségében: eltûnés/vissza-járás, távollét/meg-jelenítés. A játékot a visszatérés visszája, az ismétlés és újramegjelenés többlet fordulata köti önmagához. Freud hangsúlyozza, hogy a nagyobb örömmennyiség a játék második fázisát, a vissza-járást kíséri, ez szab mindennek irányt, és enélkül semmi nem jönne. A visszajárás [revenance] irányítja az egész teleológiát. Ennek alapján megelõlegezhetõ, hogy a mûvelet, a maga teljesnek mondott egységében, a PP hatalma alatt fog állni. Ez utóbbi, anélkül, hogy az ismétlés a legcsekélyebb mértékben is kijátszaná, ugyancsak arra törekszik, hogy a megjelenés, a jelenlét, a megjelenítés, egy — mint látni fogjuk, uralt, és az õt alkotó uralmat (és a PP uralmát) igazoló és megerõsítõ — ismétlés ismétlésében idézze vissza. A PP uralma nem egyéb, mint az uralom általában: nincs a PP Herrschaftja, csak Herrschaft van, amely csak azért távolodik el magától, hogy újra kisajátítsa magát: olyan tautoteleológia, mely mégis visszajönni készteti vagy hagyja a másikat a maga házi kísértetében. Ez tehát elõre látható. Ami majd visszajön, hogy már eljött legyen, nem hogy ellentmondjon a PP-nek, vagy hogy szembeálljon vele, hanem hogy aláássa mint tulajdon idegenjét, hogy a mélységbe vájja egy magánál eredendõbb és tõle független eredendõtõl fogva, mely régibb, mint õ önmagában — az nem egy másik úr vagy egy ellen-úr lesz a halálösztön vagy az ismétléskényszer neve alatt, hanem valami más mint uralom, valami teljesen más. Hogy valami teljesen más legyen, nem kell majd szembeállnia, nem kell dialektikus kapcsolatba lépnie az úrral (az élettel, a PP-vel mint élettel, az élõ PP-vel, a PP-vel az életben). Nem kell majd, például, az úr–szolga dialektikát alkalmaznia. Ennek a nem-uralomnak például még a halállal sem kell majd dialektikus kapcsolatba lépnie ahhoz, hogy — mint a spekulatív idealizmusban — az “igazi úr” lehessen.

Igen, a PP mint uralom általában. Azon a ponton, ahol vagyunk, az állítólagos “teljes játék” nem egyik vagy másik tárgyra vonatkozik a maga meghatározottságában, például az orsóra, vagy arra, amit helyettesít. A visszáról [re-] van szó általában, a visszajöttrõl vagy a visszajáróról, a visszajárásról általában. Egy eltûnés/újra-megjelenés páros megismétlésérõl van szó, nem csupán az újramegjelenésrõl mint e páros mozzanatáról, hanem a páros újramegjelenésérõl, amelynek vissza kell jönnie. Visszatérésre kell késztetni, visszajövetelébõl kiindulva, a visszajáró ismétlõdését. Tehát nem csupán ez vagy az, ilyen vagy olyan tárgy, melynek elmennie/visszajönnie kell vagy amely megy és jön, hanem maga a menés–jövés, más szóval a meg-jelenítés ön-jelenítése, a visszatérés visszatérítõdése [se-revenir du revenir]. Nem egy tárgy többé, amely meg-jeleníti magát, hanem a meg-jelenítés, a visszatérés visszatérése önmagától, a visszatérés visszatérése önmagához. Íme a nagyobb öröm forrása és a “teljes játék” beteljesülése, mondja õ: hogy a vissza-járás vissza-járjon, hogy ne csupán egy tárgy, hanem önmaga legyen, vagy hogy a maga tulajdon tárgya legyen, hogy ami visszatérni késztet, az visszatérítõdjön önmagához. Éppen ez történik, és megvan maga a tárgy nélkül, mely vissza-változott a fort/da alanyává, önmaga eltûnésévé-újramegjelenésévé, önmaga újrakisajátított tárgyává: a saját vonásainak [bobine]9 — mint franciául mondják — újramegjelenésévé, minden szálat [fils] kézben tartva. Itt bukkanunk a lap alján a két jegyzet közül az elsõre. Az a “második felvonás” hívja elõ, amely vitathatatlanul a “nagyobb örömmel” kapcsolatos. Mit mond? Hogy a gyermek a fort/da hasznosságát játssza el valamivel, ami már nem tárgy–tárgy, valami mást helyettesítõ szupplementáris orsó, hanem a szupplementáris orsó szupplementáris orsója, a maga tulajdon “vonásai”, önmaga mint tárgy–alany a tükörben/a tükör nélkül. Íme: “Ez az értelmezés egy további megfigyelés által teljes igazolást nyert. Egy napon a néhány órán át távol levõ anyját [visszatértében (Wiederkommen)] így üdvözölte: Bebi o-o-o-o!, amit eleinte nem értettünk meg. Nemsokára kiderült (Es ergab sich aber bald), hogy a gyermek hosszas egyedülléte (Alleinsein) alatt megtalálta a módját annak, hogy miképpen tüntesse el (verschwinden zu lassen) önmagát is. Felfedezte tükörképét a földig érõ állótükörben, aztán leguggolt, úgy, hogy a tükörkép »el« [fort] volt.”

Ezúttal már nem tudni, hogy ez melyik pillanatban bizonyult igaznak, mikor derült ki (Es ergab sich …), kinek a számára. Vajon a leány (anya) távollétében is mindig jelenlévõ megfigyelõ nagyapa számára? Vajon az elõbbi visszatértével, és még egyesülten? Szüksége volt-e még a “megfigyelõnek” arra, hogy az elõbbi ott legyen, ezt az egyesülést biztosítandó? Nem õ maga késztette-e visszatérésre, anélkül, hogy szüksége lett volna az ottlétére ahhoz, hogy a közelében legyen? És ha a gyermek tudta ezt anélkül, hogy szüksége lett volna e tudására?

Játszik tehát, hogy erõsnek mutassa magát [se faire fort], a saját eltûnésével, “fort”-jával az anyja távollétében, a tulajdon távollétében. Tõkésített élvezet, amely elvan anélkül, amire szüksége van, ideális tõkésítés, a tõkésítés maga: idealizáció által. Megtréfáljuk azt, amire szükségünk van, lemondván róla, hogy birtokolhassuk. Tõkésített élvezet: a gyermek azonosul az anyával, miután eltûnik, akárcsak õ, és visszatérésre készteti magával együtt, azáltal, hogy visszatérésre készteti magát anélkül, hogy bármi mást visszatérésre késztetne önmagán, önmagában az anyján kívül. Miközben mindez egészen közel, a PP közelében marad, mely soha nincs távol, így tehát a nagyobb örömet okozza (magának). Az élvezet is páros. A gyermek eltünteti magát, szimbolikusan uralja magát, játszik a halállal mint önmagával, és mostantól tükör nélkül, magában saját eltûnésében készteti újramegjelenésre magát, önmagát tartja, mint anyját, a vonal végén. Távbeszélõn beszél magával, hívja magát [s’appelle], visszaidéz [se rappelle], “spontán” meghatódik saját jelenlététõl-távollététõl az anyja jelenlétében-távollétében. Visszáz. Mindig a PP törvénye szerint. Egy PP nagy spekulációjában, aki mintha soha nem lenne távol önmagától. Sem senkitõl. A visszahívás távbeszélõn vagy távírón, ez adja a “mozgást”, miközben önmagával szerzõdik, az önmagával kötött szerzõdést jegyzi.

Jelöljünk meg egy szünetet ez után az elsõ jegyzet után a lap alján.

Mert mindez kezdés csupán ahhoz, hogy régtõl fogva játszassék.

* J. Derrida: “Le conjoint des interprétations”. Spéculer — sur “Freud”. In. La carte postale, de Socrate à Freud et au-delà. Paris: Flammarion, 1980. 327–340.

1 S. Freud: Jenseits des Lustprinzips (1920). A szövegben elõforduló idézeteket a magyar kiadásból vettük: S. Freud: A halálösztön és az életösztönök. Budapest: Múzsák Kiadó, 1991. Kovács Vilma fordítása.

2 Az eredeti francia, illetve német kifejezést, ahol szükséges, szögletes zárójelben, dõlt betûvel adjuk meg.

3 A PP az örömelv (Principe de Plaisir) rövidítése, ám ugyanakkor Derrida La carte postale, de Socrate à Freud et au-delà címû mûve más helyein a Principe Postal, a Palais des Postes, a Pharmacie de Platon stb. kifejezések jelölésére is használja.

4 Lefordíthatatlan szójáték: les fils — »fiak« és »szálak«.

5 Az idézett magyar fordításban a Spielzeug játékként, a Spielsache játékszerként szerepel. Figyelembe véve az eredeti szöveget és Derrida értelmezését, a továbbiakban a Spielzeugot fordítjuk játékszernek és a Spielsachét játéknak.

6 Lefordíthatatlan szójáték: adresse — »ügyesség«, »jártasság«, (postai) »cím«; envoyer — (levelet) »elküldeni«, »dobni«, »útnak indítani«. E szavak jelentésszórása az egész mûben — és Derrida más mûveiben is — központi szerepet kap.

7 Berceau juponné — függönyös kiságy, szó szerint »bölcsõ alsószoknyában«.

8 Lefordíthatatlan szójáték: le va-et-vient de tous les fils — »minden fiú vontatókötelét«.

9 A “bobine” franciául “orsó”-t és “arc”-ot is jelenthet.

Kérjük, küldje el véleményét, megjegyzéseit címünkre: thalassa@c3.hu